The Project Gutenberg eBook of Hét krajczár, by Zsigmond Móricz This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. Title: Hét krajczár Elbeszélések Author: Zsigmond Móricz Release Date: May 17, 2023 [eBook #70786] Language: Hungarian Produced by: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HÉT KRAJCZÁR *** MÓRICZ ZSIGMOND HÉT KRAJCZÁR ELBESZÉLÉSEK BUDAPEST A „NYUGAT“ KIADÁSA 1909 „Jókai“ könyvnyomdai műintézet Budapest, Thököly-út 28. HÉT KRAJCZÁR Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kaczagni. Nemcsak sirás-rivás hallik a putriban, hanem szivből jövő kaczagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sirni. Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generácziója, a melyből az apám való, megpróbálta az inségnek legsulyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz. És az is igaz, hogy soha már én e jövendő életemben nem kaczagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében. Hogy is kaczagnék, mikor nincsen már piros arczu, vidám anyám, a ki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a köny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta… És még ő sem kaczagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajczárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban… a többi nehezebben került elő. Az első három krajczárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s a mit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, a melybe csak bele kell nyulni s mindjárt van terülj asztalkám. El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyüszüt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva: – Elbujtak. – Micsodák? – A pénzecskék, – szólt felkaczagva az anyám. Kihuzta a fiókot. – Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszokat. Hunczut, hunczut krajczárkák. Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; ugy is boritotta le, egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember. Nem lehetett azon nem kaczagni. – Itt vannak, benne vannak, – nevetgélt s nem sietett felemelni, – ha csak egy is van, itt kell neki lenni. Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonkép nem is nagyon hittük, hogy van benne valami. Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán. Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz. – Pszt! – ijesztett rám az anyám, – csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajczár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul… Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajczár. Mikor felocsudtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot. – Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjom, mintha a sparherthez ért volna. – Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az utját. Addig a miénk, mig itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajczár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, ugy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az uri kisasszonyok… Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából. Hányat kaczagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset: Pénz bácsi gyere ki, Ég a házad ideki… Azzal felforditottam a házat. Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt. Az anyám savanyuan felhuzott ajakkal kotorászott, hiába. – Milyen kár – mondta, hogy asztalunk nincsen. Ha erre boritottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta. Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla. De nekem fúrta valami az ódalamat. – Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajczár. – Hol fiam, keressük meg, mig el nem olvad, mint a hó. – Az üveges almáriumba, a fiókba vót. – Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne. Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajczár, a hol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig czukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna. – No van már négy krajczár. Sose busulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy. Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, a hol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjjas. Az anyám minden új fióknak tartott egy kis predikácziót. – Ez gazdag fiók – vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No, te rosz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajczárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! – kiáltotta kaczagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, a melynek egy csepp feneke se volt. A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre. – Megállj csak, – szólt hirtelen, – mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek. A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák-csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajczár. A szemének alig akart hinni. – Megvan, – kiáltotta, – itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy – kettő, – három, – négy, – öt… Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajczár semmi. A hon öt van, ott akad még kettő. Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajczárt. Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arczán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit. Eljött az ozsonnaidő is, el is mult. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kutviz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet. És akkor a homlokára csap az anyám: – Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem. És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajczárt. A hatodikat. Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még. – Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van. Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi. Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajczárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok ép olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajczárt! Nem volt más mit tenni, mint tiszta szivből kinevetni a nyomoruságunkat. És akkor beállitott egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott. Az anyám majd belebódult, ugy ránevetett. – Hagyja el, jó ember, – mondta – ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajczárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából. A koldus, jámbor arczu öreg ember, rábámult. – Egy krajczár? – kérdezte. – Hát. – Adok én. – No még a kéne, kódustól alamizsnát. – Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz. Kezembe adta a krajczárt s nagy hálálkodással eldöczögött. – Na hálá légyen – szólt az anyám, – szaladj hát… Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kaczagott. – Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs. Fuldoklás jött rá a kaczajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és a hogy odaállottam alá, hogy támogassam, a mint két tenyerébe hajtott arczczal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre. Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, a ki ugy tudott kaczagni, a hogy a szegény emberek között is csak kevés tud. MÁRKUS Márkus, az öreg harangozó nyögve, két lábra sántítva jött be a templomkulcsért. – Mi baj, atyus? – kérdezte a kis cseléd, a ki früstökhöz terített s nem érezte a térdében, hogy odakint borús, csatakos téli reggel van. – Mi? – morgott az öreg, – az, hogy nem lyány az anyám. Beharangozott. A tanító elmondta a kurta szombat reggeli könyörgést, az iskolás pulyák elfujták, hogy: „Ki hivta az éjszakát elő?“, s Márkus bátya kinoszogatta a két-három vénasszonyt. Vitte a kulcsot a szegre s ő maga ment dolgára. Megrakta a tüzet a bibliotékában, a hol egy ódon nagy kandalló állott, még tán a reformáczió idejéből való. Azzal lekuporodott a kandalló tövébe egy kis székre, az az ő helye, s búnak eresztette fejét, az az ő dolga. Már jó meleg volt a szoba, mikor a nagytiszteletü esperes úr bedöczögött. Erősen szuszogott az öreg úr, egyet-kettőt krákogott s megkérdezte, mint tegnap, meg azelőtt, meg annakelőtte mindennap: – No Márkus, hány hét a világ? Az egyházfiharangozó felczihelősködött a papja előtt, jóreggelt kivánt s szint vallott nagy mogorván. – Hány hét, nagytiszteletű uram? Mával is több! Az agg pap belesüppedt a feneketlen bőr karos-székbe, elővette a pipáját, megtömte a szitából dohánynyal, rágyújtott a parázszsal, a mit Márkus hozott a kandallóból, szippantott egy párat s azt mondta: – Tán kevesebb, Márkus. A harangozó, a ki már visszatelepedett a helyére, izgatott lett, megmozdult. Egyet csosszantott a lábával. Köhintett. Szuszogott. Kivette zsebéből a kormos cseréppipáját, megkotorgatta a kisujjával s visszadugta a zsebébe. Aztán elővette a tűzkaparót, belepiszkált a kandallóba, a hol hatalmas fahasábok égtek s erre izgatottan szikrázott, serczegett és sírt az égő fa is. Végre megnyugodott, lecsendesedett az öreg, elvárta, míg a pap az ujságot föltépi, szétteregeti, s nagy pápaszemén át beletemetkezik. Mikor már nem volt egyéb nesz, csak az óra kattogása, meg néha-néha az ujság suhogó zizzenése, szót eresztett. – Bizony több. Mán sok is a hét, nagytiszteletű uram. A pap leereszté az ujságot, a mely bizony nem nagyon érdekelte. A szemüveg fölött kibámult az ablakon. Gyönge, szomorkás lágyság csúszott szét ernyedt vonásain s örökké nedves szürke szemeiben ónos lett az életkedv szine. Pedig hej, de hatalmasan villogott egykor. Be vígan, be mutatós lánggal! Lassan lomha füstbodort eresztett ki. – Igaza van, Márkus… Igaza; csak ne mondaná!… Újra csönd lett. A nyugalmas, meleg szobában ott ült a jó Isten kifáradt két öreg cselédje. Nagy dolog a fáradt öregség, munkás, harczos élet után is. Hát még annak, a ki egész életében csak pihent… – Hát kend mért nem tőt rá! – mordult fel egyszer a pap. Márkus felállott. Szó nélkül a dohányszitához czammogott s megtöltötte háromkrajczáros mocskos cseréppipáját. A zsebében is ott van ugyan a teli zacskó, s épen ezzel a dohánynyal tömve, mert a paptól dohány dukál neki a vágásáért. De hát csak nem bolond, hogy a „magáéból“ töltsön, mikor vendégségben van. S a két pipa diskurált helyettük. Az esperes puppogva szipákolt, a harangozó kurta meggyfapipaszára szortyogott. Derekáig beleette magát az agg pap a lepedőnyi ujságjába, aztán visszatért az előbbi témára s kibökte a borostyán szopóka mellől. – Tegyen róla, Márkus. Tegyen róla. Fiatalítsa meg magát. Kevesbítse meg a heteit. Vén majszter. – Hát vón annak módja – törülte kétfelé a bajszát a vén szolga. – Ki vele. Csak ki vele. Halljuk. – Penzióba kék menni… Ideje vón már kvietálni… A pap csöndesen leeresztette az ujságját s a megkopott üvegek mögül odarebben a szeme vén társára. Bizonytalan kóválygással, mint a kivénült holló keringése. Értetlenül bámult. – Nem birom már, nagytiszteletű uram. Magas a torony teteje!… Sok a járás. Az adószedés. A népekkel se birok mán úgy. Jó vón mán megnyugohodni. – Van kelmednek esze, Márkus. Az öreg harangozó megsodorta bajszát, a mitől az nem lett nyalkább. A pap folytatta: – Csak azt mondja meg kend, hon az a penzió? Mert mit ér a nyugalom nyugdíj nélkül. – Biz a mennél kevesebbet. – Nohát. Vén bolond. Hol az istenfenéjébe szedte az ilyet? Hol az áldásba van harangozónak nyugdíja? Papnak sincs. Jó magam tán nem mentem vóna már régen. De hova? Tarisznyát a nyakamba? Kódulni? Így gondolta kend? – Nem egészen, nagytiszteletű uram. Mer én csak azt gondoltam, hogy ha vóna valahon egy jólelkű ember, a ki aszondaná, hogy: ihon e’, ennyi meg ennyi pénz; aztat én felajállom az anyaszentegyháznak; hogy annak a kamatját nyugdíjnak fizessék a harangozónak; mer’ a megérdemli annyi éktelen törekedéseért, sokféle tűröm-szenvedemért, az Úristen ő szent felségének harangok által való dicséréseért. Hát mondok, úgy vélekszek, hogy a szent egyháznak, meg az eklézsiának azt el kell fogadnia. – Azt el. Azt jól gondolta kend. – És osztán a penziót ki kell adnia. – Ki azt, persze hogy ki. – Nohát. – Nohát, vén szamár. Hol van olyan ember, a ki kendnek a szép szeméért ilyen fundátiót tegyen? Az még nem született meg. – Hátha, – vetette oda ravaszul Márkus, hunyori szemmel. A papnak még a pipa is kibukott a szájából. – Kibolond az? – Én vónék. Hosszú, nagy csönd lett. A pap újra a pipához folyamodott s idegesen bubogtatta az apró füstfellegeket. Ezek nagysokára nőni, nyúlni kezdtek, míg végre elérték rendes formájukat. Akkor aztán megszólalt a pap: – Van esze kendnek, van esze, Márkus. A harangozó somolygott, de csak úgy befelé. Nagy ártatlanúl kezdett megnyilatkozni. – Nagytiszteletű uram, mán mi régen meghánytuk-vetettük az anyjukommal, hogy mivel gyerekünk nincs, de még atyafiságunk sincs, inkább mint hogy idegen prédakézre jusson, az eklézsiának hagyjuk, a mi kicsink van. Onnan szereztük, térüljön vissza oda. Mán meg is nyugodtunk, belegyőződtünk, irást akartunk csinálni, mikor rám jött az az én régi rosz köszvényem. Ezt nem lehet kikúrálni. Ez elvisz, mer e visz el. E miatt tanáltam ki, hogy be kár, hogy nem lehet az egyházfinak kvietálni. Már rég itt hagytam vón a nagy állást, de sajnállottam, de fájt a szivem a sok szép fizetésért. Minden hónapba 16 forint. Nagy veszteség, ha elmúlik. Osztán megbeszéltük az asszonyfeleségemmel, hogy jobb lesz, a mi kis pénzünk van, ha életünkbe odaadjuk az egyháznak. Minek ne élvezzem magam a legelső harangozó-penziót. Nálam jobban nem szolgált rá senki, nem is fog. A pap komolyan bólogatott. – Oszt mennyi vón, a mit alapítványnak szánt kend? – Épen csak annyi, nagytiszteletű uram, hogy kiteljen belőle a fizetés a kamatjából. Ötezer pengő!… Mintha ágyú durrant volna. Csönd lett a nagy szóra. Utána Márkus folytatta: – Úgy számítottam, hogy négy pengő száztól, negyven ezertől, épen kétszáz lesz ötezertől. Ennyi a fizetésem most is; 16 forint minden hónapba. – Hol szedte kend ezt az özön pénzt? – Gyűlt. Meggyűl az, ha az ember hagyja. Jó kis jószág a tallér. Kis helyen megfér, nem kér enni és mégis fiadzik. Csak nem kell roszúl bánni vele. Megérzi az, hogy ki szereti űtet; oda szivesen begyűti a pajtásait is. Nálunk bizony jó dóga volt, megbecsültük, ő se volt háládatlan… Két cselédnek kicsi kell. Míg fiatalok voltunk, birtuk a nélkülözést, most meg már mi kell két öregnek. Osztán volt mindenünk. Lakás, fűtés, kert az eklézsiától, a temetőkaszálás egy tehénkét, himi-humi moslék egy-egy malaczkát, a talló az aprójószágokat eltartotta. Nagytiszteletű uram is jó volt, dohánynyal, borocskával, a nagytiszteletű asszony sok más jóval ellátott… A krajczár az szépecskén meghuzódott a zsebbe, meg a ládafiába, a jó kis pengő forintocskák besorjáztak a takarék kasszájába. Mán csak a füzetést számítsuk, mennyire megy az tiz esztendő alatt? Hát még negyvenöt alatt, mert én húsz esztendős koromtul óta szógállom az eklézsiát. Igaz, akkor csak két tizes vót a fizetésem egy álló esztendőre, de az se ment kocsmára. Tizből lesz a száz, százból meg az ezres… A vén ember fecsegő lett. Ki kellett önteni, a mi annyi esztendőn át felgyűlt a szivében. A mit olyan sokszor szeretett vóna a tékozló gazdája orra alá füstölni; sose merte csak félszóban is megmondani a véleményét. Most aztán kivele. S érezte, hogy szöges, foltos csizmájával a lelkébe gázol a papjának. Tudta, hogy az soha többet nem felejti el neki e mai beszédét. De csak úgy sodródott az árral; az elégtétel napja ez! A kis szobában csönd lett. Két öreg ült bent az élet romjain. Kárthágó romjain. A hol a győző is, a legyőzött is egyformán megroskadt inakkal gurnyaszt. Nyugodtan bólogattak, mint a kiszáradt katángkóró, a melyet már a legelső szél ki fog törni tövéből. A két pipa, a szutykos cserép, meg a rózsaszinü tajték, egyformán füstölgött, ám a két vén szív érezte, hogy lezárult közös multjok. Soha többet nem kél újra sok elmúlt együttélésük órája. És Márkus, a kehes egyházfi elégedetten érezte: ezért érdemes volt élni! A nagytekintélyű papi személy pedig keseredve kérdezte: érdemes volt ezért élni? Közömbös hangon, higgadtan beszélték meg a részleteket. Aztán a rendes időben elköszönt a harangozó. A pap kezet nyújtott neki. Ez a kézfogás örökre megszüntette a régi viszonyt. És Márkus, a hogy kidöczögött, körülpillantott az ismerős tárgyakon, a melyeken de sokat fáradt a keze. Köszönt; elköszönt. Nagy hetek következtek. Az egész kis várost befutotta a különös alapítvány híre s Márkus csordultig megtelt kevély önérzettel. Még az alázatosságról is megfeledkezett lassan. Hogyne. Az alapítványát elfogadták, megköszönték, sőt jutalmul, kitüntetésül, érdemeiért hat százalékot szavaztak meg neki s így felével még emelték a fizetését, A pap ajánlotta. Ezzel vett magának úri elégtételt. Teltek a napok, múltak a hetek, egy-két hónap is elrepült. Új harangozót választottak s Márkus ott hagyta az egyházi lakást a temetőben, a maga tulajdon házába költözött. Az is volt neki, sőt még adósai is a polgárok közt. Nehezen fizető, sokat restelkedő adósok. Boldog volt az öreg, megelégedett, még a köszvénye is múlt, mióta nem kellett toronylépcsőt járni. Tele tüdővel szivta az emberek bámulatát, tiszteletét s az irigy szókat. Míg egyszer aztán egy reggel mégis csak beállított a papházhoz. Rendes időben, harangozás után, a bibliothekába. Az új harangozó, János, ott sürgött-forgott s nagy tisztelettel köszöntötte, már mint neki is jótevőjét. Nem szólt Márkus, csak állt, várt. – Üljön le, Márkus bátyám. Az öreg keservesen ühmgetett a szóra. Hogy őtet, mint igazán vendéget kínálják már itt. – Köszönöm. Nem fáradtam el. Végre kijön a pap. – Tyhő, be ritka vendég nálunk! Mi szél hozta erre, Márkus? – Hát nagytiszteletű uram, úgy esett, hogy el kellett már egyszer jönnöm. – Jól tette. Tőtsön rá. Oszt űjjön le. A pap a régi módján letelepedett, ujságot vett elő, de Márkus csak állt tétován. A kis, nyápicz harangozó úgy izgett-mozgott körülötte, mint a kis kuvasz a vén komondor körül. Márkus csak a szemével kisérte az utódját s néha mormogott, nyögött a szakállába. Végre egyedül maradtak. – No, töltsön hát. Márkus elővett egy pipát a zsebéből. Nem a régit, újat, fehéret. Alázattal jól megtömködte, rágyújtott s letelepedett a kisszékre. – Beszéljen kend. Hogy szógáll az új hivatal? – Mán mék? – A penzió. – Rosszúl, nagytiszteletű uram. – Hogy-hogy? – Hej. Megvert az Isten, nagytiszteletű uram. Keményen megvert. – No. – Háromszorosan. Százszorosan. – Ne beszéljen. – Biz a pég úgy van. Felfuvalkodott ember lett belőlem. De meg vagyon irva, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, odaát. No, rajtam még itt betőtt… Először is. Van egy pár jóféle adósom. Eddig se szerettek fizetni, de most oda ne menjek feléjük, mer még a pulyájok is azt hajtja: Minek fizessünk. Tán bolondok vagyunk. Hogy abból is stipendiumot csináljon magamagának… A pap nevetett. – Czudar fajta. Ennyi a baja? – E még a kisebbik… De ahhoz mit szóljak, hogy – ki lett a helyembe! No, én elmondhatom: öröködbe uram, pogányok jöttek. Hogyne fájna az, ha ilyet ér az ember. Hát nagytiszteletű uram nem búsulna rajta? – Min, Márkus? Hisz János is becsületes ember. – Mit ér a’, ha nincs szalmája. Hiszen én ma se cserélnék az árvával. Ez képviselje az anyaszentegyházat? No mán csak a kell, hogy a nagytiszteletű úr után is egy ilyen kis görbe papot fogjon a város. Akkor oszt elmehet a nemes város a dicsőségével… A pap még jobban nevetett. – Ej, Márkus, nem fonttal, se nem rőffel mérik ma már a becsületet. Márkus legyintett. – No, hisz e még hagyján… De kötekező is! Hát olyan embernek csináltam én penziót, a ki rá lesz szorulva! Hogy kezdtem én az életemet? Miféle fizetéssel, és hogy kezdi ő? És mégse elég neki… Oszt’ ne fájjon az ilyet látni? – Más baja nincs? Márkus nagyon elhallgatott. Mélységes szomorúság ült az ábrázatára. – Van nekem nagyobb bajom is. Itt! – s ököllel ráütött a mellére. – Itt, nagytiszteletű uram. Azt mondja a lelkiösméretem: Márkus, poltron ember vagy! Aszongya a szentirás, hogy ha jót akarsz tenni, úgy cselekedjed, hogy ne tudja a te balkezed, mit cselekszik jobbkezed. Mással tedd, a szegénynyel, a ki rá van szorulva, és titkon. Én pedig magammal tettem, a ki rá se szorultam és nyilván, síppal, dobbal, nagytiszteletű uram. Öl engem az én lelkiismeretem, jobban rág, mint az oroszlánkölyök. Azér csak azt mondom, – s felállott a roskatag öreg nagy ünnepélyességgel, – megvert engem az én istenem. De megboszulom magamat magamon. Tehetném, hogy lemondok mindenről s az egyháznak hagyom a fizetést, de nem teszem. Csak holtom után maradjon rá minden fillérem, addig pedig menjen minden úgy, a hogy indult és büntessen az Isten, a hogy érdemlem… A pap előtt furának tetszett az önsanyargatásnak ez a módja. De most már nem nevetett, komoly arczot öltött, papi arczot. Gondolkozott, mit mondjon rá. De nem volt íze bölcs szóhoz. – Sose törje magát, Márkus. Fújja a füstöt. – Ó, nagytiszteletű uram, még a pipám is eltört. A se esik mán jól nékem. Új pipa. Trafika. Nem érdemes élni ezen a világon. A papnak megesett a szive ennyi emberi nyomorúságon. – Nem kell búsulni. Jó az Isten. Van még jó embere kendnek, Márkus. Ott a helye ni, csak látogasson be rendesen. Oszt itt a szita. A pipa is majd csak megkozmásodik lassan. És összenézett a két öreg s a két pár szemet valami szivből felbugygyant meleg nedv öntötte el. Csak néztek maguk elé: úgy, úgy, bólogatva. Harcz?… Minek a? Csönd!… Csönd!… Béke! Most kezdeni? Mikor egy arasz az élet? És még azt is olyan nehéz két sánta lábon megmászni?… Hej, Uramisten, Uramisten! HIMES TOJÁSOK. I. A Tisza partján hosszú töltés nyulik Parittyás és Galambos között. A töltés egyik oldalán messze, messze, a meddig szemmel látni, zöldellő buzatáblák vannak; sehol sincs rajtuk még annyi dimb-domb sem, a milyen magas a töltés. A másik oldalon szeszélyesen kanyarog a Tisza, nagy vargabetüket ir, csak tavaszi áradáskor egyenes a medre, mert ilyenkor kiönt s az innenső, meg a tulsó parti töltés közt tengerré árad, a melyből csak a füzesek látszanak ki, mint csupa Robinson-szigetjei. A töltés alatt a szekérúton olyan sár van, hogy négy ló is alig birja áthuzni az üres szekeret egyik faluból a másikba, de fent fúj a szél és szépen megszáritotta az agyagos földet. Három kis lány vigan tipeg előre a töltés tetején. Piros fejrevaló kendőjük virit, mint a pipacs, fehér babos kék szoknyácskáik libegnek-lobognak a friss szélben, mint a harangvirág a szárán. Egy uriember ül azon a szekéren, a melyik a sárban eviczkél. Ugyis jól esik a lovaknak, ha egyet fújnak, hát megállitja a szekeret és megszólitja a kis lányokat: – Hova, hova, lányok? – Jövünk Galambosról, megyünk Parittyásra. – Ugyan mi jóért? – Tojásért. – Miféle tojásért? A kis lányok összenéznek és elnevetik magukat. Úgy kaczagnak, mint három kis giliczemadár. Hogyne kaczagnának. Hát nem furcsákat kérdez ez az úr? Még azt se tudja, miféle tojásért. Zsuzsika, a legcsintalanabb, megfelel neki. – Megyünk tojásszedni. Hát nem tudja maga, hogy ma Nagypéntek van? Az idegen úr mosolyogva rázza a fejét. – Tudom, hogy Nagypéntek van, de nem tudom, mire nektek a tojás! A kis lányok ujra kaczagnak, hangosan, jókedvűen, csufondárosan. Zsuzsika megint nyelveskedik. – Hát nem tudja maga, hogy: Nagypénteken sokat sirtak, Sok himes tojást megirtak? – Tudom én. – Na hát nálunk úgy szokás, hogy Nagypénteken összeszedődünk mink kis iskolás lányok és elmegyünk csapatostól a fius házakhoz fehér tojást szedni. A fehér tojásból himes tojást csinál nagyanyám, ha majd jönnek Husvét másodnapján a fiuk locsolódni, abból adunk nekik. – Ejha, hát ha én elmennék, tán még nekem is adnátok? A lánykák még hangosabban kaczagtak ezen s integettek piroskendős fejecskéikkel, hogy adnának. – No még csak azt mondjátok meg, hogy csak a galambosi lányok járnak Parittyásra tojásért? Onnan tihozzátok nem mennek tojást szedni? – O be kicsit tud maga! – helytelenkedett Zsuzsika. – Hiszen mindenki tudja, hogy Galamboson milyen sok a lyány, Parittyáson meg sok a fiú. Ezér osztán Nagypénteken lyányok mennek Parittyásra, de Husvétba kell megnézni a tőtést, csak úgy sorjázik a sok fiú Parittyásról mifelénk. Az idegen úr megcsóválta a fejét, mosolygott s egy-egy fehérpénzt adott a kis lányoknak, azzal elköszönt tőlük, elhajtatott, azaz, hogy tovább eviczkélt szekere a sárban. A leánykák pedig sietve tipegtek előre, piros kendőcskéik messze viritottak a zöld vetések és zöld füzfaerdők között. Mentek vigan, kaczározva, dalolászva Parittyás felé. Apró kosárkáikat magasra lengették s ragyogott az arczuk, ha elgondolták, hogy tele kosarakkal térnek meg déltájon. II. Szabados Zsuzsika volt a vezető. Ez a bogárszemű csöppség olyan volt, mint a csík. Eleven, mozgékony, szemes, ügyes, csinos, aranyos. Ő már a mult esztendőben is volt Parittyáson, az igaz, hogy még akkor csak a nénje mellett döczögött, de azért jól megnézett mindent s most csak úgy ömlött belőle a szó, mikor magyarázott: – Azt mondom nektek, lányok, hogy sehonnan sem kérünk tojást, csak a hova maguktól híjnak be. Marcsa, Tót Marcsa, egy irigyszemű szeplős kis lány, a kit az anyja varrt a Zsuzsika nyakába, nyávogó hangon szólalt meg: – De hát ha sehova se híjnak be? – Azt csak bizzátok rám. Borcza, a kis Kávás Borcza, a ki a másik oldalon ment Zsuzsika mellett, szelid arczú szép kis lányka, bizalommal s csillogó szemmel nézett rá Zsuzsára. Ő is volt már tavaly Parittyáson és tele kosárral ment haza. Hamar odaértek a falu alá. A kopasz fák közül messze csillogott a parittyási torony aranyos bádogteteje. A hogy beértek a falu nagy utczájára, Zsuzsika hirtelen rázenditett a tojásszedőnótára: Tyukom, tyukom, kendermagos, Hány a tojás, káráld ki most. Tizenkettő, három hijján, Jaj be kevés a ház hijján. Kukuriku, tollas kakas, Minek olyan üres a kas? Ha hónapra több nem akad, Kitekerem a nyakadat. Úgy visított a Zsuzsika hangja, mint a szél. A keritéseken belül mindenfelé kiszaladtak a gyerekek s kiabálták: – Jönnek a galambosi lányok tojásszedni! Innen is, onnan is kiszólt a gazdasszony: – Hej lányok, kis lányok. Tán nem akartok bejönni? – Ha híjnak! – vágott rá Zsuzsika. – Hászen híjlak! Arra bementek. – Ki lyánya vagytok te? Ni hisz ez a Szabados Gábor lyánya, a Zsuzsi. Hé be megnőttél te pulya. Hát te danoltál? Be jó torkod van. Te kis jércze, nesze három tojás. Három fiam van nekem, az mind meg fog öntözni… Hát ez kicsoda? Borcza szemérmesen felelt: – Kávás Borcza. – Csak nem a Kávás Péter lyánya? – De. – Cz. Cz. Be a nyakunkra nőttök, csöppségek. Nesze neked is egy pár tojás… Hát ez a kis jószág kinek a cselédje? Tót Marcsa irigyen, sanda szemmel nézett már. Dünnyögve mondta: – Tót Pál uram lyánya vagyok. – Úgy? A Tót Pál uramé? No, téged nem híjtalak, de azért nesze itt egy tojás. Kiválasztotta a szakajtóból a legkisebbet, odaadta neki. Persze, Marcsa szegény nem tudhatta, hogy az ő apja rosszban van Korczosékkal, a hol most vannak. Három pirosképű fiú csintalanul leskelődött a lyányokra. A legnagyobbiknak már csipkésszélű kis kendő volt a lajbija zsebében, ez tavaly került ki az iskolából. Nagyon megakadt a szeme Zsuzsikán. Oda is szólt neki: – Hé, be megöntelek Husvétba. Zsuzsika kaczkiásan szólt vissza: – Elfelejted te akkorra, mék vagyok én. A fiúnak szinte felakadt a szeme, úgy meglepte a kis lány kaczér vágása s úgy megnézte rá Zsuzsát, hogy soha életébe nem fogja elfelejteni. A kis lányok elköszöntek, siettek ki az utczára. Ott Zsuzsika rázenditett a tojás-nóta többijére: Libám, libám, őke, őke, Van-e tojás az ülőbe. Van bizony ott akár száz is, A nyakadba nincs több kláris. Ludam, ludam, jó gunárom, Hány tojás volt a mult nyáron, Jaj ki győzné számba venni, Alig értem vámot szedni. A Zsuzsika hangja csak úgy hasított. Az apró fiuk mind az anyjuk szoknyáját czibálták, hogy ezeket híjják be, ezt a lyányt szeretnék ők megöntözni. No, híjták is. Mire a templomig értek, annyi volt a tojás, hogy Zsuzsika nem tudta már hova tenni. Inditványozta, hogy térjenek haza. Borczának is elég volt s a jó kis lány szivesen ráállott, hogy hazaforduljanak. De Marcsa azt mondta, hogy ő neki biz ez nem elég. Igaz is, hogy az ő kosarába még akárhány elfért volna; de az is igaz, hogy a kis kapzsi jó nagy kosarat hozott. Elvált hát a másik két lánytól, hogy ő még tovább megy az alvég felé. – Erigy, – mondta Zsuzsika, – kár is volt velünk jönni. Ezzel sarkon fordult s Borczával ketten hazaindultak. Minden kapuban kint álltak a fiuk s kaczagva kiabáltak utána, hogy igy meg úgy, vederrel fogják meglocsolni. Zsuzsika mindenkinek tudott valami tréfásat, csipőset mondani. Igy ért ki a faluból. Hanem Marcsa alig ment túl a templomon, nagyot gondolt s rákezdett a „Tyukom, tyukom“ nótára. Csakhogy valami fura, suta hangon. Nem tudott dalolni szegény feje, nem jól állott neki. Még a kutyák is kiállottak a kapuba s egyik ugatott, másik vonított. A fiuk meg hamarosan csapatba verődtek s kaczagva bámulták a kis lányt. Ez igen megijedt, szégyenlette is magát nagyon. – Hé, te is galambosi lyány vagy? – kérdezte egy nagy kamasz. – Ühüm. – Hát te pulykatojást akarsz, úgy-e? – Nem. – Nem bizony! Hiszen a képed épp olyan, mint a pulykatojás. A kölykök nevettek a gonosz tréfán. Marcsa sápadt, vörösödött rémületében. – Nem is kell neked tyuktojás, – mondta az akasztófáravaló. Azzal megfogta a kosarat és elkezdte rázni. A többi vásott fattyak nevetése közben addig zötykölte, mig csak össze nem tört minden, minden tojás a kosárban. Szegény Marcsa orditott, a hogy csak birt. Bezzeg ez jobban hallatszott, mint az előbb a nótája. Egyre-másra gyültek is kifelé az emberek a házakból. Valamelyik botot kapott, azzal kergette szét a fiukat. Ezek messzire elfutottak, de onnan is oda kiabáltak az árva kis lánynak: – Na lám, milyen jó dolga van a szeplősnek. Mingyán himes tojást visz haza. Másik azt mondta: – Ne félj szeplős, úgy se locsol meg téged senki. Marcsa keservesen sirva ment vissza az alvégről az egész falu szemeláttára, a szomoru tojásos kosárral. III. Feltetszett himes Husvét hajnala. A parittyási fiuk kiugráltak az ágyból s egybe hozzáfogtak öltözni. Most nem lustálkodtak szurtosan, murczosan a kuczkóban. Zaklatták erősen édes szüléjöket, hogy öltöztesse már őket. Adja elé a vasárnapló ruhát, a csipkés kis kendőt, a darutollat a kalap mellé. De az öreganyjuk előbb rájuk zörgött: – Nem addig, mig tisztára nem fényesititek a sok apró sáros csizmát, olyanra, mint a tükör, meg a Salamon orczája. A zsivajgásban úgy sem lehet aludni, hát a gazda is mind felneszelt s apai szeretettel nézte el csemetéit, hogy készülődnek. A türelmetlen és ügyetlen kis kezekből kivették apámuramék a sárbafult csizmákat s egy-kettőre tisztába tették őket. Mire igazán kivirított a hajnal virágos kis kertjében a nap rózsája, akkorra rendben haladt egyik raj pulya a másik után Parittyásról Galambosra. Legelől vezetett Korczos Pesta a két testvérével. Szél fujta, fujdogálta pántlikás kalapját s pirosra csipte az orczáját is. Csengett a sarkantyus csizma, a gyarmati vásárról csak a mult héten hozta az édes apja. Folyvást azon törte a fejét, hogy fogadja majd Zsuzsika. Vajjon ráismer-é? Mert ő ráesmerne száz lány közt is, ezer közt is. De a galambosi lányok sem aludtak ám délig. Mire az első róta fiú beért a faluvégen, nem volt olyan ház, a hol rendbe ne lettek volna a lánykák. Hajukat szépen, feszesen simára fonta az édes anyjuk, csak úgy ragyogott a tiszta fehér homlok. Újmódi ruhájukon libegett-lobogott a szalag, csipke. S a ház is tiszta volt ám, mintha lánykérők jöttek volna. Korczos Pesta többször is volt már Galamboson, erre kell átmenni az újlaki vásárra, de bizony idáig még nem törődött vele, merre laknak Szabados Zsuzsikáék. Ezért nagy gondba volt most. El volt tökélve, hogy addig másfelé nem megy, mig őt meg nem locsolja, de megkérdezni restelte, hol laknak. Mitevő legyen most? Csak ment előre, csak ment. Itt-ott fiuk jöttek szembe velük, ezek is rózsavizes üveget szorongattak, locsolódni jártak. Csak leány nem látszott sehol. A lányok odabent várják ilyenkor a kis gavallérokat. Hej törte-marta Pesta koma a fejét, hogy találjon rá Zsuzsára. Egyszerre csak meglepetve néz fel. A falu közepén egy szép új ház homlokára fel van irva: „Isten segitségével. Épitette Szabados Gábor.“ – Tyhő, ez lesz az a ház! Ez a Zsuzsika apja. – No, ide bemegyünk, – szólt oda öcscseinek s már be is lépett a rácsos kis kapun. Beállitott a pitvarba. Onnan a szobába. Megállottak egymás mellett az ajtóban szépen, azzal Pesta rákezdte jó hangosan: Ma nyilt meg az égnek ragyogó kebele, Ma szállt le a földre az égnek szelleme, Megtörte a halált a földnek porában, Dicsőséget szerzett az ég tárházában… Mondta ő a jó hosszú verset szorgalmasan végig, de azért közben furtonfurt szerteszét nézelődött, hátha meglátná, a kit keres. Nem látta sehol Zsuzsikát. Volt ott nagyobb lány is, kisebb is, csak ő nem volt sehol. Már az öcscse is elmondta a maga versét: Locsolódni jöttem, rózsavizet hoztam, Vigyázzatok lányok, megöntelek mostan… Még a legkisebb is elsorolta, hogy: Én kis Múzsa Gyenge rózsa, Nem jártam még Iskolába, Mégis tudom azt az egyet, Hogy a Jézus ma született. Szivemből kivánom, A garast elvárom. Pesta csak akkor neszelt fel, mikor hatalmas kaczagással fogadták a kisöcscse versét a háziak. Ő is akkor vette észre, hogy a kis bölcs a karácsonyi rigmust mondta el kétségbeesésében. Restelkedett szörnyen, rá is mordult a kis Jóskára, de a házigazda vállára veregetett a kicsi pironkodó fiunak: – Jó van öcskös, legalább tudom, mért van két ünnepünk. Tegnap meghalt a Jézus, ma ujra megszületett. Ezért a versért két himest kapsz… No, hol az a lány a himessel? Pesta is ezt várta nagyon. Ekkor nagy dolog történt. Az oldalszoba ajtaja kinyilt és megjelent a küszöbön Zsuzsika, torkaszakadtából visítva. – Mi baj, mi baj! – ijedt meg mindenki. – Valaki összetörte a himeseket! – rebegte Zsuzsa, szinte fuldokolva a zokogástól. – Ki volt az, ki tette azt! – kiabált haragosan apja, anyja. Ki volt az? Ki tette azt? Hát ki más, mint Marcsa. Tót Marcsa. Tegnap este itt volt a kis rossz s elpanaszkodta, mi történt vele Parittyáson. Aztán eldicsekedte, hogy azért az ő anyja mégis egy egész kosár tojást himez neki. Megbámulta, megdicsérte, megirigyelte a Zsuzsika tojásait s ő volt, ki más lett volna, hogy mikor eltették s magára maradhatott a kamarában, mind összetörte. Pesta csak nézte, nézte, hogy sir Zsuzsika, egyszer odalépett hozzá: – Ne sirj Zsuzsi, lesz még himes tojás! Ne félj, mert téged meglocsol minden parittyási fiú a nélkül is, de annak a szeplősnek senki se lép be a kapuján. Ezt én mondom, én la, Korczos Pesta. Zsuzsi egyszerre felnézett. – Hát te vagy a! Hiszen a te tojásod megvan. Azt én jó helyre tettem. Odalépett az öreg ruhaszekrényhez, kivett a szépen rakott czifra szőttesek közül három gyönyörű himes tojást és odaadta mind a hármat Pestának. Ezt ő már tegnap jókor elkészitette, hogy valamikép el ne cserélje másnak. Pesta ránézett Zsuzsira, melegen, csak úgy sütött a szeme. Azután azt mondta: – Ugyi hogy megismertelek. Ugyi hogy te nem ismertél meg? Zsuzsika megrántotta a vállát, kaczagva. Olyan furcsa volt igy. A szempilláján köny csillogott, de a hamis kis szája már nevetett. Mintha már nem is sajnálta vón az összetört tojásokat. Az öregek, az apjuk, meg az anyjuk összenéztek és szeretettel paskolták meg a két gyerek hátát. A két kisebb Korczos fiú egyenesen ott is maradt a házban, mert Pesta kimondta, hogy bizony ő nem megy tovább locsolódni. A helyett kiállott a kapuba s minden érkező parittyási fiúnak elmondta, mi történt. És Zsuzsikát sorra meglocsolta minden fiú. Galambosi, parittyási, tojás nélkül is. De Marcsának ott vesztek a himes tojásai, az egész szakajtóval, senki se nyitott rá ajtót. Délfelé három czigány-rajkó mégis bement hozzájuk. A Marcsa anyja mérgében nekik adta az egész szakajtókosár himes tojást. De Marcsa utánok ment és mind visszavette tőlük. Még ezektől is elirigyelte. Nem is nézett többet feléje még a czigánypurgyé sem. MAGYAROSAN A fiatal tanitó bekattantotta zsebkését, befejezte magános ebédjét üres, rideg, hideg szobájában, a mely olyan volt, mint a kollégiumi coetus, vagy valami tömlöcz. Jó az neki igy is; majd bebutorozza az asszony. Igy is nagyon kapós az asszonyoknál, a kik két esztendő alatt a suta, gyámoltalan kis prepából nyegle, hányi-veti ripők rektort neveltek. De hiába, kevés a fiatalember, becses a sánta, meg a félszemű is. A tanitó eleinte roppant örült a nagy sikernek; el is hitte magát, hisz a legelső kisasszonytól az utolsó parasztlányig mind bomlik utána; élt is a szabadságával. Sehol sem szaladt el a gyümölcs elől, nem félt, hogy ha a nyakába hull az érett körte, kárt tesz benne. Csak olyankor hökkent meg, ha valahol baj volt. Még eddig szerencsésen kimászott a csávából mindig, de ma nagy aggodalomban van. A kovács lánya az este kutba akart ugrani miatta, a hogy a vén gazdasszonyától tudja. Ez pedig nagy baj, mert a lány apja igen tisztességes ember, olyan, a ki férjhez akarja adni a lányát, s nem is paraszt, hanem valami lezüllött uricsalád sarja. Kellemetlen eset. Czigárót sodort a hetesből s felváltva töprengett, lesz-é valamely komoly következménye a komédiának, s hogy vajjon adna-e még egy liter bort az aláirására a korcsmáros. Az öreg gazdasszony leszedte az asztalt s ő az ablak elé állott. Kint szép téli nap volt. A szemközti nagy parasztházból óriási fürtös gubában kijött a gazda, a kurátor. Ez most ő hozzá indul délutáni templom előtt egy kis beszélgetésre. Vasárnap van, ráér. – Mit jön ide, – mordult fel bosszusan a tanitó – láthatta, hogy nem hozattam bort. Jól ismerte már a parasztjait; a kurátor meg szokta figyelni, hozat-e bort a tanitó ebédre, olyankor mindjárt befordul egy pár szóra, de ha nem hozat, akkor neki is másutt van dolga. Könnyű neki, szemben lakik, de a távolabbi nagy gazdáknak csak a szimatjukra kell bizni magukat s az mostanában már nem mindig vág be, nem úgy mint régen, mig kezdő volt a kis rektor. – Hát hogy vagyunk, tanitó úr! – köszönt be a nagy paraszt. – Köszönöm… hát kurátor úr? – Mondok, benézek egy kicsit mán a tanitó úrhoz. – Jól tette, kurátor úr. Leült a lóczára, a gubát le sem tette, hogy mutassa, nem soká lesz itt, meg a koldus tanitónál nincs is olyan meleg, hogy el ne birja. Persze hogy nincs; a kurátor az oka. Meg kellene csinálni a rosz kályhát, de ne adj isten, „nem telik az eklézsiának“, meg osztán „a rektornak jó igy is.“ Szembe ültek egymással s nézték a padlót. Egyik sem szólt, délelőtt látták egymást, azóta nem sok megbeszélni való történt. – Hát mi lesz, tanitó úr! – Mi lenne. Eső után sár – mondta tréfálva a tanitó, a ki még otthonról értett a népies stilushoz. Parasztfiú ő maga is. – Hehe. De úgy látom, ma nem ázunk el – czélozgatott tapintatosan a kurátor. – Hát bizony ma száraz lábbal gázolunk át a veres tengeren. – A petákba! Csak nem leszünk zsidók. – Ránk férne egy kicsit. – Hamar még. Ráér, ha megházasodik. Új vendég jött. Vak Áron, a bibliás, papos. A kurátor tréfacsináló társa. Ez a két ember hires volt arról, hogy ha összekerülnek s nekiakaszkodnak, a világból is ki tudnának kergetni akárkit, mikor kedvük van a tréfára. Jöttek többen is, hárman, négyen, mind nagy gubában, vagy vaskos ködmönben, mint a medvék. Paroláznak, köszöngetnek s letelepednek sorban a lóczára, székekre, ágyra, kinek hová jut hely. – Hát itt csak igy őrnek? – vette fel a szót Vak Áron. – Hogy? – bökte ki a kurátor. – A hogy látom, szárazon. – Hehe, ma igy. – Rossz szokás, mer a kenetlen szekér is csikorog, de a locsolatlan gégén meg nem jön ki a bőlcs ige. Nevettek az emberek, a tanitó is nevetett fanyalogva. Régente csak egy-két ilyen mondást kellett megereszteni, már szalajtott a borér, de két esztendő alatt rájött, mért van tele ezeknél a hambár. Nem hozatna a tiz pár ökrös gazda sem egy pint bort, ha a lelke kiugrana érte, mert garas kell azért. Hát ő lesz a bolondjuk? Igy aztán, mikor bizonyossá lett, hogy ma falra hányják a borsót, forditottak egyet a beszéden a vendégek. Ha már nincs haszon, legyen meg a gyönyörűség. Minek gyül ennyi ember egy bokorba, ha nem azért, hogy felfaljanak maguk közül valakit. Háta mögött kárálni valakire: asszonyoknak való; férfiember szemtől-szembe rágja le a hust a csontjáról, a kire kitette a czélt. Papos Vak Áron bólogatott a fejével, mint a ki nagyon elgondolkozott valamin, aztán megrázta magán a gubát s megszólalt: – Hallottátok mán, hogy a Mukics lyány majd a kutba esett az este? – Nem esett a, ugrott! – szólt valaki a sarokból. – Ne beszélj mán!… Csak nem!… Kifordult a világ szekere!… – mondogatták sorban s úgy tettek, mint a ki semmit se tud a dologról. Pedig ma egész nap ezen rágódnak, hogy a lyányt „úgy kellett megfogni“. Kár volt megfogni, mondta a közvélemény, ha mán egyszer elszánta magát. Ugyis mit akar? Tanitóné lenni? Jó is volna, mikor a nagy gazda lyánya se kell neki. Meg aztán mit van olyan nagyra a csufságával, járt ugy mán különb lyány is, még se dicsekedett vele. A tanitó vörös volt, mint a rák, s igen örült, hogy senki sem nézett rá. – Osztán miért a bóldogtalan? – kérdezte a kurátor. – A jó ég tudja. Csak rájött, hogy neki kedve van kutba ugrani. – Firidni akart. – Februárba nagyon alkalmatos. – No, kinek hogy. Nekem még gubába se esne jól. – Mindenkinek más a természetje. Nevettek, kajánul, a bajusz alatt. Vak Áron a szemével vágott a kurátornak. – Más oka vólt annak – vélte ez. – Csak tán nem. – Legény van a dologban, a hogy hallottam. – Legény? – Olyanformán. – Ha legény, jó gusztusa van, formás lyány. – Csak fiatalabb vónék harmincz-negyven esztendővel, magam se inaltam vón el elüle. – A poczok bujjék kendbe, vén kutya. – Vén a nagyapám, a ki száz esztendeje hótt meg. Nem vén az ember, mig a lábát lógatja, – nevetett Vak Áron. Mindnyájan göczögtek, kaczagtak. – De koma, – szólt a kurátor, s odébb vitte a hajtást – kétszer is meggondoltad vón te, hogy jobbra lógjon-e a lábod, vagy balra. – Én-e? – Te a! Kovács a lyány apja. – Hát osztán? – Biz annak igen a kezeügyébe a kalapács! Pedig az rosszabb a liliomnál, ha simogat vele. – Nem megy az odáig! – Nem? Dejsz ahogy én tudom, a vén Mukics megesküdött a szentháromságra, hogy megtanitja a lánya megrontóját, merre mennek semerre! Ez ugyan nem volt igaz, bár nagyon valószinű, de a tanitó halálosan belesáppadt s a keze remegni kezdett. Körülrebbent a szeme ezeken a pogányokon, a kik igy turkálnak a lelkében, s örült, hogy másfelé néz valamennyi, mintha ő róla nem is tudnának. Mintha nem látná az ember, a mit nem néz! Nagyot dobbant a szive, eszébe jutott a revolver, a amit a párnája alatt őriz. Valamelyik embernek megesett a szive a tanitón. – Nem igaz az! Nem olyan ember a Mukics. – Én nem a szájából hallottam – mentegetőzött a kurátor. – Onnan nem is hallhattad – tóditotta álnok jámborsággal Vak Áron – Csendes vér az öreg. Szántani lehet rajta. Nem nagy istória az egész, legfeljebb megitélik a tartást, akkor még meg is csókolgatja a jótevőjét. A tanitó felállott, kinézett az ablakon, feltünés nélkül az ágyhoz ment, kivette és zsebre tette a revolvert. Senkise vette észre. Nagyon megkönnyebbült, mintha pánczélba öltözött volna. Még bele is szólt a társalgásba, nyers, köszörületlen hangon, de hetvenkedve. – No, nem is megy az olyan könnyen! Valakit könnyü fenyegetni, de nem lehet csak ugy agyoncsapni. Nem élünk Tatárországban. Kulturállamban élünk. Van törvény. – Persze, persze. – Mit! – kiáltott a tanitó. – Emberére is akadhat, a ki megpróbálná! Ebben a perczben nyilt az ajtó és belépett rajta Mukics Mihály, a kovács. A vékony, ideges tanitó ott állott az asztala mellett, szemben az ajtóval. A torkára fagyott a szó, s ugy bámult a belépőre, mintha kisértetet látna. – Jónapot kivánok, – szólt csendesen, szomoruan a kovács. Erős, vaskos ember, vastag posztóruhába öltözve; valami urias van benne, az ősi önérzet uriassága, a mit generácziók szegénysége sem tud lekoptatni, a hagyomány táplálja. – Mit akar itt kend? – orditott rá a tanitó, a ki rögtön elvesztette a fejét. – Nem vagyok kend, tanitó ur. Kend nem vagyok. – Semmi közöm az úrhoz! A kovács nagyot sóhajtott. – Bár nekem se volna az úrhoz. – Mit akar itt, Mukics úr? – szólt a kurátor békitően. – Én? Uramjézus, mit? Rosszat nem akarok. Nyiltan, becsületesen meg akarom kérdezni ezt az urat a falu előtt… ugyis mindenki jobban tud mindent, mint én… – Semmi dolgom magával – kapkodott idegeskedve a tanitó. A zsebébe tette a kezét, meg ujra kirántotta, az ujja megijedt a hideg aczéltól. – Velem nem, – a lyányommal… – Menjen a dolgára! – Majd csak azután. – Menjen a dolgára! – orditott a tanitó. – Uram! Bántom én az urat? Nekem hat gyermekem van, azoknak szükségük van én rám… Uram! Egy barátságos ajánlatot teszek! Vegye el a lyányom. Vegye el a lyányom! A hangja egyszerre rideg és parancsoló lett, s mindenki megdöbbenve nézett rá. – Vegye el, tanitó ur, – folytatta enyhébben, – nem bánja meg. Szép lyány, azt tudja. Jó lyány, azt én mondom. Munkás, jólelkü, takarékos, okos. Bizony kincs! Nem is utolsó. A fajtám még most is úr; nagyurak vannak közte, az anyja után meg éppen nagy család. Hogy én csak igy élek? Mi az? Becsületesen élek, gépész-kovács vagyok… A sógorom pap. – Mukics úr is elmehetett vón annak – szólt közbe Vak Áron, a kinek már forralta az epéjét, hogy itt mindjárt jó vége lesz a dolognak. Neki magának is volt eladó lánya, de jóformán eszébe se jutott, hogy tanitónét csinálhatna belőle. Ez a rongyos meg idejön, földicséri magát és még kicsinálja… – Papnak? – lélegzett fel a kurátor a komája szavára. – El is menne, csak parókiát kapna! – Van neki most is katedrája, pedig szépen szól; még beszélni sem kell belőle, mégis beprédikálja a jó kenyeret. A kovács mámoros szemmel nézett körül, mint a bika a kutyák közt. A tanitó kurtán fölnevetett; megkönnyebbült, hogy a község igy a pártjára kelt. – Menjen csak, Mukics úr, dolgára. Eddig se volt közünk egymáshoz, ezután se legyen. – Bár ne vóna, bár ne lett vón. Elfértünk vón ezen a világon… Ejhaj, sok bitang van a földön – s legyintett a kezével. – Micsoda! – kiáltott fel hetvenkedve a tanitó. – Bitang! – mormogott a kovács s elfordult. A tanitóban, a parasztfiuból lett urban fölpezsdült az úri önérzet. – Fogja meg kend a nyelvét, mert kidobom. – Kit dob ki az úr? – lángolt fel a vén ember szeme a hamuhodó pillák alól. – Az ilyen részeg disznót. – Disznó vagy ebadta! Részeg!… – s lebirta magát. – Hogy fáj a szó. De majd még megtanálom a neved mondani magyarosabban! A tanitó elfehéredett. Minden ize reszketett, görcsösen markolt a zsebére. – Ilyen emberhez a lányomat! Piha! Leköpni való! Taknyos! – Hahá! – röhögött fel a tanitó elmeredő arczczal. – Igy kell férjhez adni a lányt! Csak hadd játszszanak vele, ha meglesz a baj, teszünk róla… Mi! Czudar paraszt! – Paraszt az apád! – üvöltötte a kovács és a mellére csapott. – Az enyém mindenkor nemes Mukics volt. Egy lépést tett előre fenyegető mozdulattal. A tanitó a zsebére kapott s kiczibálta onnan a revolvert. Ráfogta az emberre. – Egy lépést. Meghalsz! – rikácsolta. – Mit! Rám fegyvert!… – mordult a vén ember. A szemét vér futotta el s rávetette magát az asztalon át a tanitóra, vakon, szemben a fegyverrel. Egy csattanás és egy ökölcsapás. A golyó a falba furódott, de a tanitó hanyatt bukott a földön. Irtózatosan leütött fejét még a fal sarkába is belevágta s elterült. Holtan. A parasztok ott ültek a lóczán, a székeken, az ágyon. Gubákban, bundákban. Egy se mozdult. Álmélkodva, elszörnyedve nézték, a mi történt. Odakint megkondult a harangszó. A kovács őrülten bámult, bámult s nem értette, mi volt ez. Végre hangot adott a kurátor. – No, Mukics úr, maga megmondta a magáét magyarosan. Felczihelődtek. Papos Vak Áron igy szólt: – Nincs Istene magának, Mukics úr, méltán rothad meg a teste a tömlöcz szalmáján. Még templom utánig se várhatott… Egy harmadik paraszt is megböffent: – Hát bizony máskép kellett volna ezt, mester úr. Most mán járhatunk a törvényre, tanúskodni; üsse meg a guta… ARANYOS ÖREGEK Délutáni templom végeztével igy szólt a tiszteletes úr a feleségéhez: – Anyókám, én most szököm. A tiszteletes asszony mosolyogva nézett rá. – Gyere akkor közelebb öregem, hadd igazitsam meg a nyakkendődet; úgyis tudom, hogy szép asszonyok után mégy, sose tagadd. Így ni, ne mondják rád, hogy: jaj, be vén ember! A pap nyájasan engedte, hogy a felesége gombolja be a kabátját is, gyönyörködve nézte, milyen piros, milyen fiatal ez az ő kis felesége harminczöt évi házasság után is. Az ajtóból visszaszólt még: – De valamit lopok is… – Ugyan mit? – Azt majd csak akkor vallom be, ha utól is ér a hátulütő fa. Ezzel betette háta mögött az ajtót s kiment derülten, jóleső érzéssel, a boldog ember egészséges hangulatával. A tiszteletes asszony egyedül maradt s várta nagy megnyugvással, hogy valaki majd csak ajtót nyit rá egy kis délutáni tereferére. Az öreg úr pedig óvatosan lépdelt az utczán az egy szál deszkapallón, a mit a tiszaháti ész huzott végig a sártenger szinén. Vastag bottal szurkálta a sarat, igy törekedett jó sikerre az egyenes lépésben. A szembejövők sorra leléptek előtte, ki a kerités tövére, ki az itt-ott még jeges földre s nagyokat köszöntek a tiszteletes úrnak. Végre a Somorjai Gedeon kapuja előtt megáll az öreg úr. A kis ajtót belöki s alaposan megméri: át tudná-e ugrani a küszöbön tul levő tengert. Haj, régen volt debreczeni nagybotos diák, igy aztán csak belegázol a pocsolyába. A hogy keservesen feleviczkél a tornáczra, akkor látja, hogy egy másik öreg úr, a házigazda kajánul nevetve nézi a kinlódást. Végre szemtől-szemben állanak az ámbitus alatt s egy pillantásra feltünik, a két ember közt micsoda különbség van. A pap gondosan nyirt körszakállt, mocsoktalan, tiszta attillát visel; azok közül a tiszta, csinos, kedves öreg urak közül való, a kik hetvenötesztendős korukban is tultesznek udvariasságban a mai vánnyadt lelkü fiatal urakon. A másik öreg bácsi is érdekes alak. Zsinóros magyarja még a hatvanas évek „uj“ divatját őrzi, de tele száz pecséttel; lobogó szakállát évtizedek óta nem nyeste olló; vöröses, nedves szemei, bizonytalan karakterü arczvonásai elárulják a korhely hajlamot; de még peczkes legény s erőszakos, hányiveti mozdulatai a hajdani daliás erő nyomát jelzik. – No, hál’ Istennek! – kiált le a vendég felé – csakhogy sár van az udvaron. Már azt hittem, sohase merül meg a csizmám a disztóól előtt. – No hallja, – mordult fel a pap, mikor végre teljesen felkapaszkodott az eresz alá, – ötvenhárom esztendeje hallgatom, mi bolondot tud mondani a paraszt, de még ezt nem hallottam. – Hászen papnak nem kell sár. A katétrában mindig megterem a próvent, meg a kongrua, akárhogy mutat az idő. De mi parasztok nem szántunk, ha nincs sár. Látszik, hogy hiába tartjuk a nyakunkon ötvenhárom esztendeje, hóttig sem tanulja meg a pap, mikor mit imádkozzon a hiveinek. – No, csak ne prédikáljon, az az én dolgom, – dörmögött a pap, – menjen a disznókhoz, én meg megyek az asszonyokhoz. Ki-ki dolgára. Kezet fogtak a pörölők. Lágy, remegő, erőtelen tenyerek illeszkedtek egymásba, s élő bizonyságai lőnek, hogy az embernek tovább mozog békebontó nyelve, mint rendcsináló ökle. A házigazda el is ment a disznókhoz és gázolta a sarat, de bizony csak csinyján, hogy el ne sikamodjék a pap szeme láttára. Ez egy perczig csakugyan valami kis kárörömmel nézett utána, bólintgatott, mintha mondaná: – Vén ember kend, vén ember, mint jómagam. Benyitott a pitvarba, onnan a baloldali szobába kopogtatott. – Jó napot, szép asszony, jó napot, – köszönt be a „tessék“ után, – mulat a menyecskék közt? Öreg, megrokkant, kövér asszonyság próbált felállni egy kényelmes karszékből. Körülötte két-három öreg asszony, a „menyecskék“, mert hisz az egyik leánya, másik kettő menye. De a pap csak neki köszönt s csak ő fogadta tulajdonképpen az öreg urat. – Sose mozogjon, lelkem komámasszony, – mondta a tiszteletes, – ördög vigye azt a széket, hogy nem akar magától mozogni. – Nem akar az, komám uram, nem az, – szólt az öreg néni is mosolyogva, – pedig nem köszvényes a lába, mint az enyém. – Jaj, dehogy nem, – vágott közbe az egyik „menyecske“, – abba is beleesett már a szú. – Könnyü az ilyen fiataloknak, – hamiskodott a pap, – az én feleségem sem érti meg, mi az a hetvenöt esztendő. No nem baj, mi is voltunk valaha szépasszonynak kocsisa. Akkor még mi alattunk se volt szuvas a szék, úgy-e komámasszony? Nevettek rajta mindnyájan, jólelkü csendes nevetéssel, a mi be szokta fejezni az évődést. – Hát mit hoztam én magának, szép asszony? – kezdte ujra a pap a beszédet, letevén gyászszalagos kalapját egy ágyra. Öreg ember kalapjáról soh’se fogy le a gyászfátyol, tudja isten, hogy van, ezek a mai fiatalok olyan könnyen, olyan sürün halnak. Az öreg, fogatlan, kiapadt szemü, reszketős kezü asszonyság gyermekes kiváncsisággal nézett a papra s úgy eltöprenkedett, vajjon mit is hozott. – Nem tudom én már kitalálni – motyogta kis vártatva; mintha még ennek is a sok év volna az oka; ilyen hiuk az asszonyok, ha öregek. – Óh persze, pedig nem adjuk ingyér. Ezt ki kell találni, lelkem komámasszony. – Nem vagyok én találós… sose is voltam. A pap csipett a szemével: – Tudjuk, a régit jól tudjuk… Nohát itt van, ezt hoztam. A feleségemtől loptam. Ki is kapok érte, ha hazamegyek, de sebaj, harminczöt esztendeig rászokott a hátam… Mindenki nevetett a tréfán s ő hunyorgatva, mókázva szedett elő zsebéből egy kis csomagot, belőle kitakart egy darab gyönyörűen sült halat. Az öreg néni szóhoz sem tudott jönni a meglepetéstől. Nagy ritkaság a hal mostanában, vagy tiz esztendeje, – mióta a tyukodiak nem hordják szekérrel, mert az ecsedi lápon málé terem, nem csík. Kivált meg az ilyen szálkátalan nagy hal, jól sült hal s még legnagyobb ritkaság az ilyen prezentbe kapott hal. Az öreg úr letévén a „szép asszony“ kezébe az ajándékot, maga is leereszkedett egy szuhos lábu öreg karosszékbe s a termetes boglyakemencze befütötte szobában jóleső, bizalmas lelki melegség áradozott. A pap elővette zsebéből a pipát, rátöltött, meggyujtotta, lenyomkodta s apró, száraz szippantásokkal pöfékelte a nyirségi szűzdohányt. Az öreg asszony remegő ujjaival ezalatt foszlányokra szedte szét a halat s nagy kivánsággal, de kicsiny étvágygyal eszegette. A másik szobából nagy zsivaj hallatszott s pár percz mulva két kis dédunoka rontott be, az ötéves Birike, meg az oskolás Pista. A pap tett igazságot a nagy pörben, mely köztük kitört, a dédanyó meg egy-egy csipetet adott nekik a halból. – Hát komám Estók! – intette elő a pap bácsi a pipaszárral az oskolás fiut – azt mondta a tanitó úr, hogy hatszor fenekelt fel a héten. Pista első az iskolában, ezért elevenen tiltakozik az „azt mondták“ ellen, a mivel mindennap ráijeszt a tiszteletes bácsi. Birike is kap egy-egy meghökkentő: – Bakk! – horkantást, a mire nem győz eleget kaczagni. Igy játszik a pulyákkal az öreg úr. komolyan, mint a kinek semmi más gondja dolga. Végre hatalmas kopogás, csoszogás az előszobában, jön a házigazda. – Hó! – kiáltja, mihelyt belép, – igy bizza az ember asszonyokra a vendégét. Hát a kancsó hol van, papom? – Hiszen nem mindenkinek a temploma a pincze, imádságos könyvecskéje az iczcze, mint magának. – Nono, többször láttam én már magát kótyagosan, mint maga engem. – Hisz azt mondani se kell, maga nem is láthat senkit másképpen csak kótyagosan – replikázott a pap. A vén borivó nem vette rossz néven, sőt örült neki, mintha bókot kapott volna. Szedte elő a butellát, meg a poharakat, még asszonysegitségre se várt. – Hallja, – szólt a pap, – már igazán nem várok tovább, elszeretem a feleségét. Fogadom, hogy nem viszi aranylakodalomra. Pedig már csak egy hónap van odáig… Az asszonyok nevettek a tréfán, de a vén Somorjai Gedeon hátraszegte a fejét, mint a vén csataló, ha ágyuszót hall messziről. De meggondolta a dolgot, nem mondott gorombaságot, tovább töltötte a bort s igy tréfált vissza: – Én nem bánom, ha a feleségemet az egész világ szereti is, csak ő ne szeressen mást, csak engem. Az öreg néni csendes mosolygással nézte a versengőket. Hozzá volt már szokva, félszázados patvarkodás ez. A pap nekimordulva válaszolt ujra: – Csak ne hetvenkedjék vén tömlő… azt még értem, hogy akkor el tudta csavarni egy leány fejét. De az már tisztára lehetetlenség, hogy egy asszony, a kinek benőtt a feje lágya, ki ne szeressen egy ilyen tizenhárompróbás vén korhelyből. Somorjai Gedeon letette a kancsót s vizes szemeivel gúnyosan nézte végig a vaskos, nehézkes papot, azzal fölemelte poharát s élesen, kevélyen felelt: – Hát szent atyám, Lőrincz Áron, emlékszik-e, hogy ezt mondta nekem ma ötven esztendeje is! Jól emlékszem, papom. Hát arra emlékszik-e, én mit mondtam?… Azt, úgy-e, hogy: „maga fog megesketni Sátor Sárikával!…“ Na hát papom, most se mondok mást, csak azt, hogy: maga fog megesketni az aranylakodalmamon is Sátor Sárikával. Nagy csönd lett a szóra. A fiatalok elbámulva hallgattak s föltárult előttük egy hosszu élet sok apróbb-nagyobb torzsalkodásának igaz oka. Régi szerelmi harczról lebbent el a fátyol; a sejtelmes mult nagy emlékei támadtak föl a lelkekben. Sátor Sárika ködös pillantását rávetette az urára s a szem tükrének homályában elveszett az élet igaz képe, elmosódtak a ránczok, csak a pillanatnyi tüzes magatartás daliássága tünt fel, s egy perczig őt látta, leányszivének hajdani lángját… s megértette, a min ő maga is annyit gondolkozott: miért ezt a könnyelmü, csapodár, mulatós embert választotta a kettő közül, miért nem azt a másikat, a komoly, derék, gondos, jólelkü papot… A vén pap pedig összevont bozontos szemöldökei alól keményen szikrázott vissza a támadásra… de aztán hüvösen, közönyösen ereszkedett le pillantása a pipa szádáig s hidegvérrel kezdte el böködni a fekete sziporkázó kis kráterben a hamut. Végre megszólalt, erősen szipákolva a csutorát, minden szó után: – Csak azt az egyet várom nagy lelki nyugalommal, nemes Somorjai komám uram, hogy szívszaggató bucsuztatóval kisérhessem ki magát. Az öreg korhely felnevetett: – Ott is én leszek az úr, papom. Engem visznek, de maga kutyagol utánam. – Ugyan, ugyan, – szólt közbe édesen, nyájasan, csillapitóan a vénasszony – mit pörölnek már megint maguk rossz gyerekek. – Nohát kocczintsunk! – szólt a házigazda. A pap is felállt. Felemelte poharát szó nélkül, de visszatette: – Hopp, hát a szép asszony?… No, komámasszony! úgyis átkozott a hal a harmadik vizben… – No, hol van hát az a pohár – szólt Sátor Sárika s fonnyadt, ránczos, remegő kezeibe vette a poharat: – A békességre! És a három öreg lélek bágyadtan, energia nélkül mosolygott s reszkető csengéssel kocczintotta össze a három poharat. CSIPKÉS KOMÁROMINÉ A tanitó úr, ámbár pap is egyuttal, nem született valami nagy gondolkozónak. Nem is az kell ilyen kis templomba. Elég, ha dörög a szó s a lévita öles mondatokat egy szó hiba nélkül tud eldeklamálni azon a pompás katétrai hangon, a mely álomba ringat minden jó keresztényt. Mi lenne, ha Vak János, a fiatal gencsi lévita megelégelvén falujának bámulatosan laza erkölcseit, – a melyek ellen ugyan nem mint tüzesvérű, kapós fiatalembernek volt kifogása, – mi lenne abból, ha a maga nyelvén mondaná meg, hogy: – Kedves atyámfiai, czudarok vagytok, fajtalanok. Nincs több ilyen ebhitű falu, még ezen a híg erkölcsü magyar glóbuson sem. De hálistennek konganak a könyvből tanult középkori általánosságok s a kurátor meg a biró, meg a falu kovácsa már utána horkolják a predikácziót, a lányok vigan adják kézről-kézre a virágbokrétát s az „erényes asszony“, a ki erényeért szenved, nem fakad könyre a szép szón, a mi tele tüdővel zeng: „vagy ha a vállaidra nehezedő keresztek alatt meggörnyedve kebledből elfojtott keserves sóhaj tör ki s száll fel az Egek Urához; vagy ha a gyász és siralom sötét lepelként kedélyvilágodra ráborul; ha nincs többé e földön kitől részvételt, segitséget vagy csak egy jó szót is várhatnál: ime egy láthatatlan erős kar fölemel a porból, letörli könnyeidet, eloszlatja bánatodat, hogy… Ebben a perczben valami esett a darálóba s az megállott. A derék szónok be letalált nézni a Csipkés Komárominé szemébe s rögtön elfelejtette, mi lesz az erényes asszonyokkal. A helyett valami gonosz manó egy nótát csapott a fülébe: Teszek néki olyan kacsintást, Elfelejti, felejti a létániát. Nagyon gonosz manó lehetett, a ki a szent helyet sem respektálta; legalább kálomista nótát idézett volna. De nem ezen rémült el a lévita, a kinek reszketni kezdett a térde s veriték ütött ki a homlokán; az Ur szemére is hiába nézett a padláson, az már igen lepattogzott, nem lehetett kiolvasni belőle a folytatást. Végre is, magyar ember lévén, dühbe jött, egyet káromkodott magában: – Az istenáldását ennek az asszonynak! – s olyat ütött a bibliára ököllel, hogy mindenki felriadt. És ő felragyogó arczczal, mennydörögve vágta ki: „hogy élj! küzdj! bizzál! higyj! és remélj!“ Na hálistennek. Tovább nem volt baj, de nem is mert rá pillantani többet arra a pokolra való szép asszonyra. Csak lent, a papszékben; mikor már baj nélkül nézhette. Kecsesen ült a hires szép asszony az első padban s egyszer sem nézett felé. Teringettét, be szép ez a teremtés. Predikáczió ide, predikáczió oda, ennek a kedveért szivesen rátaposna a második kőtáblára. Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, a ki az úriszékből olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a meleg nézés azt jelenti, hogy ő az egyetlen, a ki megértette és élvezte a szép beszédet. Ez ugyan inkább bók a tudós debreczeni professzornak, a ki azt szerzé, mint a jó fiúnak, a ki undorodott a kisasszonytól; különben is parasztfiú, parasztgusztusa van. Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd felröppen gyönyörű ruhájában. Formás, habarczú. Szemérmes. Olyan, mint egy szűzlány. Dehogy is. Szebb. Kivánatos. Látszik, hogy menyecske, tüzrőlpattant… S látszik, hogy nem sír utána se kicsi, se nagy, pedig öt esztendős asszony. A negyedik verssornál feláll, ő az első az asszonyok között. Kilép s ruganyos termete reng-ring a szárán; szoknyája ezer ráncza közt piros és lila virágok tüzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak szines fénye, olyan volt, mintha tündelevény jelent volna meg. Káprázott utána a tanitó úr szeme s kóválygó szivárványos fellegekkel tölt el a lelke. Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu fejeivel. Még az se bántotta, hogy a predikáczióból senki sem ismételt semmit. Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve ácsorog Csipkés Komárominé. Úgy látszik, a kertek alatt akar menni s akkor a tanitó utján megy haza. Megdobbant a szive. Ez őreá vár. Hamar elparolázott és utána sietett. Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakító szinek. Vadzöld a fű, a falomb, élesen fehér a meszes út; szemszuróan csillog a tócsák vize. – Jaj de szalad szép asszony! Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a gyalogösvényre. – Szalad a szél, tanitó úr. A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak szoktak nevetni. – Hogy van gyöngyöm, be szépül. Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott, mint egy kis lány. – Tudja is tanitó úr, mi a szép, ha engem is úgy csufol. – Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom. – Jól erisztették el a kollégyiumbúl. – Jól hát, azért biztak rám dupla hivatalt. – Na, sokat ér, ha se egyik, se másik, – kötekedett az éles nyelvü menyecske. – Még maga beszél? – Azér van nyelvem. – Mi szüksége magának papra, tanitóra? Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kunczogva mondta: – Kinek van, ha nekem sincs. – Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat. – ’Sz… épp a… A tanitó meghökkent. Úgy meghökkent, hogy nem mert ránézni az asszonyra. Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna fel előtte s megpillantotta volna az igazságot. Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott. Végre a férfi nekidurálta magát, egyet köszörült a torkán s száradt hangon szólott. – Mért nem veszi elő az urát miatta? – Van is kit… Az asszony nevetgélt, de az arcza piros volt, mint a pipacs. A tanitó megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az asszonyt. Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt kendője gyönyörűen köritette piros arczát, homlokán a kontycsipke, mint ezüst köd reszketett. A fiatal férfi merészen nézett be a szemébe. Az asszony pillantása állotta. – Hát minek ment az urához? Ahoz a kiszáradt fához. A száraz tőke utolsó ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár se, mert letörne alatta… Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a hangjában. – Azér, tanitó úr, mert szép név. Nagy név. Első familia. Nagy vagyon. – Mit ér az! – legyintett a kezével a férfi. – Mit? Nohiszen jó tőkébe lehet ojtani. Mintha bunkóval vágtak volna a fiatal ember homlokára. Zöld, meg vörös karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor ujra fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az arczán a tudás. Olyan veszett, vad sóvárgás ült ki az arczára, hogy az asszony szinte visszaszökött előle. – Hát csak rajta! – mondta durván, lihegve, – az is mesterségem!… Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, felfuvalkodott, a milyen csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végig nézte a szeme szögletéből a tanitót és igy szólt: – Még nem ismerem a fajtáját!… Azzal azt sem mondta: agyisten, elment. A tanitónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az alföld másik végén s az ő neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s hideg vizzel leöntve. Csak bámult az elsiető szép asszony után. Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körülnézett, hol van, hát a tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott. Kinyitotta, belépett s bevágta maga után. Üres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a kilincset, nem nyilt s ingerültségében olyat vágott öklével az ajtóra, hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen a zsebében a kulcs. Egész meg volt dühödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után az ajtót s ujra zsebrevágta a kulcsot. Bement a szobába, a mely tele volt dohányfüsttel. Ugy dobta az asztalra a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy alá repültek. Akkor elkezdett káromkodni. – … annak a czédának! Mit akar velem! Orromnál vezet? De megemleget, ha egyszer a markomba kerül a serénye. Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint ma a prédikáczió. Egyszer keményen megrugott valamit, hogy belefájdult a lába. A sulyzója volt. Eszébe jutott, hogy hisz ő a „vasprepa“, a hogy a kollégiumban hivták. Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két sulyzót s a derék huszonöt kilóval ugy megdolgozott, hogy szakadt róla a tajték. Épen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen ült neki. A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát: – Mit akar velem ez az asszony? Egész nap ki se mozdult, csak hevert diákosan a deszkaágyán és füstölt keményen. A segédjegyzőt, a ki meglátogatta, be se eresztette s hogy sokat okoskodott, majd megverte. Éjfélkor is ruhástól feküdt még, de elaludt. Hirtelen felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban megverték az ablakát. – Tanitó úr! Tanitó úr! Ölik az uramat! Gyilkolják az uramat! Csipkés Komárominé volt. A tanitó felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart rohanni a házból. Az ajtó nem nyilt; nekiesett, megrázta, kiszakitotta sarkából. – Jőjjön tanitó úr. Azóta vége. Rohantak a korcsma felé. Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan ütik, vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban ömlik. A tanitó beront. Két-három ütés jobbra-balra s véresen, szédelegve dülnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve, mint a veszett farkas és pár percz mulva mindnyájukat kihányja a korcsmaajtón. Akkor azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az aszonynyal felélessze a félholtra vert embert. A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra. – Megölöm! – orditja és a zsebében kutat. – Parasztok! Gatyások! Bikkfagatyás parasztok! A falamiámba tapostak! Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára az előkeresett a zsebéből egy nagy peneczilust, kinyitotta az araszos pengét s esküdözött, hogy utánok megy. – Megölöm, – rikoltozta folyvást. – Ha én vagyok, én vagyok az utolsó Csipkés Komáromi! De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás paraszt… Ott volt a részeg alakban a nagy familiából minden gőg, – egyéb lelkitulajdonság már nem maradt rá. Lefogták, lefegyverezték, haza czipelték az ágyába, a hol aztán el is aludt békével. A tanitó, mint a ki jól végezte dolgát, elköszönt; eszébe sem jutott a déli jelenet, csak otthon, a hol tárva-nyitva, kitörve várta az ajtó… Magával megelégedve mosolyodott el: – No legalább megmutattam, milyen a vasprepa. Harmadnap délben csak beállit hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés Komáromi pár. – Azër gyöttünk tanëtó úr, – mondta az ember, a ki uri fajta parasztok szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a zsellérnép, – hogy mekköszönnyem, hogy nem ërisztett el akkor iëcczaka. A mien kutyagyerek vagyok, mind lebicskáztam vón az istenadta parasztokat. A tanitó nevetve látta a száraz embert, a kiben józanon se volt kevesebb a fajgőg, mint részegen. Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt. Aztán indultak a vendégek. – Menjen csak kend haza, – szólt az asszony az urához, – nekem még mondanivalóm van a tanitó urnak. – Hászen mongyad. – Majd az orrodra kötöm, – s tréfásan kitolta az ajtón. Az ember elkoczogott, hallatszott, hogy a kis kapút is behuzta maga után. Az asszony ekkor nézett fel. Zavarodott volt, pirult, a szeme égett. – No… szólt a tanitó, a kit lángok lobogtak körül, mintha a pokolban perzselődött volna. – Tanitó úr, – szólt az asszony, s a kendője csücskét babrálta szemérmesen. – No. – Hát, hát… – No hát. – Hát mán láttam a fajtáját!… A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most már mindent megértett. Ez a szemérmetlen czélzás, ez olyan volt, mintha jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé. – Ugy? – kiáltotta berekedt hangon. – Hát osztán jó a fajtám? Czéda! Érdemes beoltani vele a hires fát?! Felemelte az öklét s vadul, dühöngve nézett rá. Az asszony előbb megijed, elsápadt. Hátrált is egy lépést. Aztán magához jött és lobogó szemmel, kedvtelve nézett a tüzes legényre. Csak ugy áradt körülötte a világosság, a fényesség. Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét. – Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak akármilyen jó vón, – de nekem nem!… S az arczán tüzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők. Hirtelen lesütötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát: – Hát iszen semmi na… – s mozdulatot tett, hogy elmegy. A fiatal férfi tisztára megőrült. Odaugrott az ajtóhoz, ráforditotta a kulcsot. És egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe a predikáczióból, a vasárnapi predikáczióból. SUSTORGÓS, ROPOGÓS TAFOTÁBA Az alsóvégen van egy kis házikó. A mesében sincs különb. Hófehérre, fényesre meszelve, magas szalmatetején gólya – az eresz alatt a fecske vert tanyát. A rédelyes tornácz gerendáján cserepes virágok, a csurgóban egy dézsában pompás, ezervirágu leánder. A sövénykarókon tejesköcsögök, feketefalu, fehérvirágu bányai fazekak, kékfehér mázas turi csuprok. Rendes, tiszta udvar, szekér fel nem vágja, gaz be nem növi. Itt lakik maga a boldogság. Azaz, hogy Kerek Péter, az öreg, meg a felesége, Márta. Az egész falunak Péter bátyja, Márta nénje. Az ember biróviselt személy, bölcsességben, tisztességben megvénhedett patriárcha, az asszony derék, sok gyereket termett anya. A kikről senki se tudott volna rosszat soha, de a kiken az egész falu nevet, mióta uriasszony lett a lányuk. A Rozi, a legkisebb, a legtakarosabb, a legkezesebb. A két vén cseléd bent van az alsó házban. Az asszony tegnap jött haza – Pestről, a lányától, a kit ő meg-meglátogat néha. Csak az ember állja, hogy öt év óta sose ment el hozzá. Az öreg asszony, most ért odáig az elbeszélésben, a mely huszonnégy óra óta szakadatlanul tart, hogy az igazi elmondani valóra rátérjen. – Jaj bizony, hála légyen az istennek, most má jól vannak a lelkemek. Má mind letisztázták az adósságot, a kit az ura legénykorába felgyűtött, most má maguknak takaritanak. De még má a lelkem lyányomnak olyan ruhára is tellik, hogy semmi ahho a rektorné, meg a papné, meg a jedzőné; de még a nemzetes asszony is! Sustorgós, ropogós tafotába jár a mi Rozink, csak ugy csapja a szelet, a hun lép. Mer a neki dukál, mer a neki muszáj, mer az ü ura bent van a miniszterijomba. A száraz kis öreg asszony ott ült a ládán, a kemencze mellett; a tulipántos ládán, a melyet hazulról hozott, a mi neki minden hozománya volt. És úgy mondta ezt a szót „bent van a miniszterijomba“, mintha becses pohárról mondaná, hogy az bent van az almárijomba. Az ura meg ott ült a megbarnult vén asztal mellett, a falnál a hosszu festett lócza sarkán és hallgatta, elhallgatta a sok szófia beszédet. Hogy végre az asszonyban is megfáradt a szó, s nagyot pihent már egyszer, az öreg ember is megmozdult. Látszott rajta, hogy bent megindult a gőz, a mely mozgásba hozza a dugattyukat, kerekeket, a nyelvet. – Mi hasznom nekem abbul, – mondta végre. A vén asszony felhuzta vékony szemöldökét magasra. Fogatlan száját összeszoritotta s maga elé bámult. Hej, bizony. Erre nem tud olyan könnyen felelni. De azért nem hagyta szó nélkül. – Haszon! Kell is a. Csak ü legalább megéljen. Én nem bánom, ha ippen semmi hasznomra nincsen is – mondta meggyőződés nélkül. – Feltángáltam a rossz kutyákat – morogta az öreg, s a másik gyerekére gondolt, a ki itthon boszantja – a háládatlan czudarokat. Azér annyit se tesz meg az apjának… – Mit má? – Aszontam Miskának, hozza be azt a kis kórót. Megtette? Hogy a keze, lába!… Tennapelőtt montam, még azótátul a fülét se mozditotta erre. – Dóga van – kelt pártjára az asszony, mert igy szokta ő minden gyerekét védeni az apjuktól. Jajaj, ilyen az anya dóga. – Oszt sár van! Istenkisértés most mezőre menni ebb’ a sárba. Szekervel, ökörvel. A vén ember hallgatott. – Felneveljük őket. Fel. Ötöt-hatot. Megesznek. Oszt ha ecczer kiszabadulnak az apjuk kezei alól, mán mintha sose látták vóna. Má a maga gazdája mind! Isten mencs, hogy bele szójjak a dógába… Minek szólnék? Mit bánom én. Mi közöm hozzá? Se károm, se hasznom… Csak add ki a jusst, vén kutya! Agyon csapnának érte. Én azt is kiadtam. Most oszt má fel is fordulhatok. Annyit mondanak rá: régen kellett vóna. – Ó mán na. Minek ez a harag. Mit rontod magad. Csak ük meglegyenek. Örülj, hogy legalább a legkisebb lányod sora is jól van má. – A kis rongy. Az haragitott meg legjobban… Még abba vót az utósó bizodalmam. De nem viszi el szárazon… Felkűdöm Pestre, jó helyre. Minek küldtem én? Úrnak? Háromszor se küldte haza a fizetését, má szeretőt fogott magának. Férhe ment. Czafra. – Örüjjön kend, hogy férhe ment. Még ugyabbul is tehetett vóna. Hátha úgy jön haza! Pulyával. Oszt azt is tartani kéne. – Asse vóna roszabb. Legalább mindig itthon vóna. Eltérne… Nekem dógozna. Ránk tisztálna… Még tartáspízt is kaphatna a gyereke után. A vén asszony bólogatott. Úgy, úgy. A biz igaz lehet. De hát mit tegyünk, ha csak így rendelte az isten. – Most má, hogy jár! Mi? hogy montad? Mibe jár? – Tafotába, – szólt dicsekvő hangon a vén asszony, – sustorgós, ropogós tafotába, – csak úgy fercsegett a szájábul a beczéző szó. – Magára kőt! De mi hasznom nekem abbul? Nagy gond ötlött hirtelen a öreg asszony eszébe. Ejhaj, be rosszul kezdte ő a dolgát. Hiszen nagy megbizatással jött ő az édes lányától. Kéréssel. Most aztán hogy rukkoljon elő vele. – Nem nagyon kőt… Nem igen telik az árvának. Az az egy van szegénynek, – forditott a dolgon. – Sok kell Pesten. Az a nagy házbér. Drága a kenyér, a só, a hus. Semmi sincs a kertbe, se a kamarába. Oszt falura kell menni szegénykének. Az orvosdoktor parancsolta. Nincs vére. Sáppadt. Elszítta a két gyerek. Az ura is agyondógozza magát. Annak is vakáczió kéne. Kimentek tavaly egy faluba, ott a szomszédságba, Pest mellett. A nyelvüket se értette a lelkem lányom a népeknek. Csak azt, hogy mit kellett fizetni. Uramjézus. Egy pengőforintot minden napra. Csak a puszta lakásér. Oszt meg a koszt, forintnyóczvan vót egy pár csirke, öt krajczár a tojás. Többe került az az egy hónap száz pengőforintnál. Az öreg ember úgy fülelt, mint a kopó, ha vadat áll. – Arra vót – mondta. – Vót ecczer, de minden esztendőbe kéne! Ha telne. De nem telik. Az a kis fizetés; akárha nem is vóna. Elhallgatott. Hogy az ura nem szólt, újra kezdte. – Fáj a szive a lelkem lyányomnak. Várt. Az öreg ember úgy hallgatott, mint egy darab fa, A vén asszony ezt jóra vette s kimondta. – Haza vágyik a gyönyörűségem. Most aztán, hogy kimondta, könnyebben, gyorsabban ment. – Elemlegeti, sirva emlegeti az édes apja házát. Ott milyen jó. Ott milyen szép. Ott magához jönne. Ha még ecczer ott lehetne. Az a tiszta paradicsom vóna. Hát még a gyerekek. Hogy azok megtanulnák a hazai szót… Csak egy jót ennének a nagyanyjuk paprikás csirkéjéből. Egyet innának a Tiszavizből. Firidnének. Szaladgálnának. Mint az anyjuk pulya-korába. Egész más lennének. Az öreg ember hallgatott. Félkarja az asztalon volt, a másikat leeresztette maga mellé a lóczára. Úgy ült ott, mintha faragva lenne valami feketebarna fából. A lelkébe nem láthat bele senki. Az asszonya pedig folytatta a beszédet, lelkendezve, rimánkodó hangon; s megpróbált mindent, hogy az ura szivére hasson. Egyszer csak az öreg ember kibámult az ablakon s meglátta, hogy szekér áll a kapu elé. Kóróval megrakott szekér. Felállott, csendesen a lajbi zsebébe tette a régen kialudt pipát s megszólalt. Az asszony alig várta a szavát. – Mibe jár a lyányod? Miféle rongyba? Mit mondtál? – Tafotába, – szólt meglepetve az asszony s gépiesen elismételte, – selyemtafotába, sustorgós, ropogós tafotaszoknyába – és bólogatott hozzá. A kapu kinyilt, szekér fordult be az udvarra. Az öreg ember kiment rendelkezni, hová rakja be a fia a kórót. Három napig egyre sirta a mondókáját a vénasszony. Akkor aztán nem állotta tovább. Mérgesen felpattant, mint egy pulyka s ráripakodott az urára. – Megnémult kend? Hát haza jőjjön a lánya vagy se? Mit irjak neki? – Bánom én? – szólt flegmatikusan az öreg. – Hogy a kőbe ne bánná! – Rajta áll! Az ű dóga! Nekem mindegy. Ha a pesti faluba el tudott menni, ide is eljöhet. – Óh édes apjuk, be jó ember kend! – tört ki az asszonyból az öröm. – Be jó ember! – Én nem vagyok se jó ember, se rossz ember. Mer én csak ember vagyok. De hát persze, hogy én is jobb szeretem, ha a lyányom van itt a házamba, mintha idegen nép. – Ó be áldott ember kend – hálálkodott tovább az öreg asszony s a szemébe köny szökött és lepatakzott végig az orczája barázdáin. És menten megirta a lyányának a szép levelet, hogy csak jőjjenek, ő is, az ura is, meg a két szentséges apróság is, oszt ne féljenek az öregtűl, mer az jó ember… És odafent Pesten, a harmadikemeleti csinos kis lakásban lőn nagy öröm, vidámság, boldogság. Három álló hónapig mindennap készültek a nagytatáékhoz, s az asszonyka sápadt arczocskája kipirult, a nagyobbik gyerek az édes apja térdén verset tanult a nagytata születésnapjára, mert az épen a vakáczióra esik. S mind a két csöppség mint valami álomvilág kincseit tanulta meg a Tisza nevét, meg a Malomalját, meg a füzfát, meg a gólyát, meg a mályvát, meg az ostort, meg az aratás, lóhajtás, gyerekjátékok szavait. A miniszteri számtiszt úr idejében kérte a vasuti szabadjegyet s mivel ő csak augusztusra kaphatott szabadságot, ugy határozták, hogy az asszonyka a gyerekekkel már egy hónappal elébb lemenjen. És megérkeztek csengős-bongós kocsin. Az egész falu megbámulta, mikor megjött Kerek Rozi az urával, a kinek czilinder volt a fején. Szakasztott olyan uri asszony volt a Rozi, mint a többi nagysága. Hol szedte, hol vette, de jól beletanult az uraságba. Az igaz, hogy azelőtt is olyan nyafka volt, olyan „ne nyulj hozzám“. De könnyebb is megtanulni az uraságot, mint a szegénységet. Vigan, boldogan telt el a vasárnap. Estére az uri férj vissza is utazott, hogy másnap a hivatalban legyen. Rozi majd kibújt a bőréből. Olyan boldog volt, olyan megelégedett, soha életében ilyen rózsás napsütés nem volt, ilyen szép kis falu, szép kis ház, mesében sem termett. A gyerekeivel együtt lefeküdt a porba és csókolta a szemével, a hálás, túlboldog szivével a szülői ház küszöbét. A falubeliek csudájára gyültek s mindenki megugyanozta apuha fehér kezét, sápadt arczát, de legjobban az alsószoknyáját, a melynek az anyja úgy felverte a hirét, – a sustorgós, ropogós tafotát. Az egész háznál csak az öreg asszony volt nyugtalan. Félt, valami különöset sejtett, nem tetszett neki az ura, az apjok. Minden perczben várt valamit, váratlant, félelmeset. Három napig várt, akkor megtudta, mi lappang a hamu alatt. Egyszer csak megszólal az öreg; nyersen rászólt a lyányára, a ki boldogan merengve ült a kis széken s gyermekkori emlékein mélázott. – Hát te mért nem beszélsz már? – Mit, édes apám? – szólt az asszonyka mosolyogva s kész volt csacsogni, nevetni, pedig be nem állott már arra a kedve. – Mit? Fenét. A pénzrül. – Milyen pénzről? – mondta az asszony nagy szemet meresztve. – Hát hogy mit fizetsz. Mit akarsz fizetni? – Én? Miért? – Hát hogy itt tartalak. Mi lesz a taksa egy hónapra? Az asszony belesápadt és szivdobogást kapott. Mit kiván édes apám? Az öreg felnézett az alacsony padlásra, a mestergerendára. – Hajszen nem nyúzlak meg. Látom, hogy jobb itt neked, mint ahun tavaly nyáron vótál. Hát legalább annyit fizethetsz, mint ott fizettél. Az asszonyka reszketett. A vér mind leszállott a szivére. Hallgatott. – Mi? Mit mondasz? – mordult rá durván az öreg. – Azt gondoltam, szivesen lát édes apám. – Hát nem látlak? Mi? – kiáltott ridegen a vén ember. – De rajtam nem fogtok szántani! Majd én ingyenélő pesti jöttmenteket hizlalok! Nem sül ki a szemed? Idegennek, a kihez semmi közöd, tudsz fizetni, az apádnak nem? Ez a gyermeki szeretet? Mi? Az asszony reszketett, de a foga között kieresztette azért a szót: – Édes apám se sok szülei szeretetet mutat ilyen beszéddel. – Ejnye, azt a hétnyüstyit! Te czafat! Az apádnak mered ezt mondani! Az asszony holthalaványan várt. Az öreg felállott, feltette a kalapját s indult. – Hallod! Minden napra egy forint a lakásér, másik forint a kosztér… Ne mondd, hogy pogány vagyok, ötven pengő legyen egy hónapra. Oszt nekem előre letedd a pénzt! Mire hazajövök, elmenjen Pestre a levél az uradnak. Osztán itt csókold a kezem, mert ez az én szivem esett meg rajtad, hogy ennyivel beérem. Te háládatlan. Tavaly egy százasnál többet fizettél idegen népnek, a kinek a szavát se értetted. Egy hónapra! Most kettőre sajnálsz ennyit. Vigyázz, ne haragits, mert csak egy szó legyen, ott ruglak a sustorgós, ropogós tafotádba! A fiatal, gyenge asszony sirásra álló szemmel meredt el félre; az ágy nagyvirágos karton takarójára bámult; az öreg ember elkopogott; a konyhában a vén asszony megdermedve állott s a gyerekek, mint megszeppent csirkék bújtak az anyjuk kötője alá. És mire az öreg hazajött a mezőről, a levél sűrű könnyek között megiródott s a fiatal asszony kezet csókolt az apjaurának. A bogárhátú, gólyafészkes kis ház úgy mosolygott fehér falaival a meleg, ragyogó napsütésben, mint az emberi boldogság, jóság, a mese utolsó kedves fészke. A CZICZA, MEG A MACSKA Kék az ég, szinte belátni tiszta vize mélyén a fenekére. Könnyü, buborodó vitorláju bárányfelhők usznak a szinén. A napsugár perzsel, de friss szellő legyezi az embert s a hőség nem tikkasztó, rekkenő, hanem lázba gyujtó. Az ispán úr almás pején koczogva ér be a kis faluba. A lombok alatt leveszi széles karimáju szalmakalapját; csinos fürtei szeszélyesen borzolódva csapzanak szanaszét fehér homlokán. A szeme csillog, barna arcza tüzel, melle dagad s feketére égett keze idegesen rántja meg a ló zabláját. Maga sem tudja mi baja. Lázasnak, hevesnek érzi a vérét. Az arczán pattanások nőttek s türelmetlen, ingerült. Egyszer csak elment a kedve a munkától s azt mondta haza kell néznie. Most itt van, bent a faluban s még most sem tudja mit akar hát voltaképpen. Letép egy ákáczfalevelet, a szájába veszi s halkan elkezd vele sziszegni. Végig néz az utczán. Sehol senki. Nehány liba, tyuk csipeget, kapargál a kiszáradt árok gazos partján. Itt a háza, a derék urasági lak, a mely körül alázatosan gurnyasztanak az apró zsellérviskók. A tőszomszédjában csinos kőház, ebben magagazdája a paraszt, a ki ott lakik. Hirtelen nagyot ránt a ló zabláján s bekiált ide. – Szomszédasszony, galambom, adjon egy csókot. Az ispán úr szabad száját mindenki ismeri. Nem botránkozik meg azon már senki, még a tulajdon felesége sem, pedig az ugyancsak kész a botránkozásra. A szomszédasszony most jelent meg a tornáczon. Hátulról jön, a kertből, a tilólástól. Világos, aranyszálas, gesztenyeszín haja fehérbabos törökpiros kendővel van menyecskésen hátrakötve, de nem úgy, hogy a legszebb fürtök lazán, boglyasan ki ne kandikáljanak. Fehér pozdorja lepi haját, arczát, ruháját. Ingvállban van s barnapirosra égett fehér teste telten, formásan kivirit a vászon ing tágas kivágásán. Ezerránczu szoknyájának kávébarna alapján nagy vörös rózsák hevernek a redők közé rejtőzködve. A szoknya féloldalt föl van tüzve csipőre, elfeledte leereszteni mig beszaladt a házba. Ám igy kilátszik a durva vászonpendely csücske s alatta a remek láb, a hófehér térde kalácsáig. A kicsattanó rózsához hasonlatos szépségü fiatal asszony hamiskásan fölveti a szemét s azt hajitja oda az ispán szavára: – Majd ha fagy. Be akar sietni a házba, de a férfi ekkorra éppen a virágos kis kertje keritéséhez léptetett s egy parancsoló mozdulattal magához inti. Valami erős van a szemében, s az asszonyka egy kis habozás után eléje megy. – Na, – mi kő? – Látni akarlak, – suttogja a férfi s úgy néz rá, majd felperzseli a szemével. A menyecske nevet, megzavarodik s még furcsábban, szégyenlősen mosolyog; fehér fogacskái megcsillognak piros ajka résén át. Aztán szemérmes lesz; elkezdi lesimitani hajáról, válláról, két karjáról a pozdorját. Mosakodik s bájos vonalakban vonaglik, mint a czicza, a kéjes, hamis, tetsző, rőt foltos fehér czicza. A férfi behunyja a szemét s a pillák közül gyönyörszomjasan néz rá. – Zsófi – suttog a szava. Az asszony egyre zavartabb lesz s feltüzött szoknyáját ereszti le, mintha el akarná takarni szép magát. Nem is gondol rá, hogy ezzel a mozdulatával árulóvá teszi a keménytörésü ingvállat, a mely öblös redőbe hajolva paradicsom kapuját nyitja a magasan ülő férfi szeme előtt. Ennek vér futja el a szaruhártyáját s úgy belvágja sarkát a lova véknyába, hogy az felszökik; alig birja aztán helyben tartani. – Zsófi, – megveszejtesz! Belebődülök a szomjuságba. Innom kell… – Majd – hozok – egy pohár vizet. – Nem! Én megyek be hozzád! – lihegi a férfi. A czicza visszahuzza szép gömbölyü fejét a válla, a bársonyos lapoczkái közé s lesi mi lesz ebből. Bajtól tart. – Érted! Be, hozzád, egy pohár vizre, egy pár csókra. – Van esze!? – szökik fel az asszony. – Nincs! – Elmenjen! – Nem én! – Bolond. – Az. – Fényes nappal. – Ha most áhitalak! Az asszony elrémül. – Mit akar maga? Meglát a felesége. Ha szomjas, – kérjen tőle… A férfi összekapja a fogát, a szemöldökét. Fölpillant a maga házára. A hátulsó ablakok ide néznek. Magas komlóbokrok takarják a szoba ablakait, de a konyháéból éppen ide látni. Fölcsapja kalapját s fütyülni kezd. Bágyadtan, halkan fütyöl egy-két taktust, megereszti a ló kantárszárát; a pejkó léptetve elindul és nemsokára befordul a maguk udvarára. Aztán csak néz, néz maga elé, halkan fütyörész s a szeme vissza sem rebben a menyecskére, a ki leskődően figyel utána a szürke, kitáguló, hunyorgó czicza szemével. A ló megáll az üveges, borostyán befutta veranda előtt. – Béni! Egy tizenkét éves vaskos kis ficzkó vágtat elő. Nyomában két szép kis barna urfi ugráncsol. – Apa, apa! – kiabálnak élénken a gyerekek. – Vidd a lovat az istállóba. Abrakold meg… Jó van, jó van fiacskáim. Menjetek játszani Bénivel… Itasd meg azt a lovat te… Nyár van teringettét, gyerekek!… Ugráljatok, ficzkándozzatok, mint a csikó. A fiuk torkuk szakadtából visitozva ugrálják körül a lovat, a mely barátságosan horkant feléjük. Az apjuk kedvtelve néz utánuk. A nagyobbik gyerek már iskolába megy az ősszel!… Fellép a verandára, három lépcsőfokon. Lecsapja kalapját. Bentről babasirás hallik. A prücsök szól. Sári néni, a száraz dajka eteti a csöppséget, de annak nem kell a tejbe ázott zsemlye. Inyencz, mint az apja. Pedig nem kapja meg többet a legédesebb csutorát. Két kanál közt egyre bömböl s kiabál: – Ma–mma–mma–ma. A mama a konyhában van s a cseléd segitségével az aratók ebédjén dolgozik. – Lelkem, édes lelkem! – szól be hozzá az ura olyan szeliden és békésen, mint a ki nem is tudna egyet kiáltani. – Gyere be egy kicsit lelkem, hozz egy pohár vizet is. Az asszony bámulva néz ki rá. – Itt a viz, igyál. Friss. – Melegem van, hadd álljon. – Mindjárt. A férfi megállott az ajtóban s elnézte, hogy sürög-forog a felesége. A sovány, de szép arányu asszonyka hajlékonyan nyult ide, oda. Ebben is van valami macskaszerü. Fekete ruhájában, a mit valami távoli gyász miatt visel, s a melyen csak a fehér kötény, meg koromfekete haja alatt a hófényü, nyulánk nyaka tör világos foltot, igazán olyan volt, mint a feketeszőrü, fehérfoltos egerésző házi macska. Körülötte minden ragyog. A rezek, a faedények, s minden a szabályos helyén. A rendetlenségnek árnyékát sem türi. Mindent a maga idejében, a maga módján. Szivós teste aczélos erővel nyulik, hajlik. Nesztelenűl jár-kél, ha dolgozik, nem csörömpöl, eltörni semminek sem szabad a házában. Dorombolni nem szokott, csak nagynéha ölbeli babájával, de pörölni, veszekedni sem. Azonban éles nézésü sárgás-dióbarna szemével úgy rendben tart mindenkit és mindent, hogy nincs is szükség patvarkodásra. A férfi sarkon fordult, bement a hűvös szobába, a hol minden olyan tiszta, kimért, szabályos, mint a skatulyában. A diványon, a gépen, kis asztalon, nagy asztalon, székek támláján s mindenütt, a hol csak lehet, horgolt teritők; a szövetbutorok vászon takaróval behuzva; a szekrények tetején befőttes üvegek friss, ragyogó sora s minden csillog, mint a tükör. Az ember nem mer leülni, egy széket elmozditani, hogy meg ne bontsa az érczkemény, hideg rendet. A férfi belesüppedt egy fotelbe. Nagyot nyujtózik, ásit. Erős, szép fogait megmutogatja. És ujra fütyörészni kezd. Halkan, maga sem tudja mit. Kellemetlen előérzései vannak. Szórakozottan pedergeti a bajszát. Nem gondol semmire. Végre nyilik az ajtó s megjelenik a felesége. Fehér porczellán tányérkán kristálytiszta pohárvizet hoz. Szó nélkül tartja eléje. Az ember megissza. Fenékig. – Várj. – Mit akarsz? – kérdezi csöndesen, közönyösen az asszony s leteszi a poharat. A férj, a mint a hűvös fekete asszonyról felnéz a plafondra, úgy érzi, már nincs semmi mondanivalója. – Valamit – akarnék – kezdi zavarodottan s jobbra-balra rántja a száját, hogy a bajuszát hozzádörzsölhesse ugyanahhoz a mutató ujjához. – Nos? – Hát gyer ide közelebb, – szólt a férfi nyerseskedve. Az asszony elbámul. – Úgy állsz, mint valami szent, – folytatja a férfi a gorombáskodást erőszakosan, – az ember nem is mer hozzád szólani. Az asszony vállat von. – Mit akarsz? Sok a dolgom. – Nekem is. – Éppen azért. A férfi hátraveti magát a fotelben. – Mi bajod? Azért nem kell összetörni a fotelt, – szól rá felesége s közelebb lép, hogy helyrehuzza a lerántott vászon boritót. A férjet megcsapja a hideg szobában az asszony melegsége, hirtelen átkapja őt s odarántja az ölébe. – Eh, már egyszer meg is csókolhatnál. – Megbolondult? – Meg. – Hagyjon békén. – Van eszemben. Az asszony gyanakodva néz az urára, úgy hogy ez megjuhászodik s egy kissé mérsékli magát. – Hát tudod lelkem, azt akarom mondani, hogy máma, – kezdi hadarva s ujjaival idegesen, megremegve szalad végig az asszony testén. Egy percz alatt tűz sugárzik át ujja idegein, be az agyába s a következő pillanatban vasizmokkal szoritja magához az asszonyt, hogy majd összetöri. – Jaj! – liheg az föl. – Őrült! – Még nem vagyok, de megbolonditasz. Elereszti és izmos markában csipejénél fogva messze eltartja maga elől. Az asszony arcza kipirul. Kihajtott ruhagallérja elgyürődött, egy kapocs kipattant s fehér bőréből vékony szöglettel több látszik, mint máskor. Férje kimeredt szemmel, vágytól szétbuggyant ajkakkal néz belé a szemébe, a lelkébe. Aztán ujra magához szoritja, forrón, gyötrőn; csókokkal boritja, s valamit sug az asszony fülébe. – Nem! – lihegi az asszony, s a hogy hideg, gonosz macskaszemével ránéz az urára, valami gyülölködő karneol-láng villódzik meg a szeme mélyén, a sárga karikában. – Nem? – hörgi a férj. – Nem? Hát majd én megmutatom, hogy igen. S majd szétmorzsolja az asszonyát, de az szivós testével elvékonyul a markában s ki akar szabadulni. A macskát nem lehet megfojtani, agyonverni, azért ölik vizbe. – Mi vagyok én? – hörgi a foga közt a férfi s nem birkózik a feleségével, hanem nyomorgatja azt. – Mit akarsz én velem? Hát sohase lesz már ennek vége? Tán fogadalmat tettél. Haha. No csak várj, mig még egyszer beviszlek gyónni. Kaczagott durván, röhintve s egyik öklével a szék puha karját verte. Az asszony hangtalanul birkózott vele. De hiába karmolt a fényes szőrü fekete macska, nem szabadult. Ilyen jelenetnél jutott eszébe az ősmesemondónak, hogy a gonosz tündér száz alakot ölt az ember keze között. De ez a férfi még akkor sem eresztette volna ki… Gyönyörüség volt az asszonnyal még ez az ölelkezés is. Kemény izmait megfeszitette csontos öklén, hogy nem birt belevágódni az asszony éles egérfoga s lesiklott róla rózsaszinü puha körme. És át meg átszítta magát a puha női test tapintásával, illatával, izgató hőségével. – Csipj, karmolj, harapj macskám. Kis macskám. Szép czirmosom, – lihegte a fülébe. – Te vadmacska. Az asszony simára, feszesre fésült, fekete haján csillogott az ablaküvegről ráverődő fény. S a férfi csókolni kezdte ujra ezt a kékesfekete vastag hajat, a rózsás fülecskét, a nyakát, a hónyakát, a gyönyörü formáju nyakát. Érezte, hogy az asszony belefáradt a marakodásba s egyre jobban odaengedi magát. És a puhasága mind szilajabb lángokra szította a vérét. Őrült, vad szerelem gerjedelme gyujtotta máglyába a szivét. Az asszony már csak idegesen rángatózott. De félig lehunyt szemében hideg ravaszság kezdett kékes fényt vetni. Némán, megadással türt s lelkében annál erősebb lett az ellentállás gőgös ereje. Háromszor, négyszer kinyitotta az ajkát, hogy kimondja a félrevezető szót, de félt, hogy a hangja elárulja. Végre megtörtént. Kimondta. – Az ajtót. Zárja be az ajtót. A férfi egy őrült, forró csókba fojtotta a szavát. Aztán felugrott és támolyogva ment az ajtóhoz. Alig talált a kilincsre, a kulcsra, hogy nagy csikordulással ráforditsa. Ebben a pillanatban ajtócsattanást hallott. Az asszony besurrant a belső szobába s magára csapta az ajtót. Be akarta zárni, de a kulcs nem volt meg. Riadtan, rémülten keresett menekvést az ijedt, nagy fekete macska. Az ablak nyitva volt. Kivetette magát rajta. Mikor a férfi betört a kis szobába, senki sem volt ott. Az ablakhoz ugrott. Kint a szomszédasszony kertjében, a komló-bokrok alatt meglapult a szökevény. De a helyett ott állott, szemben, a másik ház tornáczán a másik czicza, a fehérszőrű, leskelődő, a Zsófi. Bizonyos, hogy mindent látott, mindent kitalált. És a férfi rábámult és állva maradt és kóválygott a feje és ködök, aranyos, szürke ködök kóvályogtak a szeme előtt. Szégyen, harag, fájdalom szoritotta a szivét és düh, kegyetlen düh. Egyszerre csak félre nem érthető módon intett. Át hivta. A kaczkiás, az álnok, a szép cziczát, a mely csak hunyorgott és igent kacsintott rá. S az ember fáradtan vetette le magát a tarka szövetű divánra. Forró agyát engedte gőzölögni; bámult gondolat nélkül. Hagyta, hogy fölzaklatott idegei remegjenek, rengjenek, mint a megvert czimbalom. A felesége azalatt halálos kétségbeeséssel lopózkodott a komló közt a szomszéd kamrájáig. Ha valaki meglátná! Mire odaért, Zsófi is ott volt, mellette. Itt már nem láthatták meg őket az ablakból. Zsófi asszony kinyitotta a kamara-ajtót s mind a ketten bementek. Belőlről magukra csukták az ajtót. – Látod, látod! A gaz, a nyomorult, a czudar, az alávaló, – borult a Zsófi nyakába az ispánné. – Láttad! – Igenis tekintetes asszony. – Tudod ugy-e, mi vót? – Igenis tekintetes asszony. A rendes czime észretéritette s jólesően csillapitotta az asszonyt. Átölelte egyetlen bizalmasát. Ebben a faluban csupa sült paraszt, szegény koldusnép lakott. Mind az uradalomból éltek s az ispánnénak adóztak azzal a tisztelettel, a mivel a méltóságos asszonynak tartoztak volna. Zsófi volt a legkülömb a faluban. Módos, kedves, szép. Nem is cselédnép, nem is műveletlen. Öt éve, hogy nincs előtte titka az ispánnénak. Még a mai esetnek az előzményeit is tudja. Istenem, hiszen az ember, ha még olyan zárkozott is, de nem lehet néma. Az ispánné rá volt szorulva a Zsófi bizalmára s azt is elmondta neki, a mit maga előtt is restellt. És ez a Zsófi meghálálhatatlan, megfizethetetlen becsületes és ragaszkodó. Soha pletykát nem csinál. Nem lehet eleget dicsérni. Gyereke nincs és az ispán-gyerekeket úgy szereti, mint a magáét; azok meg rajonganak érte, jobban, mint az anyjukért. És milyen szép. Számtalanszor elnézte ezt a gömbölyű, finom arczú, habtestü parasztasszonyt az úrinő és nem egyszer hizelgett neki. Most is azt sohajtotta, a mint a zokogása csillapult. – Mégis, ha olyan kivánatos volnék, mint te vagy, Zsófi. És Zsófi csakugyan kivánatos volt. Izgatott. Az arcza hol pirult, hol fehéredett, olyan volt, mint az almafa virága. Keze, keble remegett, szava, lehellete el-elfult. Szegény czicza, hogy meg van ijedve. Az ispánné leült egy ládára. De előbb leporolta. A másik asszony is odakuporodott mellé. S a czicza, meg a macska összebujtak, együtt duruzsoltak. – Istenem, Istenem, igy még sose voltam. – Dühös lehet a tekintetes úr, – véli selymesen az álnok czicza. – Jesszus, még utánam jön, – s a macska éles körmei támadásra huzódtak, begörbültek. – Zsófi! az istenért, hagyj magamra! Ha jön az uram, tagadj el, rejts el Zsófikám. Úgy hálálja meg az isten… – Hogyne, tekintetes asszony. Aztán megalkudtak, mit tegyenek. S a cziczus kész volt rázárni, kulccsal, az ajtót a macskára. De ez fél igy magában. Inkább ő zárja be az ajtót belőlről. Megczirógatták egymást gyöngéd szeretettel s a bársonyos fehér czicza kisiklott az ajtón, aztán leskelt és a mint hallotta, hogy a czirmos odabent magára kattantja kétszer a zárat, nagyott szökött, usgyé, lekapott egy tejes köcsögöt a legelső karóról, ment vele át a hátulsó kis kapun, az ispánékhoz. – Hol a tekintetes asszony? – kérdezte nagy hangon a konyhában. – Bent az úrral. – Akkor én is bemék. – Méccz a fenébe, – szólt utána az öreg asszony, a tudós szárazdajka. – Mán mér ne? – Csak. – Nekem szabad, – szeleskedett ártatlanul a czicza s épen abban a pillanatban nyomta meg a kilincset, mikor az öreg asszony valamit sugott a fülébe. – Ki az? – szólt belőlről az úr. – Én, tekintetes úr, a tekintetes asszonyt keresem. – Hát jöjjön be, – szólt az úr ideges hangon. Csikorgott a kulcs, a czicza besurrant. Az öreg asszony pedig botránkozva figyelte meg, hogy bár nagyon halkan, de megint csikorog a kulcs a zárban. – Mi a patvar! – motyogta magában. – E czifra!… Ezalatt a tekintetes asszony odaát a hombárok és szuszékok között ülve, nagyon furcsa gondolatokon ment át. Mintha elfujták volna, elmúlt a láza. Szégyelte magát. Félénken nézegette az idegen helyen az idegen tárgyakat s igen-igen különösnek tetszett neki, álomba valónak, hogy ő most itt van. Csak egy percz előtt még rendes életű boldog asszony volt s egy pillanat… Mi történt vele? Révedezve nézett maga körül. Az ispánné, a tekintetes asszony a szomszédék kamrájába becsukva. És a gyerekei! És a cselédjei! És a hús a tűzhelyen! Az odaég; rögtön odaég, az a haszontalan lány, az sohasem tud vigyázni. De, hogy is lehetett ilyen goromba az ura? Mintha megbolondult volna, csak rájön a vadság s… Se ideje, se rendje. Eh, ezek a férfiak igazán vadállatok. Hirtelen ujra meg ujra feltünik előtte fonák és nevetséges, mégis ijjedelmes helyzete. Elpirul. Két tenyerébe rejti lángoló arczát és a szeme meredve kitágul, mintha még azzal is figyelni akarna, hallgatózni. Át-átvonaglik a testén valami láz, borzongás. Tulajdon kezének tapintása kéjes vibrálást idéz elő bőrében s egyszerre csak lázas hőség csap az ajkaira. Igy marad mozdulatlanul perczekig, az ajkai puhasága cserepes lesz s odaadóan, mohón, bágyadt vággyal ereszti ernyedtté magát. A legveszedelmesebb varázsló, a fantázia csap rá észbontó bűvöletével. S a hogy tovább gunnyaszt a bársonyczirmos, remeg és les és vár és eped és suttogva liheg ki ajkai közül a szó: – Édes… Egy hang, egy nesz sem jön kivülről, olyan, a mit vár. Néha a tiló csattogását s a lányok danáját söpri be az ablakon a szellő. A nagy macska lassan-lassan elkezd mosakodni. A tiz körmével elháritja, rendbe simitja a hajfürteit, de úgy, hogy takarva maradjon az arcza, forró tenyerébe takarva. Csak jönne már, csak jönne. Az ura, a férje, a kedvese. Szemegolyóját szerelem könyje futja, önti el. Szinte várja, érzi a vasmarok szorítását, a mely világcsúfjára hurczolja vissza… Nem jön. Megremeg. Baj van?… Felfigyel, kimeredt derékkal, – aztán uj gondolata támad és arra egyszerre megenyhűl, ellankad, lággyá lesz bolondos kis macskaszíve: – Nem akar kompromittálni. Az édes, az édes… Az. Várja. A szobában, ott visszavárja. S a kulcs megnyikorog a kamra-ajtó závárjában. És egy sündörgő, félénk, pompás, ragyodó szőrü macska, elnyult testtel oson ki az ajtó megnyilt résén. Körülles és örvendve, hogy senkisem látja, meglapultan, kicsire huzódva lopózkodik a komló alá, be, be a csorgóig, az ablak elé… Egy perczig, egy másodperczig remegve leskel. Akkor megdöbben, a szivébe nyilall. Bentről rosz neszt hall. Fölegyenesedik. Benéz. – Szszsz!… Vad, őrült, dühödött sziszegés tört ki a a foga között. S odabent a fehér puha, idegenczicza összegomolyodva gurul a sarokba, szemét nem birva levenni az üldözőjéről. A hatalmas, villámszemü házimacska tigriskörmökkel, felborzolt szőrrel, vadul megőrülve néz be az ablakon. BENT A KUPÉBAN Az ujjáépitett nagyszerű állomás harmadosztályu várótermében nyüzsög a nép s orrcsavaró vasutszagban bámészkodik a czifraságokon. Bot Fábján, a ki számadókondás a grófnál, maga is először van itt. Ha már itt van, felnéz jobbra-balra; mért ne nézne, nem törik bele a nyaka. De ennyi elég is neki. Mit bámuljon, nem bornyú ő. Leül inkább. Bolond ácsorog, ha van elég lócza. Előszedi a garasos pipát, meg a hárompízes dohányt s rátőt. Azzal elkezdi szemlélni a szemközti lócza lábát, mintha soha nem került vón elébe külömb meglátnivaló. Fel se pillant többet s igy nem veszi észre, hogy egy asszonyszemély nézegeti őt nagy figyelemmel. Hát iszen, hogy az ő eszével éljünk, nem igen van mit ügyelni rá, mert az asszony már vénecske. Olyan az ő korabeli forma. Vékony, összeesett, ránczos arczu szegény asszony. Eléggé vásott ruhában, zajdával. Jó idő telik igy. Fábján a széklábat, az asszony meg őt nézdeli. Csenget a vasuti ember és kiabálja a sok nevet. Mind a ketten ráismernek a maguk állomása nevére. Sietve felczihelősködnek és az ajtóhoz igyekeznek. Épp egymás mellé állanak; az asszony akarja ugy. Az asszony, a ki nagyon izgatott s nem egyszer majdnem meglöki Fábjánt, hogy nézzen már rá. Ne álljon ugy, mint a bot. De mégis el-elhagyja s biztatja magát: – Majd bent a kupéban. Végre beszállanak. Ablakhoz ülnek, szemben egymással, egy elég üres rekeszben. Vonat megindul, lárma lecsillapul, kalauz a jegyet kilyukasztja, Fábján csak nem pillant rá az asszonyra. Nem jár neki már asszonyon az esze. Ez aztán elszánja magát s ráteszi a kezét az ember térdére. – Nézzen mán ide, jó ember. Aggyisten! Fábján odanéz. Szurós fekete szemei elébb idegenül futkosnak az asszony idegen ábrázatán, de a hogy nyomot találnak, valami régi emlék nyomát, elkezdenek össze-vissza ugrálni, szaglászni, hogy a többit is megtalálják. Végtére csakugyan megvan az igazság. A két fekete szem megnyugszik. – Aggyisten – fogadja a köszöntést, szóval, szemmel. – Tán meg se esmer Fábjány? – Marcsa… Tót Marcsa. Az asszony legyint. – Régen vót a’! – Hát kihe mentél? – Fórizs Estánhoz. A férfi tudomásul veszi. Egy vonása sem árul el érdeklődést. – Hát hogy van kend Fábjány? Hun lakik? – Teleken. – Hm. Kondás? – A grófnál. Számadó. – Hm. Az asszony szemei zavarosak lesznek. – Jó megy dóga ugyi? – kérdezi olyan sajátságos hangon, a miben irigység, szemrehányás és a saját sorsán való panaszkodás lappang. – Hát – jól… Van négy fiam, már férhe adtam két lyánt. Egy-egy fertájtelket mindeniknek vettem. Asszonynak a sárga szemébe köny szivárog. Felszijja. Hallgat. – Én igy vagyok, lássa – és rámutat szegény magára. Az ember végignézi. – Megvan az urad? – Hajszen csak a ne vóna. – Mér? – Mindennap az árokba hál. Az ember meglóbálja a fejét. – A baj! – Elgondolkodik. – De hát, hátsz’ az Están ’sz a nem vót kocsmás! Nem igen! – Rákapott! – Melletted! – Én mellettem? – fortyan fel az asszony és köny szökik a szemébe, le is csordul rögtön. – Isten a tudója, én nem vagyok az oka, én nem! Tudja Fábjány, én mindent megtettem. Csak a jó Isten látta, mit miveltem én. Nagy harcz vót ez az élet. De én csak jót akartam, soha rosszat én nem akartam. De nem hajlott. Nem kellett neki az én jóságom. Mi vót rossz, a mit én valaha kivántam? Csak a jót. De ő azért is mindig ellene tett. Soha nem hajlott. A kondás összekapta a szemöldökét s ugy kilökte az öklével a botot, hogy majd betörte az ablakot. – Micsoda beszéd e’? Nem hajlott! Az embernek kell hajlani? – Hát ha az asszony akarja a jót, akkor az embernek kell… – feleselt az asszony. Fábján legyintett, mintha azt mondta vón: Jójó, csak beszélj, látszik, hogy nem lettél a feleségem, én megtanitottalak vóna. De igy semmi közöm hozzátok; az az Están már akkor is olyan tutyimutyi vót. Kocsmás lett!… Hm. Az asszony is érezte, hogy nagy ellentét került közéjük s nem folytatta a beszédet. Hallgattak. – Kit vett el, Fábjány? – kérdezte végre szeliden. – Ugy se ismered. Más vidékről való. – Külömb vót nálam? Az ember ránézett. – Akkor nem! – Csak most, ugyi? – Hát, most nem ilyen szárazhusu. – Mert maga jó vót hozzá. Ujra hallgattak. Fábján hirtelen elmosolyodott egy parányit és megszólalt. – Hányszor vert meg az urad egy héten? Az asszony felháborodott s lángba borult az arcza. – Éngem? Ecczer se!… Ecczer-kécczer próbálta, de meleg lett neki. Alig maradt meg a félszeme. Javasasszony is kurálta. Fábján a szeme szögletéből méregette az asszonyt. Aztán furán felrántotta a szemöldökét. – Mer én az enyimet minden héten eltángáltam kétszer. De téged megraktalak vón háromszor. Mosolygott magában. A feleségét biz ő egyszer se bántotta, kivéve eleinte, mig beletanult az asszonykodásba; azután elég volt egy hangos szó is. De ezt a Marit, ezt mindennap megverte volna, meg ő, kétszer is. Mig a Tiszának nem megy! Veszettadta! Megszokik, vagy megszökik. Tán ő ment vóna korcsmába!… Ámbár az is lehet… Ki birja az örökös czudarkodást? Az asszony fanyarul mosolygott és tréfára forditotta a dolgot. – Vagy én kötöttem vón kendet az ágy lábához! Czérnára. – Kötelet se vert még olyat a kötélverő – szólt a foga közül a férfi. Az asszony ujra megérezte, hogy oda lyukadtak ki, a hova az elébb. Elhallgatott. Lyányoknak való csak, hogy komoly dolgokon játszva próbálják ki a körmüket, mint a kis macska. A melyik fába belevág a körme, arra megpróbál felmászni, a melyiknek a kérge igen kemény, azt ott hagyja… Ez igen kemény fa! Már akkor is a vót. Eszébe jutott a nagy eset. – Vót lakodalma! – szólott váratlanul. – Nekem? – mondta tempósan az ember. – Hét falu tánczolt rajta. Három banda huzta. Ez is csak olyan „tóditás“ volt. Fábján maga sem értette, hogy van, de ez az asszony most éppen ugy kihuzta belőle, a fösvény, egyszerű, egyenes emberből a hetvenkedő mondásokat, mint valaha legénykorában. Az asszony tüzeskedve szólt rá. – A kellett magának csak!… Azér nem kellettem én. Nem eskető pap kellett magának, csak lakodalmas banda. Csak azér is! Én egyszerűen akartam, minden czéczó, sok kőtség nélkül. Maga? Annyit tékozolt volna el, hogy öt esztendeig nyögtük vón az adósságát. – Kikerestem vón én azt, Marcsa! – szólt haragba hajló kötekedéssel Fábján; épp ugy, mint legénykorában. – A ki egyszer igy tesz, másszor is megteszi. – Az igaz, Tót Marcsa! Megmutattam. Minden gyerekem kódus. – Jó felesége vót biztosan – rántotta meg epésen a száját az asszony. – Az igaz. A való!… De én neveltem annak. És a szeme csak ugy szórta a szikrát és a hangjában ott volt a férfiönérzet gőgös bugása. Az asszony harmadszor is elhallgatott. Visszakerült zátonyra a beszéd. A férfi azonban megelevenedett. Előszedte a pipáját, rátöltött s a füstfelleg közül ő kezdett támadni. – Hát hallod-e hékám. Jutottam-é eszedbe, miótátul elkergettél a falubul? Ujra parasztlegény volt. Teljesen a régi. Szinte nem is illett rá tovább az ólompitykés, nehézformáju pásztorgunya. Ezzel pásztormód jár, mozgásban, beszédben, gondolkodásban. Ő most kifordult magából, elveszett az évtizedek alatt megszokott közömbössége, a mi a disznófalka mellett, az erdő csöndjében ráragadt. Beszédes, eleveneszű paraszt lett megint. A milyen hajdanában volt. – Én kergettem? Én nem kergettem. A maga bolondsága kergette. – Hát jó van Mari. Legyen ugy. Az én bolondságom kergetett. Fogd rá, hagyd rá. De azér mégis szeretném tudni, hogy mikor Fórizs Pestával megesküdtél, osztán persze lakodalom nélkül… – Ugy hát – vágta rá az asszony. – Jó no, okosan, nem is vóna rendjén, hogy mikor egyet eleresztettél a lakodalom kőccsége miatt fösvénységbűl, a másikhoz hozzá menj lakodalommal… Mondok, csak azt az egyet szeretném tudni, hogy jó vót-é neked Fórizs Pesta Bot Fábjány után? – Ha nem lett vón, nem kellett vón. – Ugy. Gusztus… Oszt tudod te, ki az a Fórizs Pesta? – Jobban, mint kend. – Akkor azt is tudod, hogy ű vót a kapczám. A paraszt kinézett az ablakon és rossz májjal mosolyodott el. – Kis Ágnit is beletürűtem, a Fekete Zsuzsit is ráhattam. Azt nem tuttam, hogy téged is. Jobban, mint azokat. Hallod! ez jó vót! Ezér érdemes vót egy kupéba kerülni veled. Hogy ezt megtuttam. Mer én azótátul ugy utáltam azt a falut, hogyha egy odavalósit láttam valami vásáron, ugy elkerültem, mint az isten az oroszt. Az asszony reszketett az izgatottságtól. Forralta a vérét ez a gúnyos hang, ez a lenéző, kicsufoló beszéd, Nem tudott semmit azokról a históriákról, a mit az ember emlitett, de iszonyu szégyenletesnek képzelte benne az ura szerepét. A férfi csendesen röhögött magában és csóválgatta a fejét. – Fórizs Pesta – dünnyögte, – Están az! – morogta dühösen az asszony. – Están?… Jó! Fórizs Están. Hát iszen egy Tót Marcsának jó!… Az asszony majd szétrobbant. Nem tudott mit szólani. – Hm, – folytatta a dünnyögést az ember – osztán rákapott a kocsmára! Hát persze! Neki is kellett egy kis jó ebbül az életbül… Ugy kellett neki! A ki azt eszegeti, a mit más ecczer megett… – Hallja! – szoritotta ökölbe a kezét az asszony. Az ember mosolyogva nézett rá, megdühitő mosolygással. – A bion vagy ujra kiadja, vagy belebetegszik – fejezte be a megkezdett durvaságot a vadparaszt. Ebben a pillanatban az asszony magáról megfeledkezve, arczul akarta ütni az embert. Csak csendesen. Ugy, hogy ne legyen feltünő. Vagy tán nem is ütni akarta, csak legyinteni; karmolni, vagy czirógatni, maga se tudta. A hogy akkor czivódtak, mikor elszakadt a közös életük folyása. Lyányosan, a szerető nagy szabadságában. De az ember megkapta a kezét s ugy csavarintott egyet rajta, hogy a némbernek elmeredt szeme-szája a fájdalomtól. – Hallodi Tót Marcsa! eltanáltad felejteni, hogy én Bot Fábjány vagyok ma is. Nem Fórizs Pesta. Az asszony összehuzta magát; a másik sarokból odanézett valaki s nem vett észre semmit. Az asszonyállat csendesen pityergett és kibámult az ablakon. A férfi ült magának és szítta a pipát. Hallgattak. Egyik állomás ment a másik után. Végre közel volt, hol az asszony leszáll. Felkötötte a zajdát a hátára s ugy ült le. Sok mindent gondolt át az életéből s igy szólalt meg. Gyáva, megadó asszonyhangon. – Hej Fábjány! Kár, hogy te nem akkor törted ki a kezem… Ha te akkor nem azt teszed, hogy a fejedbe vágod a kalapod, a válladra veted a szűröd, oszt elmégy, máig se tudta senki, merre, akkor én se lettem vón egy rossz Fórizs Pestáné… Neked nem kelletett attól félni, hogy kocsmára szorulsz… De te nem szerettél éngem ugy, Fábjány, mint én téged. Ott hattál!… Az ember faarczczal hallgatta. Ugy tetszett, mintha szorulna rajta a tágas, idegen ruha. Hogy is került ez rá? Soká nézte a pipa kupakját; egyszerre csak oda pillantott a lyányra. Hát egészen elbámult, hogy nem a szép kaczkiás, fecsegő, piroskendős lány ül szemben vele, hanem egy összeesett, ránczos arczu, lógófejü vén asszony. A vonat megállt. – Isten áldja Fábjány – szólt az asszony. – Isten áldjon Maris – szólt az ember. És meg sem érzett a hangjukon, hogy nem két idegen köszön el egymástól. A KOKAS Terka néni a nagy szabad tűzhelyen, vigan lobogó csutkalángon, kukoriczát pattogatott. A gyerekek ugráltak, kapkodtak a szerteszét szikrázó habfehér szemek, a „kokasok“ után. Lizi is, a fiatal asszonyka, kapta magát, odaguggolt a gyereknép közé, s csillogó szemmel, csengő kaczajjal versenyezett velük a kokas-fogásban. Egészen elfelejtette, hogy konty van a fején, fura papirkonty, a melyhez néha még most is oda-odakap, mert azt képzeli, rárepült a galamb a hajára. Persze, még csak két hete viseli. – Jézus Márja! – kiált fel egyszer a kis menyecske. – Végem! Én csak itt játszok, otthon meg minden hideg. No, én átjöhettem megkérdeni, mit komendál Terka néném ebédnek. Hány óra? Krisztusom! Dél elmult. Teremtőm! Kilenczkor gyüttem át. Csak legalább meg ne traktált vóna Teri néném annyiféle jóval. Most mán kinek főzök? Kedvem sincsen főzni, ha éhes nem vagyok. Pedig szegény ember, az még hajnalba elment Hajdók sógorékhoz baltát köszörülni. Azóta akár fel is vágott egy fél öl fát. Mig a nyelve pörgött, előkapta a rojtos, lányos nagykendőjét, magára keritette, de nem hagyta lányosan szabadra, hanem hátrakötötte a derekán. Lányoktól hét singnyire jár a hideg, asszonynak komolyan kell járni. – Vigyél legalább az uradnak egy marék kokassát, – nevetett rá a nénje, a ki épp szakajtóba öntötte a gyönyörüen kipattant szemeket s megrázogatta a kosarat, hogy a „czipója“ alólra kerüljön. – Tán hogy megtudja, hol jártam! Majd ád ő nekem kokast, csak azt megtudja. Hát azér mondta annyiszor, hogy asszonnak otthon a helye? De azért tartotta a kötőjét s bokorra fogva, kényesen szaladt el a zsákmánynyal. A házbeliek nevetve néztek utána, ő meg vidáman tapodta a havat, apró sarkú csizmájával. Hideg ház fogadta otthon. Hamar kis tálba tette a pattogatott kukoriczát s hozzá fogott tüzet rakni. Akkor csapta össze a kezét: – Jaj! Hát nem elfelejtettem megkérdeni, mit is főzzek ebédre?… Ezalatt pedig az urában is megmozdult a lélek Hajdók sógoréknál, a hol reggel óta vigan borozgattak, diskuráltak s még egy kis durákkal is megpróbálkoztak a legényfiúval az ólban. – Tyhű a kisbaltáját neki! – rikkantott fel. – Itt a dél, vagy mán túl is vagyunk rajta, oszt az én fejszém csak nem köszörülődött ki, oszt az asszony meg mán vár azóta az ebéddel. No, az kivájja ma a szemem. Jó lesz hazanézni, mer elhül a leves. Szegény, az ott dolgozik nekem magába, én meg lopom a napot, mint egy lingár. Csak mán legalább az étvágyamat el ne rontották vóna avval a paprikás szalonnával. Most mán ki eszi meg azt a jó ebédet. Magára keritette a gubát, elköszönt, a házba is bekiáltott s elczammogott, nehézkes, meggondolt lépésekkel, a hogy házas embernek illik járni, még ha tizenkilencz esztendőske is. Hazaért, benyitott. A felesége még javába fujta, nekipirosodva, elkeseredve fujta a tüzet, a mi sehogyse birt életre kapni a vizes fában. Ijedten nézett össze a gyermekemberpár. Mi lesz most? Elébb az asszonyka találta fel magát. – Felvágtad a fát? – Majd még mit! – dünnyögte a férjecske. – Tán nem? – Fejsze nélkül? – Hát nem köszörülted ki? – Köszörü nélkül? – Hát mi baja a köszörünek? – … Befagyott. – Úgy! Lelkemadta! Úgy? Akkor rakjál magadnak tüzet. Egész szent nap itt fujom, mégse ég. Bolond vagyok, vagy mi? – Te csak most raksz tüzet? – Csak hát. – Oszt az ebéd? Avval mi lesz? Az asszonyka megrántotta a vállát. – Tűz nélkül? Tán boszorkány vagyok. Majd még ezután a kisszéken főzöm meg az ételt. Az emberke lelökte magáról a gubát a kiságyra. Tempósan leült az asztal mellé, a mely olyan nagyon vadonatuj volt, hogy ragadt és műhelyszagot eresztett a festéke. Lekönyökölt rá s összeránczolt szemöldökkel bámult a frissen meszelt falra. El nem tudta gondolni, mit kell most tennie. A menyecske pedig durczás lett. Duzzogó arczot vágott s kapta-fogta, felült a kemencze padkájára; úgy nézett maga elé, mint egy megboszantott czicza, a mely rögtön kész a karmolásra. Még ezen a téren nem volt tapasztalatuk. Mi lesz most? Hallgattak egy ideig. Végre férjemuram megpödörte a mi nincs s egyet köhintett. Már ez is valami volt. Igy kezdik azt. Feleségemasszony egy árva hangot sem adott rá, csak ült magában duzmaszkodva s nézte a sárga homokkal felhintett házföldjét. Az emberke ujra köszörült egyet a torkán. Attól rögtön bátorsága jött. Az asztalra csapott tenyerével s azt mondta: – Lizi! Lizi, az asszonyka, összerezzent, de tovább hallgatott. – Lizi!! Semmi szó. – Lizi!!!… Hát te nem is felelsz? Mi?… – No! Tán meg akarsz verni? – nézett vissza harczra készen a csitri asszony. A férjnek fellángolt a szeme. Az ám. Hát persze, hogy meg akarja verni. Hogy ez neki eszébe se jutott. Annak pedig meg kell lenni. Mer avval minden rendbe lesz. Mer csak avval lesz minden rendbe. Most már csak azon gondolkozott, mi czimen eshetne meg a dolog. Azt régen tudta, hogy minden jóravaló férj megveri néha a feleségét, de eddig olyan kezes bárány volt ez az asszonyka, hogy nem álmodta, miképp lehetne rá kezet emelni. Most aztán érezte, hogy ma lesz valami. Csak úgy forgott a szeme s járt össze-vissza a házban, az újházasok rideg, üres, apróságok, csecsebecsék, megszokott ócskalomok, gyerekek híján való lakásában. Okot, ürügyet keresett, hogy istenigazában beleköthessen a jó kis feleségébe. Addig-addig kutatott, mig meg nem látta a téka tetején a kistálat, a mely tetejesen volt a pattantott tengerivel. – Kokas! – rikkantott fel. – Az hát! – vágta rá feleselve az asszonyka. – Hát e’ má hunnan a csudábul való? Az asszonykába hét ördög bujt. Elkezdett kötekedni a hangja. – Hoztam. – Hunnan? – Terka nénéméktől. – Ejha! Ott vótál? – Ott hát! – Azér nem égett a tűz! – Azér! – Azér nincs ebéd! – Azér! – Azér kell nekem itt megpukkanni mérgembe. – Hát ha azér! azér! – Micsoda! Te itt nekem feleselni mersz? – De még mást is merek! Majd meg tanálom kérdezni, hogy fagyott be az a köszörü. Mer a nem fér a fejembe! – Majd megmutatom, csak még jobban megódódzzon a nyelved. – Megódódzott a hordó csapja, úgy látom. – A meglehet. – Na hát nekem ilyen ne lehessen! – pattant fel a menyecske, mint valami berzenkedő jércze s elkezdett csatorászni. – Korhely! Naplopó! Naplopókorhely! A férj elsomolyodott. Szép hang, új hang. Még ilyenbe se volt része. Pöröl az asszony. Az ő asszonya! – Dorbézoló, falucsavargója, dologkerülő, Országos lingár! – ömlött a csókolni való piros ajkakról a szidalom. A tejfelesszájú férjecske egyre jobban mosolygott. Tetszett neki a lárma. Nem vágott elevenbe a sértegetés. – Persze a Dárius kincsét is el tudná pocsékolni, de fát nem tud vágni. Bajusza még nincs, de már jobban szekérozza a feleségét a vén korhelynél. Egy hetes ember, oszt mán vénebb róka a husz esztendős házasnál. A kicsi férjet, mintha hájjal kenegették volna. Mind a harminczkét fogát megmutatta, a hogy ott állt a felesége előtt hátravetett fejjel. – Csak vihogj, vihogj! – tombolt az asszony. – Te pisze! – Micsoda! – orditott fel a férjuram, mint a sebzett medve. Mert mi türés-tagadás, az orrának volt valamelyes hajlandósága arra, a mit az asszony ráfogott; de olyan kicsi, hogy még az ellensége se merte eddig a szemére vetni. – Pisze! A következő pillanatban csattanás hallatszott. Az asszony megtántorodott. – Pisze! – visitotta halálosan kétségbeesett dühvel. Piff, paff, püff! Biz az első keresztelő megtörtént. Még pedig alaposan. Az asszony levágta magát a földre s ott vonaglott hangtalanul zokogva. A mokány kis férfi meghökkenve állt meg fölötte. Ennek fele se tréfa. Jóformán maga sem tudta, mi történt itt most. Teljes bűnbánat fogta el. – Lizi! Lizi te!… Kejj fel, no! Semmi, no. Ha pisze, legyek pisze. Az asszony úgy maradt elterülve a földön, mint a holtravált. Az emberke szive elszorult. Az öklére nézett. Ezekkel a vasbunkókkal akár agyon is üthette azt a gyenge teremtést. – Lizi… Hékám. Kis feleségem. No. Hadd el mán, no. Kejj fel virágom. Nem mozdult az asszony. Nem is sírt, csak meg-megvonaglott s nyögött-hörgött. A férjemuram csosszantott, toppantott. Mellé térdelt. Gyengén megrázta. A felesége végigvonaglott s feküdt tovább a hideg földön. – Énnye mán no! – motyogta az emberke esetlenül, de fájdalmas szívvel. – Iszen én nem akartam; nem úgy akartam. Tehetek én róla? Hajszen hát az vagyok én, a minek mondtál? Rátette a kezét a lapoczkájára s érezte, hogy a meleg asszonyi test megrázkódik. – Utálsz? Lizi. Haragszó? Hé… Mit mongyak mán no! Éj, hogy ide nem tudott ütni az égnyila, mikor megtettem. Szegény!… Bogár! Te! Csitri te! Nem kell mingyárt meghalni… Más asszont is megvert mán az ura. Még se lett baja… Hogy silylyedtem vón el, mikor kezet tettem rád!… Megijedt. – Megfázó! Fődön fekünni. Kejj fel szentem… Ne haragiccs!… Kejj fel mán gyönyörüségem. De hiába rimánkodott. Hiába szólt akár gyöngéden, akár keményen, az asszony nem mozdult, csak nyögött, nyöszörgött. Hirtelen észbe kapott a kis férj. Átnyalábolta a feleségét, ölbe kapta és feltette hamarosan a kis ágyra, a gubára. Fehér volt az asszony, mint a halott, csak a félarcza égett vörösen. A hogy ezt meglátta az ura, belesajgott a szivébe, felhördült s úgy vágta fejét a falba, hogy a kemény koponyájától szinte kidült a vályogház. Mikorra mégegyszer megismételte volna ezt a bolondságot, már a nyakában volt az asszony és elrémülten ölelte át a férjét. – Ne, ne… – rebegte megcsukló nyelvvel. A férfi elröstelte magát s leült az asszonya mellé az ágyra. Lehajtotta a fejét. A szemébe egy könycsepp gyült össze s lassan legördült a szempilláján, le az arczán az asszony kezére. Ez felnézett meglepett, nagy, mély szemekkel. Végigrázkódott s zokogva elkezdett sirni. Igy ültek soká. Egyre melegebben karolták át egymást. Olyan jól esett igy maradni egy óráig is. akár a sirig is. Egymást ölelve, szenvedve, boldogan. A gyerekférj bólogatott. Hát bizony mégis csak ártatlanul bántotta a feleségét… Hogy is volt csak?… Ahá, a kokas!… Szegény asszony fázott, nem tudott tüzet rakni, átment a Terka néneékhez. Szegény. Mig ő haszontalanul lopta a napot. És még neki állott feljebb No ez nagy czudarság volt. A’ való. S olyan szeretettel ölelte át az asszonyát, hogy annak ropogott a csontja. De ez hagyta, nem fájlalta, hogy majd kiöli belőle a lelket. Mert ő meg azt számitotta ki magában, hogy biz az embernek igaza van. Odajár, mit tesz, mit nem, az nem számit; tél van, nem kell most dógozni. De hazajön s nincs ebéd. Éhes. Osztán szegény embert ilyen tálalással fogadja. Kokassal… S odaadóan fonódott rá az erős kis emberére. Nagy idő mulva megszólalt az asszonyka. Gyönge, beteghangon: – Éhes vagy, Jóska? – Én? Nem!… – Ütnék egy kis rántottát. – Sose bánd lelkem. Ettem Hajdók Lajiéknál. Jól beszalonnáztam. – Úgy? – De te, babám. Te éhes lehetsz. – Én nem vagyok. Teri néném megtraktált. – Hm. Vagy úgy? Összenéztek s valami gonoszkodás csillant meg a szemükben. Egyszerre csak nem sajnálták egymást. Kivált hogy a tüz meggyult a tüzhelyben, fuvás nélkül s enyhe meleg kezdett terjedezni. – Hisz ez hunczut! – gondolta magában mind a kettő. – A gonosz! No! Megérdemelte, a mit kapott! És még gyöngédebben karolták át egymást. A tékára találtak nézni s felkiáltottak: – A kokas! Összevillant a szemük, elnevették magukat s összebujtak. – Hozd el! – szólt nyügösködve az asszony. – Neked hoztam, te czudar ember. Még én se ettem belőle. A gyerekférj felugrott s nagy buzgón hozta el a tele tálat. Maguk közé vették s a száj szögletében rejtezkedő csalafinta mosolygás közt elkezdték szemelgetni, ropogtatni. – Úgy-e jó, hogy hoztam? – szólt kényeskedve az asszony. – Jó hát – felelt ravasz komolysággal az ura. – De az orrom nem pisze, mi? – Nem bizony! Nem ám! Isten ments! – gyügyögte az asszonyka és játékosan fricskázta fel. A NAGY FUNDUS A Mester elől haladt. Lába nyomán egy porszem se röppent föl s ruhája tiszta volt, mint a frissen nyilt virág szirma. Péter mögötte baktatott. Fáradt volt az apostol s mintha vénült volna az utóbbi évszázadban. Gondolkozva huzta maga után a görbe botját; musliczaraj keringett előtte s néha boszusan kapott hozzá jobb kezével. Gubanczos fürtei alól ömlött a verejték s fehérre lepte barna kámzsáját a könnyü, szálló por. A Halvány mellett elhaladtak s beértek a kávási ligetbe, a Csöndes forráshoz. – Mester – szólalt meg Péter. – A nap delelőre ért s a falu, ugy látom, messze van. Üljünk le itt e kies kutfőnél s költsük el ebédünket. – Legyen kedved szerint, Péter. Leültek. Péter elhevert, kinyujtózkodott. S hogy meg ne lássék rajta a mohóság, nagy méltósággal kanyaritotta előre a tarisznyát. Kiszedte belőle a kis elemózsiát. Ettek. Kenyeret és mézet. Az Ur is falatozott. Hogy éhgyomrát lecsillapitá, megszólalt Péter. – Uram, nem jól van ez! – Mi nincs jól, Péter? – Az nincs jól, Mester, hogy még ma is sok a szegény. Az Ur nem szólott. Darázs szállt az ujjára, mézet adott neki. Péter odakapott. – Uram, megcsip! – s elhessentette. – Mért tetted ezt, Péter! – Féltettelek, Uram! – Egy szegénytől elvetted a falatját. Föl lesz ez irva, Péter! A jámbor ősz elsápadt. – Mester! Ne büntess! Ember vagyok! – Legyen megbocsátva. Igazat szóltál. Sokáig hallgattak. Péter maga elé bámult és a saruja sarkával árkot vájt a porban. – Szabad-e szólnom, Uram? – kérdezte végre. – Könnyebbülj meg, Péter. – Uram, nagyot gondoltam ki. – Látom. – Mit látsz, Uram? – Árkot vájsz, hogy a patak vize a szikkadt virágokhoz jusson. Péter elbámulva nézett a Mesterre, aztán tulajdon művére, a melyről mit sem tudott. Valóban csak meg kellett botjával nyitni a gátat, s vigan bugyborékolva futott a forrás vize a sárgára aszott fübe. Péter lehajtotta fejét. – Kétszer megszégyenitettél, Uram, – mondá, aztán fölvetette szemét – de ha elmondom, mit gondoltam ki, fölemelsz érte. – Vesd le terhed, Péter. – Uram, mondom, sok a szegény, nagy a szegénység. Nagyobb, mint mióta erre jártunk, nagyobb, mint valaha. Hatalmasabb a pénz, alárendeltebb a rabszolga. Ezen segiteni kell, Uram. A szegényen a maga szegénysége segitsen, a tőkét a maga ereje győzze le. Gyüjteni kell az egész emberiségtől. Adományokat; kitől mi telik. S teremteni egy nagy fundust. Valami olyan mérhetetlenül nagy tőkét, hogy abból minden szegénynek jusson. Még akkor is jusson, ha soha meg nem szünik a három átok: a protekczió, a gazdagok kapzsisága, a hivatalnokok lelketlensége. Olyan irtóztató nagyot, hogy lehetetlen legyen bár a legszegényebb szegényt is kizárni belőle. Még a sánta, vak és szemérmes koldus is kapjon valamicskét. És csak azért, mert ez a fundus olyan rettenetes nagy, hogy valami uton-módon hozzá is eljut kamatjának valami kis része… Péter elhallgatott s várt, mit szól az Úr. De az nem szólt semmit, mosolylyal nézte a levegőben szálló pitypangpihét, a mely egy termékeny magocskát röpitett szárnyain. – Uram, nem felelsz? – Menj el Péter. Itt van a falu egy kőhajitásra, gyüjts. Péter lelkesedve állott fel. Egész megifjodott a boldogságtól, hogy az Úr javasolja gondolatát. Hamar gyüjtőivet csinált s ment. Beért a faluba, a hol három templomot látott. Mindjárt be is kopogtatott a faluvégén álló templom tövébe, a kálomista paphoz. Elmondta szive szándékát s kérte, irjon alá neki valami summát. – Barátom, – szólt a pap – kicsiny az eklézsia, sok a gyerek, alig van stóla, kevés a kongrua; magamnak is jó volna, ha valaki adna. És nem is adott. – Nem baj, – szólt Péter – ez még csak egy ember. Azzal betért a falu közepén a pápista paphoz. Ennek is elmondta szive szándékát. A plébános meghallgatta s azt felelte mosolyogva: – Ah barátocskám, magának nagyon gyanus az orra. Engem nem lehet többet becsapni. A mult heteken egy ilyenforma úr járt itt; úgy beszélt magasztos eszmékről, mint a folyóviz. Aláirtam neki egy példányt a „Szentek virágos kertjé“-ből s két példányt küldött. És mindenik példány harminczkét kötetből áll. Menjen csak tovább, mig szépen van. És ez sem adott semmit. – Rossz jel, – szólt Péter – ez már a második ember. És bement a falu sikátorába, a luteránus paphoz. Ennek még szebben mondta el szive szándékát. Ez is meghallgatta, akkor megragadta a kezét, megrázta melegen. – Kedves édes barátom, – mondta hévvel – boldog vagyok, hogy ilyen nemes lélekkel találkozom. Önnek igaza van, szent igaza, mert mint a nagy evangélikus költő oly szépen mondja: Nincs szebb erény, mint emberszeretet, Ez tesz nemessé sok szép életet!… Azonban a terve bármily szép és nemes is, szerény véleményem szerint kivihetetlen. És még ha kivihető volna is, végtelenül sajnálom, hogy anyagi helyzetem nem engedi meg, hogy hozzájáruljak. S bizony ez sem adott semmit. Szegény Péter, azt sem tudta, hogy ért az utczára. – Baj, baj, – morogta – immár három ember. Ödöngött az utczán, le s fel. Bemenjen, ne menjen, minden kapuban hánytorgatta. Aztán bement s úgy jött ki is. Nem adtak sehol semmit. Végtére a gyerekek rákaptak s mint a nyáj kisérték, nagyobb csúfot űzve belőle, mint hajdan Elizeus prófétából. Az ő türelme sem tartott örökké, közéjük vágta botját, hogy egy ártatlan kis csöppség belesántult s aztán elfacsarodott szivvel vánszorgott ki a faluból. Mikor már úgy eltávozott, hogy a faluvégi kutyák is elmaradoztak s nem ugatták tovább, leült az árokpartra és sirt. Hozzámegy egy asszony. A csordásné, a ki ott lakott a közelben egy vityillóban. Kérdi, miért sir? Péternek jól esett a résztvevő szó s elmondta. Az asszony meghallgatta s ráfelelt, hogy bizony igaza van. Azzal bement a házába és kis idő mulva kijött. Szégyenlősen tartott a markában egy pár kispénzt. – Jó ember, – mondta – többem nincs. Ez is csak azért van, mert ebbe a mi falunkba nem veszik el az ilyen kicsi kis pénzt a bótba. De ha maga használhatja ezt, én tiszta szívből odaadom… Péter elvette. Még meg is könnyebbült a lelke. Hát nem járt egészen hiába. Valamit gyüjtött. Igaz, nem sokat: három fillért. Szégyenkezve sompolygott az Úr elé. – Mire jártál, Péter? – Jaj, én Uram, nem sok jóra. És sorban elmondta hűségesen, ki mit felelt néki. Végül elővette a három fillért s annak is elmondta a históriáját. – Ezzel most mit teszel, Uram? Ennyivel hogy teremted meg azt a nagy, nagy fundust? Az Úr szeliden átvette a három fillért s szólott: – Elég ez, Péter. Éppen elég. Tegyük hozzá ahhoz a háromszoros nagy kincshez, a milyenről te álmodni sem álmodol. Az én Atyám elébb gondolt arra. És megadta az örök nagy tőkét, a melyből mindenkinek jut mindörökké… S fogta az egyik pénzt, a porba vetette: – Ez az első tőkéé: a földé! A másik fillért a forrásba vetette: – Ez a másodiké: a vizé! S kinyitott tenyerén tartván az utolsó fillért, igy szólt: – Ez pedig a harmadiké: a levegőégé! S a kis fillér mint a pára szállt el a tenyérről. Péter pedig elvakult szemmel bámult az Úrra, a kinek dicsfény jelent meg arcza körül. JUDITH ÉS ESZTER Szegények voltunk. Koldusnál is szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor, mint a tönkrement uraké. Egy nyirségi kis faluban huztuk meg magunkat, a hol egy talpalatnyi se volt a mienk a sovány homokból, s édeskés szagu akáczfavirág gyötört. Csak az emlékezetünkben éltek a kövér, bőtermő repczetábláink, gulyánk, ménesünk, oszlopos kuriánk ott fenn a ficzfás Tiszaparton. A világ sarkába huzódtunk, elbujni a szégyenünkkel. Mégis olyan helyre, a hol van atyafi. Jó a rokon, gondolta az apám, a ki meleg szivü volt s mindig szerette az embereket. Pedig átkos a rokon, az atyafi. A rokon ott lakott a falu derekán, a legnagyobb házban, a mely csak ugy terpeszkedett a vályogoszlopaival s puffadtan nézett apró ablakaival. Hol volt ez a mi urias udvarházunk mellett. S micsoda keserves, nyomasztó nagy gőg áradt belőle reánk. Vincze bácsi, a nagy tokáju, kemény öklü, bozontos szemü rokon, hiába volt Szobi Kertész, mint mi, cselédjének akart befogni. Haragudott, hogy az apám nem vetkezett vele egy gatyaszárra, irigyelte, hogy neki már az öregapja kicseppent az uri sorból s a mi águnk ennyi ideig birta. Az igaz, hogy osztán jól is lepottyant, szétmállott a sárban, mint a túlérett körte. Hát még az asszonyok. Az anyám Judith volt, Simonkay Judith. A nagyanyja báróleány volt s a rokonsága odafent virágzott a hétágu koronák világában. A Vincze bácsi, a Szobi Kertész Vincze felesége Csitke Eszter volt s ennek az apja számadó csikós vala az alföldön s úgy suttogták, pandurkézen veszett el. A két asszony olyan volt, mint két éles kés. Az anyám sose panaszkodott. Hideg asszony lett s egy szissz nélkül türte az életet. De a faluban rebesgették, hogy a pántos ládákban megőrizte régi apróvirágos bársonyszoknyáit, nehéz selymeit s drágaságokat marokszámra. Egy kis igaz volt benne, de nagyon kicsi. Az apám jött-ment, káromkodott, kaczagott, spekulált, reménykedett; bizott mindenkiben, várt valamit mindenkitől s csalódott mindennap. Néha rettenetes jelenet volt kettőjük közt. Én meg csöndes kis emberke lettem. Félénk közvetitő az anyám és a világ között. Féltem az emberektől, ujjamat se mertem mozditani. Úgy lestem ki a világba, mint a csigabiga, minden pillanatban készen a visszahuzódásra. És mégis nekem kellett kijárni az emrek közé. Én voltam a család képviselője a falu előtt. Az apám alig volt otthon, az anyám az udvarra se lépett ki, ha csak muszáj nem volt. Csak én jártam ki a házból, iskolába, boltba, tejért… A tej. A mi kis életünk legnagyobb hiánya! A sok apró baj közt, a mellyel meg kellett küzdenünk, ez volt a legkeservesebb én rám. Nagyon szerettem a tejet s nem volt tehenünk. A faluban meg nem lehetett kapni, pénzért is ritkán; a tej arra való volt, hogy legyen mit „a piaczra vinni“. Istenem, micsoda gond volt az, hogy csaknem mindennap a nyakamba kellett venni a falut és sorolni tej után. Persze, ha az anyám beszédesebb lett volna s meghallgatja a szomszédasszonyok pletykáit, nem kell nekem tej után járni. Helyébe hozzák. De nem tette. És én kevély voltam az anyámra, mert szegény, mert szép és mert gőgös. Egy karácsonytáji estén nagy eseménynek lett oka nálunk a tej. Már bejártam a falut s gyáván nyujtogattam a fehér meg a vörös krajczárokat, ne adj isten, hogy csak egy pohárral is kaptam volna valahol. Pedig mindenütt volt bőviben. Előttem csűrölték nagy kondérokban, háromlábu cseréplábasokban s mégis, ha kértem, a szikár, élesszemü, pénzéhes parasztasszonyok kiterjegették a két kezük szárát s mind a tiz ujjukat és csipőre szoritott könyökkel sápitottak: – Nincs, galambom. Nem lehet. Győteni kell. Gyön az innep. Kell a kalácsba, bélesbe, piaczra. Most áros a té. Fáradtan, pityergésre álló szájjal tértem haza. – Nincs. Nem adnak. Az anyám nagy fekete szeme kitágult, csak úgy világitott. Nem szólt, nem sóhajtott, nem fakadt könnyre. De én meglapultam, mint a kis egér, mikor érzi, hogy rögtön égszakadás. Az anyám is kalácsot akart dagasztani. Nem szólt, elővette a vizeskorsót; vizzel kavarta a tésztát. És én tünődve néztem. Kint gyorsan alkonyodott s a hogy a kavarófa csomóba olvasztotta a lisztet, egyre merészebben nőtt bennem egy gondolat. – Anyám… Rám pillantott. És én kimondtam. – Én elmegyek Eszter nénémhez… Meg sem rebbent a szeme. Pedig nagy szót mondtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha a nagy sárgarézkapcsos biblia, a mely az almáriom polczán fenyegetően csillogott, rögtön a fejemnek röpül, csak úgy magától… Eszter nénémtől, a rokontól, soha semmit se kértünk, ha éhen halunk is. De hisz neki volt vagy hat tehene s a mi házunkban három napja se volt egy kanál tej. Mindig csak keménymagos leves, meg krumplileves… Már majd megszakadt a szívem egy kis tejért. Az ablakon bevilágitott a hideg, vörösfényü napsugár, az anyám csak kavarta, kavarta a tésztát. Egyszer megszólalt. – Eredj el. Azt hittem, nem jól hallok, egy pillanatig vártam, hátha megbánja, s hogy nem szólt, sietve felmarkoltam az asztal sarkáról a krajczárokat s elsiettem. Nem. Az ajtónál még egyszer megállottam, visszanéztem az anyámra. – Menjek? – Csak eredj. Egész uton ugrált, kalapált a szívem. A kutyák majd lehuztak s én hogy reszkettem tőlük! És sehol sem voltak olyan dühös ebek, mint a Kertész-portán. Egy cselédlány jött elő, az mentett meg. – Hol van Eszter néném? A czifra lyány mogorva volt, dühös. Úgy tetszett, mintha mérgesebben vicsoritaná rám a fogát, mint a kutyájok. – Az ólba – mordult rám. Igen jámboran, meglappanva, félszemmel az ebekre sanditva mentem az ól felé. Még a megfagyott szalma sem zizegett a talpam alatt. A marhaól ajtaján vastagon áradt kifelé a pára. Hirtelen megállottam, mintha jégbálvánnyá lettem volna magam is. Az ólból különös kiáltásokat hallottam. – Haccz békén!? – kiáltotta az Eszter néném hangja, de úgy, mintha nem akarna kiáltani. Dulakodás hallatszott; valami deszka, a szénatartó oldala recsegett, mintha hozzálöktek volna valakit. – Komisz! – lihegte Eszter néném. – Disznó komisz! Valami férfihang kaczagott, halkan, nyihogva. Megismertem. A kocsisuk volt, Pál Feri, a darutollas legény, a kiről még én is tudtam, hogy a czifra szolgáló miatt hagyta ott a régi helyét s állott be Eszter nénémékhez. – Mit akarsz? – sziszegte a néném. – Gyűjjön ki! – mondta a legény. – Az ícczaka gyűjjön ki. Csönd lett. És én úgy állottam, mint a bálvány. A rémület fura kicsi gyerekszobra. Pedig nem értettem a szóból semmit. – Eressz! – sziszegte ujra a néném. – Kigyün?… Ki?… Ha ki nem gyün, rágyútom a házat. Engem ne bolondíjjon… Ha mán megítetett, ki is gyűjjön… Ijfélbe. Az ól rácsajtaja kivágódott és a néném kirohant. A hogy meglátott, bámészan, ijedten, közvetlen az ajtó mellett ácsorogva, rögtön látta rólam, hogy mindent hallottam, értettem s ettől úgy megrémült, majd elejtette a zsajtárt. – Mit akarsz? – ripakodott rám olyan gyilkos szemekkel, azt hittem, fölfal. – Édes anyám – hebegtem – tisztelteti Eszter nénémet, tessék adni egy csupor tejet. – Nincs! – orditotta, hogy majd felbuktam tőle. Azzal sarkon fordult s ment a ház felé. Valami nagy okosság jött rám. Pénzért kéri, – kiáltottam utána olyan hangon, hogy magamat is meglepett. Visszafordult, mint mikor egy harapós kis kutya ellen védekezik az ember. – Nincs, ha mondom! – s tovább ment. Aztán még egyszer felém nézett. – Három kemencze kalácsot kell kisütnöm. A hátam mellett ideges röhejt hallottam. Pál Feri állt mögöttem. És én nem Eszter nénémre haragudtam meg, hanem erre az állatra. Leforrázva mentem haza. Soká álltam az ajtó előtt, mig be mertem nyitni. Az anyám már meggyujtotta az olajmécsest; ezen a vidéken üvegoldalas mécsest használnak a házban is, mint az istállóban. S én jól tudtam, hogy a lámpánkban nincs petróleum, az üvegbe sincs. Letettem a pénzt az asztal sarkára s elsuttogtam: – Nem tud adni. Nincs neki. Az anyám fölegyenesedett, kemény lett és azt vártam, hogy kiabálni fog, szidni fogja. De nem szólt. Semmit sem szólt. Végigsimitotta a homlokát s azt mondta: – Jó. Szomoru, nehéz este volt. Egyikünk sem szólott. És én egyre csak néztem a mécses pislogó, hosszu füstöt eregető lángját s arra gondoltam, hogy csakugyan milyen sok petroleum fogy a nagy lámpában, hogy már megint egy csepp sincs az üvegben. És arra is gondoltam, hogy két nap mulva karácsony és csak legalább az apám hazajönne karácsonyra. Pedig neki jobb, ha nem is jön haza, mert nem szereti látni sem ezt a nagy szegénységet és ő, ha elmegy, mindig urak közt van, mert csak azokkal lehet üzletet kötni. De úgy látszik, azokkal se lehet, mert ő mindig soká van oda, mégis gyalog szokott hazajönni egy krajczár nélkül… Hamar lefeküdtem és akkor sem jutott eszembe, csupa csak ilyen komoly, nagyemberes gondolat. Éjszaka volt, sötét, mikor valaki verte az ablakot. – Judit! Judit! – hallottuk. – Eszter! – kiáltott az anyám – te vagy? – Én. Az Isten irgalmára eressz be. Az anyám beeresztette. Én ott reszkettem az ágyon. A hideg lelt. Egy gyufa serczegése hallatszott, de nem gyult meg sem, már rémülten suttogott Eszter néném. – Jaj, meg ne gyujtsd, ha nem akarod halálomat. Vess ágyat, végem. Az apám ágyát bontotta meg az anyám s a néném belefeküdt úgy ruhástól. Egyszer csak kürtán felsikoltott: – Hjj! Ne nyulj hozzám! Fáj… Összetört! – és zokogva fakadt. – Megvert. Majd agyonvert. Kimeresztettem a szemem és semmit sem láttam. Figyeltem s mintha az anyám nem is lett vóna, neszét sem hallottam neki. Tompán, görcsösen zokogott az asszony. – Én, én, őrült bolond… Rajtakapott… – s csikorgatta a fogát. – És megvert, hogy ott nyultam el az udvaron. Van egy órája, hogy ott fagytam. Hová legyek? Kicsukott. Csak hozzád jöhettem. Máshoz ha megyek, végem. Akárki más kiád rajtam… S nyögött és lihegett és sírt. – Tudtam, hogy az urad nincs itthon. És osztán te úgyis tudod. – Én? – szólt az anyám. – Nem szólt… a gyerek?… Én majd leszédültem az ágyról. Az anyám megszólalt. Azon a rettenetes nyugodt hangon, a melytől én már rettegtem, a melytől az apám néha majd megbolondult. – Nem. Az én fiam nem szólt. És én, az „én fiam“, remegtem, mint a nyárfalevél. Eszter néném csöndes lett, mint a halott. Többet nem szólt, nem sírt, egy pisszt sem adott. Anyám lefeküdt és én, a ki az ő ágya lábjában háltam, éreztem, hogy hideg, mint a jég. Reggel, mikor fölébredtem, minden úgy volt, mint rendesen. A kemencze már meleg volt, anyám fenn járt-kelt. Felöltözködtem s vártam a reggelit, mikor belépett az Eszter néném czifra szolgálója. Lármás volt és jókedvü, nem olyan dühös és vad, mint az este. Inkább csufondáros. – Gazdasszonyom egy csupor tejet küldött. Itt az egész esti fejés, csak épp a tetejét szedte le. Az édes tejfel kellett a bélestésztához. – Jól van, Zsuzsi, mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy köszönöm… Várj. Vidd el neki ezt a pár fülbevalót, viselje emlékül. És felemelte a pántos láda tetejét s odaadta a legszebb pár függőjét. Bizony nem tartottam drágának a tejet. Mert a hogy Zsuzsi lelkendezett a csecse ékszernek, olyan szivbeli örömmel méregettem én az öblös, hatalmas cserépfazekat. Vártam, hogy mégis tejet reggelizzek egyszer. Az anyám pedig fogta az óriás köcsögöt s elkezdte csöndesen, nyugodtan beleönteni a moslékos dézsába. Mert volt nekünk egy árva malaczunk is. Fakó lett az arczom és halálos rémület vett erőt rajtam. Az anyám rám nézett. Meghökkent s keze egyre vékonyabb érben csurgatta a tejet. Végre nagyot sóhajtott s ellágyult, fájdalmas szép arczán egy könnycsepp futott végig. Megszólalt: – No, add a csészéd, fiacskám… TARTALOM Hét krajczár 5 Márkus 13 Himes tojások 25 Magyarosan 39 Aranyos öregek 51 Csipkés Komárominé 61 Sustorgós, ropogós tafotába 73 A czicza, meg a macska 85 Bent a kupéban 103 A kokas 113 A nagy fundus 125 Judith és Eszter 133 [Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 085 |henem |hanem 96 |Éz ez |És ez 106 |Én mellettem |En mellettem 119 |fogta et |fogta el] *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HÉT KRAJCZÁR *** Updated editions will replace the previous one--the old editions will be renamed. Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution. START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license. Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works 1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. 1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below. 1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others. 1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States. 1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: 1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed: This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. 1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work. 1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™. 1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License. 1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. 1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that: • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.” • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works. • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work. • You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works. 1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. 1.F. 1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment. 1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE. 1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem. 1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you “AS-IS”, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. 1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions. 1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause. Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life. Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™'s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state's laws. The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation's website and official page at www.gutenberg.org/contact Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS. The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate. International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support. Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition. Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.