The Project Gutenberg eBook of Mákvirágok kertje, by Gyula Krúdy

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 241. oldalon található.

Mákvirágok kertje

MÁKVIRÁGOK KERTJE.

I.
A majális.

Margitvára a Duna mentén feküdt és a Merseházyak kastélyán kívül csupán néhány viskó húzódott meg a parton. Aranymosó parasztok laktak ott, a kik még Mária Terézia királynőtől kaptak engedelmet, hogy a Dunából aranyat halásszanak, midőn a kegyes királynő Margitvárott mulatott.

A kastélyt kívül lőrések és bástyák védték, a felvonóhídnak ugyanazon szerkezete volt, mint Zsigmond király idejében és a Merseházy grófok mindig passziójukat lelték abban, hogy a cselédség – a vár népe – középkorias öltözetben szolgáljon a kastélyban.

Bár csak évente egyszer szokott lenni vadászat a kastélyt körülvevő rengetegben, a várnagy -4- minden este felvonta a hidat és a kapus megfújta a kürtöt, holott ezt nem igen hallotta más, mint a szarvasok.

A legközelebbi plebániáról néha eljött a pap és misét mondott a kastély kápolnájában az elhalt Merseházyakért, valamint a várnép áhítatának öregbítésére.

A szobákat állandóan szellőztették, télen fűtöttek, mintha mindig közelegne az uraság és a szobalányok és inasok takarítottak. Letörölték a képek aranyrámáit és a piros szőnyeget kiporolták a lépcsőházban.

Semmi nagyobb előkészületet nem okozott tehát Milfay Olivér megérkezése, a ki Merseházy gróftól engedelmet kapott, hogy hátralevő életét a margitvári kastélyban nyugalomban és békében eltölthesse.

Poroszkai uram, – a kinek már a szépapja is várnagy volt Margitvárott, – elmagyarázta a vendégnek a keletre és délre fekvő szobák előnyét, hátrányát. Leginkább az úgynevezett Mária-Terézia lakosztályt ajánlotta figyelmébe, a hol a nagy királynő egy éjszaka meghált. Az ágy és a bútorok ugyanazok, a piros selyemmel behúzott falról rózsaszinű arczczal, fehér parókával, virágos szoknyában nézegetett alá a -5- császárnő, míg szemben vele az ifjú József császár keskeny arcza figyelte a látogatót.

A széles diófaágyat megtapogatta Milfay Olivér, a karosszékeket kipróbálta és a kopott aranyozású fürdőkádat szemügyre vette.

A kandallóban, a melyet egy márványból faragott szarvasvadászat díszített, nagy lánggal égett a margitvári uradalom fája. Míg az éjjeliszekrényen, a rózsaszinű gyertyák mellett még ott feküdt ama könyvecske, a mit a királynő elalvás előtt olvasgatott.

Milfay a kezébe vette a könyvet, német versek voltak benne, irta D. Augustiner. A czímlapon virágos koszorúban hempergő kövér angyalkák, a koszorú közepén egy meztelen telt asszonyi váll. A fejből csak a hajfürtök, a kézen karperecz és a karkötőben kis amulett, igen apró, alig látható M. T. betűkkel. Milfay, bár nem volt költő, kitalálhatta, hogy D. Augustiner a nagy királynőnek hódolt e verseskönyvben.

A várnagy még megtanította arra a vendéget, hogyan lehet az ágyból csengetni a földszinten levő cselédségnek, aztán mély meghajlással elköszönt.

A villamos csillárok a három szobában ragyogva égtek és Milfay sétálni kezdett a piros szőnyegen.

Valamikor kastélyban pillantotta meg ő maga is a napvilágot. Kamarás volt, úr volt, a míg a lovak meg a kártya koldusbotra juttatták. Alig múlott el negyven esztendős, már fulladozott az adósságoktól. Régen agyonlőtte volna magát, de nem volt hozzá elég rosz kedve sohasem. Mindig reménykedett, hogy majd segítségére siet valamely láthatatlan kéz. Vagy únott egykedvűséggel tűrte a pénztelenséget és a pénztelenséggel járó megaláztatásokat. Merseházy ajánlatát elfogadta, mert már a szállása is veszedelemben forgott Bécsben és magában számítgatta a napokat, mikor költözik ki a Práter lombos fái alá.

– Mit fogok én itt csinálni? – kérdezte, midőn levetette magát egy karosszékbe. -7-

Búbánatosan nézett körül a fejedelmi bútorokon, majd kinyitotta az ablakot és kikönyökölt a kora tavaszi estébe. Körül a rengeteg, a fákon túl a Duna búsan csillogott és a kastélyban és kastély körül olyan csend volt, mintha mindenki meghalt volna.

Kitárta az ajtót és a lámpásoktól ragyogó folyosón át az ebédlőbe vezette a vendéget.

Az ebédlő olyan magos volt, mint egy templom. Körül a falakon régen elmúlt urak kergették a rókát vagy űzték a szarvasgimet. Amott egy fátyolos kalapú amazon repül át a sövényen kopói után. Itt kelevézzel állnak szembe a fekete medvével.

Az asztal csillogott az ezüsttől. Középen piros rózsák, az ajtó nesztelenül nyilott és sárgacsizmás fiatal inasok hozták a vacsorát. A huszár a boros edénynyel a vendég háta mögött foglalt helyet.

Olivér egykedvűen ivott-evett. Egy őszfejű -8- kulcsár bőrkötéses könyvben nyújtotta át a borok jegyzékét, Poroszkai, a várnagy szivarosdobozokkal megrakodva jött be az ajtón, egy apródruhás fiú csibukot és dohányt hozott. Mind nesztelenül jöttek és nesztelenül távoztak, mint a mesebeli dsinnek. Milfay Olivérnek valóban nem lehetett olyan kivánsága, a mit látszólag ne teljesítettek volna.

Éjfélre járhatott, a mikor a szobájába tért. A míg a huszár vetkőztette, az ágy előtt a szőnyegen asszonyi kontyból való vas hajtűt fedezett fel.

Csak egy rongyos vas hajtű volt, Milfay Olivér mégis felvette, kezében megforgatta és valami babonás gondolattal a párnája alá tette.

A míg a nagyon széles ágyban elnyújtózkodott, félig lehúnyt szemmel arra gondolt, hogy a hajtűt még a szép királyné felejtette el, tehát véle fog álmodni az éjszaka.

Pedig magában egészen pontosan tudta, hogy a hajtű senki másé nem lehetett, mint az ágyat vető szobaleányé.

Semmi más csupán: zseni. Mert az akart lenni. Még a grófi czímet is elhagyta a neve -9- mellől, legjobban szerette M. M.-nek irni a nevét, s mert hisz azt mindenkinek kötelessége tudni, hogy a két szürke betű őt jelenti.

Fiatal korában fehér nadrágban és kék frakkban járt, szerette az aranycsikos harisnyát félczipője felett, – holott ez már az ő fiatalkorában sem volt divat. Á la Romantique nevü hajviselete volt és költeményt csak azért nem irt, mert lenézte azt a munkát, a mely tollal és papirossal dolgozik. «A szivnek és az elmének kell érezni a költeményt, – mi köze ahhoz más embernek, hogy én mit gondolok és érzek?» – mondta, miután a legszebb verseket elgondolta.

Négy-öt nyelven teljesen folyékonyan beszélt, de állandóan magyarul szólott, még Párisban is. «Olyan gazdag ember vagyok, hogy megengedhetem magamnak ezt a lukszust», – ez volt a véleménye.

A legjobb lovakat tartotta istállójában, de a lóversenyt megvetette. «Én nem tartok érdemesnek senkit, hogy vele versenyezzek», – mondta vállat vonva.

Két vasuti állomás is volt a birtokán, de kedvencz szokása volt a gyorsvonatot az őrháznál megállíttatni. «Megfizetem», – mondta. -10-

Szinházat tartott a székvárosban, de a szinésznőknek nem volt szabad vele kaczérkodni. Egyáltalában tilos volt a kaczérkodás.

Párisban vagy Moszkvában hideg tekintettel fogadta a legelső dámák hizelkedését és nem indult meg a legszebb tánczosnői pirouetten sem, ha az neki volt szánva.

Ellenben ismeretlenül és rejtőzködve igen sokat mászkált kis nevelőnők vagy polgár-kisasszonyok után. Álnév alatt bemutatkozni a nőknek, a rendes szokása volt. Olykor pazarló az őrületig, máskor fukar, mint egy uzsorás. Húsz kalapos volt Bécsben egymás mellett, a mely boltokat ő rendeztette be különböző kalapos-kisasszonyoknak. Ellenben egy szegény kis tanítónő, a kit szégyenbe ejtett, a Dunába ugrott és Merseházy Miklós évekig könnyezve gondolt a leányra. «Ha tudtam volna, hogy ennyire tisztességes – feleségül vettem volna.»

Majd a czirkusz világába lépett és nagyon tisztelte azokat a nőket, a kik a trapézon biztosan dolgoztak. Buscheller Helén angol lovarművésznő kedveért Kievtől Irkutzkig utazott -11- egy nyáron. Tom, Tim és Tam sodronyművészeket a csallóközi kastélyában hetekig vendégül látta. Ebben az időben az volt a meggyőződése, hogy csupán azok a nők érnek valamit, a kik a vágtató paripa hátáról keresztül ugranak az abroncson, vagy legalább is tiz ölnyi magasban a kötélhintán mutatkoznak. Majd Pétervárott vítőr-párbaja volt a franczia attaséval Ros’de Nil Excentrique tarlatán szoknyácskájáért és szerencsés megmenekülése emlékére nagyobb összeget helyezett el alapítványképen a Der Artist czímű lapnál szerencsétlenül járt czirkuszi művésznők segélyezésére. És visszaköltözött a nagy Duna mellé, halászott, vadászott, hosszúszáru csizmában járt és a régi Vasárnapi Ujság bekötött évfolyamait lapozgatta. A gólya, mely fészkén kelepelt a kis parasztház tetején, mindig elandalította és alkonyattal Favérrel, az öreg aranymosó paraszttal hosszan elbeszélgetett a folyó lilaszinű partjain. Sűrű fekete szakáll övezte napbarnított arczát, horgas orrával, tollas fövegében igen hasonlított honfoglaló őséhez. Zömök lett, holott azelőtt karcsú frakkpan úgy repült a bálteremben, mint egy jogász. Erejét fiatal fákon próbálgatta, a melyeket tövestől -12- kicsavart, ha rosz éjszakája volt. Talán ugyanezért gondolta a pozsonyi grófné, Seresdy Ilona asszony, hogy itt volna az ideje annak, hogy Miklós gróf régi álmát valóra váltsa: feleségül vegye az ő Pálma leányát. Pálma komtesz ugyanis már tizenhat esztendős kora óta várt egy pozsonyi régi házban Miklós grófra, az esztendők elrepültek, mint szálló madarak, de a reménység egy perczig sem hagyta el az öreg grófnőt és leányát. Pálma grófné az oltárterítőkön kívül csupán Miklós grófnak himzett meglepetésszerű tárgyakat és minden héten imádkozott érte a régi templomban.

Az öreg grófné tehát finoman stilizált franczia levélben tudakozódott kedves unokaöcscsétől, hogy milyenek mostanában az utak a Csallóközben, nem áradt-e ki a Duna és érdemes-e megnézni a sziget gyönyörű ligeteit, a krónikákban emlegetett Magyarország aranykertjét?

Nagyobb biztonság kedvéért csónakon egy távoli szigetre vitette magát, a hol csupán egy vadászkunyhó állott és napokig vadászott vizimadarakra. -13- Egy tarisznya patront puskázott el, a míg haza bátorkodott.

– Miklós még nem érett ember, – mondta Pozsonyban a grófné lányának és tovább himezték az oltárterítőket.

Ugyanekkor Merseházy Miklós is elhatározta, hogy szakít magányos életével. Hat kastélya volt a környéken. Tetőtől-talpig berendezve valamennyi, csupán a vendégekre vártak a pompás szobák. Fiatal korában tartott is itt országraszóló mulatságokat, vadászatokat, hol az osztrák főherczegek parasztlányokkal tánczoltak és vizi ünnepélyeket, a hol angol lordok hajtották az evezőt, míg a tündéri yachton csengve szólott a hajós-zenekar és operai művésznők énekeltek a holdsugáros Dunán. Nem vágyódott többé az efféle mulatságra. Azt hitte, hogy már mindent megpróbált az életben, a mulatsággal jóllakott, valami különös, újszerű dolgot kivánt maga körül látni.

Bár zseni volt, sokáig nem jutott semmi az eszébe. Régi Jókai-regények unatkozó földesuraságai és megcsömörlött nábobjai vetődtek minduntalan eszébe, ha azon gondolkozott, hogy mivel szórakozhatna magányában? -14-

Ekkor történt, hogy véletlenségből egy német ujság került a kezébe, a hol az «egyveleg»-ek között azt olvasta, hogy Bécs mellett, a magyar határhoz közel elszegényedett úrihölgyek részére kastélyát átengedte egy Svarczenberg herczegnő. A kastélyban már több előkelő nevű dáma elfoglalta a részére fentartott lakosztályt, a melynek használata azonban örökös özvegységet ró a hölgyekre.

Miklós gróf nevetve csapott a levegőbe, a mi szokása volt, ha zseniális gondolata jelentkezett.

De csakhamar eszébe jutott, hogy huszártiszti egyenruhája már nem alkalmas a viseletre és hogy a nők voltaképen mindig és mindenütt egyformák. Az öregek tele vannak rigolyákkal, a fiatalok csalfa szerelemmel, a közepesek… azok a veszedelmesek.

– Ellenben mi volna az, ha én meg letört gavallérokkal népesíteném be valamelyik kastélyomat és összeházasítanám a vén nőket vén férfiakkal? – gondolta magában.

Egy darabig röstelkedett, hogy Svarczenberg herczegnő eszméjét utánozza, de a terv mindinkább -15- tetszeni kezdett magányos csónakozásai alatt. Az evezőt a vizbe eresztette és képzeletében feltűntek letört urak, grófok és bárók, sőt a nemes herczeg Livinszky, a kik Bécsben vagy Budapesten a fogadók előcsarnokaiban mindennap megnézik a vidékről érkezett előkelő vendégek névsorát és gyakran még felbontatlan az útipodgyász, midőn névjegyét már beküldte Milfay Olivér kamarás vagy Xypszy baronett, a kivel hajdanában a rókavadászatnál vagy a kaszinói mulatságon oly pompásan mulattunk. Ugyancsak ők azok, a kik az expresszvonat érkezése idején a Fehérhermelin-fogadó templomszerű előcsarnokában a «Le Figaro»-t vagy a «Jokey»-t buzgón olvassák, mert mindegyiküknek van ismerőse Párisban vagy Angliában, a ki az expressz-vonattal bizvást megérkezhetett. A lóverseny gyepén idegesen feszengenek, de csak ritkán szerencsés a tip, a melyet gazdag barátaik fülében elhelyeznek. Hisz épen azért hordják hároméves redingotjukat, mert a lovak rosszúl futottak és a franczia kártyában a Dame mindig férfikisérettel mutatkozott. (Herczeg Livinszky nem is jellemzi másképen helyzetét, mint e néhány szóval: «az utolsó slágert a porosz háború alatt láttam kezemben, -16- de három point-om már évek óta sem volt együttvéve.» A nagyurak, a kik a kártyához épen úgy értenek, mint a lóhoz, természetesen megsajnálják a szerencsétlen herczeget, holott önök között lesznek néhányan, a kik egy forinttal sem honorálnák Livinszky keservét.) Ők – az egykori lendületből végérvényesen kizökkent urak, a kik felkelés után szinte futólépésben viszik a franczia officzinájába kifelé ütköző fehér szakállukat, ők azok, a kik az öreg virágárus-nőnek kedveskedő szót mondanak, midőn esetleg hitelben tűzi kabátjukra a szezon virágját, ugyancsak ők járnak a nagyoperába a felvonás-közök kedvéért, mert a szünet alatt a szinpadnak hátat lehet fordítani és szemügyre lehet venni a páholyokat és az előkelő széksorokat, a miből gyakran hasznosan megállapítható, hogy kik időznek a fővárosban. Ugyancsak ők azok, a kik a kaszinó kártyaszobájában a nyerő háta mögé húzódnak, – ha ugyan szivarszámlájuk miatt látogathatják a kaszinó termeit. Éjjel szórakozott arczczal pillantanak be az előkelő mulatóhelyek muzsikás éjszakájába és többnyire jó viszonyban vannak a Max-szal, a hirhedt garçon-nal, a ki néha-néha elárulja, hogy kik mulatnak -17- az orfeum elzárt szobáiban. Ők azok, a kiknek gazdag barátok körében nem izlik a pezsgő, sem a mulatság, mert ők nem a pezsgő kedvéért töltik az éjszakát… Mulatni egyedül, kedvükre szoktak, midőn is elrejtőznek a pálmakert rejtett sarkába és szivesen adnak útbaigazítást a kezdő tánczosnőnek a góthai almanach titkaiból. És az ő kalapjuk gyorsan elkopik, mert gyakran megemelik, míg a körmük ragyogó és kifogástalan, bár a gyorsvonat gyakorta nem az ő szerencséjük előmozdítására fut be a főváros állomására. Kis kávéházuk is van tán valahol, a hol pihenni szoktak – egymás között. Roppant ügyesen billiárdoznak és az ecárté-partikat sztratégiai alapon játszák. A szivart megropogtatják, mielőtt rágyújtanának és irigylik Karcsit, a ki egy gazdag öregasszonyt vezet oltár elé, a ki ugyan vagyonát nem a legrendesebb alapon gyűjtötte, de «hiszen lehet Mödlingben vagy Budán is élni, ha az embernek pénze van.» Ugyanebben a kis kávéházban, a hol napközben többnyire békés polgárok, boltosok és nyugalmazott hivatalnokok isszák kávéjukat, éjjel, a «fészek»-nek nevezett oldalhelyiségben néha-néha a franczia pezsgőgyárak kitünően -18- ismert palaczkjai is felbukkannak egy-egy szerencsés nap után. Igaz, hogy a pezsgőspalaczkra rá van ragasztva egy láthatatlan czédula: «csak mértékletesen!», de a visszaemlékezések mégis csak megindulnak és ilyenkor elmondja mindenki élete legszerencsésebb coup-ját. «Izidor», a monarchia egyik legrégibb pinczére hátrafont kézzel áll a társaság mögött és szivesen kisegíti az urakat a visszaemlékezések alá kerülő dátumokban, nevekben, sőt a versenylovak élettörténetében, mert harmincz év óta nem jelent meg olyan ló a monarchia gyöpén, a melyet Izidor úgy ne ismert volna, mint a saját gyerekét. Csupán a gőgös Milfay Olivér szól néha Izidornak:

Izidor megelégedetten bólint, de búcsúzásnál már a kabátot felsegítvén Olivérünkre, így szólal meg:

– Szervusz, Izidor! – felel Milfay, a kit az «Aranygolyó»-nál kártyatudománya miatt «tanár úr»-nak neveztek.

– Az «Aranygolyó»-ba megyek, – mondta egy napon Merseházy Miklós, midőn tervével elkészült. -19-

Szerencsés napon érkezett, – lóverseny volt délután Budapesten, az Aranygolyó «fészkében» az öreg Izidor egyedül tanulmányozta a sportlapokat, miután a «fészekben» sport-lapon kívül egyebet nem olvastak.

Izidor csaknem elájult ijedtében, mikor a csallóközi nábobot a «fészekbe» belépni látta. A legelső gondolata az volt, hogy kirohan a kávéházból és az Aranygolyó előtt posztoló öreg Henrik hordárt a lóversenytérre futtatja a vendégeiért, a kik körülbelül húsz esztendő óta álmodoznak azon a hosszú téli éjszakákon, hogy miképen is történne tovább, ha egyszer Merseházy Miklós beperdülne az Aranygolyóba, mint ifjú huszárhadnagy korában és az atillájának minden zsebében vadonatúj ezresek voltak hanyagul begyűrve… A gróf intett Izidornak.

– Semmi eltűnés, Izidor, – mondta, mintha csak tegnap lett volna az Aranygolyóban. – Az urak hadd szórakozzanak kedvükre a gyepen.

– Maga majd elmulattat, – felelt Miklós gróf. – Hát halljuk, mit csinálnak régi barátaim? -20- Kinek van szerencséje? Kinek van szeretője? És Olivér milyen összegben játsza a piquet-játszma point-ját?

– Elverte itt a jég a termést, exczellencziám. Esztendők óta nem markiroztam piquet-kártyát a méltóságos tanár úr számlájára.

– Höhö, – felelt az őszinte szóra Merseházy. – És mely lovat fogadták barátaim a vasárnapi Kancza-díjra?

– Hát először is Fridolint fogadtuk. Tizenkettő az egyhez adták, – az Isten verje meg azt a ragyás muszkát. Mert, tetszik tudni, törölték Fridolint az oaks-ból. Erre csak jön a kis zsidó doktor Bécsből, hozza, hogy a Kancza-díjra Mályvát fogadta három bécsi kozák a szemeláttára. A felséges czár unokaöcscse erre megesketi a kis doktort a telefonfülkében, beleesünk Mályvába…

– A Livinszky urat hivjuk úgy egymás között. Utólag kiderült, hogy a kis doktort orosz szertartás szerint eskette, Mályva nem indul, a sok finom fogadást elvitte az ördög… -21-

– Höhö, – felelt nevetve a csallóközi nábob, – mindig hires volt ez a kávéház a balszerencséjéről. A ki az Aranygolyónál issza feketéjét, azt három kilométernyiről megérzik a versenylovak és megtagadják az engedelmességet.

– Dehogy is, exczellenczem, – védekezett Izidor, – csak azóta lettünk malőrösek, mióta ez a csúf vöröshajú fűzőkészítő boltosné a szomszédunkba költözött. Sorba megbabonázta az urainkat a macska-szemével. A «lovászfiú» – pardon, Xypszy baronett – egyszer fehér port akart keverni a szilvóriumába, de a kézikendőmmel kivertem kezéből. Tessék elhinni, drága kegyelmesem, hogy egy ilyen hirtelenvörös fűzős-asszony nemcsak egy kávéházat, de egész városrészeket képes szerencsétlenné tenni.

Izidor még sokáig dohogott volna Mlle Regina vörös hajáról és babonás szeméről, de a gróf hirtelen elkomolyodva intett.

– Halljuk, Izidor, kik mostanában az Aranygolyónak, benne az úgynevezett «fészek»-nek a törzsvendégei? Pontosan a neveket, egyet se felejtsen ki.

Izidor homlokára nyomta tenyerét és legelsőnek -22- természetesen kedvenczét, a kinek a kártyajárásáért negyedszázad óta drukkolt, Milfay Olivér urat diktálta a csallóközi főúrnak.

Aztán sorban jöttek mindenféle «Stüsszi vadász», «Kőgazdag Csincsi», «Szénkapitány», «Brooks» nevű urak, a mint évtizedek folyamán az Aranygolyónál kialakult a karakterüket jellemző beczéző-nevük.

– Brooks akadály-jokey volt, jelenleg ez a spitz-náméja gróf Vincellides úrnak, mert a gróf úr még soha életében nem nyert meg egyetlen pártit sem, hogy valami vizesárok közbe ne jött volna. Egyszer pláne a kávéház gyulladt ki, midőn egy rekontra kedvezően állott volna javára. De legtöbbször mégis csupán a mennydörgős menykő szokott belecsapni a telefonvezetékbe.

Merseházy eltette jegyzőkönyvét és az ámuldozó Izidor könyörgő pillantásai ellenére felállott az asztaltól és kabátját begombolta.

– De fenség. Hat óra és tizenöt perczkor, egy másodperczczel sem később, uraink külön villamos kocsin behajtatnak a gyepről…

– Tiszteltetem őket. Még találkozni fognak velem! – mondta Merseházy és megelégedetten mosolygott bajusza alatt.

Egy kis bokréta készen volt a megalapítandó asylum számára, a melyet magában már elnevezett «alkotmányos jogaikat gyakorolni nem kivánó urak házának», mert Miklós gróf szerette a hosszú czímeket.

Az öreg Izidor babonás mormogással emelte ajkához az aranyat. Souvereign volt, Viktória a szigetország királynője és India császárnője jó aranyfontja.

– Te sem jártál még a Golyóban, mert ismernélek. Én vagyok az Izidor bácsi, – mondta a tallérnak és elrejtette.

Milfay Olivér a margitvári vasárnapi csendben valóban hősiesen viselkedett.

A negyven éves férfiú, a ki kora ifjúsága óta a tekegolyók csörgését, a kártyalapok csattogását és a kávéházak, kaszinók elég mulatságos életét ismerte, úgy élt Margitvárott, mint egy szent remete.

Hosszú ideig mulatott azzal, hogy összes adósságait összeirta. Egy hétig tartott a munka és tekintélyes árkusok teltek meg a legkülönbözőbb -24- számjegyekkel. Olivérnek nagyszerű memoriája volt és hitelezőit szinte hipnotizálta, midőn évek múlva is emlékezetükbe hozta a legkisebb tételeket.

«Milfay egy fillért sem felejt el, uracskám, az ő emlékezőtehetségére esküt lehet tenni», – mondta olyan meggyőző erővel, hogy a hitelezők pénzüket is elfelejtették kérni.

A mint évek múltával is emlékezett egyes piquet-játszmákra, a melyeket itt vagy ott játszott, makkdisznóval indult és a zöld királyt a talonba tette, azonképen emlékezett mindenre, a mi vele, körülötte az életben megtörtént.

Tizenöt év előtt megesett beszélgetést szószerint idézett: «én ezt feleltem… ő azt mondta és X. vagy Y., a ki a harmadik Martell-konyakot itta fél pohár vizben, közbeszólott…» Félelmetes volt az a biztonság, a melylyel a múltak eseményeit kezelte. Nem egyszer szolgált jövedelmi forrásául emlékezőtehetsége olyan emberek körül, a kik nem óhajtották, hogy Olivérünk mindenre pontosan emlékezzen.

Az élet nehéz, – és szegény Olivér olykor kénytelen volt odahaza felejteni gyönyörű memóriáját! -25-

Ugyancsak emlékezett minden nőre, a kivel csak egyetlen szót is váltott az életben és körülbelől kétezer nőnek ismerte a viszonyait, a szivvilágát, sőt még az egyéb körülményeket is.

Természetszerűleg Olivérünk ismeretségei úgy a főrangú, mint a félvilág legszélsőbb határai között mozogtak. Volt szerencséje bemutattatni Anna osztrák főherczegnőnek a díjugratásnál, midőn is elszántan idézte Talleyrandot – teljesen szabadon, – a herczegnőkről és a nemes telivérekről való hasonlatban.

– Talleyrand, – felelt Anna főherczegnő és a lorgnettjén át figyelmesen szemlélte meg Milfayt. Majd a díjugratást nézte.

Később, évek múlva Olivér a Grabenen vásárolgató főherczegnőt megpillantva, magában felsóhajtott, hogy nem volt elég előkelő férfiú a protektora és különben is már régen halott volt a jó Talleyrand. «Ki tudja?» vélekedett Olivér és karcsu, arisztokratikus alakját megszemlélte a kirakatok tükörablakában.

Ebben a világban ő szerkesztette a góthai almanachot, huszonöt év óta ismert minden -26- tánczosnőt, dalművésznőt, öltözködő művésznőt és egyszerű kokottot, a ki Bécs vagy Budapest területén megfordult.

Ismerte pedig őket olyanformán, hogy memoriája anyakönyvébe még a szülők foglalkozása és lakhelye is fel volt jegyezve.

Azonkívül pontosan tudta barátaik és barátnőik nevét, szabónőjüket és lakásuk czímét másodpercznyi gondolkozás után megmondta. La belle Miczi, szőke Miczi, vörös Miczi, szeplős Miczi, Fiáker Miczi, – csupán a Miczik közül ötvenháromnak nevét irta le egymás után Margitvárott, a midőn elmúlt életére visszagondolt.

Korántsem szükséges nyomban szerelemre gondolni e rengeteg Miczinél. Olivér ismerte őket, egyik-másikat, különösen a régibb évjáratból, szerette is valaha egy hétig, egy napig, ám a legtöbbel csupán a baráti viszonyt tartotta fenn.

A nők elpanaszolták neki bajaikat, bizalmasan elmondták kalandjaikat, regényeiket, útbaigazítást kértek, máskor tipet a futtatásra. Olykor még tavaszi toalettjük szinét is Olivérünkkel beszélték meg.

Olivér a félvilág hölgyeivel mindig olyan udvariasan -27- bánt, mintha született grófnők volnának valamennyien, a termen végig csupán karonfogva vezette őket és a nézőtérről lelkes, bátorító tapssal fogadta a kezdő művészhölgyet. Virágot és pezsgőt ritkábban rendelt a nőknek, mint kis felvágottat vagy fehér kávét, de pártfogásába vette őket zsarolóik ellenében.

Olivérnél népszerűbb ember nem volt a monarchia éjjeli mulatóhelyein. Szürke ruhája, vadgalamb szinű feje, a mint feltünedezett a bársonyfüggönyök mögött, a nők nyomban felélénkültek. Amott a moszkvai szinház csillaga üldögél vagyont érő báli ruhájában, a mint előadás után a zenét hallgatja, – a legforróbb üdvözlet Milfay úr részére, holott néhány perczre két gazdag franczia tőzsér meghivását utasította vissza. Emitt Sziam Valéria, a külföldi királyok tánczosnője, a ki eleven emberrel nem áll szóba sem Bécsben, sem Budapesten, – Olivérünknek mind a harminczkét gyöngyfogát megmutatja és legyezője mögül halkan rákiált:

Az idősebb hölgyekkel a régimódi gavallérok czeremoniális viselkedését tanusította, mert hisz a hölgyek húsz év előtt másképen nevelődtek, – míg a fiatalokkal pajtáskodó viszonyban volt. -28-

– Olivér bácsi, – mondták a teljesen kezdők, ajánljon nekem egy jó susztert. Pénzem nincs.

Milfay nyomban átadta névjegyét és a suszterek Bécsben, Budapesten mindig megvarrták az ilyenformán megrendelt czipőt.

De Olivér szivesen eljárt a telekkönyvi hivatalba is, midőn a vörös Mimi telket akart venni Ó-Budán.

– Oh, mért nem komolyodsz már meg? – kérlelte Olivért néha egy Mitra nevű asszony, a ki a virágárulás jogát bérelte a Szent Simon nevű télikertben és negyedszázad óta szerelmes volt Milfayba.

– Még mindig mindenkié akarsz lenni és nem egygyé, a ki téged halálosan szeret. Szép kis házunk van Mödlingben és már te sem vagy olyan fiatal gyerek, hogy minden éjszaka okvetlen tánczolni kellessen az orfeumban. Visszavonulunk, csendesen megélünk, délután elmégy a kávéházba, de estére hazajössz, mert nem szeretném egyedül tölteni az estéimet. Még lóversenyezni is lehet néha. Telik a vagyonomból.

– Hagyjon békét a szamárságaival, Mitra. -29- Én nem vagyok magához való. Én úr vagyok, keressen magának valami portást vagy zenészt…

Mitra könnybeborult szemmel vonult vissza, de sohasem mondott le a reményről, hogy egykor mégis csak övé lesz Olivér, a kit először szeretett életében. Azok a nők, a kik nem züllenek el végleg a mulatóhelyek éjszakáján, hanem megállnak a lábukon és bizonyos ekzisztencziát teremtenek maguknak, többnyire mély érzésű, fanatikusan szerelmes szivű nők, a kik egyetlen férfit szeretnek halálos elszántsággal egész életükben.

Olivér Mitrát is felvette a jegyzékbe és magában elgondolta, hogy hányszor szólalhatott meg tiz nap alatt az Aranygolyó telefonja, mióta ő Margitvárott időzik.

Körülbelől elkészült már az asszonyokkal is magányában, midőn egy napon begördült Margitvárra Miklós gróf szürke automobilja.

– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte félvállról a zseniális gróf. – Nem vágyódsz még társak után?

– Majd kérni foglak, gróf úr, ha megúntam a magányt, hogy kiket rendelj Margitvárra. Egyelőre végrendeletet irtam, mióta itt vagyok, -30- – felelt Olivér és monokliját vigan szemére illesztette. – Húsz év óta nem voltam egyedül. Szinte jól esett elgondolkozni: életen, halálon, nőkön, játékon és a többi ostobaságon.

– Nem ezt akartam. Abból senkinek sem lehet haszna, sem nekem, sem neked, ha Margitváron filozófus-kandidátusok teremnek. A Diogéneszek csak maradjanak hordójukban. Léhaság nélkül nem ér semmit az élet, okosabb dolog a robogó vonatra felugrani, mint esetleg elkésni a szeretővel való randevuról.

– Egész életemben egyebet sem tettem, mint a robogó vonat után futottam, – felelt Milfay. – Mindig elkéstem mindenhonnan. A nők miatt a játéktól. A játékért a nőktől. Most már szeretnék nem törődni az állomásokkal, a melyek mellett vonatom elhalad.

– Nem, Olivér barátom, nem ez az azilum czélja. Úgy látszik, valahol elhibáztuk a dolgot. Mindenesetre ülj fel az automobilra, elmegyünk a borszkai savanyúvizekhez, a hol ma délután nyílik meg a fürdőszezon a szokásos ünnepélyekkel. -31-

A vezető eleresztette a gépet, a mely szédületes iramban hagyta el a fehér országutakat. Sárga, majd fekete lett az út, egy fahídon szinte átrepültek a mély meder felett, aztán Borszkán voltak, a hol savanyúviz fakad mindenütt, a hol az ember a botját földbe szúrja. Zöld zsalugáteres, salétromos falú fürdőépületek húzódtak meg százesztendős tölgyek alatt. A fákon nagybajuszú czinczér-bogarak mászkáltak, (Milfay fogott is egyet és skatulyába zárta), a vendégszobában csizmahúzó volt az ágy alatt és a gyékényszőnyeg ropogott. Itt még minden olyan állapotban volt, mint száz esztendő előtt. Miklós gróf – a fürdő tulajdonosa, – nem engedett egy szeget sem megmozdítani, mert valamelyik Merseházy egykor nagyon szeretett Borszkán mulatni. Felvidéki kurtanemesek, környékbeli papok, hivatalnokok látogatták a fürdőt, a kik ha megfelelő levelet tudtak irni a grófnak, akár ingyen tölthették a nyarat az eldugott kis fürdőhelyen. Egy jókedvű tiszttartó ügyelt fel a zenészekre és a gróf szakácsai főztek a konyhán. A fürdővizet üstben melegítették és a legutolsó tiz esztendőben mindössze három petroleumlámpás szerepelt a beruházási költségek rovatában. -32-

– Az én tót nemeseim úgyis hoznak magukkal gyertyát, – mondta Miklós gróf.

Az edények között sok volt az ezüst és finom porczellán, a gróf kastélyaiból minden esztendőben kiselejteztek néhány darabot a savanyúvizes fürdő számára és monsieur Pierpier egykor a Montmorencyeknek főzött frank földön, a míg Montmorencyek voltak.

– Nini a Treszka még mindig nem ment férjhez! – kiáltott fel Miklós gróf, midőn a borszkai faóriások alatt egy nevetős szemű, telt szőke leányfélét pillantott meg. Pipacsvirágos kerti kalap volt a fején, a keblén a búzavirág épen olyan szinű, mint a szeme. Fehér ruhában és fehér czipőben sétált, zöld napernyőjén áttört a pünkösdi napsugár.

– Gróf úr, fogadja üdvözletemet, – mondta Treszka kissé tótos akczentussal és bizonyos férfias modorral rázta meg a gróf kezét, a mint a régi kis felvidéki kúriákban éldegélő hölgyek szokták, a kik nyilvános helyen czigarettáznak, térdig felemelik a szoknyájukat, de otthon még mindig legjobb barátnőjük a guzsaly és a fehérruhájukat maguk mossák és vasalják, hogy kifogástalan legyen. Vasalás után tán Anatole France-ot olvassák az ablakmélyedésben, -33- de a vacsorát mindenesetre megfőzik.

– Hát hogy vannak? – kérdezte szétvetett lábbal megállva a gróf és a csipőjére tette a kezét.

– Apus elhozta Borszkára a porosz golyót a lábában, anyám a migrainjét, én meg a tennisz-labdámat, hát így vagyunk… Ugyan kérem, gróf, ne legyen olyan neveletlen: mutassa be a barátját.

– Pardon: von Milfay, – kiáltotta nevetve Miklós gróf. – Azt hittem, ismerik egymást. Magát Treszka kisasszony mindenki ismeri a világon. Maga egy nevezetes hölgy!

– Ugyan miről volnék nevezetes? – kérdezte Treszka és nevetős szemével tetőtől-talpig végigmérte von Milfayt.

Miklós gróf szokása szerint kis szünetet tartott, mielőtt a bölcseségeket vagy az ostobaságokat kimondta volna:

– Maga arról is nevezetes, hogy egy békeállományban lévő zászlóaljat lehetne kiállítani a kikosarazott udvarlóiból.

– A mely zászlóaljnak a gróf úr lehetne a parancsnoka! – felelt gyorsan Treszka. – No de ne legyünk rosszak, – folytatta elkomolyodva -34- és tekintete elmélázott, midőn nem is volt nagyon csúnya a szem kifejezése. – A czigányokat már megtanítottam a legkedvesebb valczeremre, a tiszttartóval szokás szerint haragba estem és a fürdősnek pofonokat igértem, mert a tavalyi lyukak még mindig feltalálhatók a fürdőház deszkafalán.

– Ejnye, lyukak vannak a falon! – kiáltott fel a gróf. – És a házigazda ezt nem is tudta!

– Már beszegeztettem a lyukakat! Elkésett gróf úr. Tudja, hogy én vigyázok Borszkán már évek óta az erkölcsökre. Az a sok hivatalnokkisasszony egész éjjel csónakázna a holdvilágos tavon, ha én rájuk nem szólnék az erkélyről. Menjünk már haza, kisasszonykák, megárt az a sok holdvilág!

– Igen, sport-szempontból. Olyankor magam evezek és kormányzok. Nem szeretném, ha valami tolakodó miatt fel kellene billenteni a csónakomat. Habár én úszni is tudok.

Elbúcsúztak Treszkától és midőn tovább mentek, Miklós gróf megszólalt:

– A majornoki várnagyom lánya. Szegényke, -35- minden nyáron háromszor is megmérgezi magát a szerelem miatt. Szerencsére, már évek óta kéznél van az ellenméreg.

Most özvegy láji Báji Péternével találkoztak, a ki hajdanában a legszebb asszony volt a felvidéken. Az özvegy hervatag vonásain ma is finom asszonyi báj virágzik, a tekintete, mint egy vidéki operett-szubretté és jól szabott ruhája talán épen a legelső szabótól való. Csupán a dekoltált ruháról mondott le már évek óta, de rövid szoknyája alól annál inkább előtűnik szarvasbokája és finom formájú lába, a melynek ma is sok rajongója akad a nyári szezonban Borszkán, a hol a hires savanyúvizek fakadnak.

– Nini, Milfay Olivér! – mondta az asszony, miután hamisan rejtegetett mosolylyal és tettetett alázatossággal mély bókot vágott Miklós gróf felé. – Honnan hozta Olivért, Miklós kegyelmes úr?

Milfay leemelte a kalapját. Hirtelen nem tudott emlékezni az asszonyra, de az gyorsan segítségére sietett.

– Ausztriában, Donau gróféknál voltunk vadászaton. Emlékszik? Ön volt a legjobb lovas a kopófalka társaságban. -36-

Milfay szótlanul meghajolt, bár emlékezete szerint az említett Donau gróf csaknem gyermekkora óta abból él, hogy a roulette-golyót pördíti egy titkos játékbankban.

– Olivérhez többször lesz szerencséjük, Margitvárott tölti a nyarat, az közel van ide. (Aztán a szokásos másodpercznyi szünet következett.) Asszonyom, szebb mint valaha, pedig idestova harmincz éve a koronázásnak, midőn kegyed Hungária alakját játszá az élőképekben.

Miklós gróf (a percznyi szünet után) észrevette magát és hevesen megszólalt:

– Persze, hogy tévedek. Hiszen magam is gyermek voltam még a koronázáskor. Mondja, mélyen tisztelt asszonyom, meg van elégedve a fürdővel? Nem parancsol valami javítást, újítást kényelme érdekében?

– Meglesz, asszonyom, – kiáltott fel megkönnyebbülve -37- Miklós gróf, hogy a megsértett úrhölgyet kibékítette és vidor kedvvel tovább ballagott a borszkai tölgyfák alatt.

Treszka kisasszony figyelmét természetesen nem kerülte el a Bájinéval történt találkozás és az első fordulónál már gúnyos mosolylyal tekintett a földre, midőn a gróffal és Milfayval találkozott. Másodszor igen sértődött arczot vágott. Harmadszor kegyesen megszólította Miklós grófot.

– Holnap piros rózsacsokrot kap ezért, Treszka, – felelt, mert nem szerette, ha rosszat mondtak rá az emberek.

– Remélem, csak magam leszek az a szerencsés, a ki csokrot kap? – kérdezte nyomatékosan a majornoki várnagy lánya.

– Természetesen, – felelt a Csallóköz ura. – Szeretnék már az esküvőjére küldeni egy szekér virágot.

– Oh, az sohasem lesz, – mondá Treszka és érzékenyen lesütötte a szemét s gyorsan tovább haladt az erdei sétaút felé, a hol mohos, szakállas pihenő-padok csaknem két emberöltőnek -38- őrizték szerelmi jelvényeit. A korhadt szivek, a melyeket az egykori borszkai fürdővendégek a padokra véstek, valójában már mind porrá váltak és senki sem emlékezik a nevekre, a melyeket az eltünedező kezdőbetűk jelentettek. Emitt egy nagy J. koszorúba vésve, – talán egy napsugártekintetű Jolánt, vagy Juliskát jelentett egykor a régi fürdőházak között. Amott egy nagy sziv, benne elmosódott betűk. Szinte furcsa, hogy a legnagyobb szerelmek ilyen csekély nyomot hagyva hátra, még az emlékezetből is eltűntek azóta. A kőrisfa beforrta a bicskával vágott szerelmi jelvényeket, amott már állítják az uradalmi ácsok a szokásos új, fehér padot, a melyről egy-két hét múlva az idei szezon összes szenzáczióit leolvashatja Miklós gróf.

Egy alázatos, feketeruhás fiatalember köszönt az uraknak, az egyik kezében emlékkönyv (piros bársonyba kötve), míg a másikban vadvirágok, a melyeket most szedett a réten.

– Hopp, a fürdő házipoétája! – kiáltott fel a jókedvű Miklós gróf. – Nyitrai úr, jőjjön közelebb.

Miklós gróf hatalmasan parolázott a fiatalemberrel és pártfogó kedvében egy másodperczig elgondolkozott:

– Van már kenyere? Vagy még mindig olyan éhenkórász? Azaz, nem is azt akartam kérdezni: Miféle könyv az a kezében?

– Jól van. De a versek? A versekkel hogy vagyunk, tisztelt költemény-iró barátom?

Nyitrai úr vállat vont, arczát összeránczolta és a czigarettájából könnyed füstfelleget fújt a gróf czipőjére.

– A lapokban gyakran olvashatni nevem. Meglehetősen keresett poéta vagyok. Ha nem költök egy hétig, a szerkesztők nyakamra irnak. Itt van például egy levél a «Korunk és múltunk»-tól…

Az első lapon nefelejts-koszorúban Tolcsvai Treszka nevét pillantotta meg. Elegáns, hegyes -40- irással volt a név a könyvbe irva, alatta rövid, erőteljes vonal.

– Minden nyáron megtölt egy emlékkönyvet régi és új ismerőseivel. Én már negyedszer irok neki verset.

Valóban a harmadik oldalon meglehetős hosszúságú vers volt található: «T. T. kisasszony emlékkönyvébe» czímmel, alatta: Borszkai emlény.

A gróf egyszerre csak Treszka sápadtkás arczát és szőke haján a piros kalapot pillantotta meg a közelben. Gyorsan visszaadta a költőnek a könyvet, de már késő volt, Treszka megérkezett.

– Pompás alkalom. A kegyelmes úr nevét még egyetlen emlékkönyvem sem őrzi. Rajta! Itt a czeruza. Tessék kitölteni egy lapot, – kiáltotta Treszka és olyan hamiskásan nevetett, mint egy csinytevő gyerek.

Merseházy elvörösödve pillantott Milfayra. Az únott, hideg arczczal szemlélte a jelenetet. A Treszka fehér czipőjén kibomlott a csokor, azt nézte, de nem szólt, hogy a leány észrevehesse. -41-

– Mi az ördögöt irjak? – kiáltott fel türelmetlenül Miklós gróf, miután a szokásos másodpercz elmúltával sem jelentkezett semmi gondolata.

– Ird azt, hogy: kisasszony, maga nagyon furcsa, – legalább lesz min gondolkoznia.

– Helyes, – felelt Merseházy és gyorsan beirta az emlékkönyvbe a mondatot. A nevét alákanyarította és miután a távolban újabb veszedelmek jelentkeztek, a sokbeszédű galgóczai prépost, a ki minden alkalommal tudott új részleteket a gróf keresztelőjéről, másik oldalról Papfái őrnagy, a fürdőhely harminczesztendős vendége sietve közelgett gummitalpas botján, Miklós gróf hamarosan előintette az automobilt és elszáguldott Milfayval Borszkáról.

Az erdei úton özvegy Bájiné állott egy csomó nefelejtssel és virágot dobott a gépkocsiba.

– Mérhetetlenül, – felelt szárazan Milfay Olivér. – Épen itt az ideje, hogy a czár unokaöcscse és a lovászfiú megérkezzenek Margitvárra. -42- Legalább nem megyek többet a tót nemeseid közé.

– Sokat éltél, Milfay. Én minden esztendőben mulatok egyszer Treszkán és társain.

Milfay agyarára szorította a szivart. Tehát a gróf is közönbös lett és búcsú nélkül hagyta ott Olivért a margitvári kastély udvarán.

A lovászfiú, másnéven Xypszy baronett, három napig azzal mulattatta magát és környezetét Margitvárott, hogy egy förtelmes hangú automobil-sípot szólaltatott meg, midőn arra senki sem volt elkészülve, – aztán megadta magát sorsának.

Akadnak furcsa amerikai regények, a melyekben olvashatni öngyilkosok klubjáról, milliárdosok klubjáról, elvált urak klubjáról; az unatkozók klubjáról még nem olvastam, mert hisz unatkozni néha a legnehezebb dolog a világon.

Margitvárott az azilum három lakója: Milfay Olivér, Livinszky herczeg és Xypszy baronett a művészet magaslatára emelték az unatkozást. -43-

Livinszky – egy hatvanesztendős, meglehetősen elhízott férfiú, a ki legutoljára jobb hián a nihilista mozgalmakban résztvett és Izidort azzal rémítgette az Aranygolyónál, hogy majd valamiféle bombát elhajít, de egyébként semmit sem tudott már oroszul, csupán Puskin-ból egy strófát, mert erre még anyja tanította, a ki az operánál tánczosnő volt, – a czár rokona, a mint Margitvárra betette a lábát, elfelejtette azt a kis czivilizácziót is, a mit hatvan esztendő alatt érdemesnek tartott felszedni. Katonai iskolákban nevelkedett, néhány évig szolgált is az osztrák hadseregben, – a míg lehetett, aztán csupán annyiban művelődött, a mennyit az Aranygolyónál tanult Izidortól. Izidor szorgalmas ujságolvasó volt, mindig ő mondta el vendégeinek, hogy mi történt a nagyvilágban. Miután az öreg markőrnek semmi keresete nem lehetett Margitvárott, Livinszky Sándor, a kinek ősei az orosz czárokkal bölényre vadásztak Ukrainában (az őseiről se tudott többet), visszasülyedt ősi állapotába. Félig felöltözve hevert szobájában és hogy mit gondolt magában ezalatt, – erre talán senki sem kiváncsi. Megérkezése óta még a kastély kertjébe se lépett ki, az ajtaját csak azért nem -44- zárta be, mert az ebédet és vacsorát arra hozták. Hatvan éves már elmúlott Livinszky úr, tehát igen természetesnek találta, hogy hátralévő életét a pamlagon tölti. Valamikor volt egy kanárija, a melyet legjobban szeretett, de most a kanárira sem gondolt már. Izidor majd gondoskodik róla, ha akar. Nagy szőke fejét a párnába nyomta, a teste megmerevedett és elhatározta magában, ha ugyan tudott még elhatározni, hogy a legközelebbi esztendőkben egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz.

Xypszy baronett a tülkölés után mélységes apátiába esett. Néma kisértetként bolyongott a kastélyban és gyakran megállott Milfay ajtaja előtt:

– Olivér, játszunk tiz parti ekártét! – mondta siralmas hangon. De csakhamar megbánta, hogy szólott, mert nyomban visszavonta:

Milfay némán intett és Xypszy tovább vándorolt a kastélyban, a toronyban, a parkban, a sok éjszakától meghalványult arcza panaszosan tekintgetett jobbra-balra, megnézte a könyvtárban a könyvek bekötési tábláját, egy régi -45- bibliát sokáig forgatott, mert az Aranygolyóban egy téli éjszaka hallott egy mesét, hogy régi könyvek lapjai között már gyakran találtak pénzt.

Még csak harminczhárom esztendős volt a baronett, de már négy év óta nem volt szerelmes.

A képtárban sem a gyönyörű Merseházy-asszonyok képei előtt merengett, hanem többnyire az olasz festményt nézegette, a melyen két zsoldoskatona koczkázik a hordó tetején.

Hangosan, hosszadalmasan ásított, tremolázva a hangot és két karját kitárta.

Mint a partra vetett hal tátogatja kopoltyúit az esőben, Xypszy baronett, a ki származására nézve olasz, franczia és spanyol keverék volt, ebéd után, a melyet Milfay társaságában költött el, mindig megszólalt:

Xypszy búsan leselkedett utána és a kulcslyuknál sokáig álldogált: vajjon mit csinál Olivér?

Időközben ugyanis adósságait két csoportra -46- osztotta. Olyan adósságokra, a melyeket egykor meg kell fizetni, ha pénzre tesz szert, és olyan adósságokra, a melyeket részint elévülés, részint más hiba miatt akkor sem fizetne meg, ha Miss Maud Lawrence, – Bacon lord unokája – a kivel volt szerencsés egykor tánczolni egy előkelő kalikó-bálban a ködös Walesben, ősi kastélyában lehúnyná szemét és valami babona folytán sok millióját a Bécsben élő magyar úrra hagyományozná.

Az árkusok megteltek és Miss Maud, ha van lelki telegráf a földön, ekkor álmában Bécsben járt és valczert tánczolt egy barna, sasorrú, tüzesszemű úrral, a kinek nevét már elfelejtette.

Xypszy baronett, mióta az abbé kezei alól kikerült, semmi mást nem irt a világon, mint jockeyk nevét a lóverseny-programmjára, mert a váltókra hiába irta volna mondanivalóit, családja időközben teljesen tönkrement és csupán Izidor számára élt egy öreg alapítványi hölgy, bizonyos nagynéni, a kitől a baronett mindenféle antik ékszereket remélt örökölni. A pompás Izidor egyenkint hitelezett már a velenczei násfákra és az opál gyűrűkre, a melyeknek egyike mór ötvös-munka és a tizenharmadik -47- századból való, a másikat Nápolyban készítette egy hires ötvös a Medicik alatt, – a mely gyűrűk voltaképen nem voltak sehol a világon feltalálhatók, mint akár az öreg alapítványi hölgy.

Xypszy tehát nem rajongott az irásért és a «tanárt» – bár az életben szeretett volna mindent utána csinálni, – erre a térre nem követhette.

Búsan ödöngött tovább keskeny vállaival, beteges arczával, a melyre már évek óta ki volt irva, hogy öt forint, tiz forint vagy ötven forint van a vagyonában. A bölcs Izidor az utcza túlsó oldaláról megállapította, hogy a «lovászfiú» a lóversenytér hányforintos kasszájától jön, mint a vén markőr a vagyoni állapotot kifejezte. És ha csak tiz forintra gyanakodott, már dupla pohárba töltette a franczia konyakot és friss tejszinnel tálaltatta a szamóczát, mire Xypszy a Golyóba beérkezett.

A margitvári kastélyban Xypszyt hozzáértő orvos egyáltalán semmiféle kasszától jövet sem láthatná, mert utolsó öt forintját, a melylyel az azilumba megérkezett, arra fordította, hogy játékszert vegyen három parasztgyereknek, a kiket az út porában hemperegni látott. Szerencsétlenségére egy játékáruló tót ballagott a tájon -48- keresztül és miután a tótnak nem volt visszaadni való aprópénze, Xypszy az egész öt forintját elvásárolta.

– Poroszkai úr, – szólította meg a várnagyot egy napon, – hogy hivják önt?

Harmadnap aztán kiderült a változás oka. A jó Xypszy bizalmasan az öreg várnagy vállára tette a kezét:

– Elmondtam már önnek, hogy ki volt Izidor… Nos, hát kedves Izidor barátom, ne csúfolja meg névrokonát, adjon kölcsön ötven forintot, fogadni akarok az epsomi versenyekre.

– Mégis csak jobb világ volt a Golyónál. Ott nem mondtak az embernek ilyen szamár kifogást.

Miután Livinszky még mindig aludt és Olivér újabb árkusokat kezdett kitölteni azoknak a nőknek nevével, a kik őt szerették és a másik oldalra azoknak a nevét írván, a kiket ő -49- szeretett, a szegény baronett felment a csillagvizsgáló toronyba, a teleszkópba bámult reggeltől estig, bár a teleszkópban semmit sem látott.

Borszkán, a hol a hires savanyúvizek Isten és Merseházy Miklós gróf kegyelméből vigan bugyborékolnak, bizonyára sokkal kevesebbet tudtak az akkoriban szokásos alagi lóvásárról, mint arról, hogy egy órajárásnyira Margitvárott három különös férfiú éldegél a Zsigmond király korabeli kastélyban, a kiknek Bécsből hozatja a marhahúst és a czigányt a házigazda, de egy fityinget nem ád rendelkezésükre.

Treszka kisasszony nem azért volt a felvidék esze, Pozsonytól Nyitráig, hogy csakhamar nyomára ne jutott volna a három elátkozott úr titkának.

Különböző legendák voltak forgalomban a fürdővendégek között. Miklós gróf állig fegyverzett vitézekkel őrizteti vendégeit és a kapukat mindig zárva tartják, – mert hisz csak eljöttek volna már régesrégen Borszkára a gavallérok. A felvidéki kisasszonyok majdnem olyan jól tánczolnak, mint a grófnők.

Másrészről azt beszélték, hogy e három gavallér -50- voltaképen penitencziából tölti napjait a magányos kastélyban. Mindhárman igen sokat vétkeztek a nők ellen életükben, tehát most a nőtlenséggel büntetik magukat. Vagy sokat csalódtak talán a nőkben és most teljesen elszomorodva, fájdalmas szivvel a magányt keresik? Az is meglehet, hogy reménytelenül szerelmes egyik-másik közöttük és bús szerelmét forró könnyekkel öntözi a margitvári lovagteremben?

A nők – ez nemcsak a felvidéken van ám így, – minden dolgot és embert a saját szempontjukból szoktak megitélni, mert hisz ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A férfiak cselekedeteinek rugóit sohasem tudják másra visszavezetni, mint a nőkkel való ügyekre. Cromwell és Napoleon, Alighieri Dante vagy Washington a nők szemében csak e kettős alakban jelentkezhetik: szerelmes volt-e, vagy ha nem, – mért nem volt szerelmes? A margitvári cselédség száját hét lakat fedte, de Borszkán a legkésőbben érkezett Burbunyi kisasszonyok is tudták, hogy Livinszky Alexander herczeg a fejét a párnába temeti. Miért? Miért? Talán egy varróleánykába szerelmes a herczeg? A szimpatikus, költői haloványságú -51- Xypszy baronett a csillagvizsgálóba néz. Elveszett, eltűnt csillagát keresi? És a mindenekfelett érdekes Milfay Olivér kinek irja naplóját vagy leveleit? Csak nőnek lehet annyit irni, hisz a férfiak nem olvassák el a hosszú irást?

Csupán Treszka kisasszony hallgatott. Az ő atyja, Tolcsvai uram várnagy volt és a várnagyok sok mindenfélét elmondanak egymásnak. Treszka kisasszony pontosan tudta, hogy mi az oka a három úr száműzetésének.

Treszka jó leány volt és midőn Nyitrai költő és tanárjelölt ismerősünk időt adott neki, részvéttel gondolt az elszegényedett urakra, a kik az őket körülvevő fejedelmi bőséget szivesen felváltanák aprópénzre, ha ez módjukban volna. Az öreg Tolcsvai várnagy, a mikor csúza nem kínozta, regényesen sóhajtotta:

– Senki sem ismeri Miklós grófot a világon, csupán én. Makacs ember. Harmincz esztendeig ellehetnek az urak Margitvárott, akkor sem ád nekik egy krajczárt sem, mert feltette magában.

Treszka figyelmesen hallgatta az apját és bár Nyitrai úrral néha már kaczérkodott is az erdőben, éjjel azon törte szőke fejét, hogyan lehetne a margitváriakat elvarázsolt helyzetükből megváltani. -52-

Azaz még nem kaczérkodott Nyitrai úrral, csupán Nyitrai úr merészelt volna egyszer, de Treszka megmutatta neki tenyerét, a mely fehér és kövérkés volt, de nem erő nélküli.

– Kedves költőm, én úgy földhözvágom magát, hogy észre sem veszi, – mondta Treszka és egészséges, telt alakját kiegyenesítette. Valóban, szűk fehér ruhájában olyan keménynek látszott a leány, mint egy márványszobor, – a csónakból mindig annak kikötése előtt ugrott partra.

– Hiszen szeretem, – felelt az ábrándos költő, mert egyebet nem tudott ő sem mondani, mint mindazok, a kik Treszkával egy hétig barátkoztak.

– Köszönöm, – mondá Treszka és bodros fejében mindenféle hunczut terveket forgatott a konok Merseházy gróf megtörésére.

Treszka ugyanis, – bár otthon maga fejte meg néha a tehenet, különösen ha az rúgós volt, – többek között nem hitt a férfiak állhatatosságában.

A majornoki várnagy lánya természetes eszű, helyes teremtés volt egész életében és hogy néha-néha megmérgezte magát szerelemből, ez igazán csak amolyan futó bolondság volt. Legközelebb -53- már ismét tisztán látta a férfiakat maga előtt és legalább egy esztendeig nem hitt férfiszónak.

A fürdő-majális már közelgett és Treszka, a míg piros ruháját varrogatta a fürdőház verandáján, sokszor a szájában felejtette a czérnát, a mint elgondolkozott, hogy mit kellene voltaképen tenni Merseházy Miklós ellen, hogy szegény vendégeinek pénzt adjon. Hiszen egy krajczár nélkül sohasem hagyhatják el a kastély kertjét. Egész nyáron kénytelen lesz Nyitrai költő szerelmi vallomásait és a környékbeli fiatal tanítók bókjait hallgatni, holott Xypszy baronettel sétálhatna a platánok alatt, a kinek egyik őse rokonságban volt Szent Lajossal. (Ez ugyan nem volt teljesen bizonyos, de Treszka szőke hajbodrai alatt így gondolta helyesnek.)

Másrészt Treszka nagyra hivatott leánynak vélte magát. «A várnagy mindig rokonságban van a várúrral», – gondolta magában, a nélkül, hogy mélyebb jelentőségét tudta volna gondolatának. A majornoki régi vár képtárában, a melyet csak olykor keres fel valamely vándorló tudós, Treszka sokszor megállapította magában a hasonlatosságot a régi Merseházy grófnőkkel. Az aranyrámás képek között feszesen, -54- gőgösen álltak a grófnők, a míg Treszka utánozni próbálta megállásukat, arczkifejezésüket. Különösen Merseházy Terézzel, Mária Terézia királynő udvarhölgyével tartott különös rokonságot. A szőke grófnő szeliden, a szűzanya modorában ült egy karosszékben és enyhén pillantott alá a várnagy leányára, a ki a kongó képtári teremben óraszámra nézegette képzeletben ősanyját. Teréz grófnő tudott minden mérgezési kisérletről, de nem szólhatott közbe, mert száz esztendő óta olajban, aranyrámák között volt.

– Meg fogom menteni a margitváriakat, – gondolta magában Treszka, miközben a tűt erélyesen a selyembe tolta.

Merseházy gróf, mintha csak érezte volna veszedelmét, óvakodott Borszkán megállítani szürke automobilját, holott Treszka már többször intett neki a verandáról.

– Fél ettől a sok kaczér asszonytól, – vélekedett Treszka és szorgalmasan varrta majálisi ruháját, miközben szünet nélkül kovácsolta a terveket.

Egy napon fáradt, poros utas igyekezett a margitvári úton a kastély felé. Fekete ruha volt -55- rajta, keménykalap és a kezében zöld posztóban csomagot czipelt.

Xypszy baronett, a ki a teleszkóp mellett ült a toronyban, észrevette a vándorlót, figyelni kezdte és a járásáról csakhamar felismerte.

Szélvészként futott le a toronyból és szinte bedöntötte Livinszky ajtaját:

Livinszky kábultan emelte fel a fejét, mert ebédre többet ivott a kelleténél, de csakhamar követte a baronettet.

Milfay Olivér is letette a tollat és mosolygó érdeklődéssel lépett ki az erkélyre.

– Biztos tippeket hoztam, uraim, de kérem senkinek sem elárulni. «Mamzellka» biztos nyerő a Császár-díjban, de kérem, hallgatni, mint a sír.

– Szervusz, lovászfiú, – felelt üdvözletképen Izidor, majd a herczegnek is meghajolt:

– A Nikolájnak, a rokonának valami dolga van. Hát engem küldött el maga helyett.

Izidor intett, hogy majd odafent megmutatja. Közben leemelte a kalapját és felköszönt az erkélyre:

Néhány pakli kártya, a legújabb sportlapok, egy doboz dominó-kő és sok bécsi czigaretta volt a csomagban.

– Izidor, ön a legpompásabb ember, – mondta a herczeg. – Micsoda bolondság volt eddig nem kártyázni!

Xypszy baronett gyermekes jókedvvel szórta széjjel a dominó-köveket az asztalon.

A vén, keselyképű markőr azonban nem felelt, láthatólag a szobák berendezését vizsgálta -57- és sorba próbálta a karosszékeket. Kinyitotta, meg bezárta az ablakot, az üres szekrényekbe bekiáltott és a falon függő képek előtt teljes tisztelettel meghajolt.

– Ugyebár ezek mind Merseházyak? – kérdezte egy csoport díszruhás férfiúra mutatva. – Nagyon el kellene belőlük egynéhány minta az Aranygolyóba. A «fészekbe» már csupán egy-két Merseházy tudna friss vért ereszteni. Elalszunk. Az alvás a halál. Éjfélkor minden «tercz» alszik a kávéházban. Hajdanában pedig sohasem aludott a «tercz». Igazán nagy kár, hogy ezek az urak nem járnak kávéházba.

– A vereshajú fűzősné, reméllem, kérdezősködött utánam? – szólalt meg Xypszy baronett.

– Kérem alázattal, az a nő jobban babonázik, mint valaha. A macskaszemével átnéz a túlsó sorról, boltjából a kávéházba és ne hagyj Isten, hogy egyetlen játszmát meg lehessen -58- nyerni! Már pályázatot hirdettünk, hogy valaki szöktesse meg az asszonyt! Nem lesz addig senkinek szerencséje a Golyóban, a míg Friderika asszony belenéz a kártyákba! Ah, tanár úr!

Milfay Olivér lépett a szobába és Izidor negyvenesztendős múltját nem tagadhatta meg, széket tolt a kiváló férfiú felé.

Milfay szótlanul kezébe vett egy csomag kártyát és tüneményes gyorsasággal végiglapozta, mint egy bűvész. A svájczi figurák vigan vágtattak ismerős, fehér ujjai között és az ászok szinte köszöntötték régi barátjukat, Reding Itel talán kalapjához emelte kezét azon régi mondás alapján, hogy Reding Itel: nincsen hitel. Az öreg Izidor apai gyönyörűséggel szemlélte a tanár kezében vágtató kártyákat.

– Nekem tökéletesen mindegy, – felelt látható unalommal a czár unokaöcscse. -59-

Izidor fürgén megigazította az asztalt, a hamutartókat elhelyezte, krétát, táblát készített és a kártyázó urak háta mögött megállott, mint évtizedek óta. Természetesen a Milfay Olivér játékában gyönyörködött leginkább. Néha lábujjhegyre állt és úgy lesett be a kártyába, máskor a szájára tette a kezét, hogy el ne szólja magát. Negyven esztendő éjszakájában elfehéredett arcza, dagadt szeme és rövid nyirott bajusza külön-külön látszott élvezni a régi kártyapartit.

– Oh, Istenem, – felelt őszinte gyönyörűséggel az öreg markőr, – nincs a világon olyan zenekar, mely szebben játszik, mint az urak hárman. Becsületemre, sírni lehetne az embernek, a mikor a «tanár» a pagátot elfogja. Én már sok jó kártyást láttam életemben… Azaz, hogyha meggondolom, semmit sem láttam. Mert mindenki juhászkutya a tanár kártyatudományához mérten.

Milfay várat kezdett építeni a kártyából. Livinszky és a baronett meggondolva nézték.

Izidor is elhallgatott, mintha valami készülődne, de Milfay csakhamar elfújta a kártyavárat és a széket kirúgta maga alól. -60-

– Még ne menjen a méltóságos úr, – kiáltott fel Izidor, a legfontosabbat elfelejtettem mondani… Mitra ő nagysága tiszteletét küldi és csupán azért nem jött személyesen, mert tudni akarja, milyen az időjárás errefelé…

– Jó, jó, – bólintgatott szaporán Izidor, – hiszen nem is úgy értem. Nincs-e valami cselszövény női körökben? – kérdé furfangoskodva az öreg markőr.

– Margitvárott minden nőnek vitriolos üveg van a kezében. Ide tehát ne jőjjön Mitra.

– Mert a mint emlékezni méltóztatik, Mitra asszony nem azon dámák közül való, a ki megijed a saját árnyékától. Ő vad. Igenis, méltóságos uram: vad. De mégse szeretne kellemetlenséget, mint a minap nekem mondta, midőn a kocsijához kihivatott. «Olivér csak nő miatt utazott el… Ő nem tesz egyetlen lépést sem, csupán nő miatt. Valld be, Izidor, hogy tudsz a hűtlenségről?» És a kezembe nyomott egy bankót. A pénzt mindenesetre elfogadtam, de hát most mit valljak be? Adjon tanácsot, tanár úr!

– Mondd meg Mitrának, hogy remete lettem, szent remete. Nem kivánok többé mitsem tudni sem róla, sem társnőiről. Egyáltalában csak azokat a nőket tisztelem már, a kik nem tanultak meg tánczolni. A pokolba velük. Kedvemre kivánok élni.

A markőr féllábon állott. Aztán letakarította az asztalról a kártyát, krétákat, táblákat és hirtelen megjegyezte:

– Negyvenkét esztendeje egy óráig sem hiányoztam a Golyóból. Volt Derby, volt sakkverseny a Redoutban és volt mindenféle olyan dolog ezen idő alatt, a hová elkivánkoztam volna. De erős maradtam. Nem, Izidor, egy tapodtat sem. Lóversenyt otthon is lehet játszani… -62- még a fiam esküvőjére sem mentem el. Csak estefelé szaladtam haza egy negyedórára, megkérdezni, hogy vagytok? Aztán vissza a Golyóba, mert Napoleon herczeg csak velem szeretett billiárdozni. Aztán most mégis itt vagyok, nem nagyszerű ez?

Most már a baronett sem csodálkozott, mert azt figyelte, hogyan alszik álltában a czár unokaöcscse, míg Olivér a friss sportlapokat böngészte.

Izidor, midőn az általános figyelmetlenséget észrevette, hamisan hunyorított pillátlan szemével.

– Sohasem gondoltam tehát vakáczióra. A szabadság csak a szegény hivatalnokoknak való, a kik reggeltől estig görnyednek az iróasztal mellett. De minek nekem a szabadság, a ki sohasem görnyedek, legfeljebb gibiczelek a «fészekben», mégis van annyi jövedelmem, mint egy telekkönyvvezetőnek! Nemde, báró úr?

– Ezerszer hallottuk már. Azzal henczegjen, hogy nyert a lóversenyen! Könnyű az Aranygolyó kártyaszobájában bölcselkedni, de odakünn a gyepen; ki ott a legény?

– Majd annak is eljön az ideje, méltóságos «lovászfiú» uram-barátom. Csak a Jockey-Club -63- nemes urai egyszer megtudhatnák, hogy ott hordja a kávét az Aranygolyóban az az öreg Izidor, a ki negyven év óta minden keresményét a lótenyésztésre költi, megesne a szivük rajtam. Hadd legyen egyszer egy verseny a vén Izidor szájaize szerint, a ki csak azért nem tartott jubileumot, mert nem akarta a vendégeit gyűjtőivvel zaklatni! Hadd fusson be egyszer a «Mamzellka» elsőnek, midőn ama régi, becsületes markőrnek hever rajta az ötöskéje! Így fog szólni a nemes Baltazzi. Meglássák, uraim, nincs messze ez az idő.

– Tehát uraim, térjünk át a komoly játékra! – mondá Izidor mély és megfontolt hangon, mint éjfél után szokta a «fészekben», midőn itt-ott egy kis hazárdjáték kezdődött. – A tiszteletreméltó lord, a kegyelmes várúr, az önök házigazdája tegnapelőtt egy olyan sárga, gyöngyházgombos kabátban lépett be az Aranygolyóba, a milyent már a legöregebb fiakeresek sem viselnek. «Izidor, gyere ide», mondta a főúr, a kinek annyi holdja van, a hány kapuczinert a kávéház félszázados fennállása alatt sem adtunk el. -64-

Milfay összehajtotta a sport-lapot, Livinszky kinyitotta az egyik szemét, míg a fiatalabb baronett megismételte a szavakat:

– Mire én odamentem, – tette hozzá fejbólintva az öreg markőr. – A legkegyelmesebb Merseházy gróf így folytatta: Borszkán szombaton majális lesz. Itt van háromszáz pengő. Vidd el a vendégeimet Borszkára mulatni, mert némelyek kivánatosnak vélik, hogy ott legyenek a majálison. Megértetted?

– Megértettem, feleltem. Igenis, megértettem, – ismételte Izidor, a ki minden alkalommal szerette az önmaga által elmondott szavakat is belefűzni az előadásba.

– Adja ide a pénzt, Izidor bácsi! – mondá most a baronett, a ki eddig a pamlagon nyujtózkodott.

– Hm, ha az olyan könnyen menne, – felelt titokzatos mosolylyal a markőr. – A gróf rámparancsolt, hogy ne adjak pénzt az urak kezébe. Én leszek a fizető-mester. A király, sem a főherczeg nem hord pénzt a zsebében. Arra való a szolgaszemélyzet. -65-

– Vidd vissza a grófnak a pénzt. Köszönjük, nem kérünk a majálisból. Elég majálison voltunk mi már a magunk pénzén.

– Vidd vissza, – ismételte Livinszky és megint lehúnyta a szemét, a melyet olyan erőlködéssel tartott nyitva, mintha hatvan esztendeig egyetlen éjszaka sem aludt volna, – a mi könnyen lehetséges.

– Borszka… sohasem hallottam ezt a nevet, – mondta a czigarettája füstjébe bámulva a baronett.

– Megnéztem a kávéházi lexikont, – mondá Izidor. – Borszka savanyúviz-forrás, 342 méternyire a tenger felett.

– Vidd el a pénzt, – szólt most tragikus hangsúlylyal az orosz. – Nekünk már nem kell pénz, mi pénz nélkül élünk a világon, mint a kegyes szerzetesek.

– Kár érte, becsületemre, kár érte, – hümmögött az öreg markőr. – Legjobb volna elemelni a gróffal. Dupla vagy semmi.

Olivér most már visszavonhatatlanul felállott, midőn egy kastélybeli vadász lépett a terembe és egy óriási piros rózsacsokrot hozott a kezében. A csokorhoz névjegy volt mellékelve, de -66- a név ki volt törölve. «A borszkai nők a margitvári remetéknek!» mondta az irás.

Igen szép csokor volt, a milyent primadonnáknak szoktak küldeni. Xypszy baronett többször elolvasta az irást, mint kétszer.

– Aludjunk rá egyet, – felelt a czár unokaöcscse és kiballagott a szobából.

– Háromszáz pengőt a fiakkeresemnek szoktam adni, ha éjszaka az orfeum előtt várt.

– Régen volt az, «tanár», – kottyant közbe Izidor. – És ha meggondoljuk, hogy Borszka a kegyelmes gróf birtoka, a hol egy krajczárt sem költhetünk… Sőt még a háromszáz pengőből haza is hozhatunk valamicskét.

– Nem értesz te ahhoz, Izidor. Te csak egy pinczér vagy, mért avatkozol mindig az urak dolgába? – dörmögött Milfay.

– «Tanár», gondolja meg, hogy némi pénzmag -67- áll a házhoz, ha elmegyünk a majálisra! – kiáltotta Izidor.

– Elmegyek a majálisra azon feltétel alatt, hogy takarékosak leszünk, lehetőleg megmentjük a pénzt, a melyet mindjárt elhelyezünk «Mamzellkára». Mert mint sportlapokban olvasom, «Mamzellka» igen komoly küloldali esélylyel indul a Császár-díjban.

– Ugy-e, csak én tudok tipelni? – kérdezte megelégedetten, de senki sem felelt.

Milyen szokott lenni a borszkai majális? Olyan, mint mindenféle egyéb majális a környéken.

A táncztermet tölgyfalombokkal díszítik és az utakat tisztára söprik, a környékbeli hintók megmozdulnak, szekerek – gyékénytetővel – sietnek a kanyargós hegyiúton, míg a czigánybanda reggel óta részeg.

Nagy kár, hogy nem irta meg még valaki a -68- mulatságok könyvét. Csupán hagyományokból tudjuk azokat a czerimóniákat, a melyek egyes mulatságokat megelőznek vagy követnek.

A keresztelők, torok, lakodalmak, névnapok családias jellegüknél fogva természetesen különválasztandók a batyu-báloktól, szüreti, májusi vagy téli mulatságoktól, csupán végeredményükben egyformák: a két nemen levők tánczával telik el a legtöbb idő ezen szertartásoknál.

Majális! Nem olyan kis dolog az, a milyennek látszik. Van gyermek-majális, a hol az óvó- és tanítónőket pörgetik megfelelő férfiak és a kis tanítónők néha olyan titkos reménységgel várják ezt a napot, a milyen reménységet önök fel sem tételeznének a kis tanítónőről, midőn szürke szoknyájában és egyszerű szalmakalapjában az iskola felé lépked.

A diákok majálisán hány serkedő szerelem bontakozott már ki teljességében, midőn szünet alatt a fák alatt lehet sétálni a nyári holdvilágban.

A tűzoltók majálisai Bachus tiszteletére rendezvék, de el ne felejtsük a dalárdát, a hol nemcsak a szerelem, de a bor is patakban omlik. Éjjel az erdőn menni és a himnuszt énekelni! -69- Lehet szebb befejezése egy jól sikerült dalárdai mulatságnak?

A fürdők majálisai bizonyos előkelő pozicziót foglalnak el a mulatságok történetében. A gondnoki irodába – a hol Borszkán Fafutyi uram, öreg tiszttartó pipázott, – megérkeznek a városi nyomdából az aranyszegélyes meghivók. Előbb természetesen a fürdővendégek kapják meg az aranyszélű lapokat, majd a vidékre kerül a sor. Délelőttönkint olyan szigorú czenzura folyik a fürdő platánjai alatt a meghivandók fölött, mint valamely előkelő kaszinóban.

Immár itt a tánczrend. «Valse Française, Polka Polonaise, Quadrill I. és III.», mert második négyest a Piperi és Péry eset óta Borszkán nem tánczolnak. Piperi úr a második négyes alatt annyira kompromittált egy Péry kisasszonyt, hogy feleségül kellett hozzá adni, pedig csak borbély volt. «Danse des Fleurs», – mondja a sajátságos tánczrend. Mi lehet ez? – kérdi Borszkán mindenki önmagától, mert hangosan nem merik kérdezni. Csupán annyi tudatik róla, hogy Kricsfalvi, bunyitai főtanító találmánya. Az öreg tiszttartó hamisan hunyorít ősz szemöldökével:

– A szezon slágere. Ilyent még Bártfa sem -70- produkált. Azt jelenti magyarul: a virágok táncza.

A környékbeli kisasszonyok izgatottsága tetőpontra hág, Péter, a borszkai uradalom legöregebb vadásza megnézi az eget és derült időt jósol és mozsarak durrognak az emelkedésen, holott úgy sem aludt senki az éjszaka.

Vannak itt kisasszonykák, asszonykák, a kik falujuk határán túl még sohasem voltak és a borszkai fürdőzést életük legnagyobb szenzácziójának vélik. A kurtanemesek szekérszámra hozzák háznépüket és a komondor behúzott farokkal fut a kocsi mögött. Feszes tűzoltók láthatók, a kik a külső területen őrködnek, míg a tánczterem körül a grófi uradalom tarsolyos huszárjai állanak a közönség szolgálatára. «Igazán kár, hogy nincs itt Miklós gróf», – mondják évről-évre a majális vendégei. A környékbeli kastélyokból eljönnek a várnagyok díszruháikban, mindegyik mint egy középkori király sétál a nép között. Ott van Poroszkai margitvári várnagy, zöld Zrinyijén annyi az arany, mint bármely régi Merseházyén. És milyen előzékenyek, finomak, vendégszeretők! Oh, mégis csak Merseházy Miklós a legelső úr az országban. -71-

A sétautakat selyem lampionokkal aggatják tele és a hosszú asztalok roskadoznak a mindenféle jótól. Az asztalfőn egy-egy várnagy ül, a ki majd poharát a távollevő gróf egészségére üríti. A mozsarak dörögnek, a fürdőház tetején a Merseházyak aranyos zászlaját lobogtatja a szél, benne a griffmadárral és oroszlánnal. Messzi-messzi az egész vidék, a meddig a szem ellát, de még azon túl is, hálatelt szivvel gondol arra, hogy Merseházyak vannak a világon. Kár, hogy tavaly egy berúgott tanító vetődött a majálisra, a ki azt kezdte magyarázni, hogy az a legnagyobb igazságtalanság, hogy Merseházyak vannak a földön. Az idén vigyáznak a vendégek megválogatására.

De hiszen voltaképen nem is az a fontos ebben a perczben, hogy Merseházyak vannak vagy nincsenek, ez ugyis csak addig jár az emberek fejében, a míg a czifra huszárokat és a pompázatos várnagyokat megszokják a szemek, – a táncznál úgyis ledobja válláról a nehéz Zrinyit Poroszkai uram, mert ő a legfáradhatatlanabb tánczos messzi vidéken, tánczol magáért, tánczol a távollevő grófért, tánczol a feleségéért, a ki már nem jár majálisra, mert a margitvári fűzek alatt fekszik. -72-

A legfontosabb mégis csak az, hogy Anikó vagy Hanka, vagy talán Nina jól mulasson a borszkai majálison. (Ezen a vidéken csak a nagyon öreg asszonyokat hivják Annának.) Itt vannak a kicsikék fehér vagy rózsaszinű ruháikban, mintha a Vágvölgyének valamennyi virágoskertjét letarolták volna egyetlen hajnalon és a harmatos, üde virágokat ide hozták a százesztendős tölgyek alá. Akár kék, akár barna a szemük, valamiképen másfélék ezek a szemek, mint a többi magyar tájakon. A lányok szemében a hegyvidéki alkony mélázik; a szürke álmodozás, mint hamvas kökénybokor a hegyoldalban, tót mélázásnak is neveztetik. A nótáik, a vizeik, a meséik vagy a hegyeik teszik, hogy olyan furcsa álmok laknak a szemükben. De csak addig, a míg lányok. A tót asszony szeme mindig hunczut. Csupa pajkosságból mosolyognak olyan megértetőleg, hogy hajlandó volnál Obecskóra is elmenni a lenszőke állatorvosné után! Csak mikor közelükbe kerülsz, akkor veszed észre, hogy olyan ártatlanok, hogy négyig sem tudnak olvasni.

Az asszonyok mindenütt egyformák, a Vágvölgyében -73- is. Kiismerhetetlenek, rejtélyesek. Hagyjuk az asszonyokat és vizsgáljuk a férfiakat, a kik daliás, vitézi külsejű emberek. Nem is csoda: hatszáz évig jártak hadba a Merseházyak griffmadaras lobogója után, ha egyebet sem, a katonás tartást megtanulták.

Itt van mindjárt a bunyitai «kirendeltség», mint a fürdő tiszttartója mondta. Bunyitán most rendezték az önkéntes tüzoltóságot, a férfiak tehát vigan feszengenek vadonatúj uniformisukban. Csupán Kricsfalvi, a hires, visel bálias, hosszú fekete kabátot, vállán egy hatalmas aranysárga szallagcsokor. A legnagyobb, mert a virágok tánczát rendezendi. Csak a szeme áll még keresztbe, mert már hajnalban elindultak Bunyitáról és az idő koraiságát csak útközben vették észre. Midőn is tábort ütöttek a határcsárdánál, a hires Késő Fáninál. Valóban férfias cselekedet volt délre elhagyhatni a pompás termetű Késő Fánit, a honnan maga gróf Merseházy Miklós se szokott egy-kettőre tovább hajtatni.

Bajuszát titkosan pedergetve és hunczfutkodó mosolylyal exkuzálta magát Kricsfalvi, a mint a férfiak fülébe sugdosta:

– Ne haragudjatok. Késő Fáninál voltunk. -74- A legénység még mindig ott tanyázna, ha sarkamra nem állok.

A legénység: a segédjegyző, valóban nem látszott használható állapotban, pedig tiz leánynak is lekötötte tánczát. A sokleányú Vasánghi, a vágpénteki tiszteletes buzgólkodott leginkább:

A legénységet a tóhoz czipelték és belenyomták a fejét a forrás csatornájába. Az ifjú kézzel-lábbal tiltakozott, de miután többször megmerítették, kijózanodott. Igaz, hogy nedves lett a szép csíkos tűzoltó-uniformis, de az megszárad a napon.

A papkisasszonyok visszafojtott lélekzettel lesték a jelenetet. Nem mosolyogtak, nem gúnyolódtak a szegény ifjú felett, mert hiszen nem tehet róla, Késő Fáni az oka.

De mégis csak legfurcsábban járt a szécsi gvardián. Felborították az ijedős lovak a kocsiját és gyalogszerrel kellett Borszkáig jönnie. De hát mit is akar a pap a majálison? «Eszük volt azoknak a lovaknak, – mondta egy háromleányos apa, a ki a sógorasszonyát is elhozta. – Pappal tánczolni haszontalanabb dolog a szél csendesítésénél!» -75-

A czigányok fáradhatatlanul muzsikáltak, dél lett, csupán Tolcsvai Treszka és özvegy Báji Péterné nem mutatkoztak még a közönség előtt.

Treszka kisasszony a leeresztett zsalugáterek mögül kémlelte a külső időjárást, bár már hajnal óta «plain parade» volt öltözködve. De hát csak nem érkezhetett meg egyszerre a falusi rezedákkal és kisvárosi muskátlikkal! Nini, a bágyi tanítónőnek is piros ruhája van. Szerencsére a Treszkáé különb, császárpiros, a melyhez pompásan illik a fehér czipő, a melynek sarkát egész éjjel aranyozta a mama.

A zsalugáteren át pontosan lehetett látni az érkező kocsikat. Itt van már Palkovics Pali, tavalyi kérője. A hetyke szolgabiró mintha megkopott volna tavaly óta, ritkább a haja és a bajusza tömöttebb, sokat iszik az az ember! Amott a két Molnár úrfi, a Nyirségből ideszármazott gavallérok. Hej, lesz most már lovagias ügy bőven. Még egy hónap múlva is a borszkai majális miatt fáj a párbajsegédek feje a székvárosi kaszinóban. A monoklis Molnár vékony lovagló-vesszőt tart a kezében és ugyanezért hosszú aczélgomb van a czipője sarkába verve. A nadrágjának olyan szabása van, mint a -76- huszártiszti nadrágoknak. A kezén nagy vörös kutyabőr keztyű. Még a főispán se mer így öltözködni ezen a vidéken! A hóka-Molnár ellenben szmokingban és fehér keztyűben jelent meg. A lakkczipője vakító. Isten irgalmazzon annak, a ki arra a czipőre véletlenségből rálép.

– Hej, ha az én gavallérjaim eljönnének! – gondolja magában Treszka. – Ha az én grófjaim betoppannának!

Mert hisz – azt úgyis kitalálhattuk – Treszka módolta ki (csak levélileg), hogy Miklós gróf kegyelmet gyakorolt védenczei fölött. Ugyancsak Treszka kisasszony küldte a rózsabokrétát. Valami ujat, rendkívülit akart látni a borszkai majálison. Orosz herczeget, franczia bárót és mindenekfölött az elegáns Milfayt, a kivel már baráti viszonyban képzelte magát.

Most gyors trappban megérkeznek az uradalom ismerős almás-szürkéi. Három hajtókocsi gördül szinte a tánczterem bejáratáig, hogy a népek ijedten ugranak széjjel a paripák előtt. Milfay mintegy varázsszóval állítja meg lovait, a gyeplőt a kocsisnak dobja és sétapálczáját kezébe véve, leugrik a magas bakról. Szürke kamásli van a lábán! Ejnye, hogy ez senkinek eszébe nem jutott az egész vármegyében! -77-

A második kocsiról Xypszy baronett nevet nagy életvidorsággal a rózsaszinű ruhás lányok csoportjára, fonnyadt, de fiatalos arczán őszinte csodálkozás ül: ő valóban nem látott még erdőt és erdőben majálist. A lányokra olyan pillantást vetett, mintha valamennyi az ő tiszteletére gyülekezett volna össze, – puha kalapja mellett búzavirág volt. Ejnye, ezt is elfelejtette a helybeli ifjúság.

A czár unokaöcscse egymás elé fogott két lovat, mint otthon Pétervárott szokás, a hol ő sohasem volt és hangos füttyszóval dirigálta a lovakat. Sétapálczája mellette hevert az ülésben, a mely pálcza virágokkal volt körülfonva.

Treszka kisasszony abban a másodperczben Milfay mellett termett. Olivér egy darabig bizonytalankodva nézte a pirosruhás szőke lányt, de miután felismerte, tiszteletteljesen üdvözölte.

Mondtam már valahol, hogy senkisem tudta oly hódolattal köszönteni a nőket, mint a hideg és kimért Milfay. A férfiaknak elnézett a fejük felett, de a nők előtt csaknem térdet hajtott.

Ezt a hódolatot várta, remélte, óhajtotta Tolcsvay Treszka kisasszony, ezért kapott Miklós gróf kétoldalas levelet és egyáltalában ezért -78- mozogtak a falevelek odafent a magosban a borszkai tölgyeken.

– Hogy van? – kérdezte a leány olyan suttogó, bizalmas hangon, mintha a legnagyobb titokról beszélne. – Megkapta rózsáinkat?

Istenem, a muszka herczeg is Treszka kisasszony előtt állott bölényfejével és rézvörös arczával. Oh, milyen érdekes az ilyen északi férfi. «Szent Lajos unokája» néhány percz múlva csatlakozott.

Treszka, bár belül dobogott a szive, az esetleges balsikertől remegve, biztos hangon kezelte az urakat.

– Valami árnyékos helyre kellene leülni… Hé! – kiáltott rá a mellette somfordáló monoklis Molnárra. – Nem gondoskodtak itt a részünkre asztalról? -79-

A lovaglónadrágos ifjú csaknem elejtette a monoklit, vérvörös lett és tovább sietett.

– Tévedés, – mondta sziszegve pár lépéssel tovább és suhintott lovaglóvesszőjével.

(Egy negyedóra múlva magához tért és két barátjával kihivatta a herczeget. Livinszky megrázta sörényes fejét. «Nem, – mondta egykedvűen, – eddig sem ismertem ezt az urat. Ezután sem vagyok kiváncsi rá.»)

Treszka ezalatt ügyesen kormányozta a társaságot a sétatér felé. Xypszy nyomban baloldalról csatlakozott, míg Milfay unottan lépkedett a szélen. Sem jobbra, sem balra nem nézett. A fejedelmi külsejű várnagyok alázatos köszöngetését észre sem vette. A falusi kisasszonyok szinte eltátották a szájacskájukat az előkelő urak láttára, csupán Kricsfalvinak, a tekintélyt sárga rendezői szalagjáért élvező tanítónak volt ez a megjegyzése:

– Én nem szoktam tánczolni, – felelt Olivér, – de szeretném látni magát tánczolni.

A szőke leány kérdőleg pillantott a herczegre. De az komoran elfordította a fejét.

– Oh, hisz én se vagyok valami szenvedélyes tánczos, – mondá gyorsan Treszka. – Jobban szeretem a társalgást a táncznál. Csak azzal tánczolok, a kivel beszélgetni óhajtok. Csendesen, szinte félrevonulva, a terem sarkában, a czigány lágyan húzza, a lampionok ragyognak…

Álljunk meg mi, mert Treszka kisasszony most még gyorsabban beszélt, mint valaha. A veszedelem feltűnt a látóhatáron, özvegy Báji Péterné nem titkolt megdöbbenéssel és talpig rózsaszinben közelgett.

– Kedvesem, – kiáltott rá Treszkára, bármilyen hunczutsággal kerülte Treszka a pillantását. – Kedvesem, be gyönyörű vagy ma!

– Xypszy! – kiáltott fel a felvidék szépasszonya gyönyörűséges hangon. A legjobb barátnőm volt egy Xypszy baronesz a bécsi orsolyáknál! Talán huga volt, báró úr.

Xypszy baronett, mint teljesen ismeretlen ember, a Treszka édesanyjának, nem pedig vetélytársnőjének gondolta a jövevényt. Természetes hangon megszólalt:

Forró, hálatelt pillantás érte Treszka szeméből és a fonnyadt baronett mindent megértett.

– Hol van Izidor? – kérdezte bizonyos idő múltával Livinszky Sándor herczeg. – Nem értem, hová lett ez az ember?

Mire kiderült, hogy Izidort senki sem vette fel kocsijára, ha akar, gyalog jön el az öreg markőr a borszkai majálisra. Még a gőgös Milfay is megcsóválta akkor a fejét:

A hölgyek szótlanul hallgatták az urak társalgását. Treszka kisasszony, miután Bájiné ruházatán nem talált kifogásolnivalót, – pompás czipője, harisnyája és fűzője volt, – azzal mulatta magát, hogy a ránczokat olvasta össze barátnője arczán. Míg az egykori szépasszony szemmel láthatólag mulatott Treszka kisasszony aranysarkú czipőjén, valamint azon, hogy Treszka fűző nélkül jelent meg, holott meglehetősen telt teremtés volt. Ez a fűzőnélküliség láthatólag bosszantotta Bájinét, mert ő maga fűzőben aludt is. Treszka keblei domborultak és a szél libegtette piros ruháját. «Ez már szemérmetlenség», – gondolta Bájiné és megvetéssel mérte végig Treszkát. A mire Treszka gúnyos mosolylyal felelt és miután a Bájiné czipőjének az orrát megnézte, így szólt hirtelen a kedves Xypszyhez:

– A hölgyek választják meg tánczosukat és ezt egy virág átnyújtásával jelzik, ezért virágok táncza.

– Ravasz dolog, – felelt Xypszy baronett. – Hiszen akkor életveszedelmes az itten tartózkodás. -83-

– Az idősebb urak úgy sem sok vizet zavarnak már a tánczolók között. A kisleányoknak való a táncz.

A felvidék legszebb asszonya egy gyöngyvirágcsokrot vett elő kebléről és gyorsan Milfaynak nyújtotta.

– Hol az ördögben van az az Izidor? – dörrent közbe a czár unokaöcscse. – Még megették a medvék… A milyen szerencsések vagyunk, – tette hozzá félhangon.

Ebben a perczben felbukkant Izidor kesely képe a messziségben. A gyári tűzoltóság természetesen nem akarta beengedni a poros, izzadt férfiút az úri publikum közé és hátrafelé taszigálták. A herczeg azonban gyorsan kiszabadította és megveregette az öreg férfiú vállát, a ki futólépésben tette meg az utat Margitvárról Borszkára.

– Üljön le, Izidor, parancsoljon, a mi jó és drága… Hé, szolgálja ki ezt az urat! – kiáltotta a herczeg a publikum közé.

Véletlenül Kricsfalvi tanító állott hozzá legközelebb -84- óriási csokrával és Livinszky bölényszeme egy másodperczre megakadt a tanító hosszú sovány alakján.

– Igenis, – felelt ugyanezért Kricsfalvi és már barátságosan közelgett Izidorhoz.

– Én vagyok itt a főrendező, – kezdte nyájas mosolylyal. – Nos, hogy tetszenek a díszítések, a lampionok? Az én munkám.

– Akasztás, tánczmulatság, az 35-öt jelent az egyiptomi álmoskönyvben. Majd megteszem a linzi lutrin. De most csak arra akarom figyelmeztetni, hogy sehol sem látok kártyaasztalt a területen. Az én uraim játszani szoktak ebéd után, de még ebéd előtt is.

– Maguk! Maguk csinálhatnak, a mit akarnak, semmi közöm hozzá, sem nekem, sem a kegyelmes grófnak. Akár beleugorhatnak a vizbe! De az én uraimra vigyázniok kell. Ők nem passzióból vannak itt. A kegyelmes gróf egyenes felkérésére rándultak ki, hogy mulassanak. Egy-kettő. Felállítani a kártyaasztalt ott az árnyékos lugasban. Svájczi és franczia jöhet -85- egyszerre, táblák, kréták, szivacsok. Hát nincs itt egy jóravaló markőr?

Kricsfalvi megzavarodva hallgatta Izidort. Talán nem is értette egészen, hogy mit mond. Mindenesetre elrohant, aranysárga szalagja hosszan úszott utána a levegőben.

Treszka kisasszonynak ezalatt sikerült olyan poziczióba jutni, hogy Milfay Olivér szivesen beleegyezett abba, hogy az ebédet költsék el együtt.

A margitházi vendégeknek természetesen a legjobb asztalt terítették meg és a legszebb rózsákkal rakták tele az ezüstvedreket. A margitvári várnagy személyesen ügyelt fel a dolgok rendbehozatalán, Izidor a háttérből segédkezett a borok behűtésénél. A Medocnak meleg vizet hozatott, nagy darab jegeket a fehérnek, míg a champagner-palaczkokat apróra tört jégbe ültette. Livinszky herczeg közelében helyezte el a pálinkát, míg Olivér asztalkendőjébe a legfrissebb sportlapot csúsztatta, a melyet Isten tudja, hol szerzett. A bámészkodó falusiakat elhessegette a pompásan terített asztaltól és kezét hátrafonva őrködött a nap állásán, hogy mindvégig árnyékban maradhasson a margitváriak asztala. -86-

Csupán az zavarta meg a czirkulusait, midőn Treszka kisasszony is helyet foglalt az asztalnál, még pedig az asztalfőn, a melyet a hatvan éves herczegnek kellett volna elfoglalni.

– Ördöngős pakli! – kiáltott fel magában Izidor. – Leforráz Mitra, ha megtudja, hogy Olivér itt női társaságban mulatott.

A míg az asztalkendőket kicserélte és a sportlap szélét gyöngéden kihúzta, halkan a Milfay fülébe súgott:

Izidor tehát a herczeget, majd Xypszy baronettet vette szemügyre és miután a szerelem jeleit egyiken sem észlelte, ellenséges pillantásokat vetett Treszkára, mint valami tolakodóra.

Treszka azonban boldogan, szinte harmatos szemmel ült helyén. Rózsaszinű arcza, szőke feje és búzavirág szeme ragyogott. Körülbelül azt érezte, hogy mindent elért, a mit az élettől, a borszkai majálistól, leányságától várhatott: kétségen kívül bebizonyosodott, hogy ő az első hölgy a fürdőhelyen és e perczben tán azt sem bánta volna, ha a grófok, herczegek és a többi főurak megölelik nyilvánosan! Hadd pukkadjon meg mindenki a vármegyében. -87-

– Az én dédanyám egy Merseházy grófné volt, – rebegte szinte önfeledten, – azért nem érzem jól magam a parasztok között.

Milfay Olivér erre olyan udvariasan, a mint csupán orfeumi dámákkal szokott beszélni, ezt kérdezte Treszkától:

Olivér intett a felszolgáló huszárnak, de Izidor hamarább volt kéznél. Medocból, Pomeryből és hollandi pálinkából hirtelen szinültig megtöltött egy poharat és ezüst tálczán Treszka kisasszony elébe állította.

Milfay megelégedése jeléül hunyorított Izidorra. Az öreg markőr pedig várakozólag megállott Treszka háta mögött, a mint keveréke hatását várta.

Izidor szégyenkezve sütötte le a szemét. Aztán gyorsan az üres pohár után nyúlt.

– Köszönöm, már nem iszom, – felelt -88- Treszka és lassan felpirult az arcza. A halántéka kitüzesedett. És a szive hevesen dobogott. A bor megtette hatását.

Treszka koválygó fejjel nézett körül. Az ácsorgók között észrevette apját. Kétségbeesetten intett az öregnek. Aztán az apja karjára kapaszkodva, ingadozó léptekkel elhagyta a csatateret.

– Estig ez se fog alkalmatlankodni, – mondta félhangon. – Addig eltart, míg kialussza magát!

II.
Az asszonylaki amazonok.

Már említettük valahol e történet folyamán, hogy Merseházy Miklós több vármegye örökös főispánja és töméntelen földek ura, zseniális ember volt. Geniejét nem az olvasmányokból, sem a hallomásokból merítette, zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatott: és miután e két dolgon kívül egyéb foglalkozást nem tudott neki nyújtani az élet: mindig zseniális volt.

Egy napon betoppant Margitvárra, a hol az -89- azilumbeli urak ismét régi foglalkozásukat űzték. Olivér azokat a versenylovakat idézte fel emlékezetében, a melyeknek futásán nyert vagy veszített, Livinszky kétségbeesetten aludt, míg a baronett fonnyadtabb volt, mint valaha: Mamsellka helyezetlenül futott a Császár-díjban.

Miklós gróf ropogó léptekkel állított be a kastélyba és miután megtudta, hogy pártfogoltjai még életben vannak, megfuvatta a kürtöt, mint riadók alkalmával négyszáz esztendő előtt.

A vendégek a lovagteremben gyülekeztek. Miklós gróf kezet fogott velük. Friss volt, eleven volt, ebben az órában érkezett Madridból, a hol egy mór herczegnőért párbajt vívott az orosz követtel. Csupán annyi ideje volt, hogy az Aranygolyónál megállíttassa kocsiját…

– Mindent tudok, – kiáltotta. – Tehát Treszka kisasszony megadta az árát a mulatságnak! Én sohase tudtam szabadulni tőle. Ezentúl franczia pezsgővel kinálom. És a majális többi hölgyei? Kit tettél még szerencsétlenné Milfay?

– Azt hiszed, hogy van nekem még kedvem boldogtalanná tenni asszonyokat, leányokat? -90-

Miklós gróf – miután most szabadult szerencsésen egy kései kalandból, – vigan kiáltotta:

– Higyjétek el urak, hogy nem érdemes másért élni, mint a nőkért! Hölgyekért verekedni, szaladgálni utánuk, éjjel-nappal velük foglalkozni: ez az igazi élet, urak.

Livinszky minden köteles tisztelet mellett akkorát ásított, a milyent soha. Olivér a gróf vadonatúj szalmakalapját vizsgálta, a mely különös fonásával nyomban feltűnt. Csupán a fiatalos Xypszy baronett bólongatott helyeslőleg a gróf szavaira. Miklós gróf további szavait tehát egyenesen Xypszyhez intézte:

– Van annál valami nagyszerűbb a földtekén, mint egy kerek női váll, a melynek a szine szebb, mint a márványé és formájában a nő egész egyénisége van kifejezve? Az utóbbi időben a női vállak és nyakak karakterével foglalkoztam. A vállairól és nyakáról lehet megismerni a nőt! A váll kereksége vagy hegyes formája leleplezi a titkolózó nőt. Kerek vállal, nyakkal, a melynek törzsét aranyos pihék díszítik, a melyek finomabbak a madarak apró tollainál: hiába hivatkozik a hölgy erényére. Ez az erény megdől egy jól elhelyezett csókon, a -91- mely egyszerre érinti a vállat és a nyakat. A nyakszirt a szerelem szirtje, a csókok hullámtörésében diadalmasan áll e szirtfok, a míg a hullámok elborítják…

– Ördögi! – kiáltotta Livinszky. – Még sohase hallottam ilyen dolgokat. Költő vagy te, kegyelmes úr.

– Ha akarom, az vagyok. A nők többnyire költővé teszik az embert, vagy koldussá. Engem szivesebben juttatnának koldusbotra, minthogy költővé tesznek.

– A nők csak azokat a férfiakat fosztogatják ki, a kik nők nélkül is elpusztultak volna. Vannak férfiak, kik predesztinálva vannak a tönkrejutásra.

– Engem nem tesznek tönkre a nők, – nevetett teliszájjal Miklós gróf. – Én bizony a faképnél hagyom őket, midőn észreveszem, hogy fosztogatásra adják kis fejüket. Hamar meglátom terveiket. Néha szinte boldogtalan vagyok, hogy minden búcsú nélkül kell elhagynom -92- nőket. Fáj a szivem értük. De kifosztani még sem engedem magam.

– Magam is szeretném azt a nőt látni, a ki Miklós barátunkat az orránál fogva vezeti. Bécsben és Budapesten már a legkisebb varrókisasszony is ismeri azokat a furcsa antik ékszereket, a melyekkel Miklós a hölgyeket megajándékozni szokta. A zálogos rendőrért kiált, midőn ezeket az ékszereket boltjába viszik.

Miklós gróf olyan jóizűen nevetett, mintha a világ legmulatságosabb dolgát hallaná.

– Istenkém, ha valakit Merseházynak hivnak!… Kell ennél több a női szivek és kegyek elnyeréséhez?

– A mór herczegnő Madridban bezzeg nem tudta, hogy Merseházyak vannak a világon. Azt valahogy mégis csak másképen kellett meghódítanom, – mondta igen komolyan Miklós gróf és széles vállán megfeszült a kabát.

– Tévedés, – felelt igen komolyan Miklós gróf. – Már előfordult, hogy az unalom vagy -93- a kicsapongó kedv lépteimet Treszka nyomába irányította. Mentem, mendegéltem a meglehetős formás lábak után, Treszka nem is fukarkodott a czipője mutogatásával, de aztán nincs tovább. Kénytelen vagyok bevallani, hogy megbuktam Treszkánál, uraim.

– Treszka egy tisztességes lány, – ismételte Miklós gróf. – Azt hiszem, még az ajkát nem csókolta meg senki.

– Furcsa teremtés. Igazi felvidéki stréberkisasszony. Azt hiszem, szivesen kompromittálná magát egy eleven gróffal…

– És ártatlan maradna, – nevetett Miklós gróf. – Természetes, hűséges esze van a kis leánynak, sohasem hagyja cserben a hidegvére. Majd, ha itthon maradok, idővel férjhezadom.

– Ha tudtam volna, bizonyára másképen viselkedtem volna a kisasszonynyal szemben…

– Ezek a mi felvidéki tót lányaink, – szólt Merseházy, – különös, néha furcsa teremtések. A szemük, a szájuk azt mondja, kiáltja, hogy boldog örömmel rendelkezésre állanak -94- minden férfiúnak, a ki kezét kinyújtja értük. És kaczérságukkal fel tudják bátorítani a legpipogyább legényt is. Aztán hip-hop, eltűnnek, mint a kámfor. Az ember csupán a levegőt markolja utánuk. Sok jó, nemes, nagyszerű vér keveredett itt össze. Csehek, kuruczok, labanczok, nemesek, főurak, de még királyi vérből valók is hozzájárultak a vérkeveredéshez. Giskra vére együtt folydogál az erekben a Merseházyak vérével. Talán még Mária Teréziának is elvitte a szél egy aranyos hajszálát. Ki tudja, hová fújta a szél azt a hajszálat?… De hát most nem is annyira a tót lányokról van szó. Kirándulunk, urak, Asszonylakra. Ki tudja, hol van Asszonylak?

A margitvári azilum ápoltjai összenéztek. Vajjon miféle zseniális bolondságon töri fejét Miklós gróf?

– Ne gondolkozzatok. Tudom, hogy csak a tekeasztalon tudjátok orientálni magatokat. Asszonylak község Pozsonymegyében, közel az osztrák határhoz van. Nevezetessége egy régi Svarczenberg-kastély, a melyet legutóbb a kegyes herczegnő asszonyok számára berendezett. Négy vagy öt előkelő úridáma tölti ott idejét a herczegnő alapítványából. Férficselédség nincs a -95- háznál. Mit szólnátok hozzá, ha hadat üzennék az asszonylaki nőknek és megostromolnánk a kastélyt?

– Már inkább Treszka kisasszony bolondságait hallgatom Borszkán, mint nyugalmazott úridámák döngicsélését, – felelt Milfay Olivér.

– Tiz év óta nem beszéltem társaságbeli úriasszonynyal, – kiáltott fel Xypszy baronett. – Megtalálok halni a nélkül, hogy egy kedves, finom úriasszony gyöngéd újjaival megsimogatná a homlokom. Hiába, az úriasszonyok újja, tenyere más, mint az orfeumi hölgyeké. Becsületemre, vágyakozom, hogy egy finom, tisztességes asszony kezét megfoghassam.

– Bolond rajongó, – dörmögött Olivér. – Mintha az nem volna mindegy, hogy milyen kéz simogatja az embert. A nők kezei, akár úriasszonyok, akár félvilágiak, mindig megfordulnak olyan titkos helyeken, a hol férfi keze sohasem fordul meg. A leggyengédebb, legszentebb női kéz is erkölcstelenebb, tisztátalanabb, mint a barna férfikéz.

– Ne bántsuk a női kezeket, Olivér, – szólt -96- közbe komoly hangon Miklós gróf. – Bizonyos korban (hál’istennek még messze van e kor) a férfiú részére nem marad meg a nőkből egyéb, mint kezük, meg lábuk. A finom asszonykéz és a formás női láb. Nagyatyám, Merseházy Pál, a moszkvai nagykövet vagyonokat fizetett egy-egy női kézért vagy lábért. Tánczosnők, szépkezű czigánylányok, lovarművésznők vették körül élete utolsó éveiben, mégis akkor volt a legboldogabb, a mikor az unokanővére, a finom Katinka megsimogatta a homlokát az ő elegáns, tiszta, jószagú kezével.

Xypszy lelkesedve hallgatta e szavakat. És szokása ellenére megtámadta Milfayt.

– Olivér azt hiszi, hogy az Aranygolyó kassziroshölgyének van a legfinomabb keze Európában. Pedig sohase mossa meg a kezét. Isten ucscse, nem mossa meg a kezét.

Olivér vállat vont és csupán egy lenéző pillantással felelt. Bizonyára jobban ismerte a nőket, mint Xypszy baronett és az aranygolyóbeli kaszirosnőről is tudhatta, hogy hányszor mossa napjában kezét.

Miklós gróf minden költői tehetségét összeszedve, -97- verses levelet irt Asszonylakra Hartlében Zsófia csillagkeresztes hölgynek, a kivel hajdanában tánczolt a Svarczenberg-palotában. «Asszonyom, mi megostromoljuk önöket, holnap vagy holnapután – mielőtt a nap nyugovóra száll, – seregem megáll Asszonylakán.»

Díszruhás várnagy vitte a pergamentet és két huszár kisérte az üzenetvivőt.

– Várjuk az ostromot, – felelték a kastély hölgyei és egy kosár málnát küldtek Merseházynak, a melyet bizonyára sajátkezűleg szedtek a kastély kertjében.

– Van, de a szobalányok, frájok egész nap a kapuban hanczúroznak. Elegendő, hogy egy jóképű fuvaros elhajtson a kapu előtt, az asszonycselédek nyomban leeresztik a hidat. Zárda az, kegyelmes uram, de olyan zárda, a hol még káplán sincs. A faluban lakik egy nemes ember, bizonyos Kertyik Pál. Az folyton azzal fenyegetőzik, hogy katonaságot kér a vidékre, mert nem birni a kastélybeli fehérnéppel. -98-

– Ezzel a Kertyikkel meg kell ismerkednünk, – vélekedett Miklós gróf. – Hasznos útbaigazítással szolgálhat.

– Magam is azt gondoltam, – felelt a várnagy. – Mindjárt elhoztam Kertyik uramat. Odalent vacsorázik a kulcsárnál.

Kertyik Pál sokáig vacsorázott. Nagyevő ember volt, nem tudott egykönnyen megválni a késtől-villától. A várnagy buzdítására mégis csak lenyomta az utolsó falatot és hagyta magát Miklós gróf elé vezetni.

– Nem esett ehhez hasonló bolond dolog Mátyás óta, mert akkor estek a legbolondabb dolgok, – felelt Kertyik Pál és széttörölte szárnyas bajszát.

Már kissé vénecske ember volt Kártyik, a rövidrenyirt haja deresedett, de a bajúsza fekete volt, mint a szurok. Gömbölyű szeme volt, a melyre olvasásnál okulárét helyezett, a mutatóújján régi pecsétgyűrűt hordott. Bocskoros nemes az ilyen ember neve, de gyakran büszkébbek régi ármálisukra, mint maga a király. -99-

– Hát hogy van a bolond eset? – kérdezte Miklós gróf és hátradőlt székén.

– Igazat? – kérdezte nyomatékosan. – Az én őseim határkapitányok voltak Dévényben. Mi nem szoktunk nem igazat mondani. Kertyik manapság már csak egyetlen egy van Magyarországon és az én vagyok. De Merseházy van elegendő.

– A herczegnő a nyakamra telepítette azokat az asszonyokat, azóta nincs egy nyugodt perczem. Egyetlen nemes ember vagyok a faluban, a többi tehát nem számít. Van ott vagy három-négy dáma, a ki napközben, unalmában már azt se tudja, hogy mit csináljon. A cselédi sorban levő némberek pedig majd megbomlanak a férfinép után. Mert az épen a bolond dolog, -100- hogy férfinak nem szabad a kastélyba belépni. Kijönnek tehát ők a kastélyból. A grófnők lovagolnak, beugratnak a virágos kertembe, letapossák a tulipánhagymáimat, aztán mikor csendesen dörmögtem ezért valamit, lovaglóostort fogtak rám. Nem lehet azokkal birni, kegyelmes uram. Még a gyereknépnek se hagynak békét. Megkergetik őket az utczán, az asszonyoknak pedig napestig mindenféle füveket kell szedni az erdőn, a miből fürdőt készítenek. Öreg papunk, Vajkai tisztelendő nem prédikál kedvükre; már irtak is a püspöknek, hogy küldjön más papot. A faluban szedték össze az aláirást. A minap tűz volt, valami szénaboglyát gyújtottak fel, hogy aztán elolthassák. Térdig feltűrt szoknyában hordták a vizet a tűzre. És nagyon nevettek hozzá. Hiszen, ha fiatalabb volnék, nem ijednék meg tőlük. De így bizony elbújok előlük, a mikor végignyargalnak a falun, mint a valóságos boszorkányok…

– Azok. Mert még a gyerekek is félnek tőlük. Úgy összeölelgetik, csókolják a gyerekeket, -101- hogy azok sirvafakadnak, mintha megverték volna őket. A minap is pirosra csipkedtek egy zsellér-gyereket.

– Szépek? Fiatalok? Hisz akkor nem volna velük semmi baj. Régen levitézlették azok már a fiatalságot, talán még Solferinónál. Csakhogy az ilyen finom úriasszonyoknál az másképen van, mint a magunk asszonyainál. Mindennap fürödnek, liliomszappannal mossák a bőrüket, a patikának minden hunczut fortélyossága az ő csinosságukra van kitalálva. Igy aztán megesik, hogy még a hatvanéves is szemrevaló lehet közöttük, holott, mondom, az ifjúság régen elhagyá. A kenőasszonyok naphosszat egyebet sem tesznek, mint a ránczokat dörzsölik, dunai fövényben áztatják a lábukat, a szarvast gombával töltik… Elég az hozzá, hogy igazságtalan dolog ez, kérem. A míg a föld leányai hamarosan megöregszenek, e dámák hervadottságukban is olyan rózsaszinűek, mintha bérmálásra készülnének.

Miklós gróf felcsillanó tekintettel hallgatta Kertyik uram panaszait. Titkon kedvelte a szép -102- hervadt dámákat, miután egész életében a tavaszt kergette.

– Holnap útra kelünk és megostromoljuk Asszonylakot! – adta ki a parancsolatot Poroszkainak, a várnagynak.

– Nem egészséges dolog ez, uram. Régi selyemruhákért hadba szállani! Még a nagyapám se hallott ilyent.

De hát Kertyik uramra senki se hallgatott. Végül még Milfay Olivér is vállalkozott az útra.

– Szép, hervadt, imakönyvbe préselt virágokhoz hasonlatos dámákhoz megyünk, – mondta nyelvcsettentve Merseházy gróf. – Olyan szaguk lehet, mintha a tömjén illata a mosúszszal keveredik.

– Hármas mezőn, hármas határon, búzavirág az én virágom, – felelt Olivér a népdal hangján, a kékszemű Treszkára gondolt, de reggelre gondosan megberetválkozott tükrében.

A nagy szürke automobil pöffögve szaladt végig az országúton, Kertyik Pál az egész idő alatt azt várta, hogy mikor fordulnak az árokba, míg a czigánybandát Poroszkai uram hozta négylovas kocsin. -103-

Merseházy megállította az autót az asszonylaki határban, ott, a hol zöld erdőben egy régi templom maradványai látszottak. Szent szűzek dicsérték itt hajdanán az eget. A nagy faragott köveken kényelmes ülés kinálkozott.

– Éjjel énekelnek a kisértetek, – mondta Kertyik Pál, – kár, hogy nem akkor jöttünk.

Francziás, tornyos, vidám kastély emelkedett a lapályon, a milyen kastélyok frank földön találódtak, a míg a forradalom felgyújtotta őket. A kapu feletti tornyon a herczegi család sárga lobogója lengett, a nyári napsütésben ragyogva húzódott az ablaksor.

Kertyik Pál jelt adott a kastély lakóinak, mire a felvonóhíd leeresztetett. Hatalmas termetű, fehérkötényes kulcsárnő lépett ki a kapun.

– A kastélyba belépni nem szabad, kegyelmes úr, – mondta, – de a rózsáskertre nem vonatkozik a tilalom. Vezesse Kertyik a kis kapuhoz a gróf urat. -104-

– Több tiszteletet! – felelt a nemesember fogcsikorgatva, de mégis csak elvezette a grófot a kastély oldalbejáratához, a hol már nyitva volt a kis falba vésett ajtó, a melyet olyan czifra lakatosmunka díszített, mintha ezt az ajtót folytonos feltárásra, nem pedig titkos nyitogatásra csinálták volna. Egészen bizonyos, hogy hajdanában ezen az ajtócskán lépegettek be azok a lovagok, a kiknek egyébként tilos volt e kastélyban mutatkozni. Szobalányok, grófnők, herczegnők kedvesei mehettek át a hidacskán, a melyet teljesen befutott a loncz.

– Maradjon hátra, – mondta Merseházy Kertyik uramnak, a mire az nagyon csodálkozott.

Régi rózsafák töltötték meg a versaillesi mintára formált kertet. Egy márvány Apolló és terrakotta faunok látszottak a bokrokban. A kőpadon, a mely bibor szőnyeggel volt beborítva és hátában a Svarczenberg czímer látszott, Hartleben Zsófia ült. Fekete lovaglóruha volt rajta, fátyolos kalapja azonban a padon hevert. Hullámos barna hajában csak itt és amott látszott egy ősz hajszál, míg arcza oly gyöngéd és finom volt, mint azon pasztell-képeken látható női arczképek, a melyeket apró virágokkal -105- díszített bőrtokban a szivük felett viseltek az ábrándos lovagok a harminczas esztendőkben. Szürke, nyugodt szeme volt és a szemöldöke hosszan ivelt, mint egy templomboltozat. Szenvedélytelen, szinte apáczás modorban fogadta a grófot, mintha alázatosságával védekezne a világi hiúságok ellen.

– Asszonyom, én hadat üzentem. Eljöttem hódítani, ostromolni, erőszakoskodni és ön már az első lépésnél lefegyverez?

– Kegyedet, társnőit, az egész kastélyt, – kiáltotta Merseházy. – Itt unatkoznak, elhoztam tehát a barátaimat, a nagyszerű Milfayt, a kitől ön gyakran olvashatott a «Jockey» czímű lapban elmefuttatásokat versenyügyünk fejlesztéséről. Itt van Xypszy báró, a legjobb tenniszjátékos és a kedves Livinszky… Az erdőben sátrakat verettem, házizenekarom megérkezett, csupán a hölgyeket várjuk a barátságos dezsöné elfogyasztásához.

– Milkának migrainje van, Henriette anyja halála évfordulóján böjtöl, én pedig lovagolni -106- megyek, a mint látja, gróf… Mindazonáltal ott leszek a mulatságon.

– Igérem, hogy nem bánja meg, Zsófia. Habár magam már nem igen szoktam valczerezni, – emlékszik a kalikó-tánczestélyre? – barátom Xypszy mestere a táncznak. Ellenben vadvirágot szedni segíthetek a hölgyeknek.

– A gróf nagyon kegyes, – felelt Zsófia. – Hallottam már furcsa barátairól, a margitvári remetékről. Valóban sohasem hittem, hogy leereszkednek hozzánk, szegény elátkozott nőkhöz.

Miklós gróf csak perczekig tudott társalogni, mert véleménye szerint felesleges volt sokat beszélni nőkkel.

– Hát egy óra múlva ott legyenek, – mondta és megelégedetten elköszönt Hartleben Zsófiától.

Ringatózó, jókedvű léptekkel ballagott a kastély mellett, midőn is az egyik ablakban megpillantotta Tóváry Milkát, a kit valahonnan ismert. Az egykori vöröshajú szépség kissé megfakult hajjal és olyan fehér arczczal, mint a czukrászsütemény, az ablakban könyökölt és szivarjából a füstöt fújta. -107-

– Látom, hogy emlékszik reám! – kiáltotta harsány hangon Milka. – Eljövök a majálisra. Van czigány?

– No majd meglátom, – felelt Milka és kövéres kezével egy rózsát dobott a grófnak. – Henriette beteg! Szegény nem jöhet, de majd tánczolok én helyette!

A gróf tovább ballagott és míg magában azon gondolkozott, hogy honnan ismeri Tóváry Milkát, az egykori gárdaezredes lányát, – talán Badenbadenből, a hol a kocsiversenyben Milka díjat nyert, vagy Budapestről, a hol az árvagyermekeknek gyűjtött adományokat? – a kastély negyedik tornyánál az erkélyről egy tarkakendős hölgy kihajolt és bodros szőke fejét olyan kiváncsian fordította a grófra, hogy az rögtön megállott és köszönt.

– Reméllem, én is elmehetek a majálisra? – kérdezte madárhangon és fekete, délies metszésű szemével epedve nézett alá a magosból. -108-

Henriette (mert hiszen ő volt a toronybeli hölgy) gyermek módjára tapsolt a tenyerével. – Nem is hiszi, hogy mennyit unatkozunk!

– Azért van Merseházy, hogy mulattassa a hölgyeket, – kiáltotta Miklós gróf. – Csak tessék eljönni. Jobban nem lehet mulatni, a hogyan én mulatni fogok.

– Mennyi hóbortos vénasszony, – gondolta magában Miklós gróf, a mint most végérvényesen elmaradt mögötte a kastély és benne a mulatni vágyó delnők. – Bizony kár megvénülni a nőknek!

Gondolataiból Kertyik Pál zavarta ki. A szárnyas bajúszú férfiú lihegve futott utána.

– Tessék visszajönni, – kiáltotta messziről, – a grófnét elfelejtette meghivni.

– Az öreg grófnét, a mamát, a nagyasszonyt, a sárkányt, a vén gyilkost, – felelt egy szuszra Kertyik Pál. – A fürdőkádban volt épen, azért nem bujhatott ki az ablakon. Lehet, szándékosan dugták a kádba.

Kertyik Pál a kellemetlen hirrel futólépésben vágtatott vissza a kastély felé. Legalább regresszálja magát valamivel a kastély lakóin.

Miklós gróf elandalgott a zöld erdőben, mert néha szerette a természetet, ha sokáig nem látta. Olykor egy vadrózsabokornak is örülni tudott, míg máskor a kastélyai függőkertjei mellett is közömbösen elballagott. Hangyákat nézett az erdei úton ismeretlen czéljaik felé haladtukban, egy kis kései ibolyát tépett le és a kabátjára tűzte, majd egy olasz románcz jutott az eszébe, a mit halkan dudolgatott.

– Nem érdemes élni, – gondolta legvégén, midőn a szent romoknál a sátrat megpillantotta, hol a szakácsai sürgölődtek. Az erdei vadőrök gyűjtötték a rőzsét, Poroszkai egy magas póznára felhúzta a Merseházyak kis lobogóját, mert a várnagy mindig kitűzte a zászlót, a mint erre alkalom kinálkozott.

Milfay és társai valahol az erdőben kártyáztak, mert Miklós gróf úgy rendelkezett, hogy ezzel töltsék az időt. Friss, ropogós parasztmenyecskék forgolódtak a konyha körül, a kipányvázott -110- lovak ismerősen felemelték fejüket a Merseházy láttára.

– Nem érdemes élni, – gondolta ujólag Csallóköz ura és fatuskót keresett az erdőben, a hol olyan szomorúan leült, a milyen szomorú még sohasem volt életében.

Búsan nézett a bokrok közé és az jutott eszébe, hogy milyen ostobák a nők, hogy nem öltöznek fel eprész-leánykának, midőn egy nagy úr unatkozik az erdőben. Kis kápolna lehetne valahol, benne hosszúszakállú barát és mily jó volna megesküdni itt az eprészleánynyal!

A faleveleket csendes szél simogatta és a sűrűségen bepillantott az égboltozat kék szeme.

Igen természetes, hogy erre nyomban Tolcsvai Treszka jutott eszébe, pedig nem igen szokott gondolni a várnagyai leányára. Sokkal nagyobb úr volt ahhoz, semhogy a saját cselédeit észrevette volna. T. T.-ét, a mint a monogrammját egy himzett kendőben egyszer látta, valamiképen egy pajkos, haszontalan, de kedves kis cselédjének tekintette.

Csak midőn Poroszkai uram előrohant a fák közül, akkor gondolt arra, hogy tulajdonképen mit akar. -111-

– Menjen az automobil Borszkára a Treszka kisasszonyért, – adta ki a parancsot.

A várnagy elsietett. Egy percz múlva már a völgyi úton hangzott fel az automobil ismerős tülkölése.

– Vajjon eljön-e Treszka? – gondolta magában és valami furcsa melegséggel gondolt a szegény leányra, a kinek minden ambicziója abban merül ki, hogy első hölgynek tartsák Borszkán és vidékén.

Később újra elkeseredett és búskomoly gondolatai súlya alatt lecsüggesztette a fejét.

– Akasszák fel magukat, – pattant fel Miklós gróf. – Nem elég, hogy meghivtam őket? Tán még udvaroljak is nekik?

– Mit akarnak még egyebet? Örüljenek, hogy előkelő úri társaságba jöhettek és hagyjanak nekem békét!

– Égessenek meg minden vénasszonyt! Talán én rendezzem a négyest? Csúf, kimustrált öreg papucsok! Az ördög hitte volna, hogy még alkalmatlanságot is szereznek.

– Nem is olyan vének, – felelt Milfay. – Öregebb asszonynak is kezet csókoltál már. A Hartleben még érdemes arra, hogy az ember felkeljen a fatuskóról.

– Nem, nem érdemes, mert én már végleg szakítottam a nőkkel. Nekem már a khinai anyacsászárné sem imponál. De hát még vannak olyan férfiak, a kik szeretik, ha a nőknek karcsú a derekuk, friss a hajuk, tiszta a szemük, meg miegymás. A Hartleben az a bizonyos finom, elegáns alapítványi hölgy, a ki leginkább azzal csalogathatná a megfelelő férfiút, hogy tiszta és érintetlen életet él.

– Jó harisnyája van. Általában azok a hölgyek, a kik csaknem szobalányi, társalkodónői minőségben szolgáltak valaha az udvarnál, mindig jobb harisnyát hordtak, mint úrnőik. -113- Az udvarhölgy harisnyája mindig finomabb, mint a főherczegnőé. Az ördög tudná, miért van ez így. De így van.

– Hát nézd meg a Hartleben alsószoknyáját. Százat teszek egy ellen, hogy az kifogástalan tisztaságú. Az úrnő fehérnemüje lehet gyűrődött, de a komorna inge megvakít.

– Bolond vagy, Milfay, – nevetett Miklós gróf, felugrott a tuskójáról és megrázta a vállát.

– Azt hittem, hogy már elátkozott erdei manó lettem, – kiáltott fel teli tüdőből. – Hahó! Hahó! Danoljon nagyságod valami dalt; kár, hogy már meghalt Csokonai, most verseket irhatna nekünk itt az erdőben. És a Treszka fehérnemüjéről mi a véleményed?

– Holott épen az ellenkezőt gondolod! – kiáltotta Miklós gróf. – Eh, ha tetszik az a lány, hát mért nem öleled meg? A lányok arra valók, hogy megöleljék őket!

– Leszoktam már én a kalandokról, Miklós. A multkoriban összeszámláltam. Nyolczszázhetvenhárom nővel volt hosszabb-rövidebb ideig tartó ismeretségem. Hát még a melyekre már nem emlékszem, holott a memoriám rendben van!

A fűre biborpiros terítőket helyeztek és az asszonylaki dámák fehér ruháikban, nagy szalmakalapjaikban meglehetős festői helyzetben voltak láthatók. Középen Xypszy baronett ült és egy ó-franczia verset szavalt. Livinszky, bár egy hangot sem értett az ódon szavakból, a háttérben úgy kaczagott, hogy a könnyei kicsordultak.

Valóban meglehetősen furcsa volt a fonnyadt Xypszy, a mint a hervadt dámák között a trubadur szerelmeit és keserveit előadta. -115-

Miklós gróf a czipőket vette szemügyre. Valóban, Hartlebennek volt a legjobb czipője. Nyerges lábán megfeszült a könnyű keztyűbőr és a magos franczia sarok művész-suszter kezével volt vágva. A harisnyájából csupán egy csík látszott, de az épen elegendő volt arra, hogy Miklós gróf magában igazat adjon Olivérnek.

– Nos, hogy mulatnak a hölgyek? – kérdezte fejedelmi leereszkedéssel, a mely olyankor volt szokása, midőn kedves akart lenni. – Reméllem, barátaim kitesznek magukért!

A büszke Hartleben Zsófia hideg tekintettel mérte végig a gőgös urat és Xypszyhez fordult:

A kövér Milka ellenben nyomban talpra ugrott és a gróf karjába kapaszkodott.

– Jőjjön, mutassa meg nekem az erdejét. Ugy-e az erdő is a magáé? Itt egyáltalán minden a magáé?

Miklósnak már nem volt ideje a támadást kiparirozni. Milka a karján volt és az epedőszemű Henriett is készülődött, hogy az urak közül nyakoncsíp valakit. Miklós gróf legjobbnak vélte a másik karját Henriettnek felkinálni.

– Menjünk a romok közé. Én ugyan nem -116- tudom bizonyosan, mert még nem láttam, de úgy hallottam, hogy van ott egy régi falfestmény, a melynek csodatevő tulajdonsága van. A nők ettől a képtől vagy férjhez vagy gyermekhez jutnak.

– Kérlek, ne légy hitetlen Tamás. Vannak csodatevő képek. Mária-Pócson magam is imádkoztam gyermekkoromban egy festményhez.

– És ezért nem mentél férjhez? – kérdezte Milka, a kinek egyébként sem tetszett, hogy Henriett megbontja a gróffal való csevegést.

Livinszky, csodatevő képekről esvén szó, kötelességének tartotta érdeklődni:

Henriett nagyszerűen ámult epekedő tekintetével és a gróf jeladása már későn érkezett. Mielőtt Livinszky a gróf lábának hátrafelé való mozdulatát észrevette volna, Henriett már elhagyta a zászlót a muszka kedvéért és a kövér Milka diadalmasan robogott Miklóssal a romok közé.

– Hát hol az a kép? – kérdezte harsány -117- hangon. Majd halkan hozzátette: – De valahogy meg ne mutassa, mert igazán nem vagyok rá kiváncsi. Csak ezektől az utálatos férfibolond nőktől akartam szabadulni. Az már rettenetes, a mit ezek az asszonyfélék csinálnak, de az öreget sem veszem ki. A grófné sem álmodik mással, mint ifjú vadászszal, a ki Lafontaine meséket mond halkan az erdőben. Furcsa, hogy az ön vadőrei mind jégszürke vénemberek ezen a tájon.

– A kegyelmes Svarczenberg herczegnő kérésére intézkedett így az uradalom, – felelt a gróf. – Én csak utólag tudtam a dologról. A herczegnő kérését természetesen teljesítették alkalmazottaim.

– A herczegnő nagyon kegyes. Csak attól félek, hogy nemsokára kevesebben leszünk. A grófné meg van bolondulva Lafontaine meséi miatt. Neki hallani kell azt… A föld kerek és nagy. Valahol tán akad valaki, a ki a grófnénak hajlandó mesélni…

– Hát ön nem emlékszik? Ah, milyen fatális helyzet! Tehát én egy idegen úrral sétálok az erdőben? -118-

– Alig hiszem… Az az úr nem olyan ember, a ki bánkódni szokott valami után. Nincs rá szüksége.

– Nos és kegyed azt gondolja, hogy egy Merseházynak szüksége lehet bármire?

– Lássuk azt a csodatevő képet! – kiáltotta boszúsan Tóváry Milka. – Becsületemre, ha még egyszer szolgálnék a gárdistáknál, jobban megbecsülném azokat a pompás leventéket, a kik egykor oroszlánketreczbe ugrottak keztyümért. -119-

A csodatevő kép egy falmaradványon volt, esőtől, vihartól, széltől vert szent asszony ült ott kék palástban és körülötte apró angyalok repkedtek karikában.

– Szent asszony, ha már nem adtál nekem férjet, adjál legalább egy gyereket, – mondta komoly áhítattal.

– Egyelőre magam sem tudom, hogy mit csinálnék vele. De midőn húszesztendős volna, már az udvarnál szolgálna és fehér köpenyegben járna. Udvari tiszt úr volna Bécsben, mint az apám! Kedves gróf, csak a trónusnak van igazi fényessége. Önök mágnások mind elbújhatnak a czímerükkel, koronájukkal! Engem Anna Immakuláta osztrák főherczegasszony tartott a keresztviz alá!

– Szép dolog. Magam is tisztelem a főherczegnőket, a míg fiatalok. Szent nevük van és -120- milyen pompásan alkusznak Bécsben a Grábenen! Ezt a tulajdonságukat még Mária Teréziától örökölték, a ki mindenekelőtt jó gazdasszony volt.

– Hát lesz fiam? – kérdezte a szentképet Milka és vörhenyes haját megigazította tenyerével. – Nagy, erős fiút akarok, mint egy medve, olyan legyen. És kövér, mint Merseházy!

A konyha felől kürtszó jelentette, hogy a szakácsok elkészültek munkájukkal. Milka otthagyta a szentképet.

– No, enni még jobban szeretek, mint imádkozni. Reméllem, kitettek magukért a szakácsai?

– Az én szakácsom főzte az angol koronázási ebédet. Talán most se hibázta el a dolgát.

– Az nem jelent semmit, hogy öreg ladyknak és vén lordoknak főzött! Főzzön nekem! Mert én magam is tudok ám főzni! Engem nem lehet megcsalni fűszerrel. Az ételnek az igazi ízét akarom. Mondja, Merseházy, hát igazán nem volt szerelmes belém?… Esküdjön meg.

– Akkor még lesz! Olyan szerelmes lesz, mint egy pataki bagó diák a papnéba. Én meg fityet hányok magának.

– Asszonyom, kisasszony, drága hölgy! Ha én még egyszer szerelmes leszek, magának adom a szentvári kastélyomat!

– Állom a fogadást! – felelt Milka komolyan és piros napernyője hegyével három kabalisztikus jelt irt az erdő homokjába. Világos nagy szemével a gróf arczába nézett:

– Csak egyféleképen menekülhet meg. Ha már szerelmes másba! Különben felköszön ablakomba, mint a kapitány, midőn osztálya élén piros csákóban lovagol és öt hornista fújja a háta mögött a legszebb dallamot a huszártrombitán!

Miklós gróf nevetett a dalmos fehérruhás hölgy furcsa mókáin. Szerette, ha a nők kedélyesen megmondták szemébe az igazat, mert legalább válaszolhatott ő is.

– Kezét csókoltatom a fejedelemasszonynak, de én már csak megmaradok barátnak, nem leszek huszár.

– Az ördög bújjék magába, Merseházy, – mormogta víg nevetéssel Milka, – hát igazán -122- nem akar szerencsétlenné tenni? Azt hittem, hogy a szabin nők elrablását fogja utánozni ezen az erdei mulatságon! Nézze, tőrt is hoztam magammal! Lánykoromban mindig a keblemben hordtam. Mennyit elővettem, milyen szamár voltam!

– Ugy-e? Csak a szám jár. Nem vagyok ám én egy cseppet sem rosz, csak mérhetetlenül unatkozom ebben az elátkozott kastélyban. De micsoda nérói ötlet: asszonyokat együvé zárni. Csodálom, hogy még eddig meg nem mérgeztük egymást, folytonosan veszekedünk. A grófnénak eleinte kezet csókoltunk, de mióta észrevettük, hogy álnév alatt levelez egy bécsi képesujság hirdetései között, azóta vége a dicsőségnek. Legutoljára Rohan herczeg kérte meg a kezét… Persze a levelet mi hamisítottuk!

– Tudtam! – kiáltotta Milka. – Már régen vártam, hogy mikor tudakozódik a szürkeszemű szfinxről. Nos, hát Zsofka nem szfinx, barátom. Reménytelenül szerelmes egy lovastisztbe. Miután azonban kauczió nincs, szerelem sincs. A tiszt Klágenfurtban szolgál és jelenleg -123- egy kalaposnő a kedvese… A bolond Zsófi minden este imádkozik az arczképéhez.

– Igen ám, de a tiszt mellett szivesen boldogítana másokat is szerelmével. Sohase nősüljön meg, gróf. Nem tudom megérteni a férjeket, hogyan birják kiállani azoknak a férfiaknak gúnyos pillantását, a kik nejükbe szerelmesek voltak. És nejük beléjük.

Az ebéd valóban nagyszerű volt, mint Miklós előre megjósolta. Már mindenki elfoglalta helyét, csupán Henriett és a muszka hiányzott. A mint később kiderült, Henriett rávette Livinszkyt, hogy egy fába vésse a nevét. Ezért késtek el az ebédről. Xypszy baronett láthatólag megtalálta azt az úridámát, a kinek keze olyan finom és tiszta volt, a milyent kivánt, szorosan ült Hartleben Zsófia mellett és midőn a hangászok rázendítettek, jókedvűen ütötte poharát a hölgy poharához.

Miklós helyeslőleg nézett körül. Igen, félig-meddig így gondolta a dolgot. Csak az nem tetszett -124- neki, hogy két barátja, Livinszky és a báró olyan hamar megadták magukat. Mi marad ebédutánra, ha máris feladták a várat az amazonoknak! Ő azt olyanformán gondolta, hogy az asszonylaki hölgyek, mint ez elhagyatott, férfinélküli magányukból nyilván következhetik, formális ostromot intéznek Miklós és gavallérjai ellen. Már most, hogy megadják-e magukat a gavallérok, ez mindenesetre függ a roham hevességétől! De ostrom nélkül letenni a fegyvert? Nem, ez nem volt egészen helyénvaló.

Csupán Milfay Olivéren pihent meg kedvteléssel a szeme. A nyugalmazott gavallér olyan unottan üldögélt, mintha az sem érdekelné, hogy ő maga a világon van. Milka intézett ugyan néhány rohamot Olivér nyugalmának megtörésére, de az hajthatatlan maradt. Udvariasan, hidegen tért ki a női fegyverek elől.

– Mondja, nem elmebeteg a barátja? Azt hiszem, erősen melankólikus, később közveszélyes lesz.

– A barátom a legokosabb ember. Csupán üvegen át nézegeti a nőket. -125-

– Nono, nekem nem tetszik az a sűrű szemöldöke, sem horgas orra. A horgasorrú férfiak mind nőbolondítók. Mátyás királynak nagy orra volt.

– Kár, hogy már nem jár erre többé vadászni. Mily nagyszerű volna, ha egyszer betoppanna az asszonylaki kastélyba a zöldvadász!

Poroszkai Pál ünnepélyesen ügyelt az ezüstedénybe hűtött palaczkokra és a fehérkeztyűs huszár sűrűn töltögetett a hölgyek poharába. Szokása szerint Miklós gróf is hatalmasan evett és ivott, csakhamar rákvörös lett az arcza és a szeme könnybeborult.

Milka volt a szomszédja és a kövér hölgy ugyancsak bátran kezelte a butéliákat. A szemét a Miklós szemébe fúrta.

– A ki nem akar szerelmes lenni, annak nem szabad annyit innia, gróf úr. Az ital a legjobb kerítő. Hány ember átkozza Champagne nyájas dombjait! Lajos király részeg fővel házasodott.

– Tanárnői diplomám van, gróf. Magának miféle diplomája van? Kutyabőre, kilencz gombja, találta, a nélkül, hogy a kezét kellett -126- volna kinyújtani. De ha egyszer lányom lesz: szinésznőnek nevelem. A szinésznő a legboldogabb lény a teremtésben. Arany tálczán kinálják neki a szerelmet. És ő válogathat benne. Minden férfi az övé, ha akarja, a ki a nézőtéren megjelen.

Henriette most élesen, hosszan kaczagott, mert a muszka megcsippentette a karját.

– Bontsunk asztalt, – indítványozta most Milka. – Itt még veszedelem lesz. Henriette, ne igyál!

Az epekedő szemű hölgy (nyilván többet ivott a kelleténél) durczásan rázta meg a fejét:

– Hiába udvarolsz a grófnak. Úgy sem te tetszel neki, – kiáltotta nevetve. – Én tudom, hogy ki tetszik a grófnak.

– Kicsoda? – szólalt meg az elmerengő Zsófia, a ki látszólag halálos elszántsággal hallgatta idáig Xypszy szamárságait.

– A kiért az automobil elment! – vágta ki Henriette és mintha a világ legmulatságosabb dolgát mondta volna, hangos kaczagással hátradőlt a füvön.

– Kiért ment az automobil? – kérdezte feddő hangon Milka Merseházyt. -127-

– No lássa, már csak azért sem házasodnék meg soha, hogy ilyen hangon ne beszélhessenek velem.

– Valami hölgyet hivott meg tán rajtunk kívül? – kérdé most villámló szemmel Milka.

– Úrnőm, minden kivánsága parancs, – felelt Merseházy gőgösen, mert ismét olyan volt a hangulata, – ámde ezen a darab földön és még nyolczvanezer holdon én rendelkezem.

Henriette, midőn észrevette Milka kipirosodott arczát, megelégedetten nevetett és lovagja karjára támaszkodva, visszatért a nagy fához, hogy a betűket tovább véssék a fa kérgébe.

Zsófia, bár titkon figyelte a grófot és nem puszta véletlenségből mutatta neki finom harisnyáját, végül is lemondott és búsan könyökére hajtva fejét, megengedte Xypszynek, hogy kezét – azt a bizonyos kezet – kezébe vegye.

A völgyben felhangzott az automobiltülök hangja, a gróf megrázkódott és hirtelen Milfayra pillantott. Olivérnek is úgy megfeszült a tekintete, mintha versenylovak futását kisérné figyelemmel a czél előtt. Milka tele töltötte poharát pezsgővel, majd a pezsgőt a földre locscsantotta. -128-

– Ostoba teremtés, – dörmögte Milka és most már megivott egy pohárral. – Csaknem elrontotta a jókedvemet.

A soffőr jelentett valamit Poroszkai uramnak. Poroszkai a régi urasági cselédek fesztelenségével lopózkodott gazdája háta mögé és valamit a fülébe súgott.

– Tegye bolondá az öregapját. Mégis csak nő van ebben a dologban, – pattogott Milka.

Miklós, Olivérrel elhelyezkedett a gépkocsin, kiadta a rendeletet, hogy olyan gyorsan haladjanak, a mint csak lehetséges. A szürke automobil mint egy nagy dongó vágtatott belé az erdők között kanyargó útba.

– Csak az történt, hogy Treszka kisasszony megmérgezte magát! – mondta Miklós gróf. -129-

Aztán sem ő, sem Milfay nem szóltak többet az egész úton. Azt figyelték, hogy az automobil hogy vágtat versenyt a töltésen haladó bécsi gyorsvonattal.

A gyorsvonat eltűnt a kanyarulatnál, a borszkai fenyvesek illata csapta meg az arczukat.

– Már jobban van! – kiáltotta Kricsfalvi, a ki valamely különös okból ismét feltűzte a sárga szalagot vállára.

A kis fürdőház árnyékos terasszán le volt eresztve a zöld zsalugáter. Tolcsvai várnagy levett süveggel, könnyes arczczal lépett a gróf elé és ősz fejét kezére hajtotta.

– Becsületemre, bolond a Treszka! – siránkozott. – A helyett, hogy elment volna mulatni az asszonylaki erdőbe az automobillal, befordult a szobába és bekapta a mérget. Szerencsére itt volt a doktor.

– Ejnye, a kutya teremtésit! – pattogott a gróf. – Tolcsvai uram, adja férjhez a leányát, vagy én adom férjhez.

Miklós gróf meglehetős felindultsággal lépett -130- a szobába, Olivér az öreg várnagygyal maradt.

– Valami rosz hir lehetett a szegénynek az a majális! Mert hiú ez a leány, kérem, hiú, mint egy herczegnő.

Miklós gróf (most mint az uradalom atyja) megsimogatta a kanapén fekvő Treszka fejét.

– Hát miért tette ezt, kis bogár? – kérdezte gyöngéden. – Tudja, hogy szeretem, hát miért akart megszomorítani!

– Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam lenni és ott maradt az asszonyokkal?

Különös, eddig nem sejtett érzések váltódtak ki a szivéből. A leány dús szőke haja kezére omlott és önkéntelenül, lágyan megsimogatta a leány fejét.

– Milfay odakünn van. Majd beküldöm, – mondta tompa hangon és lehajtott fővel kiment a beárnyékolt szobából. -131-

Mire a napsütésre ért, ismét Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén felemelte a fejét és Milfay vállára tette a kezét:

– A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Eregy be, csókold meg a kezét, aztán vedd el, vagy csinálj vele, a mit akarsz. A leány hozományba kapja a szentvéri váram, meg a hozzá tartozó földeket. Megigértem – valakinek.

HOLDAS ESTE FÜREDEN.

Abban az időben, midőn az urak apró virágokkal diszített világos mellényt viseltek és a kék czilinderkalap alatt fürtjeiket gondosan bodorították, a viola-színű frakkhoz a nankingnadrág illett, Füreden, a magyar tenger partján egy Jáczinth nevű fiatalember járkált a vadgesztenyefák alatt és soha sem hiányzott a vadgalamb színű keztyű a kezéről. A nagyon tiszteletreméltó hölgyek, a kik Jeney fotografusnál vétették le magukat és a nagyanyámnak voltak a barátnői, még emlékezhetnek arra, hogy kis szinház volt a fürdőn, dóriai stilusban és a nafta- és olajlámpások esténkint gyönyörűen világítottak a szent csarnok előtt; az ország különböző részeiből megérkezett uraságok és asszonyságok őszinte meghatottsággal szivükben mendegéltek esténkint a szegény Thália segítségére, míg az aktorok az Esterházy fogadóból siller-bort hozattak játékuk megkezdése előtt.

Ah, szent hely volt ez! Az akropoliszi homlokzat, az oszlopcsarnok és a szépen faragott -136- kövek a szinház előcsarnokában még Kisfaludy úr ízlését dicsérték, a dámák suhogó ruháikban, magyaros főkötőikben, a melyek olykor aranynyal voltak hímezve, mint Zrinyi Ilonáé, dobogó szívvel nyitottak be a páholyba. Istenem, mit játszanak a szinpadon? És a nézőtéren kik lesznek jelen? Lorgnet, legyező, illatszeres-üvegecske kéznél legyen és az apátság kertjéből való rózsák a páholyok mellvédjére helyezendők! Bizay úr az első sor első számú székén már elfoglalta helyét, ravaszkás mosolylyal szerteköszön, mély hódolattal a hölgyeknek, czimborásan a férfiaknak, az idegent látócsövére veszi, parókája és bajusza fodrász fürge kezétől friss, szemöldökét ügyes kéz festette és arcza oly rózsaszínű, mint a kaczér idősebb dámáké. A szinpad előtt bibor leplet mozgat az öltözők léghuzama, a leplen a bús Hungária és körülötte angyalok és parasztgyermekek. A szála közepén gyönyörű csillár fénylik, mint az álmokban. Robogva jön meg Debreczeny úr, a testes táblabiró, jobra-balra köszön és Bizay mellett helyet foglalva, gondterhesen mondja, hogy nehéz lesz a játékot összehozni éjszakára. A dámák a páholyokban és zsöllyékben legyezőiket -137- forgatják. A nap még csak az imént bukott le Tátika felett: a szinházi előadáshoz nagyobb sötétség kivánatos. Ráérnek mindannyian megbeszélni, hogy kit hozott a gyorskocsi Veszprémből és mely magánfogatok hajtattak be a fogadóba? Egy fiatal asszonyka délután bizonyos Petőfi verseit olvasta az Életképekben. «Légy szíves, küldd át holnap a közlönyt!» kéri barátnője. Násfák, megbarnult kövű ékszerek csillannak meg a nőkön, mint a sötét Balaton tükrén a bujdosó csillagok. Az urak komoly pecsétgyűrűiket magyarázólag mozgatják a beszélgetésben. Bizay valamennyi fekete fogát megmutatja, a mint tüntetőleg ásít és teknősbékapálczikájával megkopogtatja a súgó ládáját. «Kezdjük már, Laji bácsi!» mondja hangosan és az összegyülekezett népség helyeslőleg morajlik. A dámák immár kibontották azon zsebkendőiket is, a melyeket illatszerrel láttak el… «Rögvest, báró úr!» felel a súgó Bizaynak és kis csengettyűjét harmadszor is megrázza.

Hungária asszony összegomolyodik, szandálos lába és koronás feje egy vonalba kerül, a mint a függöny felcsavarodik. A szinpadon régi vár lovagterme és az Esterházy fogadó butorai. -138- A csizmahúzó is ott van valahol, mint egy ugatásra készülődő kis kutya. Egy kerek asztal körül Sárosi és Pataki szinművészek prémes mentében a haza állapotáról beszélnek és a háttérben idő előtt tapsolni kezd Antal, a háziszolga. Bizay úr félig felemelkedik székében és hátrafordulva erélyesen lepiszszegi a tapsonczot, míg a dámák a páholyokból helyeslőleg integetnek a füredi szinház intendánsának.

E perczben változik a szin. Vörösvári Ilona lengő pártában, suhogó régi selyemruhában és szalagos félczipőcskében fehér harisnyája alatt a szinpadra lép. Szélvészként rohan be a nézőtérre Jáczinth úr, helyét gyorsan elfoglalja az első sorban és négyszögletes üvege már kéznél is van, hogy mindaddig figyelje a szinésznőt, gracziőz mozdulatait, fejedelmi tartását és hajának lágy csigáit, a míg a súgó csengettyűje a felvonás végét jelenti. S ekkor Jáczinth úr ismét utat tör magának a tapsoló tömegben, az olcsó hely lelkes látogatói bizonyos elégedetlenséggel, sőt csendes morgással adnak csak utat a kifelé vágtató gavallérnak. A jegyszedő és portás ellenben figyelmesen félreállanak. Ők már tudják, borravalóból és szíves szóból, hogy Jáczinth urat -139- fontos teendő szólítja a szinpadra. Engedélye van, hogy felvonásközben Vörösvári Ilonának kezet csókoljon és az öltöző ajtajáig elkisérje. Míg a fürdőzenekar a felvonásközt Mozart lágy zenéjével tölti ki, midőn a legyezőjük mögött a dámák, a kipirult arczú urak és szende leányok képzeletükben a szalón-asztal díszeit, a porczellán pásztorkát és pásztornőt látják menuette-lépésben járni a nagy csillár alatt, – vándorló-diák külsejű, zergeszakállú fiatalember fujja a fuvolát, a kisbőgőt egy fiatal cziszterczitapáter kezeli, a ki szinésznő miatt ugrott ki a csuhából és az őszfejű, gyermekesen sima arczú karnagy télen Esterházy herczegnőnek orgonázik a vasárnapi misén Kismartonban. Az isteni Mozart-zene hangjaira (a dámák képzeletében) már tánczra kelt a vizit-szoba valamennyi dísze. Az arczképalbum a pávatollakkal és az Alt-Wien csészék a finom kanalakkal meghajolnak a gömbölyűlábú ripsz-kanapé előtt.

Jáczinth, midőn hazáig kisérte Vörösvári Ilonát, a gesztenyefa alatt, a hol a tihanyi apát szokott üldögélni délután, megragadta a szinésznő kezét:

A szinésznő (a kit különben a Divatlap rendes levelezője megrótt azért, mert egyik szeme kisebb volt, mint a másik, de nemes játékával és szívhez szóló hangjával a beteges hajlandóságú férfiakon kívül másokat is meghódított) csendesen kivonta kezét a gavallér kezéből:

– Hisz tudja, hogy mennyit szenvedek, – mondta Jáczinth kősziklát megindító hangon. – Tudja, hogy meghalok magáért…

– Ó, ha én azt elhihetném! – felelt Ilona fuvolázó hangon és a paradicsommadárra gondolt, a melyről a Divatlap «egyveleg» rovatában olvasott.

– Úrnőm, – mondta komoly és megfontolt hangon Jáczinth, mint ebben az évben divat volt komolyan beszélni a nőkkel, – ma éjjel utoljára megjelenek ablakai alatt Ferkó barátom bandájával. A Lavotta-zenéje ismét felhangzik a tölgyek alatt, ám ha nem gyullad fel a zöld zsalugáterek mögött a gyertya lángja, a kelő nap sugarai a tó vizében látják hintázni tetememet. Ott, a hol legmélyebb a víz.

– Nem tudom, hogy van-e gyújtófám odahaza, – felelt Ilona és a londoni kakasviadalra -141- gondolt, a melyet a képes ujság rajza szerint matrózok és czilinderes urak néztek tomboló lelkesedéssel Angliában.

Jáczinth kezet csókolt a szinésznőnek, sokáig utána nézett. Még az arany keretes lorgnettet is elővette, de a szinésznő egyetlenegyszer sem fordult hátra.

Nem félt a haláltól, sőt bizonyos romantikával gondolt rá. A sétányon holnap mindenki róla beszél.

– Szerelem! – mondta magában nagyon sokszor Jáczinth, a mint végrendelkezését német nyelven megírta az Esterházyban bérelt szobájában. Huszonhat éves volt, gazdag volt, egy grófnő volt a menyasszonya, a ki a bécsi Notre Dame zárdában várta, a míg érte jön. A grófnőt Sziszinek hivták és mindig csak az istenfélelemre intette vőlegényét. A végrendeletben pesti házát, bánáti birtokát, temérdek értékpapirosát Jáczinth Vörösvári Ilona szinésznőnek -142- hagyományozta. Szilárd kézzel irta alá nevét az iratnak, picziny czímeres gyűrűjével viola színű pecsétet nyomott alája. A tükörben még megigazította hullámos hajfürtjeit, tiszta fehér keztyűt húzott és nyugodt, ruganyos léptekkel ment le az étterembe.

Bizay úr ma korán kezdte a bankot. A szála már üres volt, az urak elmentek kártyázni. A czigányok gyorsan összeszedték a hangszereket és mint éjszaka mindig, megindultak Jáczinthtal a faluba, a hol egy kis parasztházban Ilona bérelt szállása volt.

– A szerenádot! – mondta Jáczinth halkan és a barna zenészek rákezdtek a kesergő nótára. A Füredi emlény-t játszták.

Itt-ott vakkantottak a házőrző ebek, a torony mozdulatlanul állott az éji csöndben.

Nyugodt, szinte ünnepélyes léptekkel ment le a tó partjára, Eloldozott egy csónakot és evezni kezdett a tó mélye felé. A hold épen akkor bukkant fel Csobáncz felett.

– Szerelem miatt! – mondta a csendesen alvó tó felett Jáczinth ünnepélyesen, áhítatosan, imádkozó hangon.

FARKAS-RÉT.

A farkasréti temetőben volt egy régi sír, a melyből esténkint fuvola-szó hangzott. Kamill, szent szerelmes férfiú módjára a régi sír tájékán kért találkozót a hölgytől, a kit szive mélyéből igazán és őszintén szeretett.

A sírban egy olyan ember lakott, a kire már a legvénebb sírásók sem emlékeztek. Csupán annyit tudtak róla, hogy az elmult század közepe táján gyakran látogatta meg a sír lakóját egy hölgy, a kinek ibolyakék szeme és csipkenapernyője volt. A szoknyáján koszorú alakjában apró virágok voltak és a félczipő szalagocskái mindig fehér harisnyára tapadtak. Olyan arcza volt, mint a hóvirágnak. Mélázva üldögélt a kis padon a sír mellett és látszólag arra figyelt, a mit a sírból mondogattak neki… De hát régi temetőkben sok behorpadt sírhalom van, kis padok és a kis padok látogatói majdnem mindig komolyan és figyelmesen üldögélnek. Öreg sírásók szerint hajdanában jobb szivűek voltak az emberek, a nők, és azért tudták szólásra birni a másvilágra költözötteket. -146-

Igazság szerint egy szinházi zenész feküdt a sírban, a szintársulat még Budán játszott, és az aktorok csónakon keltek át a Dunán jégzajlásban, esőben, viharban és a zenész a fuvolát kezelte a zenekarban. Egykor fehér-pap volt és csupán magányos szobájában szólaltatta meg hangszerét. A társulat Zirczen szinházat játszott… A magányos szobácskát elhagyta a páter az ibolyaszemű hölgy kedvéért. Finom volt, gyöngéd volt, éjjel hangosan mondogatta a nő nevét, mielőtt elaludt volna, hajnalban fuvolával üdvözölte a kelő napot, az ibolyaszeműnek valami nem tetszett, a fuvolás inni kezdett és mámoros fővel bandukolt a budai hegyoldalakban, alul bort mértek bujdosó gyilkosoknak, hamis pénzverőknek és tolvajoknak. A flóta hangjai nem egy orvgyilkost ríkattak meg és a czinpohárba könnyek folytak a bor sárga habjaiba. Nagyon természetes, hogy ilyen körülmények között megváltás volt a fuvolás részére a tavaszi szél, a mely az ispotályokat szellőzteti.

– És később az ibolyaszemű megbánta tettét és üres, unalmas vasárnap délutánokon meglátogatta Frigyest a Farkasréten, – magyarázta Kamill az imádott hölgynek, midőn -147- a kis padon helyet foglaltak, hol egykor bő és apró virágú szoknyában üldögélt egy szinésznő, a kiből tán árvalányhaj lett azóta a budai hegyek oldalán.

– A nők nagyon szeretnek megbánni! – füzte Kamill az előadást. – Rokonom, egy öreg pap mesélte, miután harmincz esztendeig gyóntatott egy híres búcsújáró helyen, hogy a nők élete nem egyéb, mint csupa megbánás. Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki mai találkozásunkat.

– Húsvétkor, – felelt a hölgy, a ki olyan finom, megsárgult csipkéből volt, a milyent apáczasorban levő királyleányok hímeztek az oltárok számára. Barna volt, mint az ópium füstje, a mint sötét gomolyagban a menyezetre száll és a tekintete olykor-olykor mámorossá válott, mint a nyári délutáni álom.

– Húsvétkor, asszonyom, – ismételte Kamill. – A legjobb hely a gyónásra Mária-Besnyő. Ott szent barátok laknak, nagy szakált hordanak és a rossz gondolatokat kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor majd megyek én is szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a zöldkapus házakba, hol a zongorát vak ember verdesi és a nők énekelnek -148- és tánczolni tanítják a fiatalembereket. A valczert madame Josephine-nél tanultam és Engelnénél azt, hogy van még igaz szerelem a világon, midőn a ház egyik tagja, bizonyos Vilma patkánymérget ivott csekélységemért. Elmegyek újra a házakba, a hol fiatalkoromban laktam, a hová öreg és komoly barátom, egy bölcs, de szenvedélyes kártya- és billiárdjátékos társaságában hajnalonkint besurrantam. «Keress magadnak szeretőt a házban, – mondta mentorom, – nincs jobb dolog a világon, mint alkonyattal felébredni és a czipőt, ruhát finoman megtisztítva találni, friss ing fehérlik és gyöngyvirág szaga volt a női monogrammos zsebkendőnek. A franczia borbély a fésülés végeztével gyöngéden megborotválja fáradt arczodat, a fürdőbe sok kölni vizet önt kedvesed, csönd és derültség van a házban, mint egy magányos villában Rimini tájékán…» Asszonyom, meggyónom önnek, hogy ifjúkoromban évekig voltam kedvese egy komoly és tisztességes nőnek, a ki leánykereskedelemmel foglalkozott. Életet, bölcseséget, megnyugvást és bátorságot tanultam tőle. Szivem jóságát, gondolkozásom nemességét, életfelfogásomat és búskomoly kedvemet, a mely hasonlatos a -149- nyári éjhez, a melyben messziről zeneszó hangzik holdas viztükörén és boldogságomat abban a hitben, hogy jobb meghalni ma, mint holnap: mind-mind néki köszönhetem. Asszonyom, az én álmomra, hosszú nappali aluvásaimra, körülöttem a csendre, kezem finomságára és szivem minden dobbanására egy nőstény tigris vigyázott… Az ágyam mellett ült és halovány arczomat nézte. A fülembe súgta, hogy télen, tavaszszal, játszi felhőkkel és zöld rétekkel álmodjak. A kezemet fogta és hat esztendeig nézte az ütőeremben áradó vérem. Asszonyom, ha ön elhagy, nemsokára, – mert hisz bizonyosan elhagy, – ismét elmegyek a bölcseség, csendesség házaiba, a hol éppen azért van oly nyugodalom, mert a szerelmet nem veszik komolyan.

– És miről beszélgettek mindig? – kérdezte megindult hangon a hölgy, a ki néha már azt hitte magáról, hogy olyan művelt, mint a franczia könyv.

– Versekről, versenylovakról és bukott nőkről. Néha zenéről. Kedvesem dala a «Földiekkel játszó égi tünemény…» volt. -150-

– Boldog voltam, mert már megnyugodtam abban a gondolatban, hogy késő öregségemig olyan házban lakom, a hol a nők magassarkú papucsban és selyemingben járnak. Azaz, hogy tervünk volt: ha megöregedünk, kis falusi birtokot veszünk, közel a fővároshoz, hogy néha elmehessünk a Nemzetibe, ha régi és érzelmes franczia darabot játszanak. Kutyákat tartunk majd… Nagy, bolond, boglyas komondorokat, a melyeknek olyan hűséges és megbizható szemük van, mint a gyermekek imádsága.

– Térjen vissza, – mondta a hölgy. – Én csupán egy hóbortos, képzelgő és nyugtalan teremtés vagyok. Bár semmi sem hamis rajtam és a szivem oly egyszerű, mint az erdő mélyén járó madáré, a mely még nem látott embert, mégis csak azt hiszem, hogy nem arra születtem, hogy a férfiakat boldoggá tegyem, hanem engem boldogítsanak a férfiak; szenvedéssel, fájdalommal, sírással, keserűséggel, esetleg megölni valakit és megverni engem, ha rosszalkodom… Én boszorkány vagyok. Szerencsétlenség lakik a szememben. -151-

– Asszonyom, imádom, mert azt hiszem, hogy el fogok veszni magáért, – felelt Kamill és miután alkonyodott, a boldogtalan fuvolás megszólaltatta hangszerét a sír mélyéből. Május volt, alkonyat volt, a temetőben pókok kötözték egymáshoz a fakereszteket. A fuvolás egy régi dalt fujt.

TEMPE-VÖLGY.

Már estefelé járt az idő, vén asszonyok nyarának alkonya borult a tájra, a rózsaszínű és piros, sötétkék és álmodozó füstfelhőcskék a nyugati égen egy lakodalmas selyemszoknya virágaihoz hasonlítottak. Az enyhe dunántúli tájon, a Tempe-völgyében az erdők, mezők, halmok koszorúalakban ölelték át a völgyet; elszenderedni látszott a völgy mélyén futó fehér országút, a mely úgy kanyargott jobbra-balra, mint egy kis kutya, a mely eltévesztette az útat hazafelé; a fák sötétkék mozdulatlanságába, a levelek sűrűségébe már felköltözött az éj, mint egy fészkére ülő nagy madár; általában olyan csend volt a tájon, mintha egy szép, hosszú szerenád hangzott volna el valahol egy ablak alatt és most minden az utolsó akkordokon gondolkozna, merengne: a zenészek csendben hónuk alá eresztették hangszerüket.

A fehér országút mellett csárda állott, de az ivóban még nem gyujtották meg a lámpást. Oldalvást egy nagy, poros utazókocsi lovai hajtották -156- le mélabús fejüket, a hátulsó kerékre egy alvó pillangó telepedett, és a kocsis, hosszú fűszálat tartva fogai között, hanyattfekve nézett az égre, a hol néha-néha felbukkant már egy kis csillagnak álomképe. A pasasérok a csárda előtt üldögéltek egy kőasztalnál. Tejet, vajat fogyasztottak, édes szőlő maradványa és baraczkmagvak jelentették az elmult uzsonnát. A fiatal férfi hajadonfővel ült, hullámos barna haja olyan figurában volt fésülve, mint a Napoleon-korabeli tisztek kis pasztell-képein látható, a mely képeket a hadjárat alatt hűséges nők a szivükön viseltek. Kis bajusza volt, fehér kravátlija és ibolyaszínű kabátja. Csupán hanyagul vállravetett köpenyege jelezte, hogy a fiatalember a spanyol Izabelláról elnevezett osztrák lovasezredben szolgál.

A hölgy, a ki vele szemben helyet foglalt, oly finom volt, mint egy aranymetszésű kis könyv, – benne tán a Lafontaine meséi – a mely könyvecske a szalón malachit-asztalkáján helyet foglal és álmodozva várja, hogy mikor veszi kezébe valaki, a ki őt megérdemli. Tehát igen drága, idegenszerű és csipkefinomságú volt a hölgy. Ha Nápoly és Róma között találkozunk vele a gyorskocsin, bizonyosra -157- veszszük, hogy ő az a dáma, a kiért Childe Harold átúszta az Arany-Szarvat. Azonban Magyarországon vagyunk, a mult század elején, közel Várpalotához, esteledik és a Bakony zúgása hirtelen felhangzik a környéken, mintha ezer meg ezer öreg fa ébredne fel délutáni álmából. A hölgy utazókalapkája mellett kékcsóka tolla volt és fátyola, a melyet most hátravetett, zöld, mint a tenger.

– Fruzsina, szomorúnak látszol, én boldogságom, szent szerelmem! – mondta a tiszt úr olyan halk és érzelmes hangon, a milyenben az idő tájt az úri férfiak beszéltek.

– Csupán fáradt vagyok, – felelt mélabúsan az előkelő hölgy. – Istenem, többé sohasem láthatom anyámat!…

A fejét kissé félrefordította a tiszt úr esengő tekintete elől, mintha fájna neki amannak szomorú, kétségbeesett szerelme. Mintha szánná, sajnálná… Talán csak egy szót kellene szólnia és a kocsi-tokból előkerülne a hosszúcsövű pisztoly. A csárda mögött van alkalmas hely, a hol a tiszt úr golyót küldhet a saját szivébe.

– Istenem, milyen jó nekünk, – mondá érzelmesen a tiszt úr. – Elszöktünk, mint a regényhősök. Gráczban mindenki rólunk beszél, -158- a mi nagy, akadályt nem ismerő szerelmünkről suttognak egymásnak ismerőseink. Clair-Fontaine, a dzsidás kapitány bajuszát harapdálja, Hertelendy talán riadót fuvatott és a környéken minden szalmakazalba beledöfi a kardját, hátha ott bujtunk el. Szent, szomorú nénje tán azért érdeklődik az Orsolya-apáczáknál, hogy az első reggeli, hótiszta imát a klastrom növendékei érettünk küldjék az Anya trónusához.

– És mi olyan országba kerültünk, a hol csak erdő van, napokig tartó sűrű erdő és itt-ott vaddisznó-kondák makkolnak haramiák felügyelete alatt.

– Az ön hazája, Alexander, a mely mostantól fogva az én hazám lesz, – felelt sóhajtva a hölgy, a ki oly finom és előkelő volt, mint váratlan téli időben a bágyadt narancsvirág.

Felállott és néhány lépést tett a csárda előtt, a mely oly néma és csöndes volt, mintha bujdosó szegénylegények aludnának a padláson. A hölgynek olyan mozdulatai voltak, mint a nőneveldéből nemrégen kikerült kisasszonyoknak. Kissé félszeg, kissé fiús. A czipője finom -159- volt, mintha a koronázás után a királyné lábáról került volna a lábára és keztyűjét bizonyosan még Hadik hozta Berlinből. A két kezét fátyolába akasztotta, a mint a messzi tájakra nézett, a hol enyhén szökdösött előre az estve egyik halomról a másikra, fatetőről-fatetőre, mint egy fekete nyúl bokorról-bokorra szalad. A felhők már csupa özvegyasszonyok ruháiból valók… A Fruzsina hosszúpillájú szeme, a melyet mintha lehunyt volna, a mint a távolba nézett, halovány, betegesen finom orra és a gyöngéd hajlás, a mely fülétől álláig húzódott: egy olyan nőé volt, a ki egy perczre elálmodozik, hogy szomorkodhasson. Csak száz esztendő előtt voltak ilyen finom nők, a kik az életről sohasem tudtak meg többet, mint a mennyit a franczia tanár megengedett. S a költők közül is csak az előkelő származásúak kerültek kezükbe.

A szomszédban, egykori kis lugas töredezett padján, a honnan már az asztalt is elvitték tüzelőnek, néhány percz óta egy szomorúképű fiatalember telepedett meg, a ki észrevétlenül jött a kanyargó országúton. Leginkább vándordiákot -160- sejtett volna benne a szakértő tekintet. Halovány arcza volt és nagy, epekedő szeme, mint a szívbajosoknak. Felállott, a tiszt úrhoz lépett, vállára tette a kezét:

– Szervusz, Kákosi… Nem ismersz meg? Én vagyok Vitéz, a kit kicsaptak a debreczeni kollégiumból.

– Házitanító vagyok. A környéken lakom. Estve sétálok, bolyongok, mert a szivem hajt.

– Telepedj hozzám. Kocczintsunk egy pohárral, hisz oly régen láttuk egymást.

A lecsüngő bajuszú csárdás mogorván hozta az orrosban a hegy levét. Fruzsina néhány lépésnyire eltávolodott és nem akart tudomást venni a jövevényről. A tiszt úr ezért zavarban volt…

– A csillagok, – ismételte a diák. – Egész éjszaka én is a csillagokat nézem. Oly messzire vannak és az ember mégis bennük keresi örömét, reményét, megvigasztalódását. -161-

– Igen, – felelt egyszerűen a diák. – Van egy hölgy, a ki rabul ejtett… Azaz hogy én kerestem fogságomat. Boldog vagyok, mert szenvedek. Én vagyok a legboldogabb ember a Dunántúl, mert reménytelenül szeretem Lillámat. Ah, mily jó szenvedni egy hölgyért, éjjel-nappal reágondolni, kedvéért megtanulni imádkozni, estve sírva menni az erdőn és éjjel a holdba nézni! Kis madár pittyent a bokorban: egy majális és egy hajnal jut az eszembe a győri szigeten és a nagy fák levelei között a sejtelmes hajnal. A csillagok elhalaványodnak a keleti égen: sok éjszaka virradása érkezik emlékembe, a mely éjszakákat az ő ablaka alatt töltöttem. Zeneszót hallok, bús Lavottát, vagy franczia dalt: ismét Lilla jön elém, a ki dudolgatva kisérte mindig a hangászok dalait, mintha minden nótát hozzáirtak volna! Csermák már róla muzsikált, pedig nem ismerte. Az erdőn magányban mélázva üldögélek; ismét csak az ő szomorúsága az én szomorúságom. Istenem, nincs jobb dolog a világon, mint boldogtalanul szerelmesnek lenni. Maga Voltaire is mondja… -162-

Az előkelő hölgy észrevétlenül hallgatta a diák beszédét. A szemét ismét behunyta és halkan így szólt a tiszt úrhoz:

A diák fölemelkedett, fövegét megemelte a dáma előtt, a tiszt úrnak kezét nyujtotta.

– A nagy fához megyek, a hol éjjel, holdvilágnál irni szoktam költeményeket.

Az utazóhintó ezután útrakészen előállott és az egyik sarokban meglehetős boldogtalansággal foglalt helyet a megszöktetett úrihölgy. A tiszt úr a kocsis mellé ült, hogy a holdat nézze.

SZERENÁD.

«Éjjel, ablakok alatt, palánkok mögött álldogálni és mindig csak egy nőre gondolni, – bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán nevetséges, hogy egy férfiú, a ki nappal lehetőleg emelt fővel jár az utczán, éjszaka az ellágyulás és denevér szárnyán érkező gondolatok hatása alatt, olykor még ostobaságokra ragadtatja magát: éjjel, ablak alatt ácsorogni, soha sem tudja meg senki, értelme semmi, hisz a hölgy tán lutri-számokkal álmodik ebben az időben, vagy egy másik férfiúval… Puskin verseit mondogatni a fák alatt, holott senki más nem hallja meg, mint az éjszaka. Teremtőm, nincs szégyenletesebb élet, mint egy szerelmes férfi élete!»

Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe irtam e sorokat. Régen volt. Husz éves voltam és mindenféle olyan dolgokat tapasztaltam, a melyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tartok. Szerettem kocsin utazni -166- egyik városból a másikba, neveket tudtam, a melyeknek viselőjét elfelejtettem, régi fogadókban, útszéli állomásokon tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe írtam, a Fehér rózsában egy Máli nevű hölgy volt a pinczérlány és titkon francziául tanult, egy országúti csárdában a bormérő Ferencz Józsefről beszélt, a ki fiatal korában négylovas hintón erre utazott, és egy kis városban, a hol bányadtan leereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utczákat és a harangütés úgy visszhangzott a hegyoldalban, mintha a szomszéd városban szólalt volna meg a torony, a zöld csütörtökön boldogtalanul sovány macskák csavarogtak, egy udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra vetkezve és régi ujságot olvasott, az egykori kerekes kút kerekétől megfosztottan olyan mélabúsan állongott a gyalogút mellett, mint egy idegen koldus, a ki tán még a franczia császár seregéből maradt itt, bedőlt kápolna a hegyoldalban és a távolban egy folyó háta csillámlott törpe fűzfák közül, – a kis városban idegenül, ismeretlenül bolyongtam egy este, mert a fuvarosom többet ivott a kelleténél és sehogy sem óhajtott a leereszkedő sötétségben tovább utazni. -167-

Valóban nem tudom már a város nevét, talán a felvidéken volt valahol, mert csukott hid és szent-szobros városháza volt benne. A fogadó a Mályvához volt czímezve és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek vacsorára. Sétálni mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan fuvarosom ez estén mindenáron meg akarta «mutatni» valakinek. Mintha egy kis sétatéren haladtam volna át, egy buskomor kis kávéházban borzas hajába mélyesztett kezére támasztotta fejét a kaszirnő és képes ujságot olvasott, egy zöldre festett kapu mögött kis korcsmaudvar látszott, a hol feketekabátos hivatalnokok komolyan szivaroztak törpe poharak mellett, valahol messze fuvolázott valaki, talán egy diák és a flóta hangjai «Ha elmegyek édes rózsám messzire…» kezdetű dalt variálták. Lám, erre is vannak szívek, érzemények, – tavaszi este volt és a diák tán megbukott a vizsgán.

A sétatér elhagyott, szinte siralomházi magányossággal feküdt a hegyoldalban. Délután bizonyára öreg emberek járnak ide, nyugalmazott tisztek vagy hivatalnokok és halottaikon vagy régi kedveseiken gondolkoznak. A padok -168- felett álldogáló ákáczok oly soványak és kétségbeesettek, mint egy-egy elhibázott élet, a mely a végén tüdősorvadásban mulik el. Régi kitaposott czipők és ódon szárnyaskabátok laknak a padokon, a tér apró kavicsai között szórakozott vonalakat húznak a töredezett sétapálczák, a melyek esetleg esernyőnyelek voltak ifjukorukban.

Itt üldögéltem és mindenféle szomorúságokra gondoltam, Szegény kisvárosi nőkre, a kik fru-frut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás férfiakra, a kik a kuglizóban feljegyzik hőstetteiket és hiába nevelik hosszúra kisujjukon a fényes körmöt, – a herczegnő soha el nem jött. Esti beszélgetésekre az elárvult asztalnál és kényelmetlen ágyban: Kinek mennyi pénze van a városban? Jövő hónapban szinészek játszanak a Mályvában, a czukorbajos Stern trafikos már megváltotta bérletét. És a férjek nem egyszer tudják, hogy feleségeiknek szeretője van.

Buskomor, kenyérhaj-szagú kisvárosi élet, a hol a korzón hangosan kaczagnak, de nem vacsoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem érdemes itt a nőknek, hisz a férfiaknak mindegy.

És igen szerencsétlennek érzem magam, hogy -169- e szegény és szomorú kisvárosi promenádon üldögélek, a helyett, hogy Kassán vagy Miskolczon volnék egy kávéházban, vagy talán Pesten…

A flóta, a mely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel. A fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol… A sarkon régi ház állott, a melynek egy sarka a bástyába volt építve és olyan apró ablakok voltak rajta, a melyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett ki.

Még a csillagok sem ragyogtak ez életunt estén, – tán csillagok sincsenek e bús városka felett. Nagyon messzire egy petroleumlámpácska pislogott, félve és ijedten nézegetve jobbra és balra, vajjon nem éppen ma este van a tűzoltók majálisa? A távolban olyan keskeny házak álldogáltak, a hol bizonyára nem tesznek egyebet életük végeig az emberek, mint takarékoskodnak és sírnak. És az asszony húsz éves korában már csak a nagymosásra gondol.

A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt és hangszerét bizonyosan a bástya felé irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dalnak, a holdat énekelte meg a költő, a -170- ki azóta delirium tremensbe elpusztult, vagy a leánykát, a ki nefelejts szemű, az elhagyott sétatéren azonban egyebet nem vélvén hallani, mint egy szegény kisvárosi fiatalember megalázkodását, keservét, pénztelenségét és egyetlen szórakozását az éjjeli fuvolázásban… Istenem, én már franczia szubretteket ismertem akkor!

A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a dal, hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy odafent a bástyán meghallgassa egy fiatalember szerelmét, a ki szerencsésebb körülmények között műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mulatóhelyen és gunyosan felelgetne a nőknek… Jajgatott a fuvola, mint egy beteg macska és az ember látni vélte egy szerencsétlen fiatalember éhes arczát, a kinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban szórakozzon. A fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még szegényebbnek igérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán enged a kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény ifjúnak.

Igen szegény és bánatos arczú ifjú volt, tán éppen irnok a városkában. Födetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja.

– Menjen haza, ne rontsa a levegőt, – mondtam igen szigorúan. – Szégyelje magát, hogy megalázkodik egy nőért.

Később felráztam alvó kocsisomat és még az éjszakán tovább utaztam a városkából, a hol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem magamat.

FERENCZ JÓSKA.

A nagyanyámnak volt egy barátnője, bizonyos oroszlámosi Oroszlán Margit. Vén leány maradt, nagy kort ért és mindig olyan előkelő volt, mint egy udvarhölgy. Fekete selyemruhában járt, a kezében kis szevillai legyező, a melyet arcza felé emelt. A fején kis kalap és az arczán bánat. Korhely unokaöcscse, bizonyos Predány Berczi – nagy verekedő és szoknyahős egykor a sóstói tölgyek alatt – kitalálta, hogy Oroszlán Margit nagy mértékben hasonlít azóta megboldogult királynénkhoz.

Ám azért jól esett neki, ha Berczi a hasonlatosságot minél többször emlegeti. Áldozatokat is hozott e czélból, titkon kifizette a czigányokat, midőn Berczi a környékbeli hölgyeknek szerenádot adott.

Szép, szomorú nő volt, naplót irt és olyan levélpapirosa volt, mint senkinek a megyében, talán Angliából hozatta a papirost. A kezében -176- többnyire aranymetszésű, lilaselyembe kötött könyvecskét tartott. Egyszer megnéztem a könyv czímét. Heine Henrik irta és Vallomások volt a czíme. A járása messziről elárulta a nagyon előkelő hölgyet. Senki sem vetette lábfejét kifelé vidékünkön, mint Oroszlán Margit. A kalapot nem tette le fejéről, kezéből a legyezőt, s mig nagyanyám ódon és fenyőillatszagú szalónjában üldögélt (a hol kisfiú koromban mindig tüdőbetegeket kerestem a görbelábú kanapé alatt), elmerengve kérdezte:

– Hogy van a császár, kedves Marie? A szemeim gyöngék, nem igen olvashatok ujságot.

Ifjú tanuló koromban gyakran voltam fültanuja az efajta beszélgetéseknek, midőn nagyanyámat szalónjában különböző furcsa öregasszonyságok felkeresték és Oroszlán Margit, a mint szerét tehette, ő felsége személyét ügyesen beleszőtte a társalgásba. A mult századból -177- itt maradott öreg hölgyek szertartásosan integettek, csupán némelyik rózsaszínűre festett arcz mosolygott finom gúnynyal. Oroszlán Margit az arcza elé emelte a fekete legyezőcskét és nem óhajtotta meglátni a gúnyos mosolyokat.

Ah, régi hölgyek, a kik egykor udvarias franczia szavakra és a finom meghajlásra tanítgattak! A nyakkendőmet egy hölgy mindig megigazította és Klapka tábornokról beszélt, mint a régi órában a zene megszólalt, midőn az óramutató a kellő helyre érkezett. Egy távoli rokonom, bizonyos Berta néni, felejthetetlennek itélte a füredi bált, midőn Jókai és Bizay felváltva mondták a szépeket. És egy kistermetű öregasszonyka Fejérváry Gézával tánczolt egykor a redoutbálon. Szent, ábrándos, méla őszi délutánok. A nagyanyám fehér fejével jóságosan, megbocsátólag integetett barátnői álmainak, és a régi gyűrű sárga fénynyel csillant meg kezén. Nem igen volt az elmult században valamire való férfi, a kit a szalón látogatói közelebbről ne ismertek volna. Karácsony táján szánkán, állatbőrökbe takarva és meleg téglával a lába alatt hoztak egy biczegő igen öreg dámát a szalónba és a fehérbajszú udvarmester aggodalmasan álldogált a -178- szomszéd szobában (kár, hogy kissé rongyos volt a frakkja), a ki Petőfi Sándorról beszélt… Gyakran gondoltam, hogy az elmult idők nagy férfiainak egyéb dolguk sem volt, mint a nagymama barátnőivel foglalkozni. Deák Ferenczről is hallottam egyszer: «Titkon nagy kópé volt az öreg úr!» Szentséges, ártatlan és imádságos rajongások hangzottak el a beesett ajkakról, a melyek egykor valóban üdék lehettek, mint a tavaszi gólyahír. Bizonyára jobban becsülték akkoriban a hölgyek a kiváló férfiakat, mint manapság, mikor annyi sok a kiváló férfiú.

A legelőkelőbb Oroszlán Margit volt e társaságban. Ő csak nagyon ritkán ejtette ki annak a nevét, a kinek kedvéért vén leány maradt. Hogy is volt ez a történet? Karácsonykor, délután ólmot öntöttek a jégszürke hölgyek, a Petőfi úrnőjének udvarmestere (a frakknak már csaknem félszárnya volt, mint a csókámnak) tartotta az ólmot a tűzben és egy félhomályos sarokban így mondta el a dolgot Oroszlán Margit.

– Majális volt akkor a Sóstón. Emlékszem, csak ötven meghivót bocsátott ki a rendezőség, a melynek elnöke később Magyarország első zászlósura lett. Ah, Istenem, milyen más -179- volt akkor egy bál a Sóstón! A százados tölgyeken ijedten fukároztak a czinczérek, mert a lampionok csodálatosan ragyogtak. A tavon vakon siklottak a csónakok, mint Byron verseiben, és a hold az erdő felett tündökölve emelkedett, mintha különös parancsolata lett volna ez estére. Olyan ruhám volt, mint Mária Antoinette-nek és a fürteimet illatos rizsporral hintettem be. A Valse de Moskou volt akkor a legdivatosabb tánczdarab, – azt hiszem Glinka irta, – sokszor játszottam azóta zongorámon. És a környékbeli nemesség hölgyei mind kitüntetésnek vették, hogy a majálison megjelenhettek. Gyönyörűen játszott a zenekar, a polgári zenekar, a melyet egy felvidéki városkából hozatott a figyelmes rendezőség. A czigány akkoriban csak férfiak duhaj mulatozásához illett. Karzatán a karnagy lebegve vezényelte a nagy mazurt és felejthetetlen illatuk volt a rózsáknak, a melyek ruhámon nyilottak.

Lágyan hajnalodott a tó felett és a lampionokba új gyertyát helyezett unokaöcsém.

A társaságban egyszerre megjelenik egy fehér köpönyeges katonatiszt, kék szeme volt és báró volt, a rendezőség néhány tagjával -180- megbeszélést folytatott, a mire nyomban intettek a karnagynak, hogy szüntetné meg a végtelen valczert. A férfiak arcza elkomolyodott és a főrendező gróf D. egy vendégszobában gyorsan megmosakodott. A fehérköpönyeges tiszt lovára ugrott és elnyargalt.

Unokaöcsémet, a ki boros fővel a lampionokat gyujtogatta, a ruhatárba csalták, a hol rázárták az ajtót. Hiába dörömbölt, senki se merte kiszabadítani. Végül elaludt a vendégek köpönyegein, A pofaszakállas, ünnepélyes karnagyot (a ki bizonyára a zenés templomi misét nagyszerűen értette) félrevonták és suttogva beszélgetett vele néhány úr a rendezőségből. Özvegy Cs.-nét, a kinek fiát a forradalom után agyonlövésre itélte a biróság, egy vendégszobába kérette a főrendező. A felszolgáló hajdúk mereven álldogáltak a fák alatt.

Nemsokára újra feltünt a fehérkabátos tiszt alakja a hajnali világosságban. Mögötte négylovas hintó gördült a tölgyfa-boltozat alatt. A fiatal Ferencz József magyarországi utazásában e tájra érkezett.

A négylovas hintót nagyon öreg kocsis hajtotta -181- és az almásszürkék kényesen lépegettek, mint a népmesében.

A hintó bőrfedele le volt eresztve és a bőrpárnákon zöldtollas kalapban, rózsaszínű arczczal, üdén, ifjan ült Ferencz Jóska. A bajusza gyöngéd és szőke volt. A szeme oly kék volt, mint egy álombeli tónak a tükre. Ah, gyönyörűbb férfit még sohasem láttam.

Ekkor én levettem rózsáimat keblemről, előreléptem – mintha álmodtam volna – és a fiatal császárnak átnyujtottam virágaimat.

A nagyanyám szalónjában megszólalt a zenélőóra, egy valczert játszott és egy kifli-alakú asszonyság Klapka tábornok nevét ejtette ki száján.

VALLOMÁSOK RÉGI DOLGOKRÓL.

Az anyám (de genere Csáky) egy pénteki napon elszánt, szomorú arczczal jött haza az erdei kápolnából, a hová reggelenkint imádkozni járt. A «tekintetes asszony» – olykor a gyermekei is így szólították, – melankólikusabb volt, mint valaha és a nyers-selyem napernyőt, – a milyent Londonban a férfiak viselnek, – elgondolkozva lóbálta kezében. Gyászfátyolos, fekete tollas kalapkája alatt nagyon elfehéredett a homloka két szeme között és ajkát összeszorította, mint olyankor, midőn apai ágról való atyánkfiai őseikkel dicsekedtek a bőséges ebéd után. Gyümölcsöt vett a kezébe, a melyet villára szúrva hámozott, sötét szeme alig észrevehetőleg villant:

Így szólott az anyám csendben és odavetőleg, ha nagyapai bátyám kalandor olasz őseivel hánykódott, a ki udvaronczok vagy kitartott férfiak voltak az Anjou-királyok idejében. -186- És csupán zsebkendőibe himeztetett kilenczgombos koronát, valamint legsajátosabb fehérneműibe. A családi ezüstbe a Csákyak czímere helyett a pelikános, kardos czímert vésette, az apámét, – bár az ezüstöt, nagyon sokat, nagyon régit, némelyik kanál nyelén még Thurzó-pajzs volt, hozományba kapta. És aztán elvonulva, nyugodalmasan, gőgösen éldegélt, rokonaival sohasem érintkezett, mert szerelemből ment férjhez, de az apám még nálánál is büszkébb volt. Valamely ősapa létezett, a ki nápolyi alkirály lehetett volna, de nem lett… Az ördög tudná régi urak, kalandorok, zsoldos-vezérek bogarait! Kricskai Pál távoli rokonunk és hétszilvafás nemes ember, a ki azért lakott a városon kívül, mert ott még nem kellett adót fizetni, anyám dús ebédei után, – igaz, beborozott állapotban, – néha a csizmaszárra ütött:

Pedig alig látszott ki a földből Kricskai Pál, egy pár csizma volt az egész ember, deres, mint novemberben a reggel, de a czinke az orrán soha sem fütyülgetett.

Tehát pénteken, egy nagyon régi pénteki -187- reggelen, midőn a háznép már sonka- és szalonna-fogyasztás után beletörődött a bőjtösebédbe, – a Csákyak mind katholikusok voltak, – anyám tündöklő szép arczán a bánat, büszkeség és harag felhői mutatkoztak, midőn az erdei kápolnából hazatért, hol hetenként háromszor egy nyugalmazott plébános misét mondott a kedvéért és a misemondóruhát régi Thurzónék himezték négyszáz esztendő előtt. (Azóta is gyakran álldogáltam mély megindultsággal régi Thurzó-sírok előtt.)

Nevelőmmel, mentorommal, első pajtásommal, Ketvényi Nagy Sámuellel a lugasban tartózkodtunk ezidőtájt, kőrisfa alatt és nevelőm útmutatása nyomán legyeket fogdostam, (papiros-dobozba), a melylyel jóllakattunk egy zöld növényt, a mely Ketvényi úr tudomása szerint eleven állatokkal táplálkozik. K. Nagy Sámuel nyugalmazott magyar szinész volt, költő és első gavallér az elmúlt század negyvenes éveiben. Atyám azonban az országútról szedte fel egykoron, a mint a tiszai töltésen kutyagolt és azt kereste, hol legmélyebb a víz. Régi lovaglónadrágok voltak a háznál, a melyeket atyám előrehaladott kora miatt már nem használhatott. Ostor volt, benne síp, a melylyel jelt -188- lehetett adni a vadászkutyáknak. És a vörösboros üvegeket zöld pecsétviaszszal, czímerrel látta el nevelőm, mielőtt a homokba ásta volna a sötét bikavért.

– Mindent tudok, művész úr! De én nem engedem a fiamat párbajozni. Párbajozzon maga helyette, azért van a háznál.

Anyám elpirult, szája remegett és bizonytalanul, nagyon fénylő szemmel nézett rám:

– Maga is azt gondolja, hogy nőies felfogás egy nőt megvédeni a szomorúságtól és bánattól?

Tizenhárom esztendős voltam akkor, de csupa öregurak voltak a barátaim. Legkedvesebb játszópajtásom egy megyei irnok volt, a ki egykor Klapka tábornoknál a hadsegédi tisztet töltötte be. A város végén volt egy csárda, a hol a menyecskénél bort ittunk, daloltunk, udvaroltunk és hősi tettekről beszéltünk.

– Asszonyom, – feleltem megfelelős komolysággal, – a férfi-becsület kódexe ellentétben van Orczy Szerafin imakönyvével. -189-

Anyám az ajkába harapott. Talán könnyes is lett a szeme, de nem igen mertem reá nézni. A gyászfátyolkát megigazította az arczán. Egy pillanatig hallgatott:

– A nevelődet majd eltolonczoltatom, – mondta nagyon csendesen. – Még ma irok a főispánnak.

Ezután szobájába vonult anyám, délig nem igen szokott mutatkozni, mert az volt a hiedelme, hogy délelőtt sápadt és beteges az arczkifejezése. Csupán a szobaleánya útján mondott fel mindennap a szakácsnak.

És a párbaj tizenkét órakor volt abban a ligetben, a hol nemrégen egy fiatal gavallért agyonlőtt egy öreg kapitány. Mintha azóta hervadtabbak lettek volna a bokrok és fák. A sötétesen kanyargó gyalogösvényeken mindenféle sárga leveleket sodort a bujdosó szél. Egy sebesült harkály is üldögélt valahol egy faderékon és néha gombostűfej-nagyságú vércsepp hullott le a magasból. A bokrok között bujdokoló rejtek-utakat most elkerültük, pedig Ketvényi úr vezénylete alatt néhány nap előtt még csak ily ösvényeken jártunk, meglesvén szerelmeskedő párokat a sűrűségben. Ó, hányszor csóválta türelmetlenül K. Nagy -190- Sámuel deres nagy fejét, midőn szerelmes, lángoló arczú párokat, kis varrólányokat vagy drága kisasszonyokat és rajongó fiatalembereket egymás mellett üldögélni láttunk a fák alatt! A férfi a nő kezét fogta és az lesütötte a szemét. Nagy úr apró, de festett bajusza alatt káromkodva dörmögött:

– Miért nem igér neki házasságot? – kérdezte tán egy vén mogyorófa-bokortól.

Hiú megelégedése jeléül napokig bólintgatott fejével, ha egy jól sikerült pásztorórát mutathatott meg az elhagyott ligetben.

Most azonban mindenki felügyelet nélkül tehette azt, a mit szíve diktált a Bujdos régi szilfái alatt, az egyenes úton mentünk a liget felé, a hol toronymagasságú fák egy kis tisztásra őrködtek. K. Nagy, mentorom egyetlen egyszer sem állott meg azoknál a helyeknél, hol a magas fű földre volt lapulva, mintha valaki feküdt volna errefelé.

Klapka tábornok segédtisztje és segéde, a franczia borbély, már helyükön voltak. A megyei irnok arczán még piroslott a szégyen azon bizonyos korcsmárosné miatt, a ki kegyes volt hozzám és kegyetlen hozzá. Szalonruhába öltözött és kis fehér nyakkendőt kötött. -191- Csupán nagy, szürke, kemény kalapja világított a homályban.

Nevelőm egy faderék mögé állított, hosszú perczek multak el, a tisztáson fojtott hangon beszélgettek.

– Szé bon! – mondta végül a franczia borbély, a ki délutánonkint apámat borotválta.

K. Nagy úr egy hosszúcsövű pisztolyt adott a kezembe. A tisztás végén komor arczczal állott legkedvesebb pajtásom, a hadsegéd.

Valaki tapsolt. A pisztolyt fölemeltem, karom megrázkódott a dörrenéssel. A hadsegéd szürke kalapja néhány lépésnyire elrepült. A kalapot találta a golyó.

Az erdőn hazafelé menet siető könnyű léptek hangzottak fel mögöttünk. Nevelőm megállást parancsolt:

Kisirtan, haloványan, szinte rendetlenül öltözve – istenem, be jó, hogy senki sem látta, – az anyám sietett utánam.

– Istenem! – mondta az anyám (de genere Csáky) és a két karjával átkarolta nyakamat. Sohasem magázott többet ezután.

A CZUKRÁSZ-BOLT.

A svájczi városban, a hol a magyarok laktak, volt egy czukrászbolt, amolyan félig kávéház, félig játékbarlang formájú helyiség, a hol divat volt találkozni; egyébként is a «magyarok kávéházának» hivták a városka lakói.

Külön-külön bizonyos tiszteletben részesült minden magyar a svájczi városban, még családi ebédekre, bizalmasabb jellegű háziünnepélyekre is meghivták őket a házigazdáik, de mindig csak egyenként. Hisz egykor hősök, hadfiak, szabadság-katonák voltak ők messzi Magyarországon és a sötét szakállas, sápadt arczú Beszterczy Barna volt a magyar Tell Vilmos. A szélesvállú Pogány Pál, a ki jelenleg azzal foglalkozik, hogy magányában kis madarakat tanít különös füttyökre és fehér egerekből koronázási menetet idomít, a magyar havasokra, a Branyiszkóra vezette honfitársait. Minden svájczi embernek tisztelnie kellett tehát az egykori hősöket, azonban kettesével vagy hármasával sohasem hivták meg a magyarokat házaikhoz. -196-

A kis czukrászdát, a magyarok tanyáját messzire elkerülték a városka lakói. A magyaroknak az a hirük volt, hogy a mint egymás között vannak, nyomban veszekednek, vitatkoznak, verekszenek, a szemekben sötét gyülöletek lobbannak fel és a hangban tompa indulat remeg, a kezek ökölbe szorulnak és a legjobb barátok halálos haraggal válnak el. A szövetségi ünnepen is a polgármesternek kellett széjjelválasztani a verekedő magyarokat, a kik valamely rejtélyes okból hirtelen összevesztek egymás között. A svájczi városka polgárai már ismerték azokat a ropogó, néha dobpergéshez hasonlatos szavakat, felkiáltásokat, a melyek a magyarok veszekedését megelőzték. A magyarok kávéházában pedig nem egyszer lódulnak meg a bútorok helyükön és a nagyerejű Pogány Pál, a ki kedves fehér egerét, az egérkirályt a mellényzsebében hordozta, vérbeborult szemmel kapta fel a kerek márványasztalt, hogy a vitatkozásban érve legyen.

A magyarok kávéházában éjjel-nappal játszottak. Rongyos tapétájú, elhanyagolt külsejű, sötétes helyiség volt a magyarok kávéháza. Bár jó magasan álltak a függőlámpák, a repülő -197- székek nem egyszer elérték az olajlámpásokat. A falat egy helyen pisztolygolyó szakította fel, másfelé a pádimentum görbült meg, mintha cziklopszok birkóztak volna a helyen, pedig csak egyszer tánczoltak a magyarok.

Egyenként szomorú, mélabús, szegény emberek voltak, mintha teher volna nekik az élet és sohasem merték teljes biztonsággal felemelni a fejüket, szegény hazátlan bujdosónak, boldogtalan számüzöttnek nevezték önmagukat; házigazdája előtt a félelmetes Pogány, a havasok hőse pergő könnyekkel arczán magyarázta hazája szomorú állapotát, emlegette kis birtokát, ősei házát és szegény elárvult feleségét, Kufsteinban sinylődő atyját; elmesélte a nagy folyókat és a hűséges fehér kutyákat; a májusi esőt, a mely megtermékenyíti messzi Magyarországon a végtelen síkságokat, mindig kalaplevéve üdvözölték a svájczi városka magyarjai; őszidőben felsóhajtottak, vajjon termett-e bor a honi hegyekben, míg karácsonykor elborult arczczal, távolba merengő szemmel osztották meg svájczi barátaikkal az ünnepi kalácsot. Ám egymás között, a magyarok kávéházában egyszerre megváltozott minden. A fejek büszkén szegeződtek az ég felé, arczukon -198- gőg és megvetés honolt, mintha lenézték volna egymást és senkit sem találnának elég különbnek maguk között, a kinek előre köszönjenek. Igy aztán a magyarok nem is igen köszöntgettek egymásnak.

A játékasztalnál gyakran gyanusították egymást hamisjátékkal, a fehér-egeres branyiszkói oroszlánról mindenki tudni vélte, hogy kisegítés czéljából néhány csomag kártya állandóan a kabátja belsejébe van rejtve, és Tüzi, a híres ágyús nyomban ellopott egy figurát a sakktábláról, ha ellenfele levette róla szemét.

A tekeasztalon valamely muszka játék járta, de Pogány ezredes csak akkor dobott képessége szerint, ha a bank tetemesen megnövekedett, így aztán behúzott minden tétet, a mely manőver nem mindig sikerült csendben.

Egy-két indulatos szó kellett csupán, hogy a lámpa lerepüljön a mennyezetről és parázs verekedés keletkezzék, mint otthon, messze Magyarországban, midőn egykor követet választottak Nagykállóban. A svájczi városkában lakott egy franczia borbély, a ki néhány tallérért mindenkit megtanított hamisan játszani. A magyarok szorgalmas látogatói voltak a borbélynak, hátulról kerültek az officzinába, -199- titokzatos jelt adtak, mire a franczia segédjére bizta a fodorítandó hajfürtöket és a tanítványnyal a hátulsó szobába vonult. Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között a havasi ezredes legszebb fogásai kárbavesztek a volt-ok terén és nem egyszer kénytelen volt türni, hogy megverjék saját fegyvereivel.

Csupán egyetlen egyszer hagyták abba a játékot a magyarok kávéházában. Midőn hirlap érkezett Magyarországból. Ilyenkor senkinek sem jutott eszébe megjelölni a kártyákat, a koczkába sem rejtettek hirtelen ólmot és a sakkfigurák valamennyien a helyükön maradtak, midőn a lord Byron-fejű Pásmáti János, egykor futár a fővezér mellett, a tekeasztal tetejére ugorva csengő szóval olvasta fel az ujság híreit. Ilyenkor úgy zúgott a kis kávéház, mint a méhkas.

Szenvedélyek, szomorúságok, bánatok ültek a büszke, a megvetés kifejezésére berendezett arczokra. És a franczia borbély kebelbarátja, az ezredes a márványasztalra borulva zokogott, a hol nemrégen trikket játszott honfitársaival, és ha lehetséges volt, hamis jegyzést tett a táblára.

A zúgást túlsüvöltötte az ifjú Pásmáti hangja, -200- a míg végigolvasta a hirlapot addig a részletig, hogy nyomatott Heckenast Gusztáv és fiainál. Később bort hozattak a padronéval és reggelig ittak, eleinte némán, később dalolgatva, végül czivakodva, nem egyszer véresen verekedve.

Ezek után nem lehet csodálatos, hogy a józan svájcziak messzire elkerülték a magyarok kávéházát.

Pásmáti János volt akkoriban a poéta a svájczi magyarok között és félszegségén nem egyszer nevettek honfitársai. Nevelő volt egy órás családjánál, a hol a ház hölgytagjait tanította Selley és Byron verseire. Az órásék komoly, rendes emberek voltak, senkinek sem jutott eszébe féltékenykedni az ábrándos magyarra, a ki csupa szerelmes verseket fordított a család nőtagjainak. Körülbelül úgy bántak Pásmátival is, mint azzal a lengyel gróffal, a ki néhány év előtt tánczolni tanította az órásnét és ezért ellátásban volt része; estére kizárták a kapun. A lengyel gróf alaposan meghízott az órás pompás konyháján, már nem mindig volt kedve ahhoz, hogy a különböző figurákat egy seprőnyéllel kezében tanítás czéljából eltánczolja, a gazda karosszékében szeretett üldögélni és a szemét a szőke asszonyra -201- meresztette. Az órásné egy darabig csodálkozott a tánczmester megváltozott viselkedésén, majd férjét figyelmeztette, mire a lengyelnek utilaput kötöttek a talpára.

Pásmáti óvatos volt. Sohasem nézett illetlenül a nőkre, – mert hisz a kisasszonyok felnövekedtek azóta – csupán a hangját illesztgette olyanformán, hogy a legköznapibb angol szó is szinte elfojtott szenvedélytől bugyborékolva jött ki száján. A míg a cseresznyevirágig nem jutottak a hölgyek a szótárban, Pásmáti my cherry blossom-nak nevezte úgy az anyát, mint leányait. Később már csak őszibaraczknak merte nevezni tanítványait, mert ezt a szót még nem ismerték a hölgyek, a mely szó az angolok között a legdrágább, leggyöngédebb megszólítás.

Az órás árulta óráit, a kronométerek pontosan mutatták a perczeket és a kis faházikóból a kakuk kidugta a fejét, ha rákerült a sor. Komoly, kevés szavú férfiú volt az órás, a nagyapja Tell Vilmos barátja volt és a szövetséges kantonokban messziföldön ismerték becsületes nevét.

Annál meglepőbb volt tehát, hogy e komoly és mindenképpen kifogástalan férfiú egy délután -202- kopogtatott Pogány ezredes lakásán, a mely a város végén volt egy tiszta kis kertben.

A havasi oroszlán még aludt, mert előző napon a Vasárnapi Ujság érkezett meg Magyarországból. Álmos dörmögéssel nyitott ajtót, majd levette a hálósüveget fejéről, midőn a köztiszteletben álló polgárt házában látta.

Az órás nem ivott sem szilvóriumot, sem meggyvizet, határozottan visszautasította a háromlábú fotelt, a melybe mindenáron kényszeríteni akarta az ezredes.

– Uram, ön és honfitársai a mi szabad országunk vendégszeretetét élvezik már esztendők óta. Mi nem kértünk önöktől útlevelet, nem kérdeztük a multjukat, még a nevüket sem. Habozás nélkül felajánlottuk házainkat és barátságunkat a bujdosó szabadságharczosoknak. Úgy-e bár, sohasem avatkoztunk az önök dolgaiba?

– Most azonban kénytelenek vagyunk figyelmeztetni önöket, hogy a svájcziak vendégszeretetének is van határa. Attól félek, hogy áldozata vagyok annak a vendégszeretetnek, a melyet a magyarok iránt eddig éreztünk. -203- Házamba fogadott ifjú magyar visszaélt a bizalommal, a melylyel kitüntettem őt, midőn házam női tagjai tanításával megbiztam. Ezredes úr a helybeli magyarok vezetője. Sziveskedjék intézkedni, hogy a sértés ne maradjon megtorlatlanul, különben kénytelen volnék a szövetségi tanácshoz fordulni.

– Visszaélés egy svájczi polgár jóhiszeműségével, – felelt az órás és eltávozott.

A kávéházban már javában állott a játék. Nagy fáraó-bankot adott K. gróf, a ki az elmult napokban Párisból Svájczba emigrált. Szenvedélyes arczok tolongtak a zöld asztal körül, a melyen halomban állottak Napoleon aranyai.

Mindenkit lebilincselt az izgalmas játék, csupán egy férfi nem vett részt a kártyában: Pásmáti. Pedig más időben nem egyszer volt diadalmas vezére az ifjú ember a játékbank ellen indított hadjáratnak és játékmodorát a legkorrektebb gavallérok is elismerték.

Az ifjú most egy félhomályos sarokba ült, -204- háttal a játszók felé és kezére támasztotta fejét.

Az ezredes megállott a háta mögött és azt vette észre, hogy Pásmáti egy miniatür képecskét szorongat a kezében. Barna, apáczaképű, áhitatos tekintetű hölgy arczképe volt a miniatürön. Szerelem, égi, földöntúli boldog szerelem volt ez arczocskán, a melynél finomabb, gyöngédebb arcz nem volt az Alpesek között. Az ezredes megismerte a képet. Az órásné arczképe volt.

Egyetlen kézmozdulattal kiütötte a képecskét az ábrándozó ifjú kezéből.

A Byron-fejű ifjú talpra ugrott és az ezredesre vetette magát. Vadul ropogtak az izmok és az egykori branyiszkói oroszlánnak nagy erőfeszítésébe került, míg a vérig sértett ifjút le tudta rázni a nyakáról.

A fáraó-banktól felállottak néhányan, a kik már elveszítették a pénzüket.

– Párbajt akarok! – kiáltotta magánkívül Pásmáti. – Megölöm a gazembert.

– Ugyan ne bolondozzatok! Szegény bujdosó magyarok nem szoktak egymás között párbajozni.

A miniatür üveglapja eltörött a dulakodásban és a drága arcz beszennyeződött. Pásmáti vérbeborult szemmel fordult az ezredes felé.

A fáraó-bank reggelig állott. Pogány ezredes elveszítvén a pénzét, már csak abban reménykedett, hogy a nyertes bankár megkönyörül rajta. Pásmáti egész éjszaka fel és alá járt a kávéházban. K. gróf, miután beseperte a svájczi magyarok pénzét, abbahagyta a játékot. (Mondják, hogy még aznap tovább emigrált.) A játékosok fáradt kétségbeeséssel, tompa dühöngéssel maradtak ülve helyükön.

– Kiváncsi vagyok, hogy elintézhetem-e végre-valahára a közöttünk fennforgó ügyet Pogány ezredessel? Valóban gyáva hamiskártyássá lett volna az egykori branyiszkói hős?

Az ezredes talpra állott. Hohó, hisz ez ügyben itt némi anyagi előnyökre is szert tehet.

A zsebei konganak az ürességtől és a város egyik leggazdagabb polgárának teend szivességet, ha elintézi Pásmátival ügyét.

– Tehát gyerünk, – mondta némi élénkséggel. – A pisztolyok a lakásomon vannak.

Csendben, szótlanul hagyták el a magyarok a kávéházat. Egyik-másik elmaradozott, aludni tért. Mire a város végére értek, csupán a két szekundáns maradt a párbajozni induló felekkel.

Az ezredes fekete tokban kihozta a pisztolyokat a házából. A hóna alá vette és nyugodtan megindult előre, a kis tisztásra, a mely az erdőcske szélén huzódott.

Először ő emelhette fel pisztolyát. Sokáig czélzott, az ezredes nyitott szemmel állott tíz lépésnyi távolságban.

Az ezredes «kapásból» sütötte el a pisztolyt. Pásmáti megingott, aztán arczára bukott.

Néhány napig nem kártyáztak a magyarok kávéházában. Az ezredesnek kellemetlenségei támadtak a hatósággal, de egy helybeli tekintélyes -207- polgár közbenjárására nem esett bántódása. A tanuk azt vallották, hogy Pásmáti vigyázatlanságból önmagát lőtte meg.

Hirlap jött Magyarországból. Reggelig ittak a magyarok. Néhány nap mulva az ezredes fáraó-bankot adott a kávéházban és tekintélyes összeggel vonult vissza.

A SILBAK.

A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű nyirségi úriember, a ki nemcsak arról volt híres, hogy két pakli svájczi kártyát egyszerre eltépett, hanem nevezetessége volt, hogy ezer költeményt tudott. A költők nem irhattak olyan verset, a melyet Matskási el nem olvasott. Egyszer unalmában – míg a hazulról indított pénzmag megérkezését várta és négy nap és éjszaka feküdt étlen-szomjan ágyában – megtanulta a Csokonai Dorottyáját. A pénz megjött, hamarosan el is fogyott, mert szerencsétlenebb kártyást nem szült magyar anya Matskásinál, de a Dorottya megmaradott. Általában azonban csak szerelmes versek megtanulásával foglalkozott, mert bár elmulott harminczhárom esztendős, olyan szerelmes volt, mint egy jurátus. Természetesen Fruzsinkába. Nem nagy kunszt volt ez a régi Füreden, a hol a mocsárláz lakott a tó nádasaiban és a szerelem a platánok levelei között úgy repdesett, mint egy kis madár. A ki nem lett maláriás, az -212- szerelmes volt. Vénséges vén öregurak, a kik már csupán szüretig, vagy legfeljebb az első disznótorig szerették volna kitologatni az életüket, nyugtalanul forgolódtak ágyukban. Köszvényes nyögés helyett Fruzsinka nevét sóhajtották. Bizay úr, a kártyabarlang bérlője, néha úgy elgondolkozott magában, hogy csaknem elfelejtette letenni a zsinórból a kártyapénzt. A félszemű Komoróczy kapitány majdnem kilőtte az ép szemét, mikor a pisztolyát töltögette. Ostfi és Gyurcsik, a kik közös kasszára játszottak és még kalapot is egyformát vettek, úgy nézegették egymást, mint két dühödt vadállat. Matskási Miklós a zöld disznóra gusztált, Himfy-verset mondott magában és valamely öntudatlan, túlvilági mosoly jelent meg az arczán, mikor az utolsó bankóját is elveszítette. Mehetett haza szerelmes levelet írni.

Ha ugyan még él valahol Matskási Miklós, – a savanyúvíz hosszú életűvé szokta tenni az embereket – bizonyosan jóízű fejbólintással gondol vissza a füredi nyárra. Midőn tavasztól késő őszig nem csinált egyebet, mint kártyázott – bánatában, és este szerelmes levelet írt túláradó boldogságában. Odahaza – a -213- Nyírben – a gazdasági szerződések megfogalmazásakor gyakran eltévesztette a nagybetűt, a pontosvesszőt mindig tétova, de büszke élvezettel rakta fel, mint az idegen szavakat kivágja némely ember, a melyeknek helyes értelmét nem tudja teljes bizonyossággal. Szerette, ha a postamester válaszol helyette a levelekre, a melyeket nagyritkán kapott. Komoly, nagyfejű, mélázó szemű férfiú volt, mint a furulyaszó a homokdombok között. Kopaszra rágta a ludtollat, a míg az adóintésre erélyesen válaszolt. A tintába eczetet kevert és a falról vette a porzót leveléhez.

Bezzeg, Füreden már az aczéltoll járta és finom levélpapiros, a melyet Bécsből hozatott a veszprémi gyolcsossal, a ki messzi vásárokra járt. Két kis gerle csókolódzott a papiros balsarkán és a boritékon kék folyondárból szőtt M betű volt. És míg éjjelente tétovázva hangzott alulról, az Esterházyból a czigányok muzsikája, – a primás elfelejtette a stimmet egy-egy nagy zsinór láttára, a czimbalmos szórakozottan ütögette a levegőt, a míg az ütközet eldőlt, csupán a nagyon füstösképű nagybőgös húzta változatlanul a sarokban a maga egyhangú nótáját, mert babonaságból -214- nem volt szabad a kártyásokra néznie s tavasztól-őszig egy fogason felejtett ócska százgallérosnak muzsikált, – Matskási Miklós szent szerelemmel simogatta meg a violaszinű papirost, ajkához érintette a tollat és kezeügyébe állította a pecsétviaszkot, míg a czímeresgyűrűt megfordította ujján.

Mindenki írt már szerelmes levelet. Az írók és a költők összes munkáiban nem található fel annyi hév és érzelem, mint a mennyit egy rövidke szerelmes levél felfoghat magában. Ah, hányszor írták már le éjszaka, csöndes gyertyafénynél, nagy titkon, a hold által megvilágított ablakdeszkán ezt a szót: szeretlek. A tollak és ónok azonban mindig megremegnek még sok száz esztendő múlva is, mikor e szóhoz érnek, és ki tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, a melyek ilyenkor támadnak a levélíró szívében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt pirostetős házai feltünedeznek a völgyben és a gráczi Elefántból a fehér abrosz piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át; gondolás éjszaka Velenczében régi paloták árnyékában; holdas este egy kis útszéli fogadóban Milanó felé és a magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi -215- fehérré, titokzatossá fesse a kedves párnán nyugvó barna kis fejét; hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában a Julia erkélye alatt és délutáni vizit a bécsi kapuczinusok sírboltjában, a hol halott császárnék koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási katona-korában, az olasz csatamezőkön marsirozván, bejárta e helyeket, húsz éves volt és anyjától kapott amulett megőrízte minden veszedelemtől. Tehát nem irhatott másról, mint a gráczi gyorskocsiról, a melyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algiri partok fölött ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos ködöt napfelkeltekor, vagy Madrid lámpásait, a mint a felhőkre vetik fényüket… Matskási csupán velenczei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, a mely boldogan szeli a hajnali tengert, és leveleiben gyakran hasonlította őt zamatos fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő fekete szentképhez valamely kis olasz templomocskában. Minden szerelmes másnak látja kedvesét, és bizonyos, hogy azok a nők, a kik sok szerelmes levelet kaptak különböző férfiaktól, öregségükre nem tudják, hányadán vannak vele: aranypirossal szegélyezett bárányfelhőcske, -216- vagy havasi kürthang voltak-e életükben? Olyik asszonyság kis majom, vagy mókus volt fiatalkorában. És hány tiszteletreméltó nagyasszonyt neveztek boczinak, a míg megfakult az írás a szerelmes levélen!

Matskási minden éjjel megírta a szerelmes levelét, kétszer is elolvasta befejezés után és gyönyörködött a kellő helyen felrakott pontosvesszőben. A nagybetűket sohasem tévesztette el és a gyermekkorában öntudatlanul hallott nyirségi szelet és a benne andalgó furulyaszót most valóban újra hallotta. A Tiszában áll a hold és szinte lopva úszik a part árnyékában. Majd tél volt és deczember dörmögött, a hideg napfényben lakodalmas szánkók csörögtek. A veszekedő öreg kulcsárné helyett új asszonyszemélyt fogad, kitataroztatja az ősi tetőt az udvarházon, kirúgja a szobából a tisztátalan agarakat: minden éjjel megkérte Fruzsinka kezét a levele végén.

Aztán piros pecsétet ütött a borítékra és gondosan megczímezte. Ah, mily finomkodva tudta már leírni e nevet: Fruzsina. Pedig még nemrégiben is lusta volt a nagy F-et megkülönböztetni a B-től!

Százegy levelet őrzött már a szekrényben -217- Matskási, hisz sohasem küldte el az éjjel megírt sorokat másnap. A hajnal még álmodozva lelte: a zsalugáteren becsempészi a levelet a Fruzsina szobájába, vagy tán elutazik Pestre és ott feladja, hogy ne találja ki mindjárt Fruzsinka a dolgot. Majd megint mást gondolt. Egyszerűen, bátran a kezébe adja és futásnak ered. A leírt mondatok, drága megszólítások, finom érzések muzsikáltak a fülébe, a míg elaludt. Másnap aztán újra kezdődött csatája a rossz szellemekkel, a melyek kártyajárását befolyásolják. A vörös alsóval, a mely mindig későn jött. Vagy Tömösváry táblabiró úrral, a ki nap-nap után aludt mögötte és olyan alattomosan kezdett hortyogni, mintha csak szimulálná az alvást: vajjon kellemetlen volna-e a társaságnak, ha igazán elaludna, – mialatt jobblábával titokban lefelé nyomta a balról a csizmát. És az ablak felsőszárnya nyitva volt és Bizay úr mindig czukrot szopogatott. Hogyan is lehetne szerencséje, mikor a félszemű kapitány titokban burnótot szív és váratlanul akkorát tüszszent, mint egy pisztolydördülés. Egyszer mégis csak szétrobban ez az ember, ez a kegyetlen, vérszopó gibicz, – pedig már megtiltották neki a tubákolást -218- a hazárd-játék mellett. A makkdisznót miért fülezi meg állandóan Garamváry úr? Istenem, csak szerelem ne volna, a mely tönkreteszi a legjobb kártyajárást.

Majd őszre fordult az idő és Fruzsinka mindennap megfenyegette a gavallérokat, hogy már utazik, elutazik Füredről, tán Bécsbe, tán Olaszhonba, – a telet Párisban szeretné tölteni. Matskási Miklós tízoldalas leveleket írt éjszakánként. November élt e levelekben, kis falusi temetőkből lengett a faggyúgyertya szaga, apró sirhalmokról, a hol kis gyermekek alusznak. Zimankós eső veri a postakocsi bőrfedelét Klagenfurt és Grácz között, fehér köpenyegében ül a császári tiszt úr, velenczei úrnő képe sajog a szívében és mindjárt felporozza a pisztoly serpenyőjét, hogy végezzen magával. Tehát nemsokára vége lesz mindennek, Fruzsina elhagyja a tájat, a hol kis lába alig látható nyomokat hagyott a homokban és a sétatéri pad oldalán merengve hullott alá indiai kendőjének csücske. Az ismerős három vadlud, a mely Badacsony felől szállva jelenti az estét, mind pontatlanabb légi útjában, reggel pára van az ablakon, a melybe női nevet lehet írni.

– Holnapra megrendeltem a kocsit! – -219- mondta Fruzsina egy este, a míg meghatottan, szomorkásan függesztette a szemét a búskomoly Matskási arczába. Eddig ugyan sohasem mutatta, de most jószívű nők módjára, megsajnálta a szerelmes férfiút és gyöngéd, finom emléket akart hagyni maga után.

Utolsó levélpapirosán utolsó levelét megírta ezen éjszaka. Hideg orkán süvölt a lombardiai mezőkön és egy fiatal katona silbakot áll egy távoli puskaporos toronynál. Karácsonyeste van, otthon, a Nyirben, kerti bort isznak a kalács mellé.

Aztán elővette valamennyi levelét. Sorban megnézegette a borítékokat, egyiket-másikat fel is nyitotta közülök és bosszankodva csóválta a fejét például egy juliusi éj történetén, midőn határozottan öngyilkos akart lenni.

Nagy cserépkályha állott a sarokban, a levelekkel begyújtott a kályhába. Éjszaka kigyulladt a korom a kéményben és az Esterházy féltetője leégett. Fruzsinka és a kártyások rémülten szaladgáltak a folyosón, csupán Matskási aludt megelégedetten, nyugodtan.

ESTI ÓRÁK.

Abban az időben, mikor az Esterházy volt a világ legszebb fogadója, nemcsak Füreden, de egész Magyarországon és a csizmahúzónak, valamint a vendégszobának, a töredezett, haloványzöldre kopott zsalugáternek, Anton úrnak, a feketekabátos, pápaszemes bérszolgának, az ablakokat eltakaró platán-leveleknek és a sötét folyosón érezhető fogadói szagnak – régi sörök, borok, pörköltek és czigányok szagának – különös legendája volt Magyarországon, a melyről havas télben nők álmodtak az alföldi uriházakban, fiatal hölgyek hosszan ábrándoztak az őszi esőbe merengve Kassán vagy Újhelyben, az elmult gyönyörű nyárról, egy éjjeli zenéről, egy szeles délutánról, midőn a Balatonnak hátán kidugták fehér lábukat a tihanyi tündérek: ez időben Polkányi János polkányi földbirtokos és öregúr zsebórája szerint járt a gyorskocsi, huzatott meg az ebéd kezdetét jelző harang a fogadó tornáczán és a hold is bizonyára a nevezetes zsebóra szerint ment aludni hajnalonként. -224-

A Polkányi órája! Milyen nevezetesség volt egykor Magyarországon! Adomákban, a melyeket jégszürke szakállú öregurak agarászebédek után, a kis poharak idejében (midőn a banda még csak a folyosón hangol és a nagybőgős két kézre támasztott fejjel bámulja hangszerét a sarokban, mintha sohase látta volna ez embernyi nagyságú embert, a melyet élettársának vállalt és a bőgő a falnak dőlve hallgat, szomorúan, szótlanul, elgondolkozva, mintha adósságán gondolkozna), vagy csöndes falusi estéken, midőn a patience-kártya már elvégezte tennivalóját, a szél alig hallhatólag dorombol a kémény körül és nagyanyánk letette a regényt, a melyet tán századszor olvasott életében, este új hó esett a barna kert nyugtalankodó, zörgő faleveleire és a lánczaikról elbocsátott ebek téli kedvvel és türelemmel nyujtózkodtak az udvaron, a kulcsárné sombefőttel kedveskedett a vacsorához és nagyanyám a leereszkedett esti csöndességben megint róka-ugatást hallott a nádas felől, mint tél elején mindig: gyakran hallottam Polkányi órájáról, a legjobb zsebóráról, a mely Füreden, Magyarországon, a hatvanas esztendőkben feltalálható volt. A legenda szerint a nap, hold -225- és csillagok járása látható volt az órán, álmatlan éjszakán harangjátékkal mulattatta gazdáját, felébresztette reggel és napközben elvitte azokra a helyekre, a hol Polkányi úrnak megjelenni kötelessége volt: a czukrászhoz és a sétatérre. A bécsi Szent István-tornyon éppen annyi időt mutatott az óra és a füredi szívbajosok érverését kitünően jelentette. Midőn Császár Fruzsina elutazott Füredről, késő őszszel persze, szüreti dalok elhangzása után, a pókfonál, mint a kalendáriumbeli öregember szakálla szálldosott: a Polkányi bácsi óráján tartotta számon a füredi közönség, hogy Fruzsinka hol és merre jár. Az öregúr kivette a tekintélyes órát a sétatéren, vagy a tóparton és a mutatólapra, a mely égi jelekkel volt felszerelve (a skorpió aranyból volt), reápillantott:

– Fruzsinka most ért Veszprémbe! – mondta és elhallgatva körülnézett a platánok alatt, a melyeknek levelei őszi költemények búbánatos hangulatával szálldostak alá, hogy reggeltől estig elborítsák az utakat és a megritkult gallyakon át mindig tisztábban lehetett látni a tó túlsó partjait.

Fruzsinka messze utazott. A bécsi tánczosnő, -226- a ki azon régi és felejthetetlen nyarat Füreden töltötte, a zöld- és hervadt-vörös színü bőrládákat kis ezüstkulcsaival bezárván, kijelentette, hogy tán többé sohasem jön Magyarországba. A bécsi szinházban új tánczmutatványok várták, aztán Baden-Badenban fellép a Társalgó szinpadán, talán Bolognába is elutazik, a hol egy temető van és egy sírdomb, a melyen egykor üldögélt. A füredi táblabirák után ismét elkövetkezik a nagyvilág, Páris, talán London, nagy Európa, a hol a szinházakban este felgyúlnak a csodálatos lámpások, és Homburg, a hol arany peng a zöld asztalokon és a nyerők ékszert és virágot vesznek a tánczosnő tiszteletére. Ám sohasem felejti el a füredi holdas estéket, a vadludak kiáltását az esti tó felett, a Tihanyból hangzó harangszót, a mely manapság úgy csendül meg a távolban, mint a Kisfaludy regéiben, a szerenádokat és éji dalokat, a melyeket boldogtalan gavallérok rendeztek ablaka alatt; sohasem felejt el semmit, szíve és lelke itt marad, érzelmes dalai tovább csengenek a füredi platánok alatt, ám télen Bécsben fog tánczolni a téli kertben. S egy napon az órára pillantva, így szólott Polkányi bácsi az Esterházy tornáczán: -227-

Boldogtalan, esős nap volt, téli hűvösség és alföldi falvak szomorúsága kopogott a fogadó tetőjén, elhagyatott udvarházak és elmerengve füstölgető kémények, búskomor, sáros ebek és életunt öreg cselédek, az égboltozat nyugati oldaláról kelet felé utazó végnélküli felhők és dohos, régi családi lim-lommal megrakott szobák képe jelent meg a gavallérok képzeletében, a kik nyáron és őszszel a bécsi tánczosnő társaságában napfényes olasz ligetekről, színes vitorlájú gályákról, vagy Páris esti lámpásairól beszélgettek. Már csaknem jó ismerősük volt a svájczi reggel a rózsaszínű havasok között, a hol az erdőkben a piros gyöngyvirág nyílik, mint a hajnal leánya; Bencsik, a sárosi gavallér estenden a tó partján hallgatván Fruzsinka lágy madárhanghoz hasonló szavát, képzeletben postakocsin ült az Anglia déli részeibe vezető országúton, a mely helyet a britek virágos kertjének szokás nevezni; Barbulyai – az erdélyi hegyek közül – az egyedüllét óráiban, lefekvéskor, vagy ábrándos délután a bécsi tánczosnő hattyúprémes szinházi kabátját őrizte karján az öltözők -228- folyosóján; Micskei nyirségi pajkos és egykor gárdista, az osztrák és olasz határon ült egy vendégfogadóban, a míg az utazókocsi kerekét megigazítja a kovács, a padrone piros borral szolgál, szentképek és rablók puskalövéseinek nyomai vannak a falon, messze alkonyodik és a nyerges ló hosszan nyerít a csöndességben, – persze Fruzsinka is ott ül valahol a fogadóban, fején kis utazókalapka és a német városkába utaznak, a melynek czukrászboltjáról Turgenjev regényt írt és a regényt együtt olvasta a tánczosnő Micskei Mihálylyal a füredi sétatéren… És otthon, a Nyirben, a hová nemsokára menni kell, – hisz a nyárnak vége – csupán egy vén szukaagár ásít a tornáczon, a hol régi ujságokkal van kibélelve a nagyapjáról reámaradott karosszék.

Minden elment Fruzsinkával a gavallérok életéből. Könnyű bárányfelhők és csillogó őszi napfények sohasem mutatkoztak többé a táj felett. A platánokon már alig volt levél és a czigányok régen elszöktek a fürdőhelyről. Estenden némán, elgondolkozva, de nagyon bőven ittak, mintha három feneketlen lyuk keletkezett volna egyszerre az Esterházy-fogadó -229- étkezőszobájában. Anton, az öreg pinczér két karján hozta a pintes üvegeket és a poharak szótlan szemlélődésnek voltak alávetve. A poharak – ezek a hűséges barátok, a kik az élet tekervényes útjain türelemmel várják a megsebesült férfiakat zöldlevelű csárdák asztalán – kifogyhatatlan buzgalommal szolgálták a gavallérokat. Annyi látnivalót nyujtottak esténként, a mennyit már el sem viselhet az ember. Fekete női hajak, álmodozó asszonyszemek és tojásdad alakú finom arczocskák mutatkoztak a busongó gavallérok előtt. A poharak összecsendülésében lágy hangja hallatszott valakinek és az odakünn kopogó őszi eső mintha könnyű lépteit utánozná valakinek a ki innen messzire elment.

– Fruzsinka most már Bécsbe érkezett a gőzhajón – mondá halálos biztonsággal.

A gavallérok összenéztek, de senki sem mozdult meg az Esterházyban. Mintha féltették volna egymástól bánatukat, gondolatukat, ábrándozásukat, esti merengésüket: nem merték egymást elhagyni, hogy hátha valamely csalás, vagy előny érheti az egyedül maradottat. -230- A szájuk sohasem nyilott beszédre, halkan, titokban sóhajtottak bele a poharukba, s nem kérdezték egymást sohasem, hogy mért nem birják elhagyni Füredet, a szürke tavat, kopasz sétateret, hol egykor oly tündöklő volt a nyár…

Az első hó is megérkezett és a czinke pittyentett a hideg faágakon. Polkányi bácsi összeránczolta homlokát, a mint órájára nézett.

Ekkor aztán hazamentek a gavallérok ásító agarukhoz és a düledező kéményekhez, a melyekből őszidőben oly végtelen csöndességgel szálldos az akáczfa füstje.

RÉGI HÁZ.

Későn, őszfelé, midőn a nagyanyámat, született Radics Máriát mind elhagyogatták a gavallérok, a kik harminczhárom esztendeig reménykedtek, hogy Radics Mária mégis férjhez megy valamelyikhez, Gertrud lett az úr az udvarháznál, a hol olyan öreg cselédek voltak, mintha a Kisfaludy regéiből maradtak volna itt, a mely regéket estenden félhangon olvasta nagyanyám, az aranynyal és pirossal diszített könyvet többször leeresztette kezében és a lorgnette felett elgondolkozó pillantást vetett a nyugtalan tűzbe. A háztetőn a szél lakott és éjszaka egy vén szilfa megérintette az ablakot. Gertrud, a mely csaknem akkora volt, mint egy házőrző eb, lomposan, iromba bundájába burkolózva dorombolt a nagyanyám lábánál. Olykor minden ok nélkül felszökött helyéről, átutakon elhagyta a házat és ismeretlen helyeken csavargott egyedül, rejtélyesen. Máskor órákhosszáig figyelte nagyanyám hozzá intézett szavait, megbeszéléseit az elhalt gavallérokról, adókról és a ház körüli -234- javításokról, a melyeknek Gertrud bizonyára épp oly ellensége volt, mint akár nagyanyám. Kőmívesek jöttek és mindenféle szemetet, port és mész-szagot hoztak magukkal. Az asztalos gyaluforgácsa lehetetlen utakon az elzárt fehérneműs-szekrényekbe is bebujt, míg a szobafestő halálos elkeseredéssel fujta a maga egyhangú nótáit. Ah, ilyenkor nem volt kellemes az élet az udvarházban. Öt év előtt jártak itt utoljára a mesteremberek, de mindnyájan rettegéssel gondoltak vissza a korhely Fabricskára, a ki mohos zsindelyekkel szórta tele az udvart. Gertrud valószínüleg azt felelte nagyanyámnak, midőn arról volt szó, hogy a szélben himbálózó zsalugátereket, maguktól felnyiló ajtókat hozzáértő mester gondjára kellene bízni, itt van Péter, kiszolgált katona és komornyik, a kinek olyan hosszúujjú frakkja volt a születésnapi ebédek alatt, hogy a mezei cselédség, csősz, révész, kerülő már reggeli mise után elhelyezkedtek a kocsiszinben, hogy Pétert majd kék frakkjában lássák, a melynek tenyérnyi gombjain ötágú koronák voltak és dereka a térdhez volt szabva. Szép kabát volt! Talán csak karácsonykor hordanak olyan kabátot nagyon öreg inasok, – azóta, hogy -235- Péter levetette az urasági ruhát és ingujjban mutatkozott, harapófogók és kalapácsok társaságában. Napról-napra verte az ajtókat, régi vasakat zörgetett a padláson, a zsalugátereken olyan kopácsolást vitt véghez, mint a forradalomban a vörös horvátok golyói, – Gertrud elégedetlensége jeléül napokra elszökött nagyanyám lábától és Radics Mária végül egy félig rombadőlt mezei házat jelölt ki Péternek, a hol a kalapálást, reparaturát folytathatja. A kék kabát a nagyon hosszú ujjakkal gazdátlan maradt.

Régi szép ház volt a nagyanyám háza, olyanforma, a milyent az ember csöndes éjszakákon karosszékben és óbor társaságában elgondol magában. Egy órányira volt a vasúti állomás, a hol a barnaköpönyeges, villamos fényben sugárzó expressvonat is megállott téli alkonyatokon, a mozdonyból gőz és tűz áramlott a ködbe s egy másodpercz mulva tovarohant a nesztelenül gördülő, hosszú vasuti kocsi, a melynek oldalára piros betűkkel a világ fővárosainak neve volt felírva, míg a kis birtokhoz tartozó nádas sziget közepén pákász-kunyhó füstölgött, benne egykoron bujdosó honvéd tanyázott, és a csendes, emberhangtalan -236- tavacskára évekig járt megpihenni két kócsag-madár, mint tündöklő, fehér égi álmok. Kis patak szaladt a kert alatt olyan halkan, mint a dajkamese és rajta kis híd folyondárral belepve, valahol egy rozoga, öreg csónak, a melyet «Bölömbiká»-nak hívtak, az eső már lemosta a fehér betűket, máshol régi tölgy alatt egy kis pad, a hol ifjúkorban regényt olvasni, vagy regényt szőni lehetett. És az enyhe illatú szobák falairól régi emberek olajfestéses arczképei nézegettek alá, a varróasztalkánál egykor karcsun és fehéren üldögélt az égbeszállott nőtestvér, a vadásztarisznya valaha atyád nyakába volt vetve és a könyvespolczon találhattál könyveket, a melyekben be volt gyűrve a lap egy versnél, vagy egy regényfejezetnél, a melyet meghalt rokonod olvasott. A kis ezüst feszületet ágyad mellett egykor jó anyád csókolta meg esténként, mielőtt álomra hunyta volna szemét és a Beregszászy-féle zongorában bizonyára benne maradt egy félig eljátszott alkonyati dalnak a zengése. Bolondos, nagyfejű házőrző ebek megható hűséggel ugrálták körül kocsidat, ha esztendő mulva hazaérkeztél, és a kályhák oly serény szorgalommal ropogtatták az akáczot, -237- mintha még mindig itt tartózkodna valahol a szomszéd szobában a felejthetetlen öreg úr, a ki élete utolsó telén mindig fázott és mindenféle meleg bundák és kabátok kitalálásán törte a fejét, – napokig elgondolkozva simogatta az öreg Weisz szűcsmester mustrába hozott bárány- és vadmacskabőreit. A pirosbajuszú levélhordót dévaj hátbaütéssel fogadta a falusi szobaleány, Treszka, a kulcsárnő, életbevágó fontossággal kezelte kulcsait, ajka szélét figyelmesen megtörölte fehér kötényével, míg a vacsoráról tanácskozott nagyanyámmal, különösen abban az időben, a mikor még a gavallérok jártak a házhoz, a felejthetetlen öreg úr barátai és mindenféle tréfákkal mulattaták a fehérhajú dámát. Micskei a töltött káposztát szerette, Csoknyay ténsúr a gyönge bárányt, Bombelles, a nyugalmazott katonatiszt a paprikásért rajongott, lombardiai csatamezőkön főtt paprikásért, a távolban olykor megvillan az esti szürkületben egy ágyú tüze, mint messzi mennydörgés… A gavalléroknak felváltva kedvezett az étlap, bár Micskei néhanapokon eltétette a töltött káposztát és öreg lován agarászva a tájon, megállott a középső ablak alatt, a melynek kiugró erkélye volt, és -238- szürke bajusza alól, a melyen az őszi rétek köde és dere helyet foglalt, megkérdezte, hogy megvan-e még a töltött káposztája. A vén Péter – a kalapálási szenvedély kitörése előtt – olyan méltósággal járt-kelt a pincze tájékán, mint egy irodafőnök. Bort huzott le. A fiatal szobalányokkal ilyenkor nem állott szóba. S a nagyanyám – a gavallérok idejében – néha-néha elővette a gazdasági számadásokat, okulárét tett fel, Gertrudot csendre intette, miközben az ámbituson levett süveggel állott a kerülő és a révész. A hangos pávát a hátulsó kertbe zavarta a sánta udvaros, csupán a nagy óra merészelt komolyan és tekintélyesen tiktakolni a házban. De ez abban az időben volt, mikor a gavallérok még éltek és a nagyanyám félig tréfásan mondogatta, hogy szereti rendben tartani a hozományát. S aztán tél lett, az első hóval csíkot hozott a révész a befagyott morotvából, de a csíklevest már csak Micskei úr élvezte. A gavallérok ágynak dőltek. Karácsonykor egyedül voltunk, a hosszúujjú inaskabát még felvétetett, de a farsang már jóformán fánk nélkül mulott el. A gavallérokat elvitte a tél a felejthetetlen öreg úr után, a kerülőt többé nem rendelte nagyanyám a -239- folyosóra, a pinczekulcsokat az ágya fölé akasztotta, Treszka, a hűséges kulcsárné azt főzethetett, a mi eszébe jutott.

Gertrud kimarta a gavallérokat a nagyanyám mellől, a vén macska egyedül maradt az öreg asszonysággal, olasz hadjáratról, gyönge bárányról és agarászat utáni helyes táplálkozásról többé senki sem beszélt a bolthajtásos szobákban. A régi házban olyan csendesség lett, mint egy bealkonyodott szívben, a melyben a hamu befedte az utolsó szerelem tűztojását. A körmagyar csodálatos figurái, a melyeket a nagyanyám még fehér hajjal is gracziózusan tánczolt, – ha éppen régi bálokra terelődött a társalgás és Bombelles nyugalmazott tiszt a zongorához ült – többé nem ingerelték a mindig finom czipőbe bujtatott kis lábat. Csoknyay ténsúr a gazdasági reformokat már nem hangoztatta és puszta ábránd maradt a széllel hajtott vízhuzó gép, a melyet évekig tervezett a nagyanyám birtokára. Micskei ült legtovább a szalonban. Ha újra fiatal volna, Párisba menne nászútra, az expresszvonat fülkéjében havanna-szivar füstje szálldos, a szakács franczia reczept szerint főz és Érsekujvárott muzsikálnak a vonatnak. -240-

– Asszonyom! – mondta a szürkebajuszú gavallér és könnyedén sóhajtott, mintha valaki első szerelméről, élete boldog napjairól, régi szerenádról, egykori csókról, titkos kézfogásról és szentséges szép érzelmekről beszél estefelé, mikor már minden elmulott.

– Ah, egykor magam is vágyódtam… Párisba vagy Rómába, valakivel utazni, a kit nagyon szeretünk és éjjel kocsin menni ismeretlen városban, a hol a fogadó a Római császárhoz van czímezve.

Micskei kinyitotta a kályhaajtót, megnézte a tüzet, mintha még mindig élne a felejthetetlen öreg úr. És elment farkasbundájában, a melynek olyan szaga volt, mint a télnek a pusztai csárda ivójában.

– Barátném, – mondta a vén macskának – én most ágyba fekszem, mert nagyon fázom. Talán örökre elalszom. Vigyázz a házra és a háztájára.

Gertrud felelt valamit, tán igéretet tett. Radics Mária nyugodtan elszenderült estvére.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

24	»Milfay	«Milfay
64	fefelt	felelt
67	mindenféfe	mindenféle
119	tartett	tartott
135	reszeiből	részeiből
146	mielőlt	mielőtt
186	erintkezett	érintkezett

The Project Gutenberg eBook, Mákvirágok kertje, by Gyula Krúdy