Eötvös Károly Munkái

xxi. kötet.

A BAKONY

I.

Eötvös Károly Munkái

XXI.

A BAKONY

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A BAKONY

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

-1-

I.

(Mekkora a Bakony? – A Bakony különös bája. – A magyar köznemesség. – A norman és a magyar. – A nemes magyar lélek. – A magyar sziv a leggazdagabb.)

Tájékoztatóval kell Bakony czimü művemet kezdenem. Olyas valamivel, a mit iró emberek előszónak, előbeszédnek szoktak nevezni. Én nem igen szoktam ezzel élni. Álljon helyt az irói mű a maga erejéből, az előre való ajánlgatás úgy se sokat ér. A mű tartalmát nagyon is vázlatosan ugyan, de mégis megmutatja a mű végén a tartalom-mutató. A kinek félkedve van az olvasáshoz: ezekből kiválogathatja, mit akar olvasni egész kedvvel.

Most különösen mégis van szavam e műhöz előre. Talán nem is annyira a műhöz, mint anyagához, tárgyaihoz. Hiszen a mű, mint irodalmi alkotás, alig különbözik eddigi műveimtől. Nem ér többet s talán kevesebbet se, mint azok. Irásom módja s természete se változhatott sokat. Talán csak annyit, hogy a költői erő forrása az életkor haladtával nem oly zugó, harsogó -2- s nem oly fénylő, mint volt vagy lehetett fiatalabb korban.

Bakony.

Országunk egyik része Fejér-, Veszprém- és Zalavármegyékben. Összefüggő hegység, melyet rengeteg erdők boritanak. Ma már nem annyira, mint hajdan, mint még az én gyerekkoromban is ezelőtt hatvan évvel.

Mekkora hát a Bakony-erdő?

Napkeleti vége a Gaja völgyére dül Fejérvármegyében. Patak ez a Gaja vize, Veszprémvármegye Bakonyának lejtőin ered s onnan csatangol délkelet felé a szomszédos Fejérbe. A Bakonynak szinte természetes határa napkelet felé.

Ha most már a Bakony gerinczét, közepének vonalát végigmérjük napnyugat felé Veszprémvármegyéig s e vármegyében az öreg Bakony Somhegyéig s innen dél felé Öcsig, Nagy-Vásonykőig: elérjük Zalavármegyét. De a gerincz vonalát tovább mérjük napnyugat felé Zalában is az uzsai és sarvalyi erdőkig s innen délre fordulva Tátika és Rezi várak ormain végig a Balatonig: ime, a Bakony közepének hosszusága. Mintegy tizenöt földrajzi mérföld, a mai számitási mód szerint vagy 112 kilométer ez a hosszuság. Szélessége különböző. Fejér- és Zalavármegyékben keskenyebb. Veszprémvármegyében – itt az öreg Bakony, sokkal szélesebb.

Bizony szép terület. Négyszázötvenezer magyar hold egy tagban. Egykor mind szálas erdő, s legalább fele ma is rendes mivelés alatt álló szálas erdő.

Mekkora erdőterület ez: minden ember tisztán megérti, -3- ha megtudja, hogy ekkora területen három Balaton tava férne el s ebből Debreczen hires nagy Hortobágy pusztáját tizenegyszer ki lehetne hasitani.

De azért ugy hiszem, nem a Bakony a mi országunknak legnagyobb erdőrengetege. Ugy távolról azt kell gondolnom, hogy a Mátra- és Bükk-hegység erdei a Sajó völgyéig nagyon megközelitik, habár különböző nevek alatt is, a Bakonyt s azt gondolom, hogy a máramarosi, székely határszéli, krassó-szörényvármegyei erdők külön-külön összefüggő területeikben egyenkint is felülmulják Túl-a-Duna hires rengetegét.

De azért a Bakonynak különös hire-neve, csodálatos bája s leirhatatlan varázsa van, a mi hiányzik a többi nagy erdőségnél vagy legalább olyan nagy mértékben sehol sincs meg.

Az erdélyi s tiszai részeken s országunk felső vidékén még ma is mesés fogalom e szó: Bakony. Az ősi magyar hitregéknek, az elmult századok rejtélyes és ragyogó kalandjainak szintere ez: ugy képzelik. A mit Kis-Ázsia szabad kurdjairól, Sziria beduin csapatjairól s Afrika vad kabyl törzseiről irnak az utazók, ugy gondolják ma is még, mindazt teljes valóságában fel lehet vagy legalább egy-két emberöltő előtt fel lehetett találni Sobriban és társaiban, ama szilaj és vakmerő duhajokban, a kik ellepik a Bakonyt s ennek erdeit, falvait, utait és csárdáit. Sok képzelődés él igy ma is még a vasutak, távirdák és napi hirlapok csodairtó, ábrándpusztitó s vásári zajcsináló korában.

Efféle dolgokról, a mesék, hagyományok és képzeletszülte -4- ábrándok szövevényes regényeiről én nem beszélek az én könyvemben. Ezekről épen Bakonynak s vidékének népe tud legkevesebbet. Távoli vidékek embereinek lelkében sarjadzottak ezek, a kik csak gomolygó képzelődés után s nem élő szemeik segitségével ismerik a Bakonyt.

Sok más egyébről se lesz szó az én könyvemben. Legalább tudományos módon és rendszerrel nem lesz. Könyvem szépirodalmi mű, a szépirodalom bármelyik osztályába sorozzák olvasóim. De azért meséim nem költött mesék; – alakjaim valósággal éltek, éreztek és cselekedtek s eseteim, a melyekről szólok, ugy történtek, a hogy azokat elbeszélem.

A Bakony a nemzet történelmének egyik szakasza.

A Bakony országunk egyik részének földrajza, növénytana, közgazdasága, állat- és ásványvilága. De én se történelmet nem irok, se természetrajzot. Még néprajzot se. Mindez nem az én feladatom. Tudósok, gyüjtők, buvárok, ifjabb erők foglalkozzanak ezekkel. A hogy a Balatonról irtam az »Utazás a Balaton körül« czimü művemben: ugy akarok irni a Bakonyról. Balaton s Bakony: ez a két fönséges természeti tünemény egymást öleli át; egymásra árasztja fényét és sugarát, hagyományait és költészetét. Szülőföldem ott fekszik mind a kettőnek közelében. Ott voltam gyermek, ott virult föl fiatal korom, ott viseltem közéletem kezdetén országom és vármegyém tisztségeit. Ott él, a mig él, családomnak és nemzetségemnek száz meg száz hagyománya. Irnom kell hát róluk, ha már irok. -5-

Ez az én okom az irásra. De mik lesznek hát tárgyaim, a melyeket felölel az iró művészete? Számot adok erről is előre.

A magyar köznemesség élete: erről akarok tökéletes képet alkotni, ugy, a hogy én megfigyeltem, megismertem és megszerettem.

A magyar köznemesség: ez volt egykor a magyar nemzet. Ennek öröme és fájdalma, sok század óta tartó rettenetes harczai és szenvedései, csodálatos erényei s még gyöngeségeiben is dicsőséges hibái: ezekből áll a magyar nemzet története. Ma már jogokban és kötelességekben, törvényekben és intézményekben egységes a nemzet minden társadalmi rétege. De gondolkodásban és erkölcsökben, a szivnek és léleknek mélységeiben még ma sem egységes. A köznemesség egykor minden jogát, minden kiváltságát, egész alkotmányát szives készséggel megosztotta honfitársaival. A mit intézményeiből odaadhatott, mindent odaadott. De volt valamije még, volt különös kincse, melyet hiába kinált, melyet még egészen föl nem oszthatott, melyet minden társadalmi osztály még eddig örökös igaz tulajdonaként tőle meg nem szerzett.

Miként magyarázzam meg ezt? Miként tegyem világossá e mondásomat?

Kétféle nemességről tudunk.

Az egyiket ezer év fejtette ki törvényekben, szokásokban, alkotmányban. Ez szülte a kiváltságos osztályt. Ez az intézményes, történelmi nemesség.

A másik a magyar léleknek különös nemessége. -6- Hézag van gyönyörü nyelvünkben, hogy erre nem tudunk találni külön szót. A nemes ember más, mint a nemes lélek s mind a kettő más, mint a nemes magyar lélek. S mégis mind a három fogalomra csak egyetlen jelző szót használunk. Ezt az egyet: nemes.

Mi a nemes lélek? A ki szándékaiban és tetteiben becsületes, a ki szereti az embert és az igazságot, a ki minden áldozatra kész szerettei iránt s a ki gyöngéd és figyelmes az emberi lelkek tévedéseinek tüneteivel szemben is: ez a nemes lélek.

Ehhez még magyarnak is kell lenni s akkor áll elő az a tünemény, melyet én nemes magyar léleknek nevezek.

Az emberiség történetében két fajt ismerek, mely külső nagy cselekvéseiben egykor hasonló volt egymáshoz. Az egyik a norman, a másik a magyar.

A norman elmult. Nyelve és egyénisége, faja és szilaj bátorsága beleolvadt azokba a fajokba, a melyeket meghóditott s a melyeknek a szomszédságába került. Az angol és franczia föld, Spanyolország és a Balkán, Ázsia és Afrika ma már nem ismer normant. Csak a mesés hire él.

A magyar megmaradt. Ott él, a hol ezer éve megtelepedett. A végzetnek kegyetlenebb csapásai érték, mint a normant, mégis él. Államának csak foszlányai vannak ugyan, de faja, nyelve, önérzete, életvágya, szabadsága, jóléte és dicsőségre törekvése ma is eleven. Pedig eredetileg nem volt több, nagyobb és erősebb a magyar, mint a norman. -7-

Mi ennek az oka?

A nemes magyar lélek.

Ragaszkodni fajához, életével védelmezni honát, hitét, szabadságát, függetlenségét, lelkesülni őseinek dicsőségén és soha el nem feledni a csapásokat, a melyek nemzetét sujtották s inkább örökre elmulni, mint nyelvéről és faji egyéniségéről lemondani: ez a nemes magyar lélek.

Ez volt a lelke ezer év óta a magyar köznemességnek. Ezt a kincsét nem tudta még a társadalom minden rétege közt igazán szétosztani.

A mikor a Bakonyról irok: erről a köznemességről irok. A hogy a rengeteg Bakony vidékein megismertem. Minden elmulik idővel. Elhervad a köznemesség is s jelleme és erkölcsei elhalványodnak. De én azt akarom, hogy mivoltának igaz képe hiven szálljon át azokra a nemzedékekre, a melyek én utánam következnek.

Az emberiségnek ragyogóbb képét nem ismerem.

Én nem vagyok világjártas ember. Idegen országokban nem utaztam, más világrészeket nem láttam, idegen nemzetek közt nem éltem. Más fajtáknak a magyarral egyénenkint való összehasonlitásába nem bocsátkozom. Hiszen én csak az itthon élő, köztünk őgyelgő idegeneket ismerem igazán.

De beletekintettem az angol, német, franczia és orosz regényirodalomba s a világbiró nagy nemzetek irodalmi költészetébe. Minden nemzet költője saját nemzetének állami, társasági és családi életéből meriti tárgyait és pedig legszebb, legmeghatóbb tárgyait, a melyeket -8- költői istenerejének napsugaraival körülövez. S mind e nagy nemzetnek van tengere és tengeri élete is, a mi nekünk nincs.

S mégis mit találtam?

Azt, hogy a föld kerekségén egyetlen nemzetnek sincs gazdagabb egyéni, társadalmi és állami élete, mint a magyarnak. Érzésekben és gondolatokban, eszmékben és törekvésekben, nemzeti örömökben és fájdalmakban, hősökben és asszonyokban egy nemzetnek szive sincs ugy tele, mint a magyaré. Ezer év óta harczolunk napkelettel és napnyugattal, mivelt és miveletlen vad nemzetek éhes csordáival, századokon át véreztünk hitért, szabadságért, független állami létért, nem egyszer az örök enyészet szélére sodort bennünket ellenségeink nagy ereje, de ősi vérünk csüggedetlen maradt s a becsületet, méltóságot és önbizalmat mindig megóvtuk.

És a nemzeti életet is.

II.

(Nagy urakról én nem irok. – Mátyás király adomája a csóri csukáról. – Veszprémvármegye Bakonyja. – Nyolcz puszta vára és három eleven vára. – Ó-Palota, Csesznek, Bakony-Ujvár, Vár-Palota, Esseghvár, Nagy-Vázsonykő, Döbrönte, Csékut, Nagy-Somlyóvár. – Kisfaludy Sándor emlékezései. – Móré László, Túry György, Gyulaffy László. – Zalavármegye Bakonyerdeje. – A Balatonra néző hegyoldalakat nem tartom Bakonynak. – Az én szülő falumban nem volt fa. – Az őserdő, a hogy én láttam.)

A Bakony közelében nagy köznemesség él, különösen Veszprémvármegyében. Déli és nyugoti lejtőin nagy közbirtokosságok, népes falvak, terjedelmes határok, -9- a hol minden lélek nemes ember volt. Kis nemes és közepes birtoku. Nem az a bocskoros nemes, mely az Erdélylyel határos vármegyékben élt. Tul a Dunán én bocskoros nemest nem láttam s hirből se ismertem. Hetven év előtt az én vármegyémnek még több mint hatezer nemesi szavazata volt, a mikor tisztujitásra és követválasztásra s országos nagy kérdések vitatására jött össze a nemes vármegye.

A főrendeket, az egyházfejedelmeket, az adományos és uradalmas apátokat és káptalanokat alig érinti tollam. Ők is a nemzethez tartoznak ugyan, de végre is a magyar nemzet a köznemesség volt. Voltak köztük is, a kik jó magyarok, nemes férfiak s a kiket szeretetem és tiszteletem környezett. Ha az idő és az egészség engedi: ezekről majd mesélgetek. De bizony az én természetem általában nekem meg nem engedi, hogy én fejedelmek és nagy uraságok dolgait pöngessem az én lantomon, találnak ők irót, ha akarnak, szebbet, jobbat, engedelmesebbet, mint én tudnék lenni.

Fejérvármegyéről kevés lesz mondanivalóm. Kis terjedelmü Bakonyja van, alig huszonkétezer holdnyi s hegyei is, a melyek dél felé a Sárviz völgyének Nagy-csatornájára néznek, többnyire kopaszok. Hat vagy hét faluja van ott Bakonynak, de nemessége igen kevés.

De azért van hagyománya Korvin Mátyás nagy királyunk korából és életéből. Csinos adoma.

Valamikor a Sárviz itt nagy álló viz volt. A Veszprémből jövő Séd s az Inotáról, Kutiból és Csórról jövő Bakonyerek táplálták vizét. Hatalmas halászatok s vizi -10- vadászatok folytak itt, a csuka – ugy szól a hagyomány – óriássá tudott nőni. Épen száz éve, hogy lecsapolták a vizet.

Mátyás király gyakran kirándult ide palotai várából vadászgatni. Ilyenkor a csóri csárdásnál étkezett s tudnivaló, hogy a csuka máját különösen szerette.

De a csárdás is szerette s egyszer mája nélkül tálalta föl a királynak a nyárson sült csukát. A májat megette maga.

Nagyot néz a király s kérdi a csárdást, hova lett a máj?

A csárdás valami vidám természetü poétás ember lehetett. Versben felelt. A cs betü ismételt visszahangozásában van a vers.

– Csóri csárdás csukájának nincsen mája!

De a király se maradt adós. Ő is versben felelt. Rimmel és a p betü ismételt visszahangoztatásával.

– Palotai pálczának pedig nem lesz száma!

Megijedt a csárdás s ettől kezdve nem ette el maga a vendégje elől a csuka máját.

Ez a hagyomány.

Veszprémvármegye Bakonyja már egészen más. Voltaképen csak e vármegyének van Bakony rengetege s itt van az a föld, a melyen Árpád óta mindig nagy hullámokban zajlik a magyar nemzet története. Háromszázharminczezer holdnyi erdőség egy darabban!

Itt telepednek meg Árpád fiai és vezérei. Az ő nevüket őrzik a falvak, mezők, hegymagasságok. A szentnek nevezett első király itt veti meg nemzetünk -11- számára az európai uj hit alapjait. A veszprémi püspökséget, a pannonhalmi és bakonybéli apátságokat itt alkotja meg. Innen visz fiainak nevelő és oktató férfiut. Az ázsiai magyar itt mutatja be utoljára napkeletről hozott istenének az égő áldozatot. Tapolczafő forrásai mellett ma is a magyarok régi istenének leheletét érezzük arczunkon és szivünkön.

Van ott nemzeti hagyománya még Szent Istvánnak is a nép tudatában. Még most is mutogatják Solyban azt a dombot, a melyen nemzetének szervezésén tünődött s a lovasiak és felső-örsiek ma is odavezetnek a sziklaforráshoz, a hol a szent király a fárasztó vadászat után megpihent. Ma is Királykut a neve a forrásnak.

Itt volt az ország első tudományegyeteme. Itt volt a szent görög szüzek kolostora, a hol IV. Béla királyunk leánya, boldogságos szüz Margit gyermeki lelke az éggel kötött szövetséget. Itt szervezték tökéletesen az Árpád-vérségü királyok a magyar kiályi udvart. Itt voltak a királyi udvar szakácsai Kerék-Telekiben, farkasbőrszállitói Szent-Antalfán és zsiradék és vadszállitói Szent-Gálon. Fennállott itt még a középkor magyar királyi udvarának egy része 1848-ig. Mindenütt elenyészett már az egész világon, itt daczolt legtovább a mulandósággal. Leirom könyvemben, a hogy még én láttam.

Városok és falvak nagy sokasága pihen Bakony ölén s hegyeinek lábainál Veszprém vármegyében. Vasutak szelik át az erdőket három vonalon is s hatalmas kőutak. A mit a világhirü Róma épitett egykor -12- mérhetlen kincseivel: az a kőut óriási faragott köveivel Óskü és a Kikeri-tó mellett ma is épen ugy áll, mint állott a czézárok idejében. Ma sincs jobb utunk sehol az ország határain belül.

Ez az ujkor, a mi időnk korszaka.

De a középkornak is hatalmas emlékei tekintenek le ránk a sziklák magasságából.

Nyolcz puszta vára és három eleven vára van még a Bakonynak csupán az én vármegyémben. Komor falaik bizonyitják egykori nagyságukat, dicsőségüket.

Ó-Palota vára, Korvin Mátyás királyunk kedves tanyája egykor. Most bagolyfészek, denevérek lakása sziklahasadékban, ut is alig vezet hozzá.

Csesznek vára az öreg Bakony szélén. Sohase hatott meg jobban semmiféle tájrészlet, mint ez. Ifju voltam, Ányos Pál barátommal jártam a Bakonyt. Zircztől északnak sürü szálas erdő árnyékában vezet az ut Győr felé. Utfordulónál elém bukkant szirtek magasán a hatalmas vár meredező csonka tornyaival s fölötte és mögötte a messze távolban Pannonhalmának hires vára sudármagas ragyogó tornyával. Itt a kegyes és zsibongó élet, amott a halálnak jelei. A rég kihalt nagy Gara-nemzetség emlékeit őrzi Csesznek puszta vára.

Bakony-Ujvár az öreg Bakony kellő közepén, a Gerencze-patak partján. Kevés ember látta, ut se vezet hozzá. Ujvár a neve, pedig háromszázhatvan év óta omlik már az erdei pusztaságban. Alig állott fenn tiz évig, de azért nagy történetnek részese. Talán elmondom könyvemben a történetet. -13-

Vissza kell tekintenünk pillanatig Palota várára. Ezzel függ össze Bakony-Ujvár puszta várának története is. Nagy költőnk, Kisfaludy Sándor, nem ismerte se Bakony-Ujvárt, se történetét. Lehetetlen, hogy lantjára ne vette volna. Pedig Palotának környékét a költő szemével figyelte meg. Azt irja Korvin Mátyás királyunkról:

Bizony él a Bakonyban Kinizsyről is sok néphagyomány, csak össze kellene gyüjteni. Hiszen egykori vára is ott van a közelben, a Veszprémből Sümegre vezető ut mellett. Nagy-Vásonykő a vár neve. Gyermekkoromban még eleven vár, lakható állapotban. Azóta égő villám elpusztitotta, uraságai elhanyagolták, nem láttam negyvenöt esztendeje, de ugy hallom, ma már puszta vár az is. Az öreg Bakony egyik legmagasabb csucsa alatt, a Kabhegy alatt fekszik.

Esseghvár. A kihalt Esseghváry-család egykori sasfészke. Ez is puszta vár a Bakony közepén. A Kisfaludy-nemzetség -14- története is kiterjed rá. Fekvését jól irja le nemesi regéjében Kisfaludy Sándor:

Valóban csonka torony. Feszegettem köveit valamikor én is. Nem könnyedén pusztul. Nem is az idő rombolta szét, hanem Bánd fekszik tövében, szegény sváb falu, ennek népe hordta szét kövét.

Döbrönte is a Bakony egyik puszta vára. A Somhegy magas erdős csúcs, ez néz le rá kevélyen. Ezt is külön regében énekli meg a nagy költő. Jól irja le fekvését s megragadó szépen.

Döbrönte várának régi urai kihaltak, a Döbröntey-nemzetség őrzi a vár nevét. -15-

A nagy költő a Bakony puszta várai közt emlegeti Csékut várát is. Ezt én nem láttam. Nem volt alkalmam nyomait megtekinteni. Csékut hajdan a Kisfaludy-nemzetség egyik birtoka volt, a nagy Bakony nyugoti oldalán fekszik.

Hát nagy Somlyó várát a Bakony puszta várai közé soroljuk-e?

Én nem sorolom se Somlyót, se a kemenesaljai Ságtetőt. Közel feküsznek ugyan a Bakonyhoz, Somlyó épen nagyon közel, de ezek a hegyek már a föld egykori forradalmainak más természetü alkotásai, mint az öreg Bakony csúcsai. Ezek nyilvánvaló tűzokádó hegyek, talán örökre alvó állapotban. Olyanok, mint Zalában Tihany, Badacsony, Haláp, Szent György-hegy. Ezeket se sorolom a Bakonyhoz. Hiszen Badacsonynak még tűzokádó torka is megvan; elég nagy, elég mély, egészen kerek s tele lávával. Lávája egészen olyan, mint a milyent a pompéji ásatásokból láttam.

Ime, a veszprémvármegyei Bakony puszta várai! Kisfaludy jó költő szeme észrevette őket, de jelenük képének minden tünetét s a multnak nagy és szép hagyományait egészben egyáltalán nem örökiti meg lantja. Sok tekintet arra inti, hogy a váraknak és családoknak ne valódi történetéből keressen tárgyat, hanem költött regéket kapcsoljon a hagyományok titokrejtő ködébe burkolt puszta várakhoz. Ám ez buzditás legyen csak a jövő kor költői és történetbuvárai számára.

De van a Bakonynak három eleven vára is. Veszprém, Várpalota és Devecser. Lakják mind a hármat, -16- élet pezseg bennük. Veszprémről, Devecserről irni, nem e könyvem feladata.

De Várpalotáról meg kell emlékeznem. A hires Móré-nemzetség régi tanyája ez, még régi királyaink idejéből. Utolsó ura Móré László, a mivelt világ egyik legnagyobb kalandozó hőse s a magyar függetlenségnek, a mint e szót ma értjük és magyarázzuk, idő szerint a legelső bajnoka. Torzkép ugyan, de nagy és világra szóló. Neve van nemzetünk történetében. Igazi bakonyi alak. Vasakarata, őrültsége, lángelméje, rettentő végzete, az óriás angol költő tollára méltó.

Várpalota volt fészke Túry Györgynek, a kinél bátrabb és vitézebb hőst nem mutat föl nemzetünk története.

Ha már irok a Bakonyról, lehetetlen róla is meg nem emlékeznem.

De utamba esik Rátót is, hajdani magyar nevén Rátold. A nagy nemzettörténeti Gyulaffy-nemzetség eredeti tanyája. Két ország vezéralakjai voltak a Gyulaffyak. Legdicsőbb köztük László, a ki elhagyta Magyarországot, elköltözött napkeletre, fölajánlotta legyőzhetetlen kardját Erdélynek, hogy ott diadalmasan utját állja a Habsburgoknak. A szigetvári Zrinyi Miklósnak, Túry Györgynek, Dobó Istvánnak benső barátja. Nagyobb mindegyiknél. Ragyogóbb hőse nincs a keresztyén világnak és a magyar nemzetnek a keresztes háboruktól fogva.

Vajjon miért nem ismeri a történelem? Miért feledte el a magyar nemzet? Miért nincs róla száz könyv irva? Miért nem rajonganak érte a költők és alakitó művész lelkek? -17-

Keserü kérdések. Könyvem talán, ha bágyadtan is, megfelel a kérdésekre.

Zalavármegye Bakonyerdeje Nagy-Vásonykő mellett kezdődik mindjárt s nyugot felé terjed Sümegig s onnan délre fordul és tart Keszthelyig, Balaton-Györökig s voltaképen a Balaton vizéig. Kerekszámban százezer magyar hold, a mint én becsülöm.

De hát ennyi-e? Nem sokkal nagyobb-e? Vajjon tisztában vagyunk-e azzal, mely vidéket nevez Bakonynak a zalai ember?

Van erdő, melynek északi határa Csab-Rendektől Nyirádig tart s déli határa a Balaton. Nyugotról a sümegkeszthelyi-út, keletről a Balaton-Györökről Nyirádra vezető út keriti. Ezen a különálló erdős vidéken van Sümeg is, Tátika is, Rezi is. Mind a három puszta vár, noha Sümeg azon kivül még eleven virágzó város is.

Bizonyos, hogy ez Bakony s a benne levő rendeki, sümegi, sarvalyi, uzsai, tátikai, rezii, Batthyányháti, Fekete és Sárkány-erdők mind hatalmas, szálas Bakony-erdők. Igy tudja a vármegye, igy jegyzik föl a térképek. Igy énekli Zala nagy költője is a Kesergő Szerelem 182-ik dalában:

-18-

E fölött hát semmi kétség. A fölött sincs, vajjon Bakony-e az a vidék, mely az ó- és új-döröghi pusztáktól napkelet felé Veszprémvármegye nyugati határáig terjeszkedik, melyen az Agártető a legmagasabb hegy s melyen az egykor oly hires Dobos-erdő fekszik.

De már az a kérdés, hogy a Balaton többi partját Balaton-Györöktől Almádiig a Bakonyhoz számitsuk-e? Több mint ötven falu és város fekszik e vidéken. Itt vannak a különös szépségü és alkotmányu hegycsucsok: Szigliget, Badacsony, Szent György-hegye, Haláp, a gulácsi, tóti és hegyesdi piramisok, Tihany félszigete s a györöki, badacsonyi, fülöpi, szepezdi, balatonfüredi és alsó-örsi gyönyörü fürdőtelepek. Itt vannak a nagy költő által megénekelt hires puszta várak: Szigliget, Csobáncz, Hegyesd, Tihany. Vajjon Bakony-e mind ez is?

Én nem tartom Bakonynak. Hatalmas bortermő vidék ez s emlitettem már, nagy részben egészen más földtörténelmi alkotás, mint az igazi Bakony. Veszprém- és Zalavármegyéknek azt a részét, melynek határa északon a veszprém–nagy-vásonykői–tapolczai-út, délen pedig a Balaton, nem fogadhatom el Bakonynak. A vidék népe se ismerné ezen a néven. Minden határnak, minden hegységnek, minden csucsnak meg van itt a maga jó neve. Ez az egész tájék már nem a Bakonynak, hanem a Balatonnak a vidéke.

A mikor Gyulaffy László örökre elbucsuzott szülőföldjétől, Csobáncz várától, büszke sasfészkétől, hatalmas uradalmaitól, a hagyomány szerint igy sóhajtott föl: -19-

Ime, ő se emliti a Bakonyt, noha volt Veszprémvármegyében két helyen is bakonyi birtoka s Puszta-Miske épen csobánczi uradalmához tartozott. Pedig még a rimes összecsendülés kedvéért is Badacsony és Balaton mellé ugy odaillett volna a Bakony.

Kisfaludy Sándor Kun László czimü szinművét vármegyéjének, Zalának, ajánlja fiui hű tisztelettel. Az ajánló költeményben nyomatékosan emliti a Bakonyt is.

E sorokból se lehet azt olvasni ki biztosan, hogy a nagy költő a Balaton mellékét is a Bakonyhoz számitotta volna. Az uzsai, sarvalyi, sümegi és tátikai erdők igen is bővelkedtek a vadban, Dobos rengetege pedig mindig tele volt hajdan legelésző nyájakkal, de Balaton melléke csak boráról volt hires, nem vadjairól s marhatenyésztéséről.

A miről könyvemben alig lesz szó: ime, e tájékoztató fejezetben röviden és részletesen megismertettem a Bakony földrajzát, természetét és terjedelmét s talán némi sejtelmeket támasztottam e hires rengetegnek nagy történelmi multjáról is. Van azonban még néhány megjegyzésem. -20-

Szülőföldem határán a falun kivül nem volt fa az én gyermekkoromban. A faluban volt ugyan néhány gyümölcsfa, nehány akácza, szil, vadgesztenyefa és bodzafa, de kint a határban nem volt. Őseink századokkal előbb őrfának vagy határjelnek megtartottak egy-két szilfát a határban, de századok alatt ezek is elkorhadtak s én már csak kettőnek lehántott korhadó törzsökét láttam. Óriási törzsökök, de alig voltak félölnyi magasak. Fogalmam hát nem lehetett arról, milyen tünemény az óriási élőfa, még kevésbbé arról, milyen lehet a rengeteg őserdő. Apám egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. A kökényfát csak cserjének tartjuk, noha mi a Mezőföldön fának nevezzük. Ha akként művelnék, nem tudom mekkora fává nőne. Bodzafát már láttam szálasat, hatalmasat; somfát igen nagyot, hét embert láttam ágai közt, férfit, lányt, gyereket, a mint szedték a gyümölcsét a magasban; – sőt rekettyét is láttam vastag derékkal, öt-hat öl magas szállal s különös terebélyességgel. Megnőhet hát a kökényfa is, de a mienk csak három-négy láb magas cserje volt. De mégis fa volt s én büszkén emlegettem iskolás parasztgyerek társaim előtt, hogy az én apám birtokán fa is van.

Ilyen gyereklélekkel és gyerekésszel voltam, a mikor életemben először bakonyi őserdőt láttam.

Pápára vitt föl apám diáknak. Az út az öreg Bakonyon visz keresztül. A mint elhagytuk Város-Lődön túl a Szamárhegy csúcsát, jobbról-balról őserdőbe jutottunk. Bükkösbe. Közel két méter átmérőjü törzsökök, oszlopszerü -21- faszálak, mint a gyertya, oly egyenesen fölnőve a magasságig. Óriási terebélyek, szabályos ágak és lombok, tele a jó izü tüskés kütyüjü gesztenye-gyümölcscsel, ragyogó aranyfényü sötétzöld levelek. Az erdő rengeteg mélysége határtalan. A fák alja tiszta, se fű, se cserje, se gaz. Csak avarszőnyeg. Az ember lépése alig hallik, de lélekzete jól hallatszik. A teremtés első napja előtti csönd az erdő mélyén. Csak valami madárzaj hallatszik néha néha. Nagy vad ritkán jön az országút közelébe. Ily erdők közt ballagott kocsink addig a faluig, a melynek a neve: Farkasgyepü. Ha szél nyargal végig a rengetegen, még az is csak a fák sudarát éri fönt a magasságban. Lent csönd van, mintha Istennek szentegyházában volnánk.

Ott vagyunk.

De nem olyanban, mely kőből épült, mely emberi kezek és agyak alkotása. Istennek alkotása ez. Annak az őserőnek fenséges és ragyogó tüneménye, a mely akkor is volt, mikor még ember nem volt s akkor is lesz, a mikor már ember nem lesz. Mi az épitő művészet csodája a Bakony őserdejéhez képest? Még az őrült bajor király czifraságai is, még a világhirü gót templomok faragványai is, még az egyiptomi faraók mesés kőrakásai is csak hitvány erőlködések a Bakonynak egyik ős bükkfája előtt, mely háromszáz év óta soha meg nem zavart, lágyharmatos fészkében szabadon nőhetett az ég felé. S millió meg millió szál egymás mellett hegyen-völgyön, ormokon át. Nincs határa sehol.

Alig tudja elgondolni nyájas olvasóm, minő érzés -22- támadt a gyermek fogékony lelkében, a mint az ős rengeteg szentegyházának néma csarnokaiba belépett. Bizony nem kell itt imádkozni. Oly áhitattal telik meg lelke, a milyenhez másutt soha el nem juthat. Itt a nagyság, itt a fenség, az istenerő maga van itt az ő végtelenségében.

Százszor elandalodtam az erdő mélyén. Álmok és ábrándok és édes gondolatok özöne nyargalt át lelkemen. Számot adhatok-e valaha ezekről? Már nem hiszem. A nagy angol költő és államférfiu, Disraeli, leirja egy helyütt, minő gondolatok támadnak bennünk, a mikor hatalmas erdő mélyén vagyunk. Világbiró ország szónokainak, ugy véli, itt kell eszméiket keresniök s alakba önteniök. Engem költővé és hitvallóvá tudott volna tenni ez a rengeteg.

Ma már nincs meg ez az erdő, nem is tudom, hol van ilyen erdő. A gazdálkodás szabályai szerint ki kellett vágni s helyette most oly sürün nől az uj erdő, mint a kender, mint a fűszál. Ember el nem tud benne járni.

De azért némi vigasztalást mégis találtam. Mióta eltünt az őserdő: azóta a Szamár-hegy oldaláról szabad látás nyilt napnyugat felé Somlyó tüneményes kupjára, Ságtetőre, Kemenesaljára s a végtelennek látszó nyugoti nagy magyar alföldre az Alpesekig. Gönyörü kép, ragyogó, magasságba emeli a lelket ez is, de én azért az ős rengeteget elfeledni nem tudom.

Nem is akarom.

Fogadásom tartja, hogy gondolataimat megörökitem, -23- melyeket bennem a Bakony támasztott. Nem természetét irom le, hanem népét, azt a jó igaz magyar népet, a mint tartja faját, nyelvét, hazáját és alkotmányát s a mint él és munkál vidáman és szabadon s hódit jó kedvével s lelkének magyar nemességével. S meg nem engedi, hogy a Bakony ormai, völgyei, patakjai, erdőségei idegen neveket öltsenek fel. Dühös indulattal törekedett a magyarirtó uralkodó hatalom ezelőtt százötven esztendővel a magyart kiszoritani a Bakonyból s helyébe németet, tótot, csavargó koldus népet telepiteni.

Hiába volt.

És hiába lesz ezentul is minden törekvése. -24-

I.

(Mi a nemesi katasztrum? – A rovatok. – A birtokos. – Hányféle volt a nemes ember? – Az inzurgens. – Nem minden nemes külön nemzetség.)

Sokféle a virtus.

Katonavirtus. Diákvirtus. Betyárvirtus. A delelő napnak is van virtusa; télen kicsiny, nyáron nagy. Kurucz őseink szerint a németben nincsen virtus, meg is veri érte a Jézus Krisztus. Nem volt virtus a bibliai Józsefben se, a ki Pótifárné szerelmének ellenállott. Erénye megvolt, de virtusa nem.

Van nemesi virtus is. Ma már talán nem nagy, de hajdanában nagy volt. Én most erről akarok beszélni.

1840-ben vagyunk. Tisztujitásra készült a nemes vármegye. A tisztviselőt nemesek választják. Tudni kell hát, kik a vármegye nemesei, kik a választók és hányan vannak. Össze kell őket irni. Meg kell csinálni a katasztrumot.

Katasztrum! Mi ez a katasztrum? Mit jelent ez a szó?

Manó tudja. Diákos világot élünk. A mágnás francziául -25- beszél. A zsidó németül. A pap és a nemes deákul. A jobbágy sváb, tót, oláh, rusznyák szóban töri a nyelvét. Hol van hát a magyar nemzet? Csak a kálvinista beszél magyarul s egy-két nyiff-nyaff poéta. A kálvinistának pedig már leszállóban a napja. Poétára meg ki hallgatna? Czudar világ.

Ma is van katasztrum. Valami földadótelek-összeirást, becslést és fölmérést vagy mit értünk alatta. De hogy tartozik ez a nemes emberre? Nemes ember ugy se fizet földadót és semmiféle adót. Ahhoz pedig, mekkora telke, senkinek semmi köze.

Mégis el kell késziteni a katasztrumot. A tudósok azt mondják, hogy az nem is katasztrum, hanem kapitasztrum. Káput: azt jelenti a diákban, a mit a fej a magyarban. Fejenként kell tudni, hány a nemes, ki a nemes?

A vármegye kiküldi az összeirókat. Minden járásba olyan táblabirót, a ki nem odavaló. Részrehajlás ne legyen. Azonkivül minden járásban ott van a szolgabiró és az esküdt. Ezek csinálják a katasztrumot a községek papjainak és nótáriusainak segitségével. Sok a járás. Ott van mindjárt a veszprémi. Ennek az igazi neve: központi járás. Keletre és délre tőle a palotai és a mezőföldi járás. Északra a cseszneki felső és alsó járás. Nyugotra a devecseri és pápai alsó és felső járások. Szinte külön járásnak nézik Pápa városát. Kell hát sok összeiró-bizottság. Némelyik járásba kettő is. Sok a falu, sok a nemes.

A szolgabirónál már ott van a rubrikális nyomtatott -26- papiros. Ma rovatos ivnek nevezik. Olyan kemény papiros, mint a bőr. A nemesség neve jön rá; idő, kor és viszontagság el ne korhaszsza. Bölcs a nemes vármegye. Meg is van a teleirt papiros ma is. Őrizzük is, mint a szemünk fényét. Meg is őriztük emberül. De csak a papirost. A nemességet bizony elnyelte az idő, kor és viszontagság. Csak emlékezete ragyog már, maga nem.

Nyolcz rovata volt a kemény papirosnak.

Az első rovatba azt kellett beirni: mi a vezeték és keresztneve a nemes embernek?

A nemesi előnévvel akkor még nem hivalkodtak. A nemes ember a nélkül is nemes ember.

Az ötven krajczáros névnek akkor még hire se volt. Idegen név, németes név is alig akadt. Összesen több mint hatezer nemes ember neve jött rá a kemény papirosra, de e közt harmincz sincs idegen név vagy németes. Nem türte volna a nemesség maga közt. De adott nemesi jogot a vármegye a papoknak is. Ha Jézus Krisztus elfogadta őket szószólóinak: hát isten neki, legyen nekik is egy voksuk. Igy gondolkodott a nemes vármegye. Beirták hát a katasztrumba a papok nevét is. De már a barátokét be nem irták, ha születésüknél fogva nem voltak nemesek. Nos hát a papok közt akadt csak német és tót nevü ember alkalmas számban.

A második rovatba azt kellett beirni, mi a nemes embernek hivatala és sorsa?

Tisztviselő ugyan elég nemes volt, hiszen országos -27- és megyei tisztviselő nem is lehetett más, csak nemes ember. Hát a ki alispán vagy esküdt volt: bizony beirták hivatalát. A ki hites ügyvéd, földmérő, prédikátor, doktor vagy professzor és tanitó volt: azt is beirták. Doktor ugyan átkozottul kevés akadt. A hatezerhétszáz nemesből mindössze talán kettő.

De iparos már jobban akadt. Az elszegényedett nemes szivesen adta fiát csizmadiának, molnárnak, mészárosnak, kovácsnak, ötvösnek, szücsnek, katonának. De már olyan kolompáros, kapczás, posztónyiró, kőműves, keztyüs, kéményseprő, szitakötő, muzsikus s több e féle iparos nem volt a világon, a ki nemes ember lett volna. Ezeket az iparágakat utálta a nemes. Inkább elment kocsisnak, szolgának, szekeresnek, katonának, semmint kéményseprő vagy muzsikus lett volna. A nemes ember mesterségét, iparos voltát is beirták hát a rubrumba.

De azért ilyen is kevés akadt.

Leginkább azt irták be: »birtokos«. A hatezerhétszáz nemesből több mint hatezer semmi egyéb, mint »birtokos«.

Bizony ez nagyon jó czim s hivatalnak is, iparágnak is elég kellemes. Ha az ember »birtokos« lehet. Ha háza, kertje, gyümölcsöse, szőleje, földje van; ha ökre, lova, szamara, juhai legelésznek a mezőkön; ha jobbágyai, zsöllérei, szolgáló emberei vannak, a kik helyette dolgoznak, adót fizetnek, utat csinálnak és katonáskodnak s ő maga csak vadász, pipáz, szolgabirót és követet választ, de egyéb dolga nincs a hosszu életen át. -28-

Mi kell még más ezen a világon? A másvilágon ugyan szükség lesz még egyre-másra, de az se a nemes ember dolga, gondja, hanem a papoké. Egyébre a papok ugy se valók.

Csakhogy a nemes ember birtoka lehet igen kicsiny is. Lehet akkora is, hogy kis házán kivül csak hét szilvafa fér el rajta. El is nevezték az ilyen nemest »hétszilvafás«-nak. Más vármegyékben, Tiszán túl »bocskoros«-nak. Az én vármegyémben nem volt »bocskoros«, de »hétszilvafás« elég volt. Magam is sokat ismertem. Házán, kertjén, szőlején kivül alig volt valamije. Sőt volt olyan is, a kiről azt irták a katasztrumba: »birtoktalan«.

De azért nemes ember volt az is. Őseinek vére ott hullott a csatamezőkön a kutyafejü tatár, török és német ellen s annyi joga volt a vármegyében, mint a pápai grófnak.

A harmadik rovatba azokat a fiukat kellett beirni, a kik már voksolásra valók, tehát érett koruak. Az a fiu, a ki husz esztendős, vagy ha annyi nincs is, de már feleséges ember, már voksolásra való.

A negyedik rovatba az apróbb időkoru fiuk neveit kellett beiktatni. Majd felnőnek ezek is, ha isten ugy akarja, de nemes ágyból születtek, nevüket hát születésüktől fogva őrizze a nemes vármegye titkos levéltára.

A leánygyermekeket nem vették be a nemesi katasztrumba. A leány, ha még oly derék is, se vadásznak, se katonának, se inzurgensnek nem való. A leány másra való. A leányban ki is vész a nemzetség magja. -29- A családfán ugyan ő is hajtás, virágzik is, de virágja meddő. Másnak terem magot, nem a családnak. Neve is csakhamar elenyészik. A kemény papiroson nincs helye nevének.

Az ötödik rovat is valami. Az utolsó nemesi összeirás 1837-ben történt, most pedig 1840-et irunk. Azt kellett hát az ötödik rovatba bevezetni, vajjon az 1837-iki katasztrumban benfoglaltatik a nemes?

Nem hiábavaló dolog volt ám ez. Hiszen minden ember nemességét meg kellett vizsgálni s meg kellett bizonyitani. Ez bizony hat-hétezer embernél sok munkával járt. De ha már a korábbi katasztrumban ott a név: akkor ennek a névnek nemességét legalább nem kell vizsgálgatni.

A hatodik rovatban ez a kérdés:

– Az országos nemesek jussainak nyilvánvaló és valóságos gyakorlatában vagyon-e, a kit nemesnek beirnak?

Ez már nagy kérdés. Ezt már mai ember, akármilyen tudós jogászember, alig érti meg. A mióta a jó öreg Wenzel professzor meghalt: alig értik ezt már az univerzitáson.

Nem egyféle nemes ember volt ám az országban s nem egyféle nemesi jus.

Ott voltak az országos nemesek. Ezek voltak a herczegek, grófok, bárók s ugynevezett köznemesek.

Azután ott voltak a kiskunok, nagykunok, jászok és hajduk. Ezek minden nemesi just nem gyakoroltak s a mi volt is nekik: mindenütt nem gyakorolhatták. -30- A nemes embernek jussa volt például a Koháry herczeg uradalmaiban is vadászni, de már a hajdunak, jásznak, kunnak nem volt jussa.

Azután ott voltak az esztergomi érseknek és győri püspöknek praediális nemesei. Helyi nemesek voltak, de hogy egyuttal vármegyei vagy országos nemesek-e: nem tudja azt ma már senki. Az esztergomi érsek és a győri püspök épen nem tudja. Én se tudom. Az utolsó száz esztendő kegyetlen sok pártoskodása, tisztujitása és követválasztása eltemette azokat a határjeleket, a melyek a praediális nemesek jussait az országos nemesek jussaitól elválasztották.

Már most ha valamelyik érseki nemes az én vármegyémbe költözött s odaállt a katasztrum elé azzal a szóval, hogy ő is »nemes«, bizony megkérdezte tőle a tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő táblabiró úr:

– Isten éltessen nemes atyámfia, de azért csak mondd meg iziben, miféle nemes vagy? Országos-e, helyi-e, praediális-e vagy jász, kun, vagy talán hajdu nemes? Jó ezt tudnunk!

Az én vármegyémben például magában is három-négyféle nemes volt.

Országos nemes. Minden nemesi jussal bővelkedő.

Vecseszéki nemes. Diákul: Nobiles sedis vecseianae. Ezek a győri püspök praediális nemesei voltak.

Azután helyi, vármegyei nemes. Ezek voltak Szent-Gál királyi vadászai.

Végül a papok, a kik ugyan nem voltak születésüknél fogva nemesek, de a nemesi jussokat gyakorolták. -31-

A katasztrum hatodik rovata hát eléggé fontos volt. A rovat fejébe iktatott kérdésre kellett megadni a feleletet. A nemesek jussainak gyakorlatába vagyon-e?

– Vagyon.

Ez volt a felelet. Ezt irták be a rovatba. Irtak mást is a beiktatott nemes ember neve után.

– Donatárius.

Ez azt jelentette, hogy a nemes ember őse birtokbeli adományt kapott valamelyik királytól. A nemes ember, ha kételkedtek, fölmutatta a kutyabőrt.

– Régi familia.

Ez is gyakori szó a rovatban. Az illető nemes nem tudott kutyabőrt mutatni. De az élő emberek emlékezete tett mellette tanubizonyságot. Ismerték apját, öreg apját, ősapját. Mind nemes ember volt.

De hát nem lehetett hamis tanut szerezni? Mai napság legalább könnyü volna. Mai napság ötven-hatvanezer koronáért adnak nemesi kutyabőrt. Sőt ma nem is kutyabőrt adnak, hanem csak czifra papirost, mégis olyan drága, pedig hát ma már semmit se ér. Tanut pedig lehetne fogni százat tizszerte kevesebb pénzért is.

De nem ugy volt hajdan.

A nemesség gondosan őrizte a maga jussát. Idegent, jött-mentet, paraszt vérből származót be nem engedett volna surrani vagy tolakodni az országos nemesek gyülekezetébe. A legelső tisztujitásnál agyonüti a tolakodót. De még tanuit is. S mit ér akkor a nemesség, ha az embert agyonütik miatta? -32-

– Publikáltatott.

Ez a szó is gyakran előfordul a rovatban.

Ez azt jelenti, hogy nemességét ekkor-akkor, Zala-, Vas- vagy Komáromvármegyében kihirdették s adtak róla bizonyságtévő levelet.

Sok nemesnél azt irták a rovatba:

– Rudolf királytól vagy I. Leopold királytól van armálisa.

Ez is elég bizonyság volt.

A hetedik rovat fejezetébe ez a kérdés volt beiktatva:

– Észrevétel alá esett nemes-e?

Különösen kétféle feleletet irtak e kérdésre a rovatba.

A ki ellen büntetendő per folyt vagy a ki el volt itélve: annál bejegyezték e szavakat:

– Akczió alatt van.

Az ilyen nemes nem szavazhatott, de azért a katasztrumban föl kellett a nevét venni. A bűnpör valamikor elmulik, de a nemesi jus soha el nem mulik.

Azt is bejegyezték:

– Inzurgált! Vagy pedig: apja inzurgált.

Ez is nevezetes dolog volt.

Inzurgens!

Furcsa szó ez ma már. Jókai azt irta ezelőtt negyvenhat esztendővel egyik gyönyörü költeményében:

Kétszáz év előtt Rákóczi fejedelmünk vitézei, a kurucz hősök voltak az inzurgensek. Hirük betöltötte -33- Európát, megjelenésük rémületbe ejtette Ausztriát. Lobogóikon a szabadság és a magyar dicsőség ragyogott. Átkozott és gyülölt volt nevük a bécsi udvarban. Itthon tilalmas volt emlegetni nevüket száz esztendőn keresztül.

Jött azonban Napoleon, a nagy. Sulyos léptei alatt megrendült Európa földe s összetörtek a királyok és fejedelmek koronái. Összetöréssel fenyegette a Habsburgok koronáit is.

Rémülés fogta el a bécsi udvart. S rémületében fölfedezte a magyar királyt s a magyar nemességet is, a száz év óta üldözött és eltemetett »inzurgens« nevet. Azt a szót adta a magyar király szájába:

– Fiaim, nemeseim, hű magyar vitézeim! Keljetek föl! Kössetek kardot! Üljetek lóra! Legyetek megint inzurgensek! Mentsétek meg trónom és koronám és országaim a francziától.

Akkor kedves lett megint az inzurgens!

Hajh, dicső őseink, bolond őseink, hallgattatok a hizelgő szóra és seregestől siettetek a zászlók alá. Elhunytatok már mind. Senki se él közületek. Hamvadó porotok nyugodjék békével a föld alatt.

Én még sokat ismertem közületek. Az én falumban is volt még három inzurgens, a ki gyerekkoromban megsimogatta fürteimet. De az én falum kicsiny s nemessége is kicsiny volt. De a mikor fölkerültem a főiskolába: Pápán egyre mutogatták a tanárok és öreg diákok az ősz vitézeket.

– Ez még inzurgens volt! Ime, ez is az volt. -34-

Megnéztem őket jól. Szép, öreg alakok. De mind valamennyi ősz. Fehér haj, fehér bajusz, mint a hó. Szinte azt hittem: az inzurgens mindig ősz volt, mindig öreg, hófehér hajjal ment a csaták tüzébe.

1840 ben még sok inzurgens élt. Csak harminczegy éve mult még akkor, hogy az inzurgensek hadat jártak. Az én vármegyémből magából vagy háromezer inzurgens ment a világverő franczia ellen csatába. Az ötven éves életkoron felül levő nemes ember mind lehetett inzurgens.

Akkor még élt az inzurgensek fővezére is, József nádorispán. Élt az inzurgensek dicső krónikása: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Élt vármegyémben a legnagyobb inzurgens hős: Hunkár Antal. Akkor még dicsőséggel járt az inzurgens név. A ki meghalt a csatatéren: annak özvegyét és árváit a nemes vármegye tartotta édes gondjai alatt.

Ha mikor a nemes odaállt a katasztrum elé s azt kérdezték tőle, honnan tudja nemességét: nyomban felelhette:

– Inzurgáltam!

Még többen felelhették:

– Boldogult apám inzurgens volt, az isten áldja meg haló porában.

Ez bizony elég bizonyság volt. Ha egykor elhivták a csatába vérét ontani, most se állják utját, a mikor nemesi jussát akarja gyakorolni.

De nem tartott már sokáig az inzurgens név becsülete.

Nálunk, szegény elhamvadó magyar nemesség sarjadékainál -35- ugyan ma is megvan és örökké megmarad, de a magyarnak ellenségei, a hatalmasok és a koronás fejedelmek másként vélekednek.

Alig nyolcz év mulva kiütött a függetlenségi harcz. Az ellenség, az osztrák-német elnevezte dicső honvédeinket inzurgenseknek. S a kit inzurgensnek nevezett, vérszomja azt halálra, golyóra, kötélre, börtönre vagy bujdosásra kárhoztatta. Ezért irta negyvenhat év előtt a nagy költő:

Igaz, igaz. Pedig bizony most is csak afféle állapotban vagyunk, mint a mikor Rákóczi utolsó fejedelmünk inzurgenseit elgázolták.

A nemesi katasztrum nyolczadik és utolsó rovata e szóból áll: Észrevételek.

E rovatban efféle szavakat iktatott az összeiró bizottság:

Vándor. – Ha ugyanis a nemes ember kézműiparos volt s vándorló legényidejét töltötte.

Bécsben van. – Ha a nemes embert jó vagy rossz sorsa Ausztriába szólitotta. Nagy dolog volt akkor a bécsi út szegény embernek.

Bujdosó. – Ezt a szót akkor irták be, ha a faluban nem tudták, hogy a nemes ember hol van, merre jár, él-e, hal-e? Régi szó ez. Hajdan az emigránsokat hivták bujdosóknak. Thököly és Rákóczi kuruczait, a kik elköltöztek Lengyelbe, nagy Törökországba, francziák földére, mivelhogy itthon az igaz magyarnak nem volt szabadsága, becsülete, nyugton maradása. -36-

– – Nos, hát igy lett készen a nemesi katasztrum Veszprémvármegyében 1840-ben. Én még nem kerültem bele, minthogy a világon se voltam. Nemzetségemből csak az apám és nagybátyám neve van benne. Összeirtak 6716 nemest. Ebből legalább 216-ra rug a mágnások és papi emberek száma, a többi köznemes és valóságos nemes.

Ne higyje ám pedig a nyájas olvasó, hogy a hány nemes, annyi nemzetség. Jó volna, ha ugy lett volna. Akkor ma már szinmagyarral volna tele Európa fele.

Sok nemes nemzetség nem egy családfővel s nem egy vagy két felnőtt fiuval, hanem sok nemes emberre állt a katasztrum elé.

A Tamás-nemzetség Szent-Gálon 36 nemessel állt elő, a Gombás-nemzetség 30-al.

A Balassa-nemzetségből Adáz-Tevelen 31 szavazó került, a Bereczky-nemzetségből ugyanott 51 szavazó nemes.

Noszlopon a Perey, Körmendy és Trombitás-nemzetségek, Orosziban a Fodor, Thúry, Marton, Vincze-nemzetségek, Bor-Szörcsökön az Ughyak; – Halimbán a Vajay, Ravasz és Mohos-családok; – Hajmás-Kéren a Fülöpök; – Küngösön a Kenesseyek; – Homok-Bödögén a Berzsenyiek, Barczák, Domokosok mind nagyszámu nemest tudtak előállitani. A 6500 nemes legfölebb csak negyedrésznyi nemzetségből áll.

Természetes.

Árpád apánk nem sok magyarral jött ide Ázsiából. Talán tiz vagy tizenötezer kemény lovast hozott magával. -37- Talán annyit se. Többet semmi esetre. Ebből is legfölebb két-háromszáz került Veszprémvármegyébe a Bakony déli és nyugati aljára. Ugy szaporodtunk el isten jóvoltából. Török, német s egyéb pogányfajta ugyan időnkint sokat kiirtott közülünk, de mi se igen maradtunk adósok. Töröknek, tatárnak sehogy se és semmivel se. A némettel ugyan lenne még némi elszámolni valónk, de hiszen ennek is megjöhet még az ideje.

II.

(A nemesi pártok. – Deák Ferencz pártja. – A párt-jelszavak. – Mire kellett a Primás sok pénze? – Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb volt. – A pártok tanyái. – Bevonulnak a nemesek. – A főispáni konferenczia. – A régi vármegyeház. – Ott kezdődik közéleti pályám.)

Október 12-ére, reggeli nyolcz órára tüzte ki a nemes vármegye a tisztujitás idejét. Akkor már vége a szüretnek s a mezei munka nagy részének. Ott lehet minden nemes ember. Még a Marczal vidékéről, még a Bakonyon túlról, még Komárom és Tolna szomszédságából is.

Az egész tisztikar ideje lejárt. Az első alispántól az utolsó esküdtig minden tisztviselőt ujra kell választani. Legalább ötven embert.

A vármegye főispánja ifjabb gróf Zichy István volt. Hatvan éves volt ugyan már, de szintén István nevü apja még élt, azért nevezték ifjabbnak. Nem nálunk lakott. Idegen volt, német volt, magyarul nem is tudott, sima, eszes, ravasz udvari ember, még Oroszországba -38- is elküldték osztrák követnek. Ő vezette a tisztujitást.

Két párttá alakult a nemesség, mint az egész országban.

Az egyik volt a szabadelvü haladás igazán nemzeti pártja. Ennek vezére volt Deák Ferencz. Segitettek neki a vezérkedésben Wesselényi és Széchenyi s az országgyülés ama ifjabb alakjai, a kikből később a 48-iki kormány s az ujabb korszak kiváló emberei lettek. Kossuth még akkor csak ujságirással foglalkozott, börtönéből csak nem rég szabadult.

A másik volt az udvari párt, a kit a közvélemény konzervativ, maradi, pecsovics pártnak is nevezett. Ennek vezére volt az uj főkorlátnok, gróf Pálffy Fidél. Volt egy-két hazafias, kiváló tagja is, de egészben mégis rossz hazafiakból, osztrákká aszott mágnásokból s vásáron szerzett nemesekből állott bizony ez a párt. És azokból, a kiket ezerféle ügynöke utján az udvar elámitott s a kik könnyen engedték magukat elámittatni.

Jelszó volt rá jó, elegendő és hatalmas. Majd a jelszót is megtudjuk később.

A bécsi udvar a magyarral mindig kegyetlenül vagy ravaszul bánt. Ha körmére ütöttünk, ha az erőszakhoz nem volt hatalma, akkor elővette másik eszét, az álnokságot, az orvtámadást. Erre nézve többször jól sikerült ravaszsága abból állt, hogy a mikor már a nemzet erős ellenállásával nem birt: fölidézte az egyházi villongást, a felekezeti viszályt. Ennek sikerében sohase csalódott. -39-

Miért?

Számitása egyszerü és tiszta.

A római egyházat könnyü volt a harczba belevinni. Ha Róma intést kapott Bécsből s a magyar egyházfejedelmek intést kaptak Rómából: megvolt a harczi kedv. S ha megvolt a felekezeti viszály: könnyü volt már akkor a kormánynak az ő nagy hatalmával a mágnások s a katholikus nemesség nagy részét összecsőditeni s erős párttá szervezni. Volt már jelszó, volt pénz s lett szenvedély is. A protestáns nemességből is magához hóditott itt-amott tekintélyes részt.

Most a vegyes házasságok kérdéséből csinált országos perpatvart.

De nem ez volt a döntő jelszó. Sokkal okosabb és miveltebb a magyar, semhogy a vegyes házasság kérdéséből magából keserü országos viaskodást csinálna.

Hanem hát Deák nagy dolgokat akart.

Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Egyenlő törvénye legyen mindenkinek s mindenki egyenlő legyen a törvény előtt. A jobbágy ne szolga legyen, hanem szabad birtokos. Legyen közteherviselés s az ország javára ne csak a jobbágy verejtékezzen, hanem a nemes is. A mindenféle rendek, osztályok és népek olvadjanak össze egységes nemzetté, a magyar nemzetté.

Vele szemben a kormány és az udvari párt édes és hatalmas jelszóval élt.

Védjük meg a nemesség ősi jussait. A nemesség szüz vállait ne fertőztesse meg az országos terhek sulya és mivolta. -40-

Szivesen állt e jelszavakra a nemesség nagy része. El nem hitte, hogy e mögött csak az osztrák kényuraság dolgozik, hogy járma biztosabban nyomakodjék vállainkra.

Igy vált kétfelé, igy lett két párttá a Bakony vármegyéjének nemessége is.

Az udvari pártnak ügyes és hatalmas vezérlete támadt. Tekintélyt adott neki a főispán s a pápai gróf s a püspök és a káptalannak két-három országos hirü tagja s a zirczi és bakonybéli apát úr. Több nagy elméjü kálvinista főember is hozzácsatlakozott, mint a csodálatos tudásu Kocsi Sebestyén Gábor, a mindenki által kedvelt Kocsi Horváth Sámuel s a fényes tollu Zsoldos Ignácz, a kinek könyvét s vármegyei tudását maga Deák Ferencz is elsőnek tartotta az országban. A két előbbi követ is lett az 1843-iki és 1848-iki pozsonyi országgyülésen.

Pénze is volt az udvari pártnak untig.

A veszprémi püspököt kinevezték esztergomi érseknek s ország primásának, de a király meghagyta neki a veszprémi püspöki jövedelmet is. Ez pedig ezer forint volt minden napra.

Példátlan eset. A török világ óta nem is fordult elő. Hiszen az esztergomi érsek ugyis nagy úr. Uralkodó herczegi rangja s maholnap biboros fejedelem. Jövedelme is sokkal nagyobb volt, mint mai napság. Akkor még meg voltak vásárjai, tizedei, regáléi, révei és vámjai s állami tisztségei után is nagy jövedelmei. Szeptemvir volt, örökös főispán is volt, korlátnok is volt s -41- az ország aranypénzverő intézeteinek legmagasabb ellenőre is volt.

Minek kellett hát neki a veszprémi püspökség jövedelme is? Holott ilyen két nagy adománynak egy kézbe juttatását a törvények szigoruan tiltották. Több jövedelme lesz a két adományból évenkint egy millió forintnál.

Nem is vallották be igazán, mire kellett a tenger pénz.

Hazudtak nagyot.

Rudnay primás tiz-tizenkét év előtt megkezdte az esztergomi bazilika épitését. Azt mondták: erre kell a pénz az uj primásnak.

Nem volt igaz.

Kellett a pénz korteskedésre. Veszprém-, Zala-, Tolnavármegyében meg kellett törni a hazafias nemességet. Zalában meg kellett buktatni magát még Deák Ferenczet is. Ez ugyan lehetetlen volt, de véressé kellett tenni legalább megbizó levelét. Tudták, hogy Deák a véres választást el nem fogadja. Tolnában meg kellett buktatni Bezerédj Istvánt és pártját s föl kellett állitani s erőssé szervezni a Pecsovics-pártot. Veszprémben is meg kellett venni, a hogy lehetett a nemességet.

De a nemességben több volt a kálvinista és lutheránus nemes négyezernél. Minden katholikus szavazatra kétszer annyi protestáns szavazat esett. Már most hogy lehet a nyakas kálvinista magyar nemest az udvari és papi és német párt számára megszerezni?

Hajh, a hatalom, a pénz, a hizelgés és a hatalmas jelszó, nagy úr. -42-

Ősi nemesi jussainkat nem hagyjuk!

Azután első alispánná, főbirákká s majdan követekké kálvinistákat választunk!

Pénz pedig annyi lesz, mint a szemét. Zászlóra, fuvarra, napidijra, dinom-dánomra elég kerül. A szentgáli királyi vadászok pedig fejenkint kapnak diszes és jó puskát s zöld zsinórral kitréfázott szürke rövid dolmányt és pötyögős nadrágot. Voltak pedig a királyi vadászok hatszáznál többen. S a hány királyi vadász: annyi szavazat.

Mindezt Deák pártjának nemessége nem tudta megcsinálni.

Ez a párt nem is tudott egységes táborrá alakulni. Fővezére nem akadt. Főúr köztük nem találkozott. Jeles birtokosok, buzgó szivek, jeles elmék, de ki nem magasodott köztük senki. S helyben is messze estek egymástól.

A Bakony kétfelé vágja a vármegyét.

Deák pártjának nemessége igen nagy volt Pápa és Somlyó vidékén, a Bakonytól nyugatra fekvő alföldeken. Több, mint kétezer fő.

De nagy volt a Bakonytól délre, a Mezőföldön s a Balaton közelében is. Ez a két nagy sik vidék a Bakonyon át nem szokott egymással érintkezni, személyesen alig is ismerte egymást. Köztük feküdt Szent-Gál a maga hatszáz szavazatával. Jobbra is, balra is csak rontotta a nemzeti párt jókedvét.

Az volt a haditerv, hogy a vármegye székvárosába mindegyik párt bevonul még október 11-én estére s mindegyik párt elfoglalja az ő főhadi tanyáját. -43-

A nemzeti pártnak főhadi tanyája is kettő volt. Az egyik Pápa-vidéké, a másik Mezőföldé.

Pápa vidéké volt az Angyal-vendéglő, lent a Séd folyása mellett, a nagy hidnál, a káptalani szeren. Ez a vendéglő emeletes ház, a várhegy lábánál fekszik, udvara kőfallal körülvéve.

Mezőföldé volt Verner András uram vendéglője. Ez volt a virtus szinhelye. Ezt is meg kell, már ezért is, ismertetnem.

Ez a Hosszu-utczán fekszik, tökéletesen a várhegy tövében, a várbeli őrtorony nyugoti oldalánál. Ma is áll az épület s ma is épen ugy áll, mint hatvanhat év előtt. Emeletes ház s földszinten is, emeleten is tágas szobák. Földszinten a közönséges ivó és étkező. Az emelet úri közönség számára. Alant olyan ivószobája is volt, a milyen a csárdáknak szokott lenni. Hosszu asztal X lábakkal. Az asztal mellett hosszu padok. Az ivó egyik sarkán a söntés, a mérőhely léczfalakkal. A léczen kiragasztva Milfajt képe délczeg állásban, régi bakonyi kanász ruhájában, a hogy a veszprémi művész leföstötte, lerajzolta. Négy év előtt akasztották föl, a miért, hogy ő volt a hires Sobri Jóska leghiresebb pajtása. Ezt a képet még husz-harmincz év mulva is láthattuk itt-amott a csárdák söntésein.

A ház udvarából a várhegy sziklafalára föl lehetett mászni. Már a kinek föl lehetett. Gyik, macska, mókus könnyen felmászhatott, gyerek is akadt, a ki megcselekedte. Ez majd bebizonyul a virtus történetéből. De -44- bizony nem emberséges embernek való út volt az. Még kecskének se.

Nos hát, a mezőföldi nemességnek vagy legalább e nemesség urainak itt kellett elhelyezkedniök. Verner András uram egyébiránt született német volt, isten tudja, honnan vetődött Veszprémbe, magyarul egy szavát se értette senki, ha magyarul beszélt, ugy hallatszott, mintha mandulát tört volna fogaival.

Az udvari párt nemességének alkalmasabb főhadi tanyája volt. Legalább kényelmesen megfért együtt, egy helyen.

Volt a nagy-vásonykői uradalomnak fönt a vásártéren tágas telepe. Földszintes nagy ház a vásártérre s óriási udvar és kert kőfallal körülvéve. Több épület az udvarban gabonaraktárnak s tágas térség faraktárnak. Most Todesco-udvarnak hivják vagy ötvenöt év óta.

Nagy-Vásonykő a Zichy grófok nemesi előneve. A virtus idején – ugy tudom – a Zichy-Ferraris ágé volt. Akkor még lakható állapotban fennállott Kinizsy Pál régi vára. Még én is láttam. A mult század hatvanas éveiben rombolta le tüzes villám. Az udvari párt a tisztujitás idejére elkérte a vásártéri telepet nemesi tanyául. Szivesen adták.

E telep nagy udvara volt aztán telerakva boros hordókkal, pörköltkészitő katlanokkal és bográcsokkal s Laczipecsenye-sütő sátrakkal. A hogy illett a nemességhez.

A Pápa-vidéki s Marczal-vidéki, a Devecser- és Somlyó-vidéki nemesség október 11-én estére tömegesen -45- megérkezett. Kocsik hosszu sora lepte el az országutat Márkótól Veszprémig. Száz zászló még nem volt akkor szokásban, de a nagy nemességü falvak azért egy-egy selyem lobogót hoztak magukkal. Pápa vidékéről Takácsi, Görzsöny, Adáz-Tevel, Homok-Bödöge, Derecske, Acsád otthon nem hagyta volna nemesi lobogóját.

Devecser tájékáról is himzett zászlóval jött Bor-Szörcsök és Karakó-Szörcsök, Csögle, Pirith, Egeralja és Adorjánháza s mind a Barcza-nemzetség onnan a Marczal berkei felől.

A Bakony északi oldalán nagyon kevés volt a nemes. Negyven faluban alig kétszáznegyven szavazó. Ezek csak egyenkint, csak hullározva jöttek az öreg Bakonyon keresztül. Csak egy falu nemessége hozott lobogót, Bakony-Magyar-Szent-Királyé. Ez is piros volt, olyan régi kurucz szinü.

A mezőföldi nemesség nem jött lengő zászlókkal. Ez a nemesség többnyire uri fajta volt, tömeget nem hozhatott magával.

A legnagyobb nemesi tömegek Veszprém körül laktak, a székváros közelében. Vámos, Szent-Király-Szabadja és Szent-Gál: három falu több, mint ezer szavazattal. Szent-Gál ugyan bejött hatalmas lobogóval s a kalap mellett zöld cserfalevéllel, el is helyezkedett a Vásonykői Zichy-udvarban, de a másik két nemes falu csak a kertek alatt fekszik, jókor jön, ha reggel jön is.

A nemzet pártja nyilván több nemest hozott össze, mint az udvar pártja. -46-

De a felsőbb hatalmak ugy határozták, hogy az udvar pártja győzzön. Valami csele-csalát kellett kigondolniok, hogy a gyöngébb legyen az erősebb s a kisebbség legyen a többség. Furcsa bizony ez. De hiába; ilyen a politika, ilyen az urak esze. A jámbor falusi nemes még gondolatban se tud hozzáférni. A mikor megérti a visszás eredményt: eláll szeme-szája. Mindent várt, csak azt nem. Nem tudja: nevessen-e vagy agyonüssön valakit?

De mi volt hát ez a csele-csala?

Első alispánnak az udvari párt részéről kijelölték Kocsi Horváth Sámuelt s második alispánnak Kopácsy Józsefet, a veszprémi püspöknek s az esztergomi érseknek unokaöcscsét. Egyik kálvinista, a másik katholikus. Igy hozta magával az ősi szokás.

Hogy a nemzet pártja részéről kit jelöltek: azzal ne törődjünk most már. Ugy se lett belőle se első, se második alispán.

A kijelölés teljes törvényességgel történt, a hogy az ősi alkotmányos szokás szentesitette.

A kijelölés a méltóságos úr joga és tiszte. De csak látszólag és külsőleg. Voltaképen a tisztujitás napja előtti napon a főispáni lakásra össze kell hivni a vármegye vezérembereit, a tekintélyesebb és nagyobb vagyonu férfiakat, a püspököket és apáturakat, a vármegye oszlopos tisztviselőit s a járások főszolgabiráit. Minden pártnak ott kell lenni, egy pártot se szabad mesterkedéssel megröviditeni.

Ez a főispáni konferenczia: A meghivott vezérférfiak -47- itt állapodnak meg abban, hogy kik legyenek a központi és járásbeli tisztviselők, kiket jelöljön az állásokra első sorban s kiket jelöljön második sorban a főispán. Itt állapodnak meg abban is, hogy a választás befejeztével kiket nevezzen ki hivatalnokoknak, kiket nevezzen ki becsületbeli tisztviselőknek s az ország jeles férfiai közül kiket ajánljon a vármegye táblabiráinak.

A tisztviselő neve volt: magistratualis. Ezt a vármegye nemessége választotta.

A hivatalnok neve: officziális. Ilyen volt a főorvos, járási orvos, bábaasszony, sebészmester, pandurhadnagy, földmérő, kiadó, várnagy s több efféle. Ezeket a konferenczia meghallgatásával a főispán nevezte ki.

A szolgaszemélyzet neve volt: serviles. Ezek voltak a pandurok, panduraltisztek, vármegyei lovas és gyalogos huszárok, hirmondók, hivatalszolgák, rabőrök s effélék. Ezeket a központi és járásbeli hivatalok főnökei vagy ezek javaslatára az alispánok nevezték ki.

Ugyanigy származtak az iródiákok és napra irók. Az irnokot hivta a nemes vármegye iródiáknak s a ma ugynevezett dijnokot napra irónak. Ez a szó jobban is megfelel a diurnista szónak.

A becsületbeli tisztviselőt ma tiszteletbelinek nevezzük. Bakonyvármegye azért nevezte becsületbelinek, mert fizetése nem volt egyéb, csak a becsület.

A konferenczián, a melyet egyébiránt minden közgyülés előtt meg kellett tartani, a főispán elnökölt. Délelőtt papramorgót, délután somlyai bort kináltak -48- az uraknak. Pipázni szabad is volt, szokásban is volt. A döböz ott állt dohánynyal tele. Akkor még kevés nemes szivarozott. Ostoba német találmánynak tartották a szivart. Legelőször a vármegyében ifjabb gróf Zichy István főispán s azután gróf Zichy Domokos veszprémi püspök kinálta a nemes urakat szivarral.

A tisztujitó közgyülés kezdő idejéül kitüzték a holnap reggeli nyolcz órát. Ott legyen a nemesség pontosan. Ő méltósága, a főispán, megkezdi a közgyülést pontosan. A ki elkésik: ne kárhoztasson senkit.

Tökéletes békével és nyugalommal folyt le a főispáni konferenczia. Oly szives, oly kezes volt az udvari párt, szó nélkül elfogadta a nemzeti párt minden jelöltjét, minden javaslatát. Soha se volt még ilyen békességes tisztujitása a vármegyének, mint a milyen a holnapi lesz. Igy látták a mezőföldi urak s igy látták a Puzdor testvérek is, a Pápa-vidéki nemesség nemzeti pártjának vezérei.

Békén költhetjük el az estebédet, nyugodtan mulathatunk Verner uramnál is, az Angyal-vendégfogadóban is, mulhatlanul győzünk, kétannyi szavazatunk van, mint az udvari pártnak, ime, az udvari párt nem is erőlködik, megadja magát szépen, beletörődik sorsába.

A tisztujitó közgyülés s különösen a szavazás a vármegyeház nagytermében meg nem történhetett. Régi volt az a vármegyeház, több mint kétszázötven év előtt épült, falai ágyu ellen való öles vastag kőfalak, van is tanácskozó terme elég terjedelmes, de háromezer nemes ott azért mégse fér el. Talán harmada, sőt -49- negyedrésze sem. Most pedig bejött háromezer nemes. Ezer az udvari pártra, kétszer annyi a nemzeti pártra.

Ma nincs meg már ez a vármegyeház. Ékes czimere, latin fölirata, tömör falai eltüntek a föld szinéről. Komor kapuboltozata alatt nincs már többé őrség a vármegye ősi szineiben. Zöld a mente, piros a nadrág, peng a sarkantyu, diszes kalpagon a forgó s a nemes vármegye czimere: bevehetetlen vártorony, büszkén leng fölötte a Bakonyerdő makkja. Nem kopog többé ott az őrhuszár kemény lépése. Oldalán kard és gazdag tarsoly, kezében szuronyos fegyver s vállán keresztül ragyogó szijon a tölténytáska. Tömött bajuszu, nagy szakálu várnagy nem tart többé szemlét az őrségváltásnál. Nincs már többé semmi a régiből. Mintha semmi se volna már, a mit őriznünk kellene, sem azt, a mi elmult; – sem azt, a mi jelenvaló. Ha ma belépnék a boltozat alá: nem fogadhatnám az őrség tisztelgését; nem hallanám a sarkantyu pengését, fegyver csattogását s nem látnám a deli kurucz huszárt, a mint párducztekintetét vakmerőn, de bizodalommal rám szegezi. Nem szól, de mégis mintha azt mondaná tekintete:

– Szabadon jöhetsz, ne félj tőlem, nem bántalak. Te még nemzetes ur voltál, vármegyédnek igaz tisztje voltál.

Elborong a lelkem, ha rágondolok arra a régi vármegyeházra. Ott léptem először a nemzeti közélet küzdő mezejére. Fiatal életkorral, ifju szivvel, árnyékot nem ismerő elmével és csüggedetlen buzgósággal ott ismertem meg fajom gyöngeségeit, végzetének rettentő -50- sulyát, dicső multunkat és dicső jövendőnket. A nemzedék törpe nagyságait s álnok összebeszéléssel készült vezéreit nem láttam ett. A közszellemnek fénye és illatja volt. Szentül hittem még, hogy a nemzeti eszmék örökké ragyognak s örökké hóditanak s hogy a közélet hangos szavu harczosa örök hive marad azoknak az elveknek, melyek hirdetésével közbizalmat támaszt maga iránt.

Hajh, öreg falak, köztetek szolgáltam törvényt és igazságot s nem vállaltam többet, csak annyit, a mennyire erőm telt. Ott hagytalak. Petőfi »égi végzeménye« fölöttem is határozott. Ide rendelt a törvényhozás magasságába, a honnan mindent látni s a honnan oly sokban csalódni kell! Nem jobb lett volna-e föl nem jutni ebbe a magasságba?

III.

(A Szent Lélek segitségül hivása. – Mit énekel a nemes ember, ha szive szerint énekel? – Az eskük könyve. – Régi eskü, uj eskü. – A nemzet pártján levő nemesség kint szorul. – Fodor Mihály nemes atyánkfia. – Birkózó adomája. – Boszúra hivja föl a kint szorult nemességet. – A labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. – Irtóztató rombolás. – Boszut liheg a csuffá tett győzedelmes tábor.)

A nemesség tisztujitó gyülekezésének a főispáni lakás udvarán kellett történni. Elfér ott talán mind a két párt, az egész nemesség.

A főispáni lakás ott volt s az volt, a hol ma. A hol most az uj vármegyeház van: ott állott a régi sóház még a kurucz időkből. A belső püspökkerttel szemben. A sóházon túl fekszik a főispáni szállás. Nyitott erkélye -51- az udvar felé. Az erkélyen elnököl a főispán. Ragyogó diszruhája, kalpag a fején, kard az oldalán. Mellette jobbról-balról az alispánok s a vármegye jegyzői, tiszti főügyésze s törvényes bizonyságai. Pap is van mellette, valamelyik erős hangu apát vagy kanonok. A tisztujitásnál papra is van szükség.

Miért?

Ezt kérdezi a sivatag lelkü mai ember.

Balgatag ember. Azt mondja a krónika, a mikor ezt a tisztujitást megörökiti, hogy a gyülés megkezdésekor »a szentléleknek segitségül hivása megtörtént«.

Nem áhitatos énekkel, nem templomi zengedezéssel hivták segitségül a Szent Lelket. Nem a kálvinisták egyházi énekét harsogták, a mely igy kezdődik: »Jövel Szent Lélek Uristen«. Nemes ember effélére nem adja fejét.

Ha már dalol, szive szerint dalol. A szivében pedig a nemzet hősi multjának emléke tombol, vagy a német okozta keserüség vagy a nagy nemzeti fájdalmak zokogása.

Balogh Ádám nótája: »Piros bársony süvegem«. Vagy az inzurgensek dala: »Sárga csizmás Miska«. Vagy Kisfaludy Sándor dala: »Adja isten, hogy a magyart a félvilág uralja«. Zrinyi Ilona bujdosó dala: »Lóra kurucz, lóra!« Vagy az országgyülési ifjak keserü dala: »Bécs várostól nyugatról keletre«. Vagy az ifju varju gunyoló dala a németté lett, labanczczá lett mágnások ellen.

Ezek és ilyenek voltak a nemesség dalai. Ha már -52- benne volt a dalban, szemére vágta vagy földhöz vágta a gucsmáját. Akkorát puffant, mint az ágyu. S körülnézett, hol a kutyahitü labancz, hadd ütné agyon.

Idétlen, furcsa szövege volt annak a dalnak. Hajh, de meg volt annak igazi szövege Rákóczi fejedelmünk idejéből. Tudta azt minden öreg nemes s érezte azt minden fiatal. Ime, a hires nóta most azt magyarázza: »Megismerni a kanászt – Csosza járásáról«. Micsoda bolond értelem ez! Holott az igazi nóta azt magyarázza: »Patyolat a kuruczfi – Gyöngy a felesége«.

Elszokott ettől már a nemes száz esztendő óta. De a dal megmaradt. Igaz érdeme szerint nem volt tanácsos azt a dalt énekelni, de azért a nemes, ha szózata dalba tört, azt érezte, a mit ő akart. A mit hős elei érezték.

Hajh, méltóságos főispán uram s mind, a kik vagytok, püspökök, apáturak, mágnások s mindenféle labancz urak: engednétek csak, hogy a nemes a maga nótáját dalolja s a maga módja szerint hivja a Szent Lelket segitségül: hiába beszélnétek ti annak a fülét tele, nem ugy választaná az meg tisztjeit, a hogy ti akarjátok s a hogy a bécsi király akarja.

Akkor még nem volt meg a Szózat. Vörösmarty lánglelkében a Szózatnak csak gondolata felhődzött vagy talán még az se. Kölcsey Himnusza meg volt, de dalát még senki se ismerte. Petőfi, Jókai gyerekek voltak. A Kossuth-nótára is más szöveget énekeltek. Kossuth maga is nemzettörténelmi életének csak serdülő korában révedezett. Az ezeréves magyar nemzetnek -53- nem volt nemzeti dala. Csak Várnáról és Mohácsról siránkoztak a régi költők, azok is latinul, ostobán, idegen nyelven. A nemzet nagy hősei magyarul verekedtek, nagy irói latinul nyöszörögtek.

Mivel kezdte volna meg hát a nemesség a nagy tisztujitást?

Hanem volt egy nagy bolond irott könyve a nemes vármegyének. Ez volt az Eskük könyve. Százféle tisztje, szolgája, hivatalnoka és katonája volt a vármegyének. Valamennyinek le kellett tenni a szent esküt, a mikor tisztjébe beállott. De mindegyiknek más-más esküt. A főbiró másként esküdött, mint a földmérő. Az alispán másként esküdött, mint a bábaasszony. Az itélő biró is másként, mint a tanu. Az országgyülési követ is másként, mint a várnagy. S azután a hány felekezet és hitvallás: annyiféle eskü. A katholikus a Szent-Háromság egy örök Istenen kivül Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire is megesküdött. A kálvinista ezt meg nem cselekedte a Pilátusért se. Hát még a zsidó! Micsoda átkokat szórt az a maga fejére, ha hamisan találna esküdni! Aztán a kezét oda kellett tartani a bibliára, még pedig a zsidó bibliára. Annak is csak bizonyos versére. De zsidóul nem tudott a tekintetes táblabiró úr. Csak egy-két kálvinista pap tudott, no meg Kocsi Sebestyén Gábor. Ha pedig ők nem voltak kéznél s a biblia becsukódott: senki se tudta, hol kell a könyvet felnyitni, hol van az a vers, a melyre a zsidónak esküvés alatt rá kellett tenni a kezét. A szedriát el kellett halasztani vagy a hosszu -54- szakállu rabbit valahonnan föl kellett hajszolni. Ezer bajjal, vesződséggel járt. Utóbb is a nemes vármegye ugy akart a dolgon segiteni, hogy lakat alá zárja a biblia ama versét. A lakat kulcsát őrizze a várnagy. De utóbb ez ellen is nagy lett a kifogás. Azt mondták: szentségtörés a Szentirás könyveit megvasalni, mint a lókötőt. A mi igaz is.

Nos hát az Eskük könyve tele volt eskümintával. Mind valamennyi latinul, de jó csomó magyarul is. Ebben a könyvben állt külön papiroson a Szent Lélek segitségül hivása is tisztujitás idején. Ezt olvasta föl érczes hangon a főispán jobbjáról a kanonok vagy apát úr, a ki akkor alkalmilag a nemes vármegye káplánja volt.

Ma másként van minden. Ma már az eskü se jár olyan szertartással. Annyit is ér ám a mai eskü, mint az üres szóbeszéd. Sőt ma már olyan emberek is vannak, a kik pénzért esküsznek vagy nevetve esküsznek. Tiltja hitvallásuk.

De bizony eleink másként gondolkodtak.

Tiszteket, vármegye kormányzóit, világi előljárókat, karhatalmi erőket kell választani. Ők tartják fenn a rendet és nyugalmat három esztendeig. Ők szolgáltatják ki a törvényt és igazságot. Náluk nélkül fenekestül fordulna fel minden. Nem az isteni félelem, tisztesség, jó erkölcs és emberszeretet uralkodnék a köztársaságban, hanem a bomlott elmék és romlott indulatok fenevadai emelnék föl fejüket. Ha mikor tehát a vármegye kormányzóit választjuk: akkor félre -55- kell tenni minden kedvezést, pártos szenvedélyt és haszonlesést: akkor a legjobb és legalkalmasabb férfiakra essék a választás s józan elmével s istennek tetsző módon a valóságos alkotmányos többség akarata jusson diadalra. Bizonyára szükséges ehhez a Szent Lélek segitsége.

Ha még se jól ütne ki a tisztujitás: akkor se a Szent Lelket okozza a gyámoltalan ember, hanem legfölebb magát és a labancz urakat.

Szép deres napra, de napfényes reggelre virradt föl október 12-ike.

Verner András vendéglője a Hosszu-utczán nem messze esik az Angyal-vendéglőtől. A mezőföldi és a Pápavidéki nemesség szószólók által már hajnalban összebeszéltek s mire az őrtorony órája fél nyolczat ütött, a nemzeti párt nemessége tömött sorokban oda vonult a főispáni lakás elé s lobogói árnyékában megállt a főispáni palota és a püspökkert közötti nagy téren.

Meg kellett állania, mert a főispáni palota udvarára be nem mehetett.

Pedig félórával előbb ott volt a helyszinén s untig elég lett volna, ha csak nyolcz órára ér oda.

Mi történt?

Hát csak az történt, hogy az udvari nemesség titkon összebeszélve, már hét óra előtt odament, betöltötte a főispáni udvart, bezárta a kaput, a kapu elé állitott vagy tizenöt huszárt kivont karddal, a nagy szakállu várnagy és nyalka pandurhadnagy őrködött -56- a huszárok fölött s be nem eresztett még lelket se a tisztujitás szinhelyére.

Bent az udvaron volt nyolcz-kilenczszáz nemes, kivül a téren vagy kétezer. A kisebbségnek volt szava, a többségnek nem volt.

Nosza, lőn most méltatlankodás, harag és szitkozódás a szabad téren. Kétezer nemes nem türi szó nélkül az ő ősi jussának efféle kijátszását. Bent az udvarban is a Szent Lelket emlegették, a kit segitségül hivtak, de kint a téren is. De emitt még az égnek minden szentjét is s mindenféle haragos mennykövét is emlegették. Bent jól beszéltek, de az igazságot ütötték agyon az emberek. Kint rosszul beszéltek, de az igazságot keresték.

Sok úrifajta nemes, sok tekintélyes birtokos és táblabiró volt kint a téren. Összedugták a fejüket: mit csináljanak?

Azonban a sulyos méltatlankodás háborgása közben kezdett sarjadni a nemesi virtus is. Onnan belülről az udvarról ki-kihallatszott a hangos vivátozás harsogása. Ime, már odabent restaurálnak is. Éledt a harczi kedv.

Ugy emlékszem, Fodor Mihály volt a neve annak a közép-bogárdi vagy szilas-balhási kis birtoku nemes úrnak, a ki először adott hangot a kigyult haragnak. Fodor volt, az bizonyos; szegről-végről rokonság is, csak keresztnevére nem emlékszem biztosan. Ismertem jól. Odament a tanácskozó urakhoz s kemény hangon belekiáltott az eszmecserébe. -57-

– Semmi tanácskozás, nemes atyámfiai. Labancz ellen semmit se ér a bölcseség. Ha be nem mehetünk a kapun: menjünk be az ablakon vagy a háztetőn.

Jó emeletes ház a főispáni palota. Ha a tetőn akarnak bemászni, előbb a tetőre föl kell menni, a háztetőt leverni s befelé a padláslejárást biztositani. A földszinti ablakok erős vasrostélylyal vannak biztositva. Ott se lehet könnyedén bejutni. Csak az emeleti ablakokon. Ott azután a főispáni termeken át le lehet jutni az udvarra.

Szerencsére nem került rá a sor. Először is nem akadt hamarosan lajtorja. Falon mászni pedig nemes ember nem tud. Azután az a sok huszár is beleszólt volna a dologba. De meg illetlen is lenne, hogy kétezer nemes ablakon mászna be valahova. Már ennél sokkal derekabb dolog felgyujtani a házat s összedönteni falait.

Csakhogy még akkor nem volt olyan nagy a harag és elkeseredés. Nem is hihette a hamisságot a legtöbb ember. Bolondság. Még olyan is akadt, a ki nevetett.

A nagy zugás azonban időnkint kihallatszott a térre. Valamiféle munka folyt hát az udvaron. Mi folyt volna más, mint a tisztujitás?

Az urak végre kint elhatározták: deputácziót küldenek a főispánhoz, nyittassa ki a kaput, végezzük a tisztujitást rendben, ha pedig már végeztek valamit, kezdjük ujra.

Lehet is labanczczal okosan beszélni! Megmondta már Fodor nemes atyánkfia. -58-

A deputáczió bement, beszélt is a főispánnal, a kinek nem is volt kifogása a javaslat ellen. Nyissátok föl a kaput, jöjjön be, a ki tud.

Hamis praktika volt az egész. Nem fért oda be az udvarra most már husz ember se. Hát kétezer nemes hogy fért volna be? Megkisértették. A szent-gáli királyi vadászok őrizték a bejárást. Tömötten álltak, mint a fal. Volt ugyan villongás, hangos beszéd, káromkodás, huza-vona, egy-két nemesnek be is törték orrát-fejét, de bejutni nem lehetett.

Az alatt folyt a tisztujitás odabent.

A főispán papirosról szemüveggel elnyöszörögte a kijelölést.

– Első alispánnak kandidáltatik Kocsi-Horváth Sámuel táblabiró ur.

Az udvarbeli nemesség egyhangulag felkiáltott:

– Vivát!

Igy ment a többi is.

Mikor a kint levők deputácziója ott járt: már akkor a vármegyei központ keresztülesett a tisztujitáson. Következett a központi és a pápai járás és a többi járás.

Nincs hát segitség sehogyse. Az egész tisztujitást nyolcz-kilenczszáz nemessel elvégezték egyhangulag, – a mint akkor mondták: unisono. A kétezer nemest oda se eresztették a szavazáshoz.

A Szent Lelket czudar munkához hivták segitségül.

Most már föl kellett támadni a virtusnak.

Kiben támadhatott föl először, mint nemes atyánkfiában Fodor Mihályban? -59-

Apró termetü ember volt. Akkor még fiatal ember. Sovány, csontos legény, de kemény tekintettel. Hanem haja, bajusza, szakálla kusza és torzonborz. Senki se látott volna ki belőle semmit, ha arczát jól meg nem nézi.

Az egész vármegye ismerte birkózó adomáját. Igaz történet volt, krónikás adomává vált. A nemes embernek tisztességtudónak, udvariasnak kell lenni. Ez az adomának erkölcsi tanulsága.

Elmondom.

Szilas-Balhásnak tekintélyes uri nemzetségekből álló nemessége volt, Losonczy, Kenessey, Huszár, Kaszás, Szeőke, Mészöly, Radó, Vargha, Boda, Csörgey, Nádasdy, Halász s egyéb nemzetségekből. Öregapám is közéjük tartozott. Oda tartozott a Márkus, Boronkay és Kazay-nemzetség is.

Két Boronkay testvért ismertem és két Kazayt. Az egyik: Lajos, jeles festő, korán elhalt. Rahlnak volt kedvelt tanitványa. Engem is Kazay Lajos tanitott rajzolni, festeni. Ha festőművész lehetett volna belőlem: Kazay útján én is Rahl tanitványa volnék.

Az idősb Kazay-testvér, Rudolf, szeretett birkózni. Az egyik Boronkay még jobban szeretett. Nem érezték jól magukat, ha mindennap földhöz nem vágta őket valaki vagy ők valakit. Furcsa szokás, de mégis jobb szokás, mint a ki kártyán mindennap vagyont veszit el. Mindegy volt, akárkivel birkóztak. Cseléd, zsöllér, jobbágy ember, drótos tót, vándorló legény: mindenkivel összekapaszkodtak. De hát faluban, dologtévő napon nem mindig akad bolond ember, a ki ingyen, -60- ok nélkül, harag nélkül földhöz veresse magát. Ha már nagyon megszorult a két birkózó: egymást látogatta meg, egymást kereste föl. De birkózniok kellett.

Egyszer kirándult Boronkay Közép-Puszta-Bogárdra, valami atyafilátogatóba. Nyár volt. Nyomtató bokrok dolgoztak a szérükön. Kimegy a gazdával a szérüre, nézni az ágyást, nyomtatást, garmadát, szemet, kazlakat, asztagokat, lovat, embert. Gazdaembernek mulatság ez. Jó kemény a szérü, jó puha gyep mellette.

Eszébe jut, ma még nem birkózott. Körülnéz az emberek közt, kit szólithatna birokra. Azonban nagy munkaidő, délután is van már, munkásembernek nincs kedve virtuskodni ebehiában. Senkinek sincs kedve szembeszállni.

Odaszól a gazdához:

– Bizony hitvány csög-bog embereid vannak neked, urambátyám!

Csak hallja ám ezt a szót jó Fodor Mihály uram. Ő is ott volt a szérün az emberek közt. Egy rét ingben, mint akárki más s pöre gatyában. Csakhogy ő nemes ember létére csizmában s nem mezitláb.

S a mint hallja a szót: odanéz nagy kemény nézéssel a birkózó kedvü urra, de eléje is indul, de tűri is már föl ingujjait a karjára. S azt mondja:

– Földhöz vágom én az urat, ha épen ehhez van nagy kedve, de minket itt ne csepüzzön.

Nézi Boronkay a torzonborz képü, kis vézna alakot, nem ért neki a melléig. De azért már ő is vetette le a dolmányát. -61-

– Csak ki a gyöpre, ismeretlen bajtárs. Emberben, lóban kár ne essék.

Kinevette a kis vézna alakot, a ki azonban nekiugrott, mint a párducz s átnyalábolta két karjával, mintha két harapófogóval szoritották volna össze. De még azt is oda merte mondani:

– No most jól megkapaszkodjál öcsém, az egekbe, mert nyomban ott fekszel öreg anyád hátán, az öreg anyaföldön.

Nem ismerték egymást.

Meg is kapaszkodott Boronkay emberül, de hiába. A kis vézna ember ugy belevágta a fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. S nyomban rá is térdelt s szoritotta le vasmarkával. De szives bizodalommal ezt is mondta:

– Bocsánat, kölcsönösen vétettünk a tisztesség ellen, be se mutatkoztunk egymásnak. Én nemes Fodor Mihály vagyok.

Boronkay alig tudott szuszogni, de azért elnevette magát.

– Vessz meg, pajtás, de igazad van. Én meg nemes Boronkay Rudolf. Hanem most már eressz föl!

Igy lett közpéldabeszéddé egész vármegyében ez a szó:

– Megadta neki a tisztességet, mint Fodor Mihály uram Boronkaynak.

– – – Nos hát, Fodor uram rögtön belátta, hogy a tisztujitást elvesztettük. Most már nem tehetünk egyebet, csak boszut állhatunk.

Odament a zászlótartóhoz. -62-

Dömök Sándor volt a zászlótartó. Öles termet, hatalmas legény. Nemes-e vagy nem nemes: senki se keresse. Napvilágra jötte oly módon történt, mint hires Korvin Jánosé. A család befogadta kebelébe, házzal is, kis nemesi birtokkal is ellátta. Szerettük.

– Előre, Sándor bátyám, azzal a zászlóval.

Egyuttal felugrott a püspökkert korlátfájára, megrázta gucsmáját s erős hangon elkiáltotta:

– Utánam, nemes atyánkfiai! Föl a vásártérre, a Zichy-Ferraris-udvarba.

A főispáni palota mellett meredek út vezetett föl a vásártérre. Nagyon rossz út, de rövid út. Arra indult Fodor Mihály uram. Utána vagy ötszáz nemes. A fiatalja, a vitézebbje. Mennek a labancz nemesség tanyájára.

Vakmerő gondolat, az oroszlánt saját barlangjában támadni meg. Bizonyos, hogy a szentgáli királyi vadászok megvédik tanyájukat.

Csakhogy Fodor uram nem volt fejelágyára esett ember. Tudta ő, hogy az oroszlán most nincs ott a barlangjában, hanem vivátoz a főispáni lak udvarában s legfölebb délfelé lesz vége a tisztujitásnak, addig pedig senki ember fia a kapun ki nem jöhet.

Mást akart ő s nem épen verekedést.

Benyomult néhány századmagával a Zichy-udvarba. Gyönyörü látvány terült szemük elé.

Tiz hordó kecskebakon, valamennyi öt-hat akós, tele jó balatonmelléki borral, valamennyi csapra ütve. A hordók mellett padokon zöld korsók és vászonkorsók -63- és czinkotai üvegek halomszámra, százankint. Kényelmesen lehessen inni.

Száz bográcsban sül-fő a fölséges pörkölt juhhusból, borjuhusból és kecskegödölyéből. Barátságos tüzek a bográcsok alatt. Fölséges illat a levegőben. Tiz hevenyészett sátor, mind Laczikonyha. Sistereg a forró zsir, uszkál benne vigan a Laczipecsenye. Nagy medenczékben a hajnali vagdalék, piros, mint a rózsa, fehér, mint a hó. Kenyér, czipó, kalács, perecz, fonatos, rettentő halmokban. Jól lakik ma a nemes vármegye. Kerül még a szürdolmány ujjába is.

A hordók, bográcsok és Laczikonyhák körül dologhoz értő érdemes emberek, a grófnak, püspöknek és káptalannak emberei; szitják a tüzet, keverik a pörköltet és sütik a sütni valót. Pipázgatnak, beszélgetnek s iddogálnak. Ők is a vármegye dolgát intézik a maguk módja szerint.

Betoppan közéjük Fodor uram néhány század magával. Fokos a kezükben.

Ő-e, más-e, fölugrik a husvágó padra, lerug onnan egy fél hizott disznót s egy medencze vagdalékot s mérges hangon nagyot kiált.

– A ki áldója van az apátoknak, csürhe szolganépség! Eltakarodjatok szemünk elől. Egy-kettő lódulj. Asszonytól született lelket itt ne lássunk!

Hejh-hajh! Sütni-főzni szolgák dolga, de már verekedni nem a szolgák dolga. Az már a nemes urak dolga. De ugy elizgódott onnan az udvarbeli népség, néhány pillanat mulva hire-hamva se volt. Igaz, hogy -64- mindenki vitt magával valamit. Ki egy-két czinkotai üveg bort, ki párolgó bográcsot, ki fél birkát, ki nagy nyaláb Laczipecsenyét, ki kenyeret, ki sátorfát, de már ezzel a berohanó nemesség nem törődött. Jusson a szegénynek is.

Azután neki álltak a rombolásnak.

Minden hordó csapját kiütötték. Folyt a jó bor, mint a Duna. Elfolyt mind. Ne neked labancz nemzetség. Most igyál, ha tudsz! Összetörtek minden üveget, mázas korsót és vászon korsót. A sok cseréppel be lehetett volna vetni száz hold szántóföldet. Azután fölrugdaltak minden bográcsot, szétszórtak minden katlant s szétszedtek minden sátort. A sok istenadta drága pecsenyefélét beletiporták a sárba, szemétbe. Ember abból többé nem ehetett.

Pedig esennen nézte a támadó nemes is azt a sok illatos pecsenyét.

– Nem szabad, nemes atyánkfiai! Hozzá ne nyuljatok, meg ne izleljétek. Bécsi pénzen szerezték, árulásért adták, kutyahitü emberektől eredt.

A kenyeret és kalácsot nem szabad dobálni. Azt már isten szeme őrzi. Azt már nem is gázolták a szemétbe, hanem oda kurjongatták a piaczi népséget s neki adták szépen mind. Legyen neki is ünnepnapja.

A mikor már minden munkát elvégeztek: meglett délelőtti tizenegy óra. Körülnéztek még egyszer, nem felejtettek-e el valamit? Nem. Azután rágyujtottak Balogh Ádám hires kurucznótájára s a piaczon és palotai úton át szép rendben eltávoztak saját táborukba, saját tanyáikra. -65-

Épen tizenegy órára elvégezte a nemes vármegye is a tisztujitást. Minden állásba labancz jutott. A nemzet pártján levő nemesből még kályhafütő se lehetett. De a tisztujitó nemes urak még ott maradtak kis ideig. A tiszti esküt is letehette, a ki jelen volt. A főispánnak is meg kellett köszönni hazafias, buzgó fáradozását s önzetlen és magasztos működését, noha esztendőn át soha se látta a vármegye. Vállra kellett venni nehány ünnepelt s most választott főtisztviselőt is s a mikor már mindez megtörtént: el kellett indulni föl a Zichy-udvarba, a jól megérdemlett lakomára.

Minden jó renddel ment végbe.

De a mikor kiértek az utczára s a Kapuváry-ház előtt fölfelé fordultak, hogy a Szabadi-utczán át táborhelyükre jussanak: már gonosz hirek kezdtek szállongani. A szétkergetett udvarbeli népségből akadt egy-kettő, a ki megvitte a rossz hirt. Nincs Laczipecsenye. Mindennek vége.

Nem hitték el.

Nem lehet az. A nyaka közé kell huzni az olyan fajtagadó, gézenguz gazembernek, a ki ilyet beszél. Ellenség az. Kém az. Csak bujtogatja, keseriti, boszantja a nemes embert.

De a hirmondók szaporodnak. Mind erősebbé-erősebbé válik az a mondás, hogy a másik párt feldulta a tábort és semmivé tett mindent. Hiába is mennek oda a tanyára.

Még se hitték. De nem is hihették.

Az még soha nem történt, a mióta a világ áll, hogy -66- nemes ember áldomást ne igyék, a mikor jó rendben elvégzi a tisztujitást. És az se történt soha, hogy éhen-szomjan menjen haza a vármegye gyüléséről. Nem holmi szökevény, hazátlan, üldözött csavargó a nemes ember. De hiszen haza se mehet szégyenszemre. Otthon elkérdezősködnek az öregek, betegek, otthon maradottak. Nos hát, hogy ment a tisztujitás? Meglett-e a mi emberünk? Hát a lakoma? Az áldomás? Volt-e jó bor? Volt-e czigány? Kit köszöntöttek fel, kit emeltek vállra?

Mit feleljenek?

Azt feleljék: nem volt bizony ott se egy falat kenyér, se egy korty bor, mert a mezőföldi és a bakonyon-túli nemesség feldulta a táborunkat és semmivé tett mindent.

Ezt vallja be szent-gáli királyi vadász otthon saját vére előtt? Inkább haza se megy. Elbujdosik, világgá megy.

Dehogy hihették, a mi történt.

Elvégre odaértek a táborhelyre. De már jó messziről, a piacz közepéről érezték a fölséges pörköltnek és Laczipecsenyének isteni illatát.

Ez aztán az illat. Nem a rózsáé, nem az ibolyáé s nem a mindenféle lim-lom virágé. Mi ehhez képest az az illat, a melyet mesteremberek tűznél párolnak, konyhán kotyvasztanak, üvegben árulnak, patikában mutogatnak? Kivált mikor a nemes ember kora reggel óta gyüléskedik, vivátoz, tisztujitást végez s diadalmaskodik. Ilyenkor még a szép asszony szaga se ér semmit a jó pörkölt fölséges illata mellett. -67-

Ez az illat pedig annál erősebb volt, mert hiszen most már az isteni pörkölttel tele volt szórva az egész nagy Zichy-udvar.

Oda érnek. Benéznek a kapun. Be is mennek. Elhül bennük a vér. Irtózatos tünemény áll előttük. Nincs bor, nincs katlan, nincs bogrács, nincs Laczikonyha, nincs perecz, nincs tepertős pogácsa, nincs még falatnyi kenyér se!

A szolgáló emberek elősompolyognak. Fejüket csóválják, kezüket tördelik. Száz alakban mesélgetik a rettentő dulást. Hogy rugdalták föl az istentagadók a nemzetes uraimék gőzölgő bográcsait!

Most már elhiszik, mert látják a rettenetes dolgot. Eleven két szemükkel látják. Pedig minden megvolt. Ékes tanubizonyságot tesz róla az illat. A mely most már még jobban keseriti a nemes ember gyomorbéli és lelki állapotját, mint maga a látomány!

Kárthágó és Jeruzsálem pusztulása van itt. De még az is mind semmi ehhez képest. Ott csak templomok, paloták, városok dültek romba. Élet nélkül való dolgok. A kő ott maradt, ujra föl lehet épiteni mindent. De itt az élet, az öröm, a boldogság pusztult el. A fölséges báránypörkölt s az isteni Laczipecsenye s a kalácsok s fonatosok rengetege. Pedig minden készen volt már. Csak ugy hivott bennünket, csak ugy nevetett ránk!

Rettentő sérelem, a melyet megbocsátani nem lehet; a melyet meg kell boszulni. Véres boszut kell állani mindenért, melynek hire elterjedjen világszerte s melyet -68- megemlegessenek még a későbbi ivadékok, még az unokák unokái is.

Nem is tanácskoztak. Dühtől és boszutól hörgött mindenki. Valamelyik királyi vadász elkiáltotta:

– Üssük agyon a másik pártot. Utánam! Gyerünk, nemes barátaim és atyafiak!

Elindultak nyomban, a keserüség és düh első tanácsára. Vajh mit fog csinálni ez az ádáz sereg?

IV.

(A szürdolmány. – Verner uram vendéglője. – Az ellenség megrohanja. – Apám és Csörgey Ferkó. – A muzsikus czigányok veszedelme. – A halálos dulakodás. – Verner uram tanácsa. – Miért nem menekült apám? – Csörgey Ferkó eltünt, apám maga maradt.)

Jó őszi ruha volt már a királyi vadászon. Szürke, jó posztóruha, gucsma a fején, rövid szürdolmány a vállán. S mindenki kezében rövid, sulyos gyertyánfa husáng.

Annak a szürdolmánynak három neve is volt. Ugy is hivták: szürdolmány. Ugy is hivták: dolmányszür s ugy is hivták: szürkankó.

Játszi kérdés volt a vármegyében, vajjon, hogy mondják jobban: szürdolmány-e vagy dolmányszür? Vajjon melyik jobb: eb vagy kutya? Ki tudna ezekre felelni?

De a szürdolmány hatalmas alkotmány volt. A bakonyi szür történetét majd másutt beszélem el. De már itt is megjegyzem, hogy ha az ember verekedni akar -69- dühös ellenséggel, a szürdolmány minden vértnél, pánczélnál, vasingnél többet ér. Nem fogott azon se kard, se fokos, se pisztolygolyó. Öreg fejszével kellett annak neki menni s még azzal is erős legény legyen, a ki a szürdolmánynyal birokra száll.

Ma már nem viselik a jó szent-gáli királyi vadászok. Igaz, hogy ma már nem is királyi vadászok. Ma is délczeg, bátor alakok ugyan, de ma más időket élünk. Ma a csöndesség, békesség, alázatosság öldös bennünket.

A Pápa-vidéki nemesség nyugodtan ebédelgetett a a viz partján az Angyal-vendéglőben.

Nyugodtan ebédelt a mezőföldi nemesség is Verner András uram vendéglőjében a várhegy tövén. Az alsó termekben és az ivószobákban a kisebb nemesség, fönt az emelet nagytermében a nagyobb birtoku nemesek, a pártvezérek, a tisztviselőjelöltek, a tekintetes urak, a táblabirák. Nagyrészben élemedett férfiak nagy bajuszszal és nagy tajtpipákkal. Verekedni való ember alig volt köztük. Jó vadász valamennyi, de a puska otthon maradt. Nem gyilkoló szándékkal jöttek tisztujitásra.

Itt volt az én apám is. Itt is kellett lennie, mert a mezőföldi nemességnek ily alkalmaknál ő volt a gazdája. Akkor harminczkét éves ember, fiatal házas, ismert, jeles vadász, kifáradhatlan, nem közönséges erejü férfiu.

Nagyon sokan elbeszélték nekem az esetet, de én leginkább apám elbeszélése után mesélem el. Az ő emlékezetét s elbeszélésének hűségét és báját ugy se tudta senki megközeliteni. Magam se. -70-

Az asztal fönt az emeleti teremben gazdagon volt teritve. Az urak az ebéd közepén voltak. Tajtékpipákkal tele voltak rakva az ablakdeszkák. Verner uramnak, a vendéglősnek, volt egy szemrevaló gyönyörü kis leánya, tizennégy vagy tizenöt esztendős. Ott volt az urak között. Ügyelt a szolgálat rendjére s maga is segitett egyben-másban.

E kis leánynak szerepe lett a virtusban. Én már csak mint meglett asszonyt ismertem. És szép leányait, a kik már akkorák voltak, mint ő maga a virtus idejében. Maga is vendéglősné. Patvarista koromban kartársaimmal szivesen és sokszor fölkerestem. Férje után Rothfischerné volt a neve.

A mint az urak nyugodtan ebédelnek és csevegnek: egyszerre irtóztató zaj, orditás hangja zudul rájuk a földszintről.

Mi ez?

A kis leány kiszalad a szobából, lefut a lépcsőn, de egy percz mulva ismét ott terem kóczos hajjal, halálos rémület az arczán. Sivit.

– Jézusom. Szüz anyám!

Csititják, kérlelik, simogatják. Édes hangon beszélnek vele. A rettenetes zaj, jajgatás azonban tovább tart. Végre a kis leány kissé magához tér.

– Meneküljenek az urak valamerre, a szent-gáliak már mindenkit agyonvertek odalent. Most idejönnek.

Hm! Meghökkentek az urak. Nem bolondság a helyzet. Az emeletről menekülni sehova se lehet. Csak a szent-gáliak torkába. Fegyver nincs kéznél. Különben -71- is alig vannak harminczan. Kinéznek az ablakon az utczára. Az utcza széles. Az Anna-kápolna előtt tér is van. Az utcza és a tér tele van szürdolmányos alakokkal. Mindegyik embernél sulyos ütleg.

Kenessey György is ott van az emeleten. Megyei esküdt. A nemzeti párt jelöltje ő volt főbiróságra. Ma ő is megbukott. Apám unokatestvérje, odaszól apámhoz:

– Eredj, Lajos! Nézd meg mi van odalent. Szólj bele, ha ér valamit.

Apám indul. Csörgey Ferkó mellé ugrik.

– Én is megyek veled, Lajos komám, ketten leszünk!

Ez a Csörgey Ferkó is szilas-balhási nemes. Apámmal csaknem egykoru s hasonló erejü. De kemény, szilaj lélek. Vakmerő, fölkeresi a veszélyt. Öt Csörgey volt fölvéve a nemesi katasztrumba. Három után az a megjegyzés: actio alatt áll. Ő is az alatt állt. A czinkotai csárdában összeveszett valakivel. A déghi uraság valami szolgáló embere megsértette. Nemes embert megsérteni nagy dolog. Szilaj hevében egyetlen ökölcsapással agyonütötte. A sértő meghalt. Emiatt három évig ült a vármegye börtönében. De néhány hete kiszabadult s most már szavazó nemes.

Ő csatlakozott apámhoz.

Kimennek a teremből a folyosóra s onnan a lépcsőföljárat tetejére. Odalent folyik a véres dulakodás. Koponyák és husángok és butorok csattognak. Orditás, káromkodás, jajveszékelés. A tömegben asszonycselédek furakodnak előre. Hordják a vizet vért mosni, sebesülteket üditeni. Sivalkodás mindenütt. -72-

A szürdolmányosok orvul támadtak. Nyugodtan jöttek keresztül a nagy vásártéren, a palotai utczán és a belső piaczon. Nem szóltak, nem beszéltek, nem árulták el magukat és tervüket. A hol most a takarékpénztár áll: a mellett azon a meredek lejtőn jöttek le. A mint leértek: ott van már Verner András uram vendéglője. A mezőföldi nemességnek senki se adott hirt. Ők maguk őrt és hirmondót állitani elfeledtek. Könnyelmüek voltak. Elgondolhatták, hogy a szent-gáli nemesség a csuffátételt boszulatlanul nem hagyja.

De talán mégis jobb volt igy. Sok ember élete esett volna áldozatul, ha ők is készen vannak a harczra. Nem jó dolog fokozni a virtust.

Hirtelen és váratlanul, mint a villám, ugy csaptak a támadók a földszinten mulatókra. Csapost, pinczért, szolgákat, cselédeket félretaszitottak s mentek egyenesen az ivóterembe.

Legelőször utjokba estek a czigányok. Ott muzsikáltak az ajtó mellett. Egy termetes szent-gáli nemes először is a nagybőgőt ütötte agyon. Ez volt a nagy szerszám utolsó hangja. Retteneteset durrant. A bőgős elvágta magát a padlón.

– Jaj, meghaltam!

Erre még nevettek a nemesek, támadók, támadottak egyaránt. Pedig a szegény bőgősnek az a szerszám az ekéje, talyigája, kenyérkeresője.

Azután szó nélkül elkezdték ütni a mulatókat. Súlyos az a gyertyánfa-husáng. Csontot tör mindenütt. Csak ugy zuhogott. Csak ugy csattogott az ütés. No hiszen -73- rettenetes káromkodás és jajgatás lett most pillanat alatt. A mezőföldi nemesek felugráltak, székkel, asztallal, kézzel, puszta ököllel védték magukat. Egy-egy erősebb nemes föl se vett egy-két ütést, puszta kézzel rohant ellenfelének s irtózatos dulakodásban vagdalták egymást földhöz s fojtogatták egymást halálig.

Mulatságos jelenet is akadt. Más időben nevette volna az ember. A szegény primás czigány egy nagy sütőteknőt boritott magára a fal tövében. Ott birkóztak, ott tipródtak fölötte végig. A haja szála se görbült meg. Még hegedüjét is megmentette. Ugy meghuzta magát a sütő teknőalatt.

Elvégre győztek a szent-gáliak. Sokan voltak. Uj meg uj csapat jött verekedni. A sebesültek kivánszorogtak, uj erők jöttek helyükbe. A mezőföldieknek nem volt segitségük.

A földszinten levők tökéletesen elvesztették a csatát.

De mi történt az emeleten?

Az emeleten – valljuk meg igazán – harczrakész, vérontásra elszánt, halálra vakmerő ember kevés volt. Talán apámon és Csörgey Ferkón kivül senki. Talán ő bennük is csak azért támadt föl a virtus, mert a többi nemes atyafi csak bennük bizott.

Miért is rohantak volna vakon a veszélybe? Nem a hazát kellett megmenteni, nem Szigetvárát védelmezni. A tisztujitásnak is vége. Azon most már változtatni ugy sem lehet. Három esztendeig most már ugyis Kocsi-Horváth Sámuel lesz az első alispán. Nem is éppen rossz ember, vérünkből való, csak labancz ne -74- lenne. De még talán a becsület se forog koczkán. Mi harminczan vagyunk, a szürdolmányosok háromszázan. Mindegyikünkre tiz ellenfél jut. Átkozott rossz arány. Ily harcz elől félreállani nem becsületbeli dolog. Inkább okosság és kötelesség. Lám, tizenkét év előtt, 1828-ban, mi vertük szét az ellenpárt táborát, pedig abban voltak a szentgáliak is. Maga a Herkules erejü Eötvös Ferencz háromszáz nemest hajigált le a püspökkert mélységeibe, mégse vesztette el becsületét a legyőzött párt. Ha az az atyánkfia köztünk volna. De két év előtt eltemettük. Mit vitézkedjünk mi életre-halálra?

S ha még volna alkalmas kezebeli! Kanál, villa, pipaszár semmit se ér gyertyánfa-husáng ellen és szürdolmány ellen. S ha legalább a vitézlő rendek fele fiatalabb erőkből állana!

Mit csináljunk?

Kenessey György azt kérdi apámtól:

– Lajos, megtudjátok-e állitani a szentgáliakat?

– Nem igen hiszem, György bátyám. Nincs mivel. Körülnéztem s nem találtam mást, mint egy szobabeli seprőnyelet. Suhintottam vele egyet s nyomban kettétörött a közepén. Hitvány fenyő. Ezzel nem boldogulok, más meg nincs. Ha Ferkóval egy-két embert megfojtunk is, a többi utóbb mégis elnyom.

Ez alatt folyton-folyt a halálos dulakodás a földszinten. De egy-két szürdolmány a lépcső alján is mutatkozott már. Föl-fölnézett az emeletre s megint eltávozott. Bizonyosan társakat keres a rohamra.

Az ebédlő terembe az urak közé szorult Verner -75- uram is, a vendéglős. Sváb ember, se németül, se magyarul nem tudott jól beszélni. De jajgatni magyarul is, németül is jól tudott.

– Jézus Mária Szent József! Mindenemnek vége. Koldussá leszek. A duhajok, a zsiványok, a betyárok mindent összetörnek. Asztalt, széket, edényeket, még a söntést is. Ki fizet most már? Száz forint a károm, de bizony ezer is. Sobrik, Milfájtok, Mógorok mind. Elviszik még az evőeszközöket is.

Hát bizony a sváb kocsmáros sehogy se akart vitézkedni. Pedig ő volt a háziur. De azért igaza volt. Ő se nem magyar, se nem nemes. Mi köze a nemesség villongásaihoz? Ha beleszól: ugy agyonütik, mint a legyet.

Hanem a mint meghallotta apámnak és Kenessey Györgynek szóváltását: okos gondolata támadt.

– Tekintetes urak, nemzetes urak! Mi menjünk a benyilóba. Beleférünk mind. Csukjuk be az ajtót, tegyük eléje az ágyat, székeket, asztalt. Oda be nem törnek a zsiványok. Az alatt majd csak félreverik a harangot.

Jó tanács volt, nyomban megfogadták a nemes urak.

A nagy étteremből nyilt egy szoba, hálószobának berendezve. Vastag tölgyfaajtaja régi bakonyi szokás szerint. Oda vonultak az urak. Alig fértek el a kis szobában. Állni, tolongani, szorulkodni kellett mindenkinek. Az ágyat, asztalt nem is rakták az ajtó elé, hanem maguk tartották az ajtót vállaikkal. Nádasdy Lajos, Pósa József, a sánta Kaszás Bálint, Boda András: -76- e nevekre különösen emlékszem. Első sorban ezek voltak az ajtóőrzők.

Verner uram, a vendéglős, a legnagyobb tökéletességre vitte a menekülést. Meg se állt addig, mig az ágy alá be nem fekhetett. Ott is a fal tövébe. Egy nagy véka tojás volt az ágy alatt, még azt is maga elé huzta.

Nagy, siralmas nevetség lett utóbb ebből.

Az étterem hát kiürült. Nem maradt benne teremtett lélek. Az asztal teritve, a tányérok és evőeszközök rendben, boros és vizes üvegek az asztalon nagy számmal. Kalapok, gucsmák és felső ruhák a fogasokon. Az ablakdeszkák, mint emlitettem már, tele tajtpipákkal.

Csak ketten maradtak a leendő csatatéren. Apám és Csörgey Ferkó.

Miért nem menekültek ők is a többivel?

Nagyon nehéz ezt megfejteni.

Tizenöt, husz év mulva egyenesen megkérdeztem apámat. Nem igen tudott felelni, gondolkodott.

– Alig tudnám én azt megmondani. Fiatal voltam, biztam magamban vagy talán rösteltem elbujni. Csörgey Ferkó is mindig legénykedett előttem, talán nem akartam mögötte maradni. De hát igazán most se tudom, akkor se tudtam, miért nem álltam félre.

Ezt felelte.

Igaza lehet. Nemesi czimerünkben két hátulsó lábán álló párducz van, de nem kardot, hanem buzakalászt tart a kezében. Szelid tehát, mint a buzakalász, de -77- azért erős és vad, mint a párducz. Legalább őseim virtusát jól jelzi ez a czimerkép. Jámborság és erő. Apámtól magától függött, hogy meneküljön. Ha fél, ha menekülni akart: nyugodtan teheti. Nem akart, mert nem félt.

Ketten álltak ki hát a lépcső tetejére: apám és Csörgey.

Csörgey rettentő dühben volt. Szilaj természete nem tudott nyugodni. Még senki se bántotta, még az se volt bizonyos, birokra kerül-e, élet-halál harczra kerül-e a sor, de már fogai csikorogtak az indulat hevében. Toporzékolt, mint a szilaj ló. Várta, mi következik, de még se tudott várni.

Öt-hat-tiz szürdolmány mutatkozott a lépcső alján. Csörgey ugy nézett rájuk, mint a tigris. Ökleit szorongatta, mintha már összemorzsolná ellenfelét. Fogai közül sziszegve ezt mondja apámnak:

– Lajos, ha nem most szabadultam volna ki a hosszu fogságból: izekre szaggatnám ezt a népet magam.

Apám az ablakon át lenézett az udvarra. Vékony hasogatvány fa volt ott egy halom. Nyers, szivós, erős, eltörhetetlen, sulyos.

– Hejh, Ferkó, ha ebből a fából egy-egy darab volna a kezünkben!

A szürdolmányok tétovázni kezdtek. Fölmenjenek-e a lépcsőn? Kemény nézéssel nézték azt a két alakot ott a lépcső tetején.

Ketten vannak. Senki sincs mögöttük. Semmiféle fegyver vagy ütleg nincs a kezükben. Mégis ott -78- vannak, mégis bátran, nyugodtan, mereven várják a a támadókat. Miben biznak? Talán emberfölötti erejük van? Talán nem is nemes emberek?

De azok. Jól látják, hogy nemes emberek.

Apám szőke, fiatalos piros arcz, de már hosszu bajuszszal. Középtermet, de rettenetes karok és vállak. Gucsmája szemére huzva, nagy ezüstgombos dolmánya végig begombolva. Szeliden, nyugodtan várja a támadókat.

Csörgey fekete, kerek arcz, kissé himlőhelyes. Bajusza tömöttebb és rövidebb, de nyalkán pödrött. Az ő dolmánya sima ezüstgombos, de szétvetve, be se gombolva. Nagy csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog. Gucsmáját ő is a szemére vágja. Fekete szemeivel, fekete arczával kegyetlen nézése olyan, mint a sötét éjszaka. Ökleit csikorogva szoritgatja össze.

A szent-gáliak vagy huszan gyülnek össze a lépcső alján s megindulnak fölfelé.

Apám kiadja a vezényszót:

– Ferkó, egy-két ütést föl se végy. A legelsőtől, a kit közel érünk, együtt vegyük el a husángot. Ha már egy van, mindjárt meglesz a másik is. A többit tudod.

Némán jöttek fölfelé a szent-gáliak. De a mint csak három-négy lépcső volt már köztük: egyik fölkiált:

– Hát ti kik vagytok? Hogy mertek ti előttünk megállani?

S káromkodott szörnyüt.

Apám felelt:

– Gyertek csak közelebb, mindjárt megtudtok mindent. -79-

Bizony, mi tagadás benne, apám káromkodása se vallott szégyent a szürdolmány előtt. Akkor már ő benne is föltámadott a vadállati virtus, a harczos indulat. Hiszen szemközt volt már a támadó.

De hiába támadott föl e pillanatban. Csörgeyre tekint, de Csörgey nincs sehol.

Eltünt, mint a lehellet.

Mi történt? Nem tünődhetett rajta. Nem volt idő. A védelmi tervet meg kellett változtatni. Pedig nagyon gyorsan. A lépcsőfeljárás széles védelméhez két ember kell. Két erős ember. De most már csak maga van. Ha rögtön elkap is egy husángot s ha egy-két embert letaszit is: a többiek elférnek mellette, hátulról kerülnek, hátulról támadnak s akkor mindennek vége. S a szent-gáliak is erősek, bátrak, most már vérittasak is.

Apám rögtön ott hagyja a lépcső tetejét s gyorsan bemegy az étterembe. A benyiló szoba ajtaja mély fülke, az ajtó a hálószoba oldalon van. Bemegy a fülkébe s beszól az atyafiakhoz.

– Ereszszetek be, magam vagyok, Csörgey eltünt, nyakamon a szent-gáliak.

Tizen is kiáltották belülről:

– Nem eresztünk, nem tudjuk, ki vagy. Ide be nem jön az isten fia se.

Azonban utána berohantak rögtön a szent-gáliak. Tele lett velük a terem. A zajt, dobogást, káromkodást, csörömpölést jól hallották a benyilóban levők. Apám csak nézte a duló hadat.

Őt ott a fülkében nem vették észre első pillanatban. -80- Mert az ablakokban a tajtpipákat vették észre. Ez volt menekülése. Mind oda rohantak. A tajtpipákat siettek a szürdolmányok rejtekeibe eldugni.

A tajtpipa bizony hadi zsákmánynyá lett. Nem is került meg belőle soha egy se.

V.

(A hadi zsákmány. – Apám menekülési terve. – Nem sikerül. – Südit megragadja és védő pajzsként használja. – Apám elkeseredik. – Ott terem a segitség. – Verner uram siralmas helyzete. – A rettenetes Csörgey Ferkó. – Békesség lett. – A kis Verner-lány hozta a segitséget. – A Bakonyon tuli nemesség tanyája. – Mi történt ott? – Vámosi Saáry Gergely.)

El ne itéld érte, késő nemzedék, a királyi vadászokat. Lopni, csalni, csempészni utálatos; hadi zsákmányt hóditani dicsőséges. Igy tanitja a világok krónikája s a nemzetek története. Ez az ősi szokás. Ez a virtus. Hogy szerzi király a várát? Hogy szerzi koronáját? Hogy szerzi országát? Azt hiszed: talán szépen kéri, igaz áron kapja, becsületes uton szerzi? Azt hiszed: örömest adják neki? Királyi közjegyző elé járulnak, szépen megalkusznak s közegyetértéssel elhatározzák, hogy az egyik szerződő fél legyen király, a ki parancsol és dobzódik, a másik pedig a szolga, a hitvány eb, az igás barom, a ki szenved, nyomorog, halálig dolgozik, mindenét a másiknak adja s a mellett még imádja is, dicsőiti is azt a másikat?

Oh, balgatag lélek, hidd el nekem, az a királyi vadász okosan cselekedett, a mikor a tajtpipákat zsebre -81- rakta. Lásd, az ezüst evőeszközökhöz kis ujjal se nyult. Mert most ugyan duhaj volt, de azért nemes ember volt.

Apám azonban elgondolta ott az ajtónyilás fülkéjében, hogy a tajtpipák egyszer csak elfogynak, a szürdolmányoknak nem lesz egyéb dolguk, körülnézegetnek a szobában s akkor őt mégis csak meglátják s a veszedelmet kikerülni még se lehet.

Elejét kell venni a bajnak.

Két lépéssel kiebb lépett s irtózatos gyors ugrással s testének egész sulyával neki ugrott a tölgyfaajtónak, hogy azt balvállával befeszitse. Erőmérkőzés volt ez akkor a fiatal nemesek közt. A váll-ütés. Lovat, ökröt, bikát is föl tudott egyik-másik erős legény dönteni. Apám gyakorlott volt ebben. Bizton hitte, hogy az ajtó minden vas-závárja összetörik s vagy beszakad az ajtó vagy legalább enged akkora nyilást, a melyen ő befér.

Csak félig sikerült a vakmerő terv.

Az ajtót s az ajtótámasztó öt-hat nemes atyánkfiát ugyan a nagy zuhanás betaszitotta, a závárok is összetörtek s féltestével apám be is tudott nyomakodni, de azután tovább nem is tudott hatolni. Ijedtség támadt s hatalmas sivalkodás tört ki a bentlevők közt. Azt hitték, a szent-gáliak akarnak betörni.

– Szoritsd az ajtót!

Tizen is ugrottak oda s ujult és fokozott erővel szoritották vissza a bezuhant ajtót. Nagyobb erővel, mint az apámé. Az ajtósarkok vasai kiállták a vihart s a tölgyfaajtó is kiállta. -82-

Most jutott már apám abba a helyzetbe, a melyet »szorult helyzetnek« nevez a szólás-mondás. Fél keze, fél lába, fél melle belül s csak a másik fele kivül, védtelenül a vérszomjas ellenfél előtt.

Ez az ellenfél pedig a nagy zuhanás és rivalgás hangjára menten oda nézett s pillanat alatt átlátott mindent. Sietett is oda, hogy apámat agyonverje, a szobát megostromolja s a menekülőket elpusztitsa.

Hát hiszen egyszer meg kell halni.

A végső veszélytől, ha csak távolról fenyeget, Herkules is fél, de ha már a nyakába szakadt: az apám se ijedt meg.

Hiszen ez még most is csak nemesi virtus. Hol vagyunk még a haláltól?

Magas, hórihorgas, szürdolmányos férfi ugrott apámhoz s a kezében volt sulyos czelőkével apám fejéhez sujtott. Csak annyit mondott:

– Itt is van egy!

Apám jobbkeze szabadon volt. Az ütést félreháritotta, a czelőke ki is esett a támadó kezéből s mialatt egy szempillantás elmulhatott volna, vasmarkával megfogta a támadó szürdolmányát a mellén s annál fogva magához rántotta, mint a patkányt. Akkor aztán ő is felelt.

– Én még, héjh, nem a tietek vagyok, a ki fölmarkolt benneteket a világra. Még előbb beszélgetünk egy kicsit egymással.

Ellenállhatatlan erőt érzett a karjában. Amugy is sokkal erősebb volt, mint amazok egyenként, most pedig a fékezhetetlen düh megtizszerezte erejét. -83-

Támadója először karjait akarta kiszabaditani s vonaglott velük erősen.

Nem lehetett. A vas nem szorit erősebben, mint a hogy apám fogta a szürdolmányt. A támadó karjai a szürdolmány alá szorultak. A szür pedig nem enged semmiféle erőnek, csak a tűznek, villámnak.

A támadó fájdalmas hangon kiáltott társaihoz:

– Szabaditsatok meg atyafiak!

Társai oda rohantak s kisérletet tettek kiszabaditására. Egyszerü módja lett volna apámat agyonütni vagy vaskezét letörni.

Nem lehetett. A fülkében sehogy se fértek hozzá. Hiszen a szorultság következtében apámból ugy is csak a fele embert látták.

Südi volt a neve annak a szerencsétlen szent-gáli nemes atyánkfiának, a ki apám kezei közé került. Apám pedig, mikor ártó szándékkal közeledtek feléje, paizs gyanánt használta Südit s ugy lobogtatta maga előtt, mint a kisasszony a zsebkendőt.

Még egy keserü kiáltás tört ki Südiből.

– Végem van! Gyertek már segiteni, ha van istentek!

– Még nincs véged, atyafi. Hanem ha torkod megszoritom, de azt meg ne várd. Beszélj okosan duhaj feleiddel.

Az embernek nem volt kedve okosan beszélni. Nem volt kedve sehogy se beszélni. Hiszen se eleven nem volt már, se holt. Kékült-zöldült. Ha a vasmarok nem tartja: már összeesett. -84-

De a támadó sereg jól megértette apám szavát. Tanakodott is, mit csináljon. Egyik a seregből oda rivalt apámhoz, de jó távolról:

– Ereszd el azt az embert, mert meghalsz!

Apám a legnagyobb dühben elnevette magát:

– Vedd el tőlem, bivaly!

Egy szent-gáli nemes megcsóválja a fejét s elkeriti a szentek keserü miatyánkját.

– Fejsze kell ide, atyafiak!

Hárman is futottak kifelé, hogy fejszét teremtsenek. Jól hallotta, jól látta ezt apám.

Hát fejsze is lesz. Hát meg kell dögleni. Hát elvégre győznek a szürdolmányosok. Jól van, ugy kell lenni, többen vannak, győzniük kell.

Mégis elkeseredett egy pillanatra.

Nem az élet miatt, nem is a halál miatt, még csak nem is az otthon hagyott ifju, szép feleség miatt. Hanem a miatt, hogy ő a benyilóban szorongó atyafiai miatt viaskodik, azokért áldozza föl magát, azokat védelmezi s azok a fél ajtónyiláson át jól látják már őt s jól értik, mi vég fenyegeti, még se eresztik maguk közé s mégis veszettül szoritják azzal a tölgyfaajtóval.

Egyik atyafiának, Pósa József mező-szent-györgyi birtokos társának nem is tudott emiatt megbocsátani soha.

Isszonyu volt az a tölgyfaajtó-szoritás. Apám nem tudta a halálos tusakodásban, mi baja kezdődik, de érezte, hogy ereje már nem sokáig tart. Lélekzete elkezdett nehezedni. Mintha fojtogatnák. -85-

Mi lehet ennek oka?

Egyszerre csak veszi észre, hogy a földszinten megszünt a tusakodás. Csendesség van.

A szürdolmányosok is ott a nagy étteremben, mintha csöndesedni akarnának.

Nehéz, szabályos lépések zaja hangzik az emeletre vezető lépcsőkről.

És csak megjelenik ám a teremben Kocsi-Horváth Sámuel, az első alispán s Szent-király-szabadjai Rosos István, a főjegyző. Diszruhában mind a kettő s mögöttük két vármegyei huszár, teljes diszben, kardosan, tarsolyosan, forgós csákóval.

Csend és békesség lett azonnal.

Az alispán is intézett egy-két szót a támadó nemesekhez, a főjegyző is tartott ragyogó beszédet, de mindezt miért közölném? A sulyos szenvedéseken, a beszaggatott fejeken, a duhaj virtuson ezek már nem tudtak változtatni. A támadó nemesek látták, hogy az ő főemberük a két közbenjáró, ma választották meg őket, tehát elcsillapodtak, békességre léptek.

Apám is eleresztette Südit, a kibe alig tudtak lelket verni s a benyiló ajtaja is kinyilt s ezzel apám is kiszabadult rettentő helyzetéből.

Zöld karikákat hányt mind a két szeme s alig tudott elég lélekzethez jutni. Erős mellén feszült az ezüstgombos dolmány, sietett is azt a dolmányt felgombolni. Akkor nézett a gombjaira.

Azok a vastag ezüstből készült, sodrott ezüst lánczczal körültekert hatalmas gombok papirossá lapultak -86- mellén. Micsoda nyomás lehetett az! Mintha üllővason nagy pőrölylyel verték volna laposra azokat a gombokat. Most is megvan belőlük néhány darab. Megnézheti mindenki.

És micsoda mellkas volt az, a mely nem tört össze ilyen nyomásra! Évtizedekig emlegették az esetet mind az egész vármegyében.

A mikor már a benyilóba szorult nemes atyafiak mind kijöttek a nagy terembe, valaki valami keserü, fájdalmas nyöszörgés hangját hallotta onnan a benyilóból.

Mi ez? Ki haldoklik itt?

Benéznek, keresik a hangot. Sehol semmi nyoma. Az ágy is összetiporva, leszakadva. A benszorultak nem fértek el másként, az ágyra is annyi állt, a mennyi ráfért.

Ám az ágy alatt volt Verner András uram, a vendéglős. Még a rászakadt ágy sulyát talán elbirta volna, de ott volt az istentelen nagy véka tojás is. Az mind összetört, s nyulós, sárga-fehér nedve özönvizzel fenyegette a jó sváb házigazdát. Szeme-szája, haja, minden ruhája tele lett tojással. Ha idején észre nem veszik: belefullad a tojásba.

Százféle adoma készült esetéből.

Hanem hát még se lett egészen vége a virtusnak. Hátra volt még Csörgey Ferkó, a szilaj és erős Csörgey Ferkó.

Nem azért tünt ő el s nem azért hagyta ott magát apámat a lépcső tetején, mintha félt vagy megijedt volna. Kész volt ő verekedésre mindig. Hanem józan, gyakorlati -87- elve volt hozzá. Inkább ő üssön agyon valakit, mint őt üsse agyon valaki. Ez volt az ő józan elve.

Ámde ehhez kezebeli is kell, ha sok az ellenség. De kezebeli nincs. Amiből ugyan nem az következik, hogy most már ne verekedjünk, hanem az, hogy kezebelit szerezzünk. Benézett hát a folyosón valami félreeső zugba. Látta, onnan ügygyel-bajjal föl lehet jutni a padlásra. Nos hát föl a padlásra! Lehetetlen, hogy a padláson valami alkalmas czelőkét, husángot, vasrudat vagy effélét ne találjon.

Talált is valami mestergerendát vagy födélfát, de előbb mindenféle összerovásból ki kellett szabaditani. De azután jött nagy hirtelen s hozta magával rettenetes fegyverét. Akkora volt mint egy táviró-oszlop. Nagyobb volt, mint Herkules buzogánya, nagyobb volt, mint a négyökrös szekér nyomórudja. Ugy pörgette a kezében mint a motollát.

Veszett ló módjára rontott be az étterembe. Egyenesen az apámhoz.

– Itt vagyok Lajos komám! Van-e még szürdolmány a világon? Mert megeszem ma mind!

S olyan káromkodást csörditett bele a türelmes levegőbe, hogy elszédült tőle mindenki.

Az alispán szólt először. Ő találta meg az általános elbámulás közepette először az alkalmas hangot.

– Ne bolond, ne! Ökör mász be kentekhez! Mit akar itt, öcsémuram, azzal a nagy gerundiummal?

Csörgey Ferkó csak most vette észre az alispánt és a főjegyzőt s a vármegye két huszárját. De a jól ismert -88- bizalmas hang is megütötte fülét. Ez a hang van otthon nemes emberek közt.

»Ökör mász be kentekhez«.

Ez tul-a-dunai mondás. Akkor alkalmazzák, a mikor valaki jel nélkül, kopogtatás nélkül, nagy sebbel-lobbal, nagy dirrel-durral ront be a szobába s azt se mondja: jó napot; – azt se mondja: ki lova fia.

Az igaz, hogy Csörgey Ferkó nem is azért toppant oda, hogy jó napot kivánjon. Hanem azért, hogy azzal a nagy mennykő nyomóruddal kidöntse a falat s a szent-gáli nemeseket kiszórja az utczára.

No de most már itt legalább meglett a békesség s a szürdolmányosok az emeletről lehuzódtak s az udvarból és az utczáról is eltakarodtak. Ott hagyták a sok bevert fejet s a sok összetört kezet-lábat.

De hát hogy jött oda oly hirtelen, oly váratlan, oly kellő pillanatban, oly csodálatos módon az alispán?

Ennek bizony története van.

A költő könnyen végzi dolgát. Deus ex machina. Hipp-hopp ott legyek, a hol akarok. A költő és mesemondó igy csinál. De én igaz történetet beszélek s urát kell adnom mindennek.

Mondtam már, hogy a kis Verner-leánynak szerepe lesz a virtusban.

Ennek a kis leánynak volt még legtöbb esze. Ez nem vesztett el belőle semmit.

A mint az uraknak fönt az emeleten hirt adott a földszinten folyó vérengzésről, ismét lefutott a lépcsőn. Látta, hogy minden ember fejét vesztette. -89-

Keresztülfurakodott a dulakodók lábai között, ki az udvarra. Őt nem bántotta senki. Ki bántana tizennégy esztendős gyönyörü leánykát?

Az udvar belső oldala a várhegy sziklából áll. Ugy házmagasságnyira azelőtt is föl szoktak mászkálni a gyerekek. De följebb nem. A kis leány most fölmászott a várhegy tetejébe, a sziklák magasába.

Istenkisértés volt. Sohase járt ott még halandó ember. Azt a kis leányt az angyalok őrizték. Nem lett semmi baja.

Fönt a várban bemászott a kis kertbe, onnan egy magánház udvarán át az őrtorony-utczába. Az utcza végén az első ház a kanonoké, a második ház az öreg vármegyeház. Berohant a bolthajtáson, rá se nézett a kapuőrségre, föl egyenesen az emeletre az első alispánhoz. Szerencsére ott találta. Akkor akarta levetni tisztujitási diszruháját. Kezet csókolt neki. És sirva és lelkendezve elpanaszolta, mi folyik lent az ő vendéglőjükben:

– A szent-gáli urak agyonvernek mindenkit. A mezőföldi nemes urakat mind megölik. A papát is megölik!

Nos, hát igy került oda az alispán alkalmas pillanatban.

Verner András uram vendéglőjében hát békesség lett. Az emeleti nemes urak is megnyugodtak. Egyéb komoly bajuk nem is lett, mint az, hogy a nagy ijedtség után nem tudtak pipára gyujtani.

A szent-gáli atyafiak virtusa azonban még mindig nem lohadt le. -90-

A mikor már mind az utczán voltak, valaki elkiáltotta bolond ésszel:

– Gyerünk az Angyal-vendéglőhöz. Tanitsuk meg a Pápa-vidékieket is. Ők is dulták a mi táborunkat.

Tetszett a szó s megindultak nagy sereggel, nagy zajjal. Még gucsmájuk mellett is megigazitották a cserfalevelet.

De bizony ott nem volt a virtusra jó alkalom. Pápa vidéke a két Puzdor-testvér vezetése alatt állt. Nagy birtoku, bátor, eszes férfiak. A Somlyó-vidéki nemesség is ott volt s annak vezére Vámosi Saáry Gergely, Puszta-Miske ura.

Ők már tudták, mi folyik Verner András uram vendéglőjében. Az orditás, káromkodás, jajveszékelés kihallatszott az utczára. Járó-kelők mindent hallottak s mindent megtudtak. Akadt köztük több is, a ki hirt adott az Angyal-vendéglőbelieknek.

Odaérnek a szent-gáliak az Angyalhoz.

A nagykapu be van zárva. Hiába döngetik, nem nyitja ki senki. Erős kapu, be se lehet dönteni. Az ablakokra kerülnek. Az ablakokon erős vasak. Azokat kifeszegetni nem volna könnyü munka.

De nem is lenne tanácsos. Az ablakok a vasak mögött nyitvák. De minden ablakdeszkán három-négy puska csöve fekszik. S az a puskacső, ki egy lyukon, ki két lyukon át a szent-gáli atyafiakat nézi.

Furcsa nézése van annak a puskacsőnek, a mikor az ember orrára van irányozva. Hideg és sötét, de gonoszabb a tigris nézésénél. -91-

Nem beszél az a puskacső, de mégis mond eleget. Akár a mennydörgős mennykő. Szereted, nemes atyánkfia, az életedet? No hát pusztulj innen a közelemből, mert pillanat alatt holt emberré teszlek.

Valami effélét mond némán az a puskacső.

De ezt hangosan is megmondja Puzdor Ferencz. Onnan a nyitott ablakból, harsány hangon beszél:

– Szent-gáli nemes atyafiak! Elmenjenek innen kigyelmetek békességgel, mig jól van dolguk. Mert ha zenebonát akarnak kigyelmetek, hát akkor mi is másként beszélünk.

Okos szó. Hajlott is rá, a ki meghallotta. Széledezni is kezdtek a szent-gáli atyafiak. Nem volt kedvük itt semmi viaskodáshoz.

A vendéglő nagy udvara kőfallal van bekeritve. A Jeruzsálem-hegy-szikla felől is, a Séd-viz felől is. De a kőfal mellett gyalogszerrel a viz partján is el lehet menni, a Jeruzsálem-hegy tövében pedig a kőfal mellett kis utcza is van.

Akadt néhány nyugtalan vérü szürdolmányos, a ki körüljárta a kőfalat, vajjon nem lehetne-e azt megmászni s igy a Bakonyon tuli nemességet hátulról megrohanni?

Az utcza felől senki se kisértette meg.

De a Séd-vize felől tizen-huszan kisérletet tettek. Szomoru lett a vége. Egy puskadurranás hangzott el a vendéglő emeletéről s az egyik vakmerő támadó, a ki már a fal tetejére jutott, holtan bukott be az udvarba.

Ez a lövés minden virtusnak véget vetett. -92-

Mégis csak jobb a béke, mint az oktalan háboru. Nyomban belátta mindenki s ezen tul a haja szála se görbült meg senkinek. Mind a két tábor hazament békességgel.

Ki lőtt?

Ez volt a kérdés egy-két napig.

Ráfogták Saáry Gergely táblabiró úrra, a Somlyóvidéki nemesség vezérére.

Jól ismertem. Atyafi ember volt. Kemény, ős, kurucz nemes. Sas tekintettel, himlőhelyes sötét arcczal, hatalmas fejjel és vállakkal.

Nemzetsége régi, hires nemzetség Veszprémvármegyében. Tele van elszaporodott ivadékokkal Vámos, a népes, nagy nemes falu. Innen ered a nemzetség.

Saáry Gergely bátyánknak egyik őse Gyulaffy-leányt vett el feleségül. Ez a leány a világ első hősének, Gyulaffy Lászlónak, volt egyik kései unokája. Ez a Gyulaffy volt az első és legdicsőbb kurucz. Ennek vére meglátszott még Saáry Gergely bátyánkon.

Ezért is fogták rá, hogy bizonyosan ő lőtte agyon a támadót. Nem hiszem, nem is bizonyult be soha.

Pedig utálta a labanczot, németet, pecsovicsot minden alakjában.

Ezelőtt negyvenhat esztendővel elkergettük a német zsandárokat s szerveztünk helyettük pandursereget. A fölött folyt a vármegye gyülésén a tanácskozás: hány pandurt állitsunk s minő ruhával és fegyverrel szereljük föl?

Saáry Gergely is ott ült a nagy zöld asztal mellett. Fölállt szólásra: -93-

– Az a javaslatom, nemes vármegye, hogy állitsunk föl ötezer pandurt s lássuk el jól fegyverrel s tanitsuk ki őket katonásan.

Az elnöklő főispán Eörményesi báró Fiáth Ferencz volt. Udvari ember. Meghökken a javaslatra. A szivek és lelkek különben is nyugtalankodtak akkor. Oda fordul Saáry Gergelyhez.

– Nem értem, nem értem. Indokolja a tekintetes úr, mit akar azzal a nagy fegyveres erővel.

Nyugodtan felel az öreg kurucz.

– Abból indulok ki, tisztelt közgyülés, hogy a mi vármegyénk hetvened része országunknak. Ha tehát minden vármegye ilyen arányban állit pandurt: jó háromszázötvenezer emberünk lesz fegyverben.

E szó után odafordul a főispánhoz s dörgő hangon folytatja:

– Akkor majd megmondom, mit akarok azzal a fegyveres erővel.

Hejh, minő mennydörgés, minő helyeslés felelt e szavakra! Akkor még meg volt valami a régi virtusból!

Fejezzük itt be kis krónikánkat.

Másnap, október 13-án, tovább folytatták a tekintetes karok és rendek a megyei közgyülést. A tegnapi virtust szó nélkül nem hagyhatták.

Kenessey Antal főbiró atyánkfia tett hivatalos jelentést mindazokról, a melyek a Zichy-Ferraris udvarban, Verner András vendéglőjében s az Angyal-vendéglőben történtek.

Az ékestollu főjegyző azt irta a protokulumba, hogy -94- mindez »a személyes bátorságnak letapodásával elkövetett undok kicsapongás« volt.

Mi lett a következése ez ékes szónak?

A vármegye fényes bizottságot választott az eset megvizsgálására. A legnagyobb tekintélyü, birtoku és méltóságu férfiakat választotta be a bizottságba. Talán Hunkár Antal volt az elnöke, egykor a legvitézebb inzurgens!

Hejh-hajh! Bölcs volt ez a bizottság. Sohase deritett ki semmit.

A ki meghalt: úgy se támad már föl. A kinek csak koponyája, keze, lába törött: köszönje, hogy több baja nem történt. A héjja már elvitte a csirkét s valahol már meg is kopasztotta, meg is ette.

Bánja manó, hol ette meg! -95-

(Nagy urak-e a magyar pénzügyminiszterek? – A régi palota. – A nemzetes asszony megszemléli a palota termeit. – A cselédszobákból csinál lakást magának és a miniszternek. – Cselédsége. – Utolsó Karácsony-esténk.)

Ezelőtt huszonnyolcz esztendővel történt.

Az 1871-iki karácsony-estét Kerkapoly Károlynál töltöttem. Az ország pénzügyminisztere volt ő akkor. A király nagyon becsülte, Deák Ferencz nagyon szerette, a parlament többsége ragaszkodott hozzá. Rendelkezett az ország milliói fölött; esze, tudománya több volt, mint az egész tudós társaságnak; életkorra nézve alig volt 48 éves, erős, egészséges; munkakedvvel tele, nőtlen legény; asszonynyal és gyerekkel semmi baja; adóssága semmi.

Tehát nagy úr volt.

Azaz gondolkodjunk csak pillanatig. Nagy úr-e a magyar pénzügyminiszter?

A történet furcsa tanulságot nyujt e kérdésben.

Az első pénzügyminiszterünk Kossuth Lajos volt. Vagyontalanul élt, szegényül halt meg, ország költségén kellett eltemetni. -96-

A második Duschek Ferencz volt. Mikor meghalt: alig telt vagyonából koporsóra. Azt se tudjuk, van-e még sirköve is.

A harmadik Lónyay Menyhért. Ő utóbb gróf is lett, közös miniszter is; épitett palotákat, szerzett uradalmakat, markolászott a milliókban: még azt is hirdették róla, könnyelmüen bánt az ország vagyonával. S mikor meghalt, akkor tudták meg, hogy nincs semmije, még saját örökölt nagy vagyonát is megette a pénzügyminiszterség.

Ő utána jött Kerkapoly. Halálakor kiderült, hogy neki sincs semmije. Maradt utána egy végrendelet és két ház, félmillió adósság s néhány filokszéra-ette rossz szőlő. Pedig őt is azzal vádolták, hogy eladott bennünket Rothschildnak s a vételárt zsebre dugta.

Az ő helyét Ghyczy Kálmán töltötte be. Igaz, ő nem ment tönkre. Ő jó gazda volt. Egész pénzügyminisztersége alatt nem üzött egyéb fényt, csak azt, hogy kupakot csináltatott hosszu száru födeletlen cseréppipájára és csináltatott egy vattával bélelt fekete selyem mellényt, hogy a mikor a királylyal beszél: meg ne fázzon. Mert a király katonás ember s fütetlen szobában beszél a miniszterekkel még csikorgó télben is. Ez a mellény belekerült tizennégy forintjába. Holta napjáig panaszkodott e nagy kiadás miatt. Igy aztán szerencsésen elérte, hogy a mikor meghalt: még akkor is megvolt bizony kicsiny ősi örökségének több mint fele.

A kik azóta voltak pénzügyminiszterek: még mind élnek jó egészségben. Széll Kálmán, Tisza Kálmán, -97- Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula, Lukács László. Hogy ők mennyire mentek a vagyonszerzéssel: majd megtudjuk haláluk után. Szinte csodálatos, hogy pénzügyminiszterségre nálunk soha se vállalkozott se nagy vagyonu ember, se főrendi úr. Csak gróf Szapáry volt az egyetlen született főrendi úr.

De hát 1872-ben még nagy úr volt Kerkapoly. Mert akkor még élt jó édes anyja s ő vezette a háztartást.

A várbeli Szentháromság-téren volt akkor is a pénzügyminiszter lakása és hivatalos palotája. Nagy ablakjai oda néztek a térre s arra a disztelen szoborműre. Csodálom, hogy azóta a helyett a falusi szentkép helyett művészi becsü vallásos szobrot nem emeltek a Mátyás-templom épitői.

A magyar pénzügyminiszter régi palotája nincs meg már. Uj és czifra palotát épitettek helyére és a szomszéd telkekre. Az emberek halandók és feledékenyek. Maholnap senki se emlékszik a régire. Leirom hát, hogy valami nyoma fönmaradjon.

Az a régi palota egykor Pálos-barátok gazdasági majorja és lóakla volt. Földszintes épület. Kapuja helyén utcza, udvara is utcza, mely elvezetett a bécsi kapuig. Ezen az utczán, mely most a palota udvara, vágták le 1686-ban az utolsó budai basát, az ősz vitéz Abdurahmant Petneházy huszárai, a mikor a várat a töröktől örökre elvették.

Lónyay Menyhért az egész palotát lakta. Azaz csak az emeletét, melyet a mult század elején emeltek a Pálos-barátok lóaklának tetejére. Állt az emelet valami 6 nagyobb és 14 kisebb szobából. -98-

Mikor ő Bécsbe költözött, Kerkapolynak kellett ezt a lakást elfoglalni. Fölvitte oda édes anyját.

Édes anyja egyszerü szentgáli nemes asszony volt. Száz hold földdel, konyhakerttel, két tehénnel és egy szolgálóval kitünően el tudott gazdálkodni. Szalmafödelü ház, két szoba, nyitott konyha, az udvaron malacz, baromfi, macska, házőrző kutya: ez volt az ő kis világa, nagy világa. S most ő foglaljon el husz teremből és szobából álló palotabeli lakást.

– Nézze meg édes anyám a lakást, melyik szoba legyen a magáé.

Az öreg nemzetes asszony végignézte az emelet összes termeit. Vezette a komornyik s vele járt Noszlopy Tamás is, a ki épen akkor látogatóban volt Pesten. Veszprémmegyei birtokos, honfoglaló ős család ivadéka, derék eszes, mivelt ember, jó barátom s Kerkapolynak is benső barátja. És vele volt Somody József is, szintén veszprémmegyei, pápai jó barátunk. Tudományos és mivelt férfiu.

Együtt nézték végig a szobákat. Az öreg asszony elfáradt, mire a sok szobán keresztül mentek.

Minden szoba be volt butorozva. A miniszter munkaszobája, az elfogadó terem, a tanácskozó- és várótermek s a középső folyosóról jobbra-balra nyiló szobák. A nagy termek egyikében Mária Terézia királyné egykori pozsonyi butorai voltak. Magas hátu, XIV. Lajos korabeli divatu divánok, pamlagok, zsöllyék, zöld selyemmel bevonva. Egész selyem vagy félselyem, damasz és faragvány minden butoron. Az öreg asszony -99- megnézte gondosan valamennyit. Meg is simogatta tenyerével. Szentgálon a templombeli úr asztalának teritője se oly finom és értékes, mint itt a pamlagok és zsöllyék ülőkéje.

Nem szólt semmit.

Megmutatták neki azt a termet, melyben Mária Terézia királyné és fia II. József császár arczképe van aranyos keretben. Megmutatták az aranyos fali órát, melyet Mária Terézia ajándékozott a délczeg báró Splényi Gábornak 1770-ben s a mely most már nem is a Splényi báróké, nem is az országé, hanem a Rothschildé. Egykor e teremben alkudozott valami pénzügyi művelet fölött Wekerle Rothschilddal s még valami kis töredék százalékkal magasabb ajánlatot kért a pénzkirálytól. A kedvezmény tehetett egy milliót. Rothschild meglátta az órát a falon, unta már az alkudozást is s azt mondotta:

– Megadom exczellencziádnak azt a kedvezményt, ha ezt az órát nekem adja.

– Odaadom.

Elnevette magát Wekerle. Az ország megkapta a milliót, az óra megérhet száz forintot. Azonban Wekerle maig se adta oda Rothschildnak. Most is ott ketyeg a falon.

Az öreg nemzetes asszony megnézte az órát, meg is hallgatta Mária Terézia királyné és a délczeg Splényi ezredes történetét, de erre se szólt semmit.

Két lépcső vezet föl az emeletre. Az egyik a főlépcső a kapu bejáratától jobbra. A másik egy homályos, -100- földszinti széles folyosón át hátul. Ez szűk lépcső, nincs szánva uraságok számára. A két lépcsőt fönt az emeleten öt kis szoba köti össze. Egy cselédszoba, egy előszoba s három kis lakószoba. Ablakjai a csonkatorony utczájára néznek. Ezek a szobák Lónyay cselédszobái voltak. Ezeket Kerkapoly Jánosné, az öreg nemzetes asszony üresen találta. Valamely ok miatt ezekben nem voltak butorok.

Az öreg asszony, mikor ezeket végignézte, igy szólt:

– Ez lesz a mi lakásunk. A hátulsó lépcsőre nyiló lesz az ebédlő, a mellett a fiam szobája, a mellett az enyém. A főlépcsőre nyiló legyen a hivatalszolgáé. Az én cselédem meglakik a konyhában.

A komornyik, a miniszter ajtónállója eltátotta bámulatában a száját. A cselédszobákban lakjék a kegyelmes úr és édes anyja? Hát akkor hol kártyázzanak a kapusok, ajtónállók, komornyikok, hivatalszolgák naphosszat?

De Noszlopy Tamásnak és Somody Józsefnek is volt megjegyzése.

– De kedves asszonynéném, kicsiny lesz ez lakásnak. Hogy fogadja ott a miniszter a nagy urakat?

– A kik a minisztert látogatják meg uram öcsém, azokat fogadja ő el a fényes palotákban; a kik pedig Kerkapolyékat látogatják meg: azoknak én is, a fiam is csak itt leszünk itthon. Aztán nekem nincs is több butorom, csak erre a három kis szobára való, én pedig más butorát nem használom, az országét nem koptatom, arról számolni nem akarok. -101-

Ugy is lett.

A kegyelmes úr nem is tudott, nem is akart édes anyjával ellenkezni. Neki is igy tetszett legjobban. A többi szobát és termet berendezte hivatalnak s maga ott lakott a cselédszobákban: a maga butorai között.

Berendeztek egy vendégszobát is. Ez egy jókora benyiló volt egy nagyobb teremből. Ennek ablakjai a palota udvarára néztek, a hajdani utczára s épen arra a helyre talán, a hol az ősz Abdurrahman basa kétszáz év előtt kilehelte lelkét.

E vendégszobában laktam én is az 1872-ik év őszén, mint ujdonsült képviselő. Családom nem jött mindjárt föl Pestre s el kellett pár hónapra fogadnom a jó öreg nemzetes asszonynénémnek szives vendéghivását.

Abban a kis lakásban ültük meg 1871-ben karácsony estéjének ünnepét is.

A »kegyelmes úr« egy nőcselédet tartott. Az volt a szobalány, a szakácsné, a szolgáló, az volt édes anyjának komornája is. Az sütött, főzött, mosott, vasalt az öreg asszonyra is, a miniszterre is. Az járt husért a mészárszékben is; a piaczra bevásárolni maga ment ki a nemzetes asszony.

Az öreg asszonyt csak ő hivta nemzetes asszonynak. Mindenki más nagyságosnak szólitotta. Egy darabig csak oktatgatta az embereket, hogy ő nem »nagyságos«. De azután csak abbanhagyta a tiltakozást. Belátta, hogy hiába. Falra nem akart borsót hányni többé.

Csak én voltam vendég karácsony estéjén. Becsinált leves, sonka, sült csirke, befőzött, aszalt gyümölcs és -102- mindenféle kalács volt a vacsora. S micsoda kalácsok! A fehér kalács, a mákos és diós patkók, a pereczek és fonatosok! Mint régen, mint hajdan, mint száz év előtt lánykorában! Mint a mikor ragyogó ifju menyecske volt Szentgálon, a Bakonyerdő közepében. Az aszalt gyümölcsök, a nádszilánkra füzött meggyek és cseresznyék, a dióval töltött szilva, a hasábokra aszalt torzsátlan körte, a szőlő és birsalmasajtok! Mind önmaga készitette! Holmi csemegés boltok, olasz gyümölcs és déli gyümölcs áruházak portékai, franczia és arab aszalékok nem látták az ő asztalát soha.

Minden magyar asszony asztalának ilyennek kellene most is lenni mindenütt.

A kalácsokért megdicsértem a cselédet.

– Nem rossz lány uram öcsém az a cseléd, de a kalácssütést nem bizom rá. Ezek a pestiek nem értenek hozzá.

Az asztali áldást pár szóval ő maga mondta el leüléskor is s az étkezés befejeztével is. E gyermekkori szokását nem hagyta el öreg korában se.

Beszélgettünk politikáról. Az ország jövőjéről s fia jövőjéről.

– A mig én élek, addig csak meglesz a fiam valahogy. Ha szememet behunytam: csak a jó isten segitségére támaszkodhatik. Másra senkire!

Áldott jó öreg nemzetes asszony! Talán ő maga se gondolta, mekkora igazságot mondott e szavaiban karácsony csöndes estéjén!

Pedig ez volt utolsó karácsony-estéje. -103-

(Mit tud a faragó béres? – A kisbéres. – A pusztai cselédség rangfokozata. – A faragó béres szemre veszi a hiányosságokat. – A Bakonyba megy szerszámfáért.)

Fogai közt a szopóka, feje fölött a bodor pipafüst, izmos két kezében a vonókés: ugy ül a faragó béres azon a vonószéken, mint a huszárgyerek a pejló tetejében.

Járomfa van épen a csiptetőben, két hajlását a Bé-fát már simára huzta, hogy a Villás nyakát hamarjában föl ne törje; most a közepét huzza meg kissé, hogy ne legyen olyan vastag és ne legyen olyan nehéz.

Ha kivéste, ha kifurta ott, a hol kell: tüzet éleszt a gyaluforgácsból s olyan szép pirosra, feketére megfüstöli azt a jármot, mintha sonka volna. Nincs az a sváb, nincs az a mátrai gányó, a ki különb jármot tudna akasztani a rud végére, ha mindjárt remekelt mester is.

Pedig az öregapja se tanult semmiféle furfangos mesterséget. Csak ugy leste el a faragás titkát kis gyerekkorától kezdve, a mikor még nem is álmodott arról, hogy valaha faragó béres lehessen. -104-

Mert hát a faragó béres nem utolsó ember. Igaz, hogy a lovas csősznek jobb dolga van, a hajdu ficsurosabb legény, a pajtabirónak nagyobb a konvencziója s a számadó gulyás, csikós, juhász nem cserélne vele: de azért mindezek mellett megvan az ő méltó büszkesége. Gulyás, csikós, juhász csak a csürhét terelgeti; pajtabirónak nagyon hamar kitelik az esztendeje; a hajduról, ha leöltik a zsinóros dolmányt: kapczabetyár is lehet még belőle; és az a lovas csősz, ha kiveszik alóla a lovat, bizony szegény legény marad.

De az ő tudományát zápor el nem mossa, hajdu el nem parancsolja, pajtabiró el nem disputálja, urasága megbecsüli. Ekeszarv és kormánydeszka, talyiga-tengely és vánkosfa, gerendely és kakatszeg, ekeló és fürgetyü, vendégoldal és nyomórúd, keresztfa és oldalzáp, igafej és járomszeg, tézsla, lőcs és takarmánykosár, saroglya és etetővályu és száz meg száz apróbb-nagyobb szerszáma a gazdaságnak mind a tűzre kerülne vagy a mesteremberhez könyörögné be magát a városra, ha két kezét összedugná a faragó béres. S aztán ha Juczi hugom, Panna néném szépen megkéri s meg is simogatja, csinál ő még szapuszéket, kendertilót, pemetet, szénvonót és sütőlapátot is.

Nyugton pöfékel a vonószéken. Jobbra-balra hull le mellette a hársfának szép fehér forgácsa. Künn szemetel a havas eső, ő oda se néz neki a faragószinben. Ha pipája kiég: oda teszi azt a vakablakba a kostök mellé s aztán olyan czifrán elfütyürészget, hogy tavaszi szántáskor még a pacsirta se fujja különben. -105-

Nyilik az ajtó. Napbarnitotta, bozontos fejét bedugja Jancsi, a kisbéres.

– Isten jó nap, Ferencz bátyám, kezdjük-e már a takarmányozást, mintha zimankó készülődnék odakünn!

– Ráérnek már a gyerekek? kérdi nyugodt hangon a faragó béres.

– Csak a szót várják, felel a kisbéres.

– Lássatok hát hozzá!

Menne már a kisbéres, de mikor a sok kész munkát meglátja, meg nem állhatja, hogy egyet föl ne sóhajtson:

– Hej Ferencz bátyám, mikor lesz belőlem faragó béres?

– Várj csak öcsém – szüri a hangot az öreg fogai közül – megérik egyszer a csicsóka is.

Persze, hogy az öreg nem sokra becsüli a csicsókát és ámbátor szereti azt a Jancsi gyereket, még se türheti szó nélkül, hogy az a tacskó már most is a faragó bérességen meri az eszét jártatni.

Mert hát a faragó béresség a pusztai arisztokráczia lajtorjáján bizony magas fokot képez.

Első fok az ökrészgyerek. Fizetést még nem kap, de az ételt, ruhát, ütleget már megérdemli. Iskolába még járnia kellene s ámbár nagy kamasz már; mindamellett az ökröt járomba fogni s jászolhoz kötni csak szükségből van neki megengedve.

Második fok a szántó gyerek. Ez még nem kap konvencziót, de a napszám kijár neki. Keverő és vetőszántásnál husz krajczár, rossz időben kevesebb is. Este eszik csak főtt ételt, napközben a tarisznyából él, -106- minden szombaton megkapja a heti bérét. Az ökrészgyerek ugyan kis legény ő előtte.

Harmadik fok a bivalyos. No ez szegény sok csufságnak van alávetve. Sok olyan munkát kell végeznie, a mely fölött nagyot nevet hébe-hóba a kisbéres is. De nem ez a baj, hanem az, hogy a bivaly nyáron megmakacsolja magát, sárba fekszik, vizben uszik s nincs az a káromkodás és az a vasvilla, mely őt a bozótból kikergesse. S minél jobban káromkodik a bivalyos: annál jóizűbben kaczag a kisbéres. Bivalyosnak legjobb a szelid tót embernek jámbor tót gyermeke.

Negyedik fok a kisbéres. Ez már büszke legény. Akár a strázsamester a katonaságnál. Ökre ugyan nincs még, sem pediglen felesége, hanem azért az öregbéres fogatán szekerezni, lányok után járni, menyecskére kacsintani, bajuszát kipödörni, mezőn-szérün embersorba állani, kapát-kaszát emelgetni: mind ez az ő dolga. Helyette az öregbéres kapja a konvencziót, de azért ő már ember számot tesz.

– igy énekel Petőfi is. Ökrész gyerekkel, szántó gyerekkel szóba sem áll, a bivalyossal pedig csak azért beszél, hogy a szegényt gunyolhassa.

Az ötödik fok az öregbéres. Ez már magas állás. Egész konvencziója, egész lakása, felesége, fél konyhája és négy ökre van. Hejh az a négy ökör! Az a Villás, az a Csákó, az a Szegfű, az a Darvas! Nincs a kerek földön az a doctor juris utriusque, a kinek a -107- diploma nagyobb örömére váljék, mint az a négy ökör, mikor legelőször kerül az öregbéressé előmozditott kisbéres kezére! Micsoda hiába valóság ahhoz képest a diadalmas csatatérnek minden dicsősége!

És az öregbéres fölött rettentő magasságban székel a faragó béres. Olyan magasságban, hogy ő már büszkeséget sem érez alattvalói között. Az ő személye oly sérthetetlen, az ő tekintélye oly megtámadhatatlan, hogy neki már egyikre sincs szüksége, csak arra, hogy keveset beszéljen s a mit mond is: nyugodt, lassu hangon mondja. Neki már kertje és házacskája is van a faluban és ha erőben, egészségben megtartja az Isten: az ő fiából bivalyos ugyan nem lesz soha sem.

Néha elfogy a fája időközben. Mit furjon faragjon, ha nincs szerszámfa? De ez nem adna neki gondot, hanem hát a gazdaságban hiányosságnak lenni nem szabad. Őt érhetné a szemrehányás, ha eke, talyiga, szekér és minden szerszám nem lenne tökéletes.

Novemberben bevégződik minden külső munka s vége a kukoriczával való vesződségnek is. Kemény szemlét tart akkor a szerszámok fölött. Szemügyre vesz minden készséget ólakban, udvaron, állásokban, félszerek alatt. Mi van meg? Mi hiányzik? Mi van pusztulóban? Mi kellene? Mérő, véka, favilla, lapát, gereblye, talicska, kerék, vasas szerszám ugyan nem az ő dolga, noha ő is értene hozzá; de hát hadd éljen a bakonyi faragó sváb is, a kenyeret ne vegyük ki se az ő kezéből, se a teknővájó czigányéból. Csak a maga dolga mellett marad ő meg nagy mérséklettel. -108-

Bizony talál hiányosságot, pótolni valót a szemle alatt.

Seprők, boronák kopottak. Petrenczerúd is hiányzik. A keresztfákon, vendégoldalakon is van pótolni való. Megpattant a nyomórud is. Elpusztult néhány ostornyél is kocsisnál, béresnél. Rendbe kell hozni mindent.

Nosza készüljön a majoros kocsis. Megyünk a Bakonyba, annak is a közepére. Szentgálig meg se állunk. Be kell szerezni a nyirágat seprőnek; a gyertyánfa és nyirfaszálakat keresztfának, nyomórudnak, petrenczeemelőnek; a kökényfát boronának; a somfaveszőt ostornyélnek, hozunk még nyirfaabroncsot is, a kisbirónak ajándékba mogyorófát is, de körülnézünk még azért is, vajjon ágasnak, gémnek, sudárfának valót nem találnánk-e hamarjában? Az anyjuk is nyöszörög már baromfi vályuért. Nem kell megfeledkezni egy-két bükkfadeszkáról se. Zápok is kellenek oldalakba, saraglyákba; gyertyánfadarabok is kellenek szegeknek, fogaknak, ékeknek. A gereblyéknek fele foguk is kitörik, elhull őszre kelve. Rendes, csinos fölöző fa illenék a vékákhoz és mérőkhöz is. Konvenczió-méréskor ne nyikorogjanak a béresek a fölöző fa kopott volta miatt.

Mindent tud a faragó béres, mindenre gondol, semmit el nem felejt. Pedig föl nem irna semmit a világért. Nótáriusnak való az irka-firka, meg kanczellistának. Szégyen lenne, ha ő csinálná.

Nem üres kézzel indul a nagy útra. A tarisznyát telerakja kenyérrel, szalonnával, füstölt kalbászszal, pogácsával, sós-paprikás gurgulyával. Mindez elromolhatatlan -109- jóizü ennivaló két-három napra, de tovább is. Fölkerül a kocsira a borjubőrös nagy csutora is. Van vagy nyolcz itczés. Igaz, hogy a szőre régen lekopott már, az ember azt se tudja, borjubőrös volt-e valamikor vagy csikóbőrös. De tele van hatalmas szekszárdi vörös borral. Az a szentgáli ember fele áron adja a szerszámfát, ha nagyokat huzhat abból az erős, édes, hamis folyadékból. Vörös bort ugy se szokott inni, csupán csak ilyen alkalommal.

Igy folyik a faragó béres élete! -110-

(Ki volt, mi volt Boronya? – A fehér vaddisznók. – Kevés a makk. – Mit beszél az öreg sertés? – Boronya halála. – A vihar győzi-e tovább, vagy a kürtszó?)

A határ mentén ballagva felértünk a Meszesre. Szétnéztünk a Meszestetőről, megnéztük a Meszesbükköt s innen hazafelé indultunk a Farkut-lapon át. Félig-meddig megmásztuk a Vehemkőt is, ittunk a Csikós-kut vizéből s nagyoknak és fényeseknek találtuk a a csergedező Rakottya csiborjait. Innen értünk a Nyiresbe s Boronya halálára.

Kissé szokatlan, kissé pogány dülőnevek, de el kell türni. A Bakonyban vagyunk és pedig a szent-gáli határban. Igaz, hogy a határ napkeleti szélén, a hol már a márkói és rátóti Bakony kezdődik, de hát ez is az öreg Bakonyhoz tartozik.

Boronya halála!

Ez is dülőnév. Hajdan sürü, vén fákkal teljes, ma már ligetes, vagy egészen letarolt. A tagositás óta nincs is meg már régi szine, régi mivolta. Negyvenhárom esztendeje mult, a mikor ott jártam utoljára.

Furcsa név. Boronya halála. Hogy lehetett dülőt igy -111- nevezni? Bizonyosan itt halt meg Boronya. De ki volt hát az a Boronya? Nemes úr-e, szegénylegény-e? Vagy valami hős, a ki törökkel, némettel, vagy más kutyafejü ellenséggel itt viaskodott? S mikor halt meg és miért halt meg?

Kérdezősködtem utána.

Sok mesét mondtak róla. Vitézi viaskodás itt nem történhetett. A vitézek uton, járt helyen, nyilt mezőn hadakoznak. Nem járnak azok föl a Meszestető aljára.

Elmondom az esetet, a hogy igazán történt. Szomoru történet, de bizony nagyon egyszerü.

Boronya szegény ember volt, csak afféle bakonyi kanász. A rajtavalóján kivül alig volt valamije. A rajtavalója se nagy dolog. Szür és fehérnemü. Kalap és tarisznya. Karikás és kürt s kétmeszelyes csutora. De volt felesége is. Ott lakott a Horhi pusztán s volt tizenegyéves fia is. Ez már vele járt apjával és a disznófalkával. Papnak pap a fia, kanásznak kanász. Igy szokott az lenni.

A disznófalka szent-gáli nemeseké volt. Régi bakonyi sertésfajta. Ma már ez is kiveszőben.

Különös fajta volt ez. Magas, hosszu, sovány test. Nem vaddisznó, de nem is szelid. Afféle fehér vaddisznó, mely sohase volt még hajlék alatt; falut, házat, sohase látott, kint van éjjel-nappal, télen-nyáron. Ha ingerlik: megtámadja az embert, meg is öli, meg is eszi. Farkastól nem fél, úri ruhás embert meg nem tür közelében, messze elkerülik még a vadászok is. Ki kell előlük térni. -112-

Csodálatos fehérszőrü állatok. Sörtéjük ritka, halvány rózsaszinü testük. Szempillaszőrük is hófehér. Husuk, szalonnájuk jóizü, de szalonnájuk közepén van valami pánczélréteg. Ezt megrágni emberi fogakkal nem lehet. Még talán farkasfogakkal sem.

De a kanászt, a ki éjjel-nappal vele jár, rendkivül szereti és becsüli. Megbecsüli a fiát is, a kutyáját is. Van neki szive, belátása.

Egykor, régen, valamikor kegyetlen tél volt. Örökös hó, zivatar, szélvész, kemény fagy. De hát ettől nem fél se a kanász, se a falka. Megszokta már. Eszébe jut, volt már ilyen idő máskor is. Kiálltuk, elszenvedtük. Boru után derü. Egyszer majd csak kitavaszodik. Ha nagy is a hó: az se nagy baj. Csak elég makk legyen a hó alatt. Kiturja azt, fölszedi azt onnan az okos falka.

Hanem hát éppen azért volt kegyetlen a tél, mert nem volt elég makk a hó alatt. Se tölgy, se cser, se bükk nem ontotta az idén a makkot. Hiába turta a havat, jeget, göröngyöt a szorgalmas sörtés: alig talált valamit. A hidegnek pedig az a különös természete van, hogy kétszeresen hideg, a mikor a bendő üres.

Egyik napon délutánra fordult már az idő s bizony éhesek voltak a sörtések. Hiába szólongatták Boronyát a kanászt, hiába döfödték orrukkal a csizmaszárát, hiába ránczigálták szürkötőjét: Boronya nem tudta őket jó makkra vezetni. Eleget káromkodott a jó Boronya, még a könnye is kicsordult egyszer-másszor, megértette ő sörtéseinek minden szavát, minden panaszát; de segiteni nem tudott. -113-

Végre czéltalan kóborlás után kiértek a Nyiresből, arra Herend felé. Vén cserek, iharok és hársak álldogáltak ott ritkásan. Ott már igazán nem lehetett sok makkot találni. Elővette hát kürtjét a jó Boronya s egy sor nótát szépen, figurásan, rikoltó magas hangon elfujt a falkának.

A sörtés nagy zenekedvelő. Elfelejti éhét-szomját, ha zenét hall. Kitárja fülét, lefelé tartja orrát s a zenélőre függeszti tüzes szemét, ugy hallgatja a kürtnek hangjait. Nem röffenne, meg nem mozdulna a világért se.

De hát ez se tart örökké. A kürt csak birná, talán a falka is birná, de a tüdő nem birja. S a mint elröppent az utolsó hang: rögtön odaszállt a falkára az éhség fekete madara.

Mit csináljunk?

Szerencsére öreg tapasztalt sörtés is volt a nyájban. Ez felnézett az öreg fákra s észrevette, hogy azok ága tele van fagyöngygyel. Sötétzöld, eleven fagyöngygyel. A fagyöngy pedig télre jó falat. Egy-egy fagyöngy két-három éhes sörtésnek is elég egy-két napra, hiszen akkorák azok a fagyöngyök, mint a gólyafészek.

Odament az öreg sörtés Boronyához, elkezdett csöndesen beszélgetni, megfogta Boronya szüre peremét s lassankint ránczigálta.

– Mit akarsz öreg?

A sörtés tovább beszélgetett. Mi emberek, magasabb rendü lények, azt a beszélgetést röfögésnek nevezzük. Valószinüleg a sörtés is igy vélekedik a mi szónoklatainkról, de a jó Boronya megértette az okos szót. -114- Kivált, mikor az öreg, tapasztalt sörtés beszélgetés közben mindig a fagyöngyre pislogott.

A sörtés beszéde bizonyára igy szólt:

– Lásd, édes jó gazdánk, az a fagyöngy finom nyalánkság lenne, de az a fa ágán van, mi pedig itt a havas földön vagyunk. De mi tisztességes, komoly férfiak vagyunk s nem csuszó-mászó, ugra-bugra népek, mint a mókus, meg a macska, nem is repülő állatok, mint a varju. Mi oda a fagyöngyért fel nem mehetünk, hanem te, jó gazdánk, fölmehetnél. Baltád is van éles s azt a gyöngyöt levagdalhatnád számunkra. Megköszönnénk szépen.

Ezt értette a szóból Boronya.

– Igazad van öreg.

Lekeritette szürét, tarisznyáját, kürtjét, csutoráját s átadta Pista fiának.

– Vigyázz fiam, mig a fa tetején járok.

Fölmászott a fára, elkezdte vagdalni a fagyöngyöket, hullottak le a gyöngyök, rohantak rájuk a szegény éhes állatok s ették az eledelt nagy örömmel.

Hanem hát talán még jól se laktak: nagy baj történt.

A jó Boronya egy ütésnél megszédült, megcsuszamodott s lezuhant a magas faágról. Beleesett fejszéjébe s éles fejszéje halálra sebezte. Piros vére pirosra festette a havat.

Szegény kis fia odament hozzá. Megölelte, szólongatta, költögette. Nem mozdult a jó Boronya.

Odament hozzá nyája is. Az öregek félreturták a kisebbeket s oda furakodtak melléje s kis fia mellé. -115- Siratták is a maguk módja szerint, ébresztgették is egy kissé, orrukkal szeliden meg is döfödték. Hiába.

Nincs többé Boronya. Oda lett az okos őriző. Nem mászik fel többé a cserfára s nem szerez ennivalót az éhező nyájnak. Vége.

Szegény kis fiucska: mit csináljon. Ember, falu, tanya, csárda nincs közelben. Hamarosan be is esteledik. Csak az öreg Bakony, a Halyagtető, a tél, a zuzmara s az éjszaka.

A sörtések ott tolongnak, ott zajongnak körülötte. S ő még nem is érti ugy szavukat, mint édes apja. De édes apja elmult, most már mit csináljon?

Sirt, a mig tudott. Azután kezébe akadt édes apja kanászkürtje.

Ő is tudott már kürtölni. Hiszen ő is kanásznak készült. Letörölte a deret a kürt fuvójáról s elkezdte azt a kürtöt fujni. Szegény árva falka: abbanhagyta a zsibongást, hallgatta a kürt zenéjét. Gazdájának halotti éneke volt az.

Alkonyatra elszürkült, elborult a Halyag és a Hárságy. Szél kezdett támadni, rázta a zuzmarát s a száraz lombokat. De a kürt hangját nem tudta elnyomni.

Lassankint leszállt a fehér Bakonyra a fekete éjszaka. A szél tovább zugott, a kürt tovább harsogott. Csakhogy a szél mindig erősebben, a kürt mindig gyöngébben.

Vajjon mikor hallgat el a vihar? Mikor hallgat el a kürt?

* * *

Ezóta és ezért nevezik a szentgáli királyi vadászok azt a dülőt ott Herend fölött Boronya halálának. -116-

(Az ismeretlen nénémasszony. – A Tibay-atyafiság. – A Tibay-birtokok. – Mi volt a nemesi birtok? – Sághy Tóni atyafi látogatása. – Miért mondott le örökre Ambrózy az atyafi-látogatásról?)

Bizony az nem beszély, a mit az atyafi-látogatásról irok. Nem is elbeszélés, nem is szónoklat, talán nem is szépirodalmi mű. Mégis valami. Ha egyéb nem: a régi nemesi világ arczképének egyik jellemző vonása.

Jó tizenöt-husz év előtt jelentik, hogy valami jómódunak látszó derék öreg asszonyság akar velem beszélni. Nem épen uriasszonyság, de nem is paraszt. Valami falusi kisnemes asszonyság.

Csakugyan az volt. Tisztes sötét ruha, fekete selyem kötény, csipkés feketeselyem főkötő. A hogy hajdan öreganyám szokott öltözködni.

Kezdi a szót:

– Kedves uramöcsém, engem ugyan nem ismer, mert még sohase jöttünk össze. De boldogult édes apjával jó ismeretségben voltam, mert hogy ő vele még megtartottuk az atyafiságot. De maga, kedves -117- uramöcsém, elfelejtett már bennünket, mert soha se jött el hozzánk atyafi-látogatóba, noha bizony fiatalabb, mint mi vagyunk.

Örültem e látogatásnak. Kitudakoltam a köztünk való rokonság eredetét, természetét és fokát. S a mikor már mindent megtudtam s az atyafilátogatás visszaadását is szivesen megigértem, szinte kiváncsi lettem, hogy az én kedves – noha eddig ismeretlen – asszonynéném épen most miért keresett fel engem.

Erre is megfelelt.

– Bizony nem egyébért jöttem én most kedves uramöcsém, hanem azért, hogy én is öregszem, meg a férjem is. Ki találunk vénülni, ki találunk halni abból az örökségi perből, azután a maradékaink már nem tudják folytatni s igy elesünk az örökségtől. Kedves uramöcsém országos hirre jutott, maga már csak ki tudná járni azt az örökséget hamarosan.

– Miféle örökséget?

– Hiszen jól tudja kedves uramöcsém, hogy az én második izbeli déd ősapám Tibay Péter volt s én annak vagyok második izbeli dédükunokája. Azt is jól tudja, hogy második izbeli dédősapám testvérjének ága a fiában, Tibay Ferenczben kihalt még 1718-ban s ilyképen annak vagyona a mi águnkra szállott. De minthogy az én eleim Tolnavármegyébe költöztek: ennélfogva Tibay Ferencz vagyonát a gömörvármegyei atyafiak foglalták el. Ezt kellene tőlük kipörölni.

– Hol fekszik az a vagyon, kedves asszonynéném?

– Jó szerével bizony magam se tudom, de hiszen -118- megvan az irásokban. Annyit tudok, hogy öt-hat faluban fekszik Gömörben, Ungban, Ugocsában.

– Azután mennyi lehet az a vagyon, kedves asszonynéném?

– Van az vagy husz-huszonötezer hold, kedves uramöcsém.

Teringette! Jó két-három millió forint érték. Ennek bizony érdemes volna utánajárni.

– Hát eddig miért nem keresték ezt az örökséget, kedves nénémasszony?

– Hiszen kerestük, kedves uramöcsém, 1848 előtt. De azután zavaros idők jöttek, amugy is megtudtunk élni tisztességesen, 1848-ban pihenni hagytuk a pört s azóta bizony ott feküsznek az irások az archivumban. Ezt a pört kellene föltámasztani.

Az én jó nénémasszony nem volt se eszelős, se képzelődő. Vagyona is tisztességes volt, beszéde is komoly és értelmes, de azt mindjárt észrevettem, hogy a mai törvényeket ugyan nem ismeri. A mi nem is csoda. Ki a manó ismerné ma már az összes törvényeket?

Meg kellett mondanom neki a valóságos igazságot.

– Azt a pört most már nem lehet föltámasztani, kedves asszonynéném. Lássa, 1848 után német világ volt nálunk, a németek uj törvényt hoztak, a régi örökséget eltörölték, a maga öröksége pedig már százhatvanöt éves, már most ezt kézbe venni sehogy se lehet.

Kissé megütközött szavaimon.

– Ejnye kedves uramöcsém, furcsa lenne az. Hiszen nemes ember jussáról van a szó. Hogy lehetett volna -119- a németnek annyi ereje, hogy a nemes ember jussát is megrontsa?

– De kedves nénémasszony, azt is meg kell ám gondolni, hogy százhatvan esztendőről az atyafiságot is nehéz ám tisztára megbizonyitani.

– Már hogy volna nehéz, kedves uramöcsém? Hiszen 1848 előtt mi is voltunk atyafilátogatóba a gömörieknél s ők is voltak minálunk. Menyecske koromban egy hétig utaztunk férjemmel, mig odaértünk s két hetet töltöttünk ott. Mind az egész atyafiságot bejártuk.

Nagyot gondoltam. Nagyot néztem. Az a jó ősnemes tiszta asszonyarcz tökéletesen őszinte volt. Ugy beszélt, a hogy hitt, érzett és gondolkozott. Hejh, te jó öreg nemes asszony, boldog világ, régi világ, örökre eltünt világ az már, a hol a te lelked bolyong!

Atyafilátogatás!

Hiszen igaz: hajdanában ez is intézmény volt, ez is része volt az ősi, nemesi alkotmánynak. Ma már ennek vége.

Mi volt a nemesi birtok?

Szent bizomány a nemes úr kezében. Nem az övé, hanem az egész családé. Az öröklési jog végtelen volt. Ha az egyik ág kihalt belőle: beleült a másik ág. Az idegen kézre került ősi birtokot visszakövetelhette magának háromszáz esztendő mulva is az igazi örökös. Bitang volt az, a ki az ősök birtokhagyományát könnyelmüen tékozolta el.

Ez volt az ősiség.

Az atyafilátogatás is ehhez tartozott. -120-

A hol sok a gyerek: a harmadik, negyedik izen már négy-ötszáz tagból áll ugyanannak az apának és anyának maradéka. Leányágon idegen nevek, idegen családok férkőznek az atyafiságba. Mindegyiknek megvan öröklési joga a másik után. Illetlen dolog lett volna meg nem ismerkedni azzal, a ki után én jutok örökséghez, vagy a ki én utánam jut ahhoz. Nemcsak a rokonvér vágya, de a tisztesség is azt parancsolta, hogy az atyafiak fölkeressék egymást.

Lássunk csak egy-két vidám példát is erre.

A Váczi-utczának egykor állandó alakja volt déli órákban a jó Sághy Tóni: világos ruhája, gondosan kezelt bajusza, kerek feje, kerek hasa ismerős volt mindenki előtt. De ő is ismert mindenkit az országban. Vidám mosolya, harsány hangja, elmés ötlete volt mindenkihez.

Adoma van ennek atyafilátogatásáról.

Alig került ki az iskolából, fiatalon nyomban szolgabiróvá választották. Atyafilátogatóba nem mehetett messze.

Azonban a szolgabiróságról le kellett mondania. Valami nagyúri hibát követett el. Nagyon érdekes volt esete, de most ide nem tartozik. Váltig dicsérte hibáját az egész ország, meg is szerették miatta mindenütt, de hát le kellett mondania.

Ghyczy Kálmán szegről-végről rokona volt s azt kérdezte tőle:

– Mit csinálsz most?

– Egyelőre atyafilátogatóba megyek. Elvégezem egy hujjában… -121-

Elindult. Nyakába vette, mint mondani szokás, Tolnát-Baranyát. Hét-nyolcz vármegye volt tele rokonaival. Komáromból indult jó négy lóval s oda kellett majd haza is térnie.

Ment-mendegélt. Egyik rokonhoz névnapra, másikhoz születésnapra tekintett be. Lakodalom, keresztelő, szüret, disznótor, vásár, sátoros ünnep, tisztujitás, követválasztás, beiktatás, nemzeti ünnep mindig akadt. Egyik a másik után. Győrben ki kellett cserélni az ostorhegyest, Fehérváron a rudast, Kaposvárott a nyergest. Sopronban gyökeresen meg kellett javitani a kocsit is. De azért az atyafilátogatás nem ért véget.

Egyszer Kemenesalján volt valami atyafinál. Az urak bent mulattak, a kocsisok kint beszélgettek.

A házigazda kocsisa azt kérdi Sághy Tóni kocsisától:

– Honnan jöttetek pajtás?

– Szombathelyről.

– Hát oda?

– Répcze-Lakról.

– Hát aztán?

– Valamennyi helyet, a hol jártunk, el nem tudom számlálni, de jártunk mi száz helyen is.

– De hát hol laktok ti pajtás?

– Azt se mondhatom meg, mert a mióta a mostani uramat szolgálom: azóta még nem voltunk otthon. Annak pedig már másfél esztendeje.

Hát ilyen atyafilátogatás is volt igen sok.

Száv év előtt egy tolnavármegyei úr lemondott az atyafilátogatásról. Ambrózynak hivták. -122-

Sürün jöttek gyerekei a világra. De csak ugy egyesével. Hanem egyszer atyafilátogatóba járt s azalatt szült kedves felesége, de egyszerre kettőt. Mire lóhalálában haza hivhatták: ott volt a kettős szaporaság Aztán idő mulva megint elment atyafilátogatóba s azalatt megint ikrek jöttek a világra. Lovas legénynyel értesitették ugyan a vajudás kezdetéről, de az első gyerek mégis nála nélkül látta meg a napvilágot.

Harmadik esetnél nem messze járt, csak Bölcskén, vagy Duna-Szent-Györgyön nézett be az atyafiakhoz. Az izenethordó czigány gyorsan értesithette, haza ért még a vajudás alatt.

Az volt a szokás, hogy a nagyasszony az ágyas házban feküdt, mellette forgolódott a bába, jó öregecske bizalmas asszony s azalatt, mig a vajudás tartott, a benyilóban volt Ambrózy nagy jó urunk s ott várta a válságos pillanatot. A pipa és a kostök ott volt az udvarra néző ablak deszkáján, de pipázni nem volt szabad. Jó katholikus volt, imádkoznia kellett a nehéz órák alatt. Szivesen tette.

Egyszer csak itt a válság. Bedugja fejét a bába a félig nyitott ajtón.

– Imádkozzék nagy jó uram a jó istenhez, itt a nehéz pillanat, adja ránk áldását.

Ambrózy imádkozott. Ez volt a házi szokás.

Kis idő mulva megint bedugja fejét a bába.

– Adjunk hálát a fölséges uristennek nagy jó uram a szerencsés végezésért. Férfigyerek az isten áldása. -123-

Ambrózy imádkozott. Ránézett a pipára, de a bába tilalmat intett a fejével. No isten neki, hát most még ne gyujtsunk rá. Még lesz egy gyerek. Ne ütközzünk meg rajta, igy szokott az lenni.

Csakugyan jó és tökéletes végezéssel járt a második vajudás is. A bába szava s Ambrózy nagy urunk kettős imádsága csak épen ugy folyt le, mint előbb.

De már ekkor megszünt lelkén minden aggodalom s vidáman nyult a dohányzacskóhoz, megtöltötte a pipát keményen, kicsiholt nyomban s körülvette magát vigan bodorodó füstfelhővel.

Azonban megint csak mutatkozik a bábaasszony feje a félig nyitott ajtónál. Most már harmadszor.

– Imádkozzék nagy jó uram a jó istenhez, megint itt a nehéz pillanat…

Ambrózy nagy urunk nem engedte a bábát tovább szónokolni. Nagy hangosan rákiáltott.

– Imádkozzék a pap, az ő dolga. Hányat akartok még velem kiimádkoztatni istenadták? De én a pipám le nem teszem.

Tovább füstölt, de azért csak meg lett istennek harmadik áldása is. Hanem ezentul nem mert többé atyafilátogatóba menni. Nehogy megint ujabb veszedelemre hivják haza. -124-

(Jókai és Tóth Béla használta e szót: ükapám. – Hibásan. – A süv szó. – A család izei. – Régi tudós is ejt hibát. – Tanulság.)

Volt egy vitám az én nemes barátommal, Tóth Bélával. A vita érinti Bakony vidékének magyar nyelvét, közlöm tehát e könyvemben.

Egykor azt irta valamelyik levelében a Pesti Hirlap hasábjain: ükapám.

Fejemet csóváltam. Hogy még Tóth Béla is tévedhet régi jó magyar szó értelmének tudásában. Nagy sor ez. Rögtön fölkerestem.

– Hiba történt, Béla fiam. Azt irtad ime: ükapa. Nincs az apák közt ük s nincs az ükök közt apa. Az ük csak nőnemü előd lehet.

Jóizün nevetett és nagyot. Először azon, hogy én ily semmiségért egyenesen rárontottam. S másodszor azért, mert szentül hitte, hogy nem ő tévedett, hanem én tévedek. Engem jó magyar szokás szerint bátyámuramnak szólitott. -125-

– Hiszen, bátyámuram, Jókai is beszél egy helyütt az ükapjáról, ő már pedig csak tudja, ha valaki tudja.

– Igaz, egy helyütt ükapját emliti, de ő is téved. Neki is szemére hánytam.

– De hát honnan tudod, te, bátyámuram, hogy mi tévedünk s neked van igazad? Hol vannak forrásaid, hol vannak bizonyságaid?

– Tudom hazulról, az apai hajléktól, kisgyerekségemtől fogva. Egyébiránt Zádor Györgytől és Zsoldos Ignácztól is tudom, a kik ezelőtt ötven s néhány évvel az osztrák polgári törvénykönyvet talán forditották is, de magyar forditását mindenesetre gondosan átnézték s nagy tudásukkal s tekintélyükkel megerősitették. Ez a forrásom, ez a bizonyságom. Zádor és Zsoldos. Ki merne e két tudóssal versenyre szállani?

– No nézzük hát a jó Páriz-Pápait.

Elővette nyomban azt a háji-báji vaskos könyvet s hirtelen megtalálta benne az ük-szót. Ük azt jelenti latinul: valamelyik avia.

Most már ő is csodálkozott. Avia csakugyan nőnemü és nem himnemü. Apa tehát nem lehet, hanem csak anya. Azt a könyvet pedig földhöz vágni nem szabad, mert ősidőktől fogva minden magyar nyelv tudósának ő az egyik örök forrása.

Visszatette a könyvet helyére.

– Megadom magam, bátyámuram.

Belekezdtünk ekkor a család őseinek, ágainak, törzseinek, származékainak magyar nyelvi vizsgálatába. Összehordtunk nagy csomó nevet és szót. Találgattuk: -126- melyik ezek közül őstiszta magyar, melyik lehet idegen származásu? Én már régebben foglalkoztam ugy magamban e kérdéssel. Hiszen törvényalkotási kisérletekbe is keveredtem egyszer-másszor. Azt is tudtam, hogy a családtagok s rokonsági viszonyok és kapcsolatok jelzésére a mi nyelvünk alkalmasabb s megfelelő szavakban gazdagabb, mint a kerek világ akármelyik nyelve s talán gazdagabb, mint együttesen valamennyi nyelve. Volt hát elég anyagunk a beszélgetésre.

Abban mindjárt megegyeztünk, hogy a sógor szó valószinüleg a német szomszédságból csuszott be hozzánk. Szép szó, az igaz. Erős hangzása daczára könnyü ejtésü. Nem nyelvficzamitó, mint a milyen a legtöbb német szó a magyar embernél. El is van terjedve annyira, hogy az irodalomban és közbeszédben s a legfelső és legalsó rétegek egyaránt használják. Sőt sejtelmük sincs arról, hogy van e fogalom jelzésére ős magyar szó is, a mely szebb is, jobb is, rövidebb is, mint a németes vendég szó. S a mely végre is a mienk, az édes mienk.

Mi a sógor a családi kapcsolatok közt? Bizony ebben is sokat téved a köznép s kivált a budapesti uri nép.

Hogy én nekem sógorom a feleségem testvérje s hogy az én feleségemnek sógora az én testvérem: ezt csak tudják. De már az ángyot és sógornőt kegyetlenül összetévesztik. Nekem például a feleségem testvérje csakugyan sógorom, de már a testvérem felesége csakugyan nem sógornőm, hanem ángyom. Ehhez már a német nyelv nem ért s azért a budapesti uri nép hebehurgya -127- tudatlansággal az ángyát is mindig sógornőjének nevezi. A köznép jó magyar vidéken nem esik ebbe a hibába. Ő tisztán tudja és érzi a különbséget.

A sógornak ősmagyar neve: süv. Süvem annyi, mint sógorom. Három betüs rövid és szép szó. A tizenhetedik századig élt a magyar irodalomban, azóta elkezdték feledni. Az utolsó két században elfeledte már a köznép is. Csak igen kevés helyen emlékeznek már rá. Öregektől én még hallottam a Mezőföldön, a Bakonyban és Balaton mellékén. De csak ily kapcsolatban: süves rokon. Sokan azt se tudják, miért süves? Azt hitték, a süves szó talán tévedés a szives szó helyett és csakugyan ezt használták a süves helyén. A nagy nyelvi tisztulásnak, az irodalmi átalakulásnak s az utolsó század iróinak mulasztása, hogy irodalomban és közéletben ujra föl nem támadt. Ha Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai alkotásaiban benne volna: az irodalomban és közéletben is benne volna.

Szegény elhunyt nemes barátommal megfogadtuk, hogy irói alkotásainkban mi e szép magyar szót használjuk ezentul, ha alkalom lesz rá. Csakhogy ritkán jő alkalom. Nekem azóta talán kétszer jött.

Nyájas olvasóm mosolyog tán a fölött, hogy felnőtt emberek egyes szavakon is annyit tudnak tünődni. Bizony annyit tudnak. A magyar nyelv a magyar nép lelke. Minden szó a léleknek egy darabja. Sokszor igen nagy és értékes darabja. Ma százezer szóból áll a magyar nyelv. Mi ehhez képest száz szó? Semmi. -128- Száz porszem. De ha mégis volna olyan száz szavunk, melyről biztosan tudnók, hogy azt Attila vagy Árpád ősünk valósággal beszélte: minő mérhetetlen tudománybeli kincs volna az!

Azonban térjünk csak vissza az ük szóra. Hogy ezt jól megérthessük, számláljuk el a család ízeit.

Én. – Ez az első íz.

Apám, anyám. – Ez a második íz.

Öreg apám, öreg anyám. – Ez a harmadik íz. De itt már sok megjegyzésünk akad.

Túl-a-Dunának a Bakonyon túl levő része igy beszél: nagyapám, nagyanyám. A köznép még emlit öreg apát, anyát, de a miveltebb osztály már alig. Igy beszél a budapesti ember is: nagyapám. Igy hagyta bent az osztrák törvénykönyvben Zádor és Zsoldos is a szót. Igy használják széltében iróink is. Azt hiszem, ez egyenesen, közvetlenül német befolyás, habár igen régen használatos. Az én szép Mezőföldemen s Balaton mellékén az én gyerekkoromban még senki se tudta, mi a nagyapa, nagyanya. Azt se tudtuk, mi az após, anyós. Ezek helyett az ipam, napam szavakat ismerjük. A hogy a népdal mondja:

De menjünk tovább. Mit jelent ez a szó: szép apa, szép anya? Ez is a harmadik ízt jelentené s öreg apa-anya helyett volna. Eredetét, származását nem tudom. Nem is jártam utána. Az én vidékeimen a nép nem ismeri. -129-

Lássuk a család többi ízét.

Ősapám, ősanyám. – Ez a negyedik íz. Itt azonban már még több a fontos megjegyezni való.

Először is túl-a-dunai öreg nemes ember használja ugyan e szavakat: ősök, ősi jószág, őseink, ősiség, stb., de az ősök alatt az öreg apán túl az összes fölmenő rokonsági ízeket érti, föl egész Árpádig. Ha különösen az ősapáról és ősanyáról akar megemlékezni, akkor azt mondja: jobb apám, jobb anyám. Sőt a mi nekem kis gyerekkorom óta mindig feltünt, az o betü helyett ó betüt ejt. Jóbb apám, jóbb anyám: ez a kiejtés. Régi jóbbjaink is azt jelenti nála: régi őseink.

Ennek se tudom eredetét. De régi mondás, a mult századokban irodalmilag is élt. Az igazi magyar észjárás szüleményének tartom. A tizenöt éves gyermek például együtt élhet harminczöt éves apjával és anyjával, ötvenöt éves öreg apjával és anyjával s hetvenöt vagy nyolczvan éves ősapjával vagy ősanyjával. Már most kedveskedő gyermeki szóval miként nevezze ezeket? A szülőket édesnek, azok szüleit nagynak, szépnek, öregnek nevezi, bizony az ős szülők számára alig talál szebb szót, mint ezt: jóbb apa és anya.

Azután van egy érdekes jelenség.

A magyar ész az ős szóval és a mag szóval sajátságosan bánik. Ősnek leginkább csak férfit fogad el, asszonyt nem. Mert nemzetséget alkotni csak férfi tud, asszony pedig nem tud. Igy van a maggal is. Ha azt mondjuk: ez a család magtalan: ez nem azt jelenti, hogy nincs gyermeke, hanem csak azt jelenti, hogy -130- nincs figyermeke. Leánygyermek tiz is lehet, de ha fiu nincs: akkor magtalan. Igy tanitja ezt a Corpus Juris és a Tripartitum. Megmagyarázta ezt egyik művében maga Deák Ferencz is.

Az ük ős turáni eredetü szónak látszik. Vámbéry legalább a finnek, lappok, csagatájok közt meglelte rokonát. Eukko, akkó, ekecze e nyelveken mind nagy anyát s idősebb nőrokont jelent.

Az ötödik íznél jön elő az ük: dédapa, ükanya.

A hatodik ízben megint ott van az ük. Dédősapa, ükősanya.

Itt most már nyelvbeli rejtélyre akadunk. Ha az öreg apának öreg anya felel meg s az ősapának ősanya: miért nem felel meg akkor a dédapának a dédanya s miért kell a dédanya helyett ükanyát mondanunk? Magából a magyar nyelvből – ugy gondolom, nem is lehet a rejtélyt megfejteni. A megfejtést a turáni összehasonlító nyelvtudománytól várhatjuk.

A latin nyelven eligazodni tökéletesen nem lehet vagy legalább én nem tudok. Avus, atavus, abavus, proavus: e szavak jelzik az őst, dédet, dédőst, dédüköt, üköt. Páriz-Pápai szerint ük: avia, dédük: atavia. Ugyanő azt mondja: üköd annyi, mint nagyanyád anyja. Ezt nem jól mondja a régi nagy nyelvtudós, mert a nagyanya anyja nem ük, hanem ősanya. Másutt meg azt mondja: feleségemnek üke azt jelenti: napamnak anyja. Ezt már épen nem találta el a nagy tudós. Mert napamnak az anyja az én feleségemnek nem üke, hanem csak öreg anyja.

Bizony hibáztak a régiek is. A nyelvtörténeti szótárból -131- azt látom, hogy a Kazinczy-kodex egy helyütt az mondja: »Szent Anna vala Máriának anyja és Krisztusnak ükeje«. Ez az állitás se igaz. Mert Szent Anna Krisztusnak öreg anyja. Krisztus üke Szent Anna édes anyja volt.

Azt mondja a kodex: Krisztusnak ükeje. Ez az ükeje üke helyett van. Eszembe jut, hogy az én vidékemen is igy beszélnek: kieje ez a kalap? A kieje szó a kié helyett van.

Ükeje, kieje, öveje: egyenlő ragozások. Sokat lehetne erről beszélni. De bizzuk ezt Szily Kálmánra. Ő a mestere.

Vannak nyelvtudósaink, a kik azt mondják: tökéletesen elterjedt szó a sógor; elég tiszta és szép is, miért hagyjuk el s miért tegyük helyére a süvet? Bizony egyszerü a felelet: azért, mert a süv magyar szó s nem német és azért is, mert rövid és szép és egytagu. És kényelmes is. Ha azt akarom mondani: süves rokonság, bizony esetlen dolog lenne e helyett azt mondani: sógorsági vagy sógoros rokonság.

Lehr Albert még tovább is megy. Azt mondja: ha Jókai és Tóth Béla tévedett s ha a közönség is téved az ükapa használatában, hát hiszen akkor semmi baj, ha az irodalom is megmarad az ükapánál. – Ez nem az én nézetem. Kapa is más, kasza is más és ha Jókai vagy Arany vagy bárki százszor eltévesztené a szót s egyiket a másik helyett használná: irodalmunkban akkor is csak a kapát kellene kapának s a kaszát kellene kaszának nevezni. A nyelv törvénye természettörvény, az ellen nincs tekintély. -132-

(Zádor Pali őrzi a kutyabőrt. – Megnősül, gyereke lesz. – Válik a feleségétől. – Válópöre alatt minden békéltetésnél ujabb gyereke születik. – Utóbb megunja a sok gyereket és a hosszu válópört.)

Régi megyei történetet mesélek. Az én jó bakonyi vármegyémből. Édes jó vármegyém, de sok bölcsesség kormányozta egykor benned a világot! Éppen ezt bizonyitom be ezzel a furcsa válópörrel is.

Volt egy viczefiskusunk, Zádor Pali volt a neve. Régi jó családból, törzsökös nemesi vérből volt származása. Büszke is volt rá. Másra nem is volt büszke, csak erre. A birtok rég eluszott már. Jobbágyainak már hirük-hamvuk se volt. Erdeit is más járta, bakonyéri malma is másnak kelepelt, másnak nyikorgott, nem ő neki. Csak az ősi kis kuria volt még meg, de nem hét szál szilvafával, hanem hetvenhét szál szilvafával s megszámlálhatlan dió, körte, alma, cseresznye, mogyoró és somfával. Derék nagy gyümölcsös. Ebből élt maga is, tyukja is, tehene is, malacza is. Ezentul csak kutyabőreit őrizte példás gondossággal. A nemesség nem ért ugyan már semmit, de a származás nemessége -133- mégis nagy kincs. Kivált annak, a kinek ugy sincs egyebe.

Azonban ügyvédi oklevele mégis volt. Ennek segitségével lett a nemes vármegye viczefiskusa. S ennek segitségével kapott feleséget is. Derék, jó, piros-pozsgás, jókedvü menyecskét. Irigyelte tőle, magasztalta érte, ócsárolta őt magát mellette mindenki.

Miként jutott a házassághoz: nem tudom. Mi a Bakony déli és keleti oldalán laktunk, ő a Bakony északi és a nyugati oldalán. A Bakony nagy erdő, innenső oldala nem sokat tud a tulsóról. Én már csak akkor barátkoztam meg vele, a mikor fiatal férj és ujdonsült apa volt.

Olyan fiacskája született, mint a vasék. Büszke lehetett rá apa, anya, bábaasszony.

El is dicsekedett vele boldog apja uton-utfélen.

Méltó sarjadék az ősi nemes Zádor-nemzetséghez!

Valami gézenguz pajtása azt felelte rá bolond észszel:

– Jó-jó, Pali, de a fiad az aranykulcshoz még se jut el könnyedén.

Pali barátunk felugrott e szóra. Majd a padlást ütötte át a fejével. Kerekre nyilt a két szeme, tátva maradt a szája, mintha látást látott s halálra rémült volna.

Mi történt?

A haragos mennykő ütött le mellette?

Nem. Hanem az villant meg eszében, hogy az ő édes kis felesége ime talán nem is nemes ágyból származott. Ha ez az eset nem volna, miért ne juthatna az ő fia az aranykulcshoz? -134-

Nem feleselt. Nyargalt haza. A felesége éppen a porontyot szoptatta. Gyönyörü jelenet. De Pali barátunkat nem bájolta el ez a jelenet. Megállt felesége előtt rettentő komoly arczczal és szétvetett lábakkal.

– Asszony! Nagy beszédem van veled!

Oly hangon beszélt, hogy a menyecske csak elbámult rá. Nem öntött-e föl vajjon a garatra, noha eddig nem is volt szokása?

– Szólj hát no, micsoda nagy beszéded?

– Ha nekem huszonnégy óra alatt hiteles okiratokkal be nem bizonyitod, hogy apád-anyád mindkét ágon való őseid, dédeid, ükeid, dédőseid és dédükeid s minden nemzetséged legalább hatodiziglen nemes volt: akkor elválunk. Elválok tőled nyomban!

A menyecske megszoptatta a fiacskáját, elringatta, elaltatta, rendbehozta keblén a ruháját s két csipőjére tette a két kezét s ugy mondta az urának.

– Én pedig azt neked be nem bizonyitom.

– Miért?

– Azért, mert egyéb dolgom van nekem a világon.

Igaza volt ugyan a menyecskének, de ilyen kereken még se kellett volna azt kimondani. Lám, a mi Pali barátunk elugrott, nyakába vette a falut, azután a várost, azután a vármegyét, fölhajszolt minden papot, matrikulát és megyei arkhivumot s minek utána sehogy se találta meg, a mit keresett: meginditotta a válópört. Otthagyta feleségét, gyerekét a kuriában, maga feljött lakni a vármegye székvárosába.

Az egész világ azt mondta: hóbortos bolond. Nem -135- törődött vele. Első dolog a világon a vér tisztasága. E miatt ugyan el nem választják a házasfeleket, de hiszen nem is erre alapitotta a pört. Titok, összeférhetetlenség, engesztelhetetlen gyülölet s egyéb eféle hiábavalóság. Ezzel hozakodott elő. Bizott abban, hogy ő vármegye ura. Keresztül hajtja pörét hamarosan.

Hiába bizott.

A nemes vármegye nem ugy gondolkodott, mint a mai hebehurgya világ. Hanem ugy gondolkodott: nem szabad a pört gyorsan elintézni. Nem azért van a világi hatóság, hogy a perlők, patvarkodók, viszálykodók kedvében járjon. A ki pört indit: várjon, fizessen, csusszon-másszon utána, unja meg teste-lelke, öregedjék ki belőle, kivánja a poklokra az irót-birót, prókátort, tanácsadót. Majd bizony! Ha gyorsan intézkednék a vármegye: az ördög se győzné a sok panaszt és panaszkodót elkergetni.

Pali barátunknál se tett kivételt a nemes vármegye.

Mielőtt a pör tárgyalását megkezdené: kitüzte az egyezkedési tárgyalást. Éppen egy esztendőre nyujtotta ki a határidőt. Igy hozta magával az ősi szokás. Akkor pedig jelenjék meg személyesen mind a férj, mind a feleség. Mert különben igy meg amugy!

Meg is jelent. Pali barátunk ugy is ott lakott helyben. De megjött a menyecske is, hozta kis fiát is. Kis fia oly hatalmas növésnek indult, hogy már dalolni és tánczolni is tudott, pedig alig mult egy éves. Oda szállt a menyecske az »Angyal« vendéglőbe a viz mellé, a nagy hid mellé, a hol a Nepomuki-szobor -136- tartja a keresztet. Ott volt egy kétablakos kis nyájas szobája.

Hogy tudta meg ezt Pali barátunk?

Hogyne tudta volna meg?

Igaz, nemes ember természete: az előzékenység, udvariasság, gyöngédség és hódolat az asszony iránt. Még akkor is, ha az asszony az embernek valóságos felesége. Még akkor is, ha az ember válik a feleségétől.

A nemes ember sohase lehet más, mint nemes ember.

De bizony várta a menyecskét Pali barátunk hódoló tisztelettel. Gondoskodott is számára fütött kályháról, jó vacsoráról. Megölelte, megcsókolta fiacskáját. Kezet csókolt a menyecskének is. Együtt is vacsorált velük, ne legyenek társaság nélkül. Azt se tudta, mikor következtek el hajnal felé egymástól, mikor ment haza diákos özvegy lakába.

Másnap volt a megyei széken a békéltetés. Ünneplő ruhájában jelent meg mind a két váló fél. Prókátornak, ügyvédjelöltnek, lótófutónak semmi hire.

A békéltetés is más volt, mint mai napság.

Ma oda rendel a biróság ötven férjet és feleséget egyszerre. Csak ugy nyüzsögnek mindenfelé. Se a biró nem ismer senkit, se a birót nem ismeri senki. Nem is szól a biró a házasfélnek se szivéhez, se lelkéhez. Csak a jegyzőt kérdi: rendben van-e az iktatás, kiadás, numerus, terminus, rubrika, kereset, melléklet, matrikula, lakásbizonyitvány s több efféle ostobaság. A jegyző motyog valamit, a biró int egy plajbásszal. -137-

– Elmehetnek!

Bevégződött a békéltetés. Az asszonynak egész szive, egész lelke, egész üdvössége és kárhozata van az ügyön s ime a biró jó szót se szól hozzá. Csak ugy végzi el ügyét, mint egy aktát. Ide dobja, oda dobja. Mint a számadó juhász, mikor lebélyegzi a birka fülét.

Nem igy volt ez hajdan.

Ott ül az ősz alispán az asztal fején. Előtte a keresztre feszitett Üdvözitő képe. Előtte a Törvénykönyv és a Szentirás. Jobbról-balról a táblabirák nyolczan-tizen. Ünnepi csend és komolyság. Nem csapkodják az ajtókat, nem feleselnek a lótófutók. Mintha templomban volna mindenki.

Az alispán maga elé állitja a férfit és a nőt s szól hozzájuk:

– Édes fiam, édes lányom! A földi igazságszolgáltatás szine előtt álltok. De a ti viszálytok nemcsak földi, hanem égi ügy is. Isten rendelése a szent házasság. A ti boldogságtokra, a bűnös emberiség javára, az emberi nemzetség fenntartására határozta azt a mennyei végzet. Hogy te, édes fiam, ne lennél magad özvegyen és hogy te, édes lányom, ne lennél magad árván. Hanem egymást boldogitanátok. A mit Isten összekapcsolt: el ne szakassza az emberi gyarlóság. Gondoljátok meg ezt édes fiam, édes lányom még egyszer!

Igy beszél az igaz biró, de hosszan beszél. Könnye hull a menyecskének, de Pali barátunk arczára is kegyetlen boru ereszkedik. -138-

Nem békülnek.

– Jól van édes fiam, édes lányom. Mához egy esztendőre ujra megkisértem köztetek az egyességet. Itt legyetek pontosan.

Ott voltak. Csakhogy az alatt megint egy piros pufók gyermek született. Ott tartotta ölében az asszony. A másik ott állt mellette, fogta a szoknyáját. Az uj gyereket is be kellett jelenteni a válópörbe. Ez már a válópör alatt született.

– Van valami mondanivalója a férjnek erről az uj körülményről?

Pali barátunk megsodorintotta a bajuszát.

– Meg kell hajolnom a bevégzett tények előtt!

Okos beszéd!

Ujabb terminus ujabb esztendőre. Ujabb gyerek az ujabb terminusra.

Egyik békéltetésen végignéz Pali barátunk a gyerekeken. Ugy állnak egymás mellett, mint az orgonasip. Tudja, hogy mindez a nemes embernek az asszony iránt való lovagias hódolatából származott ott az »Angyal«-vendéglőben a viz mellett, a nagy hid mellett, a nepomuki szent szobra mellett. Végignéz a gyerekeken. Keserüséggel telik meg a szive. Kifakad:

– Tekintetes megyei törvényszék! A mióta minket békéltet: örökké szaporodik a gyerek. Már nem győzöm. Ha engem még egyszer ide idéznek békülésre: fölgyujtom a vármegye házát! Nekem már sok a béke meg a gyerek. -139-

Az alispán föláll, fogja a válópör aktáit s odavágja a köpőládába.

– Ezt a szót vártam, Pali öcsém. De ha nyomban vissza nem mégysz a feleségedhez: szemem elé ne kerülj. Mint a kintjárót: ugy verlek ki a vármegyéből!

Ez volt az itélet.

De volt is foganatja. Ötven évig élt Pali barátunk boldog házasságban a feleségével. A kutyabőrt sohase hozta elő többé.

Példabeszéd lett válópöréből. -140-

(1848. évi márczius 15-ike Pozsonyban és Pesten. – A tizenkét pont. – A pesti ifjak. – Tómics gazda ötvenkét szücslegénye.)

Mi történt márczius 15-én ezelőtt ötvenöt esztendővel? Az ábrándok illatos ködéből, a hagyományok megszentelt jelszavaiból, a költészet virágaiból ki lehet-e érteni tisztán, a mi valósággal történt?

Két nagy eseménye van ennek a napnak. Az egyik Pesten, a másik Pozsonyban jött létre. Egyaránt fontos mind a kettő. A nemzet történetének ragyogó fejezete mind a kettő.

Pozsonyban e napon készült el az az országgyülési határozat, mely által az osztályokra szakadozott magyar népből egy pillanat alatt megszületett a magyar nemzet. Az egységes magyar nemzet, a milyen volt Árpádnak honfoglaló serege.

A nemesség válla eddig szüz volt, közteher azt nem nyomta még. Adót nem fizetett, közmunkát nem végzett, de azért minden jogot és szabadságot ő élvezett. E napon mondta ki a közteherviselést. E napon határozta el, hogy birtoka arányában magára veszi a köznép adóterheit -141- s közmunka-kötelességét. E napon engedte el a jobbágyi robotot és tizedszolgáltatást. E napon tette szabaddá és független birtokossá a föld népét, a jobbágyot, az uraságok szolgáit. E napon lett a törvény előtt egyenlő mindenki.

Eleddig sok terhes századon keresztül nem volt natio hungarorum. Nem volt magyar nemzet. Hanem plebs és populus. A jobbágynak az volt a neve: misera plebs contribuens. Magyarul: »Szegény adózó nép.« A nemesnek az volt a neve: populus Verbőcziánus. Magyarul ugy mondhatnók: »Verbőczy nemzetségei.« Ama nagy napon egyesült, összeforrt a jogban és az intézményekben a plebs és a populus s az egyesülésből megszületett a fölséges magyar nemzet. Natio Hungarorum.

A köztudat e napnak nem ezt a történetét ünnepli. Nem azt, a mely Pozsonyban jött világra, a rendek utolsó országgyülésén, – hanem azt, a melynek szinhelye Pest volt.

Bécsben márczius 13-án forradalom volt. Elkergették Metternichet, az avas európai rendnek vén mesterét. Ennek hire márczius 14-én este érkezett Pestre a bécsi ujságokkal.

Irinyi József azt mondta: ime, a bécsiek különb legények, mint mi. Ők már csináltak nagy dolgot. Hát mi alugyunk? Alugyék a magyar akkor is, a mikor már az osztrák is fölébredt? Sötétség boruljon ránk akkor is, a mikor már Bécsben is dereng a hajnal? A szabadság hajnala! -142-

Ez volt a külső ösztön arra, a minek a következő nagy napon meg kellett történni.

Még az éjszakán Irinyi József megirta a tizenkét pontot. Megirta azt a kiáltványt, melynek ez volt a czime: »Mit kiván a magyar nemzet?«

Hozzuk vissza emlékezetünkbe e pontokat:

1. Sajtószabadság.

2. Felelős kormány Budapesten.

3. Évenkénti országgyülés Pesten.

4. Polgári és vallási egyenlőség.

5. Nemzetőrség.

6. Közteherviselés.

7. A jobbágyok fölszabaditása.

8. Nemzeti képviselet és esküdtszék.

9. Nemzeti bank.

10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra. A magyar ezredek jöjjenek haza, az idegen ezredek takarodjanak innen.

11. A politikai foglyokat szabadon kell ereszteni.

12. Erdélylyel egyesüljünk.

Ime ujabbkori történetünk hőseinek hitvallása 1825 óta!

Márczius 15-ének reggelén talpon volt egész Pest. A tizenkét pont már kinyomatva. Olvassa mindenki. A belváros utczáin sokaságok gyülekeznek. Sok helyütt pillanatnyi szónokok támadnak. A nép éljenez s kalapját lengeti. Azonban az égboltot felhők takarják s a tavaszi eső ismételten megered. A tömeg nem veszti el kedvét. A tömeg vezérei: Petőfi, Jókay, Vasváry, Irinyi. Széthangzik -143- a jelszó: menjünk népgyülésre a Muzeum elé. Petőfi a reggeli órákban megirja hires riadóját: Talpra magyar! A népgyülés összejön. Ott van tizezer ember. Esernyő alatt valamennyi. El is nevezi Széchenyi az eseményt paraplé-forradalomnak.

Mindegy. A népgyülést megtartják. A tizenkét pontot elfogadják. Azután átmennek Budára, föl a várba s az öreg Táncsicsot sajtófogságából kiszabaditják. S megalakitják a küldöttséget, a mely a tizenkét pontot fölviszi Pozsonyba, hogy átadja a nemzet országgyülési vezéreinek: Kossuthnak, Batthyányinak, sőt magának a nádorispánnak is.

Ime: Ez történt Pesten márczius 15-én. Fényes és ragyogó fellobbanása a magyar szellemnek. De a tűz már régóta égett s Pozsonyban, a karok és rendek szivében is égett.

A nagy nap vezéreit ismerjük. Nevüket egyaránt őrzi a történelem és a hagyomány.

De kikből állott hát a tábor?

A Muzeum kertje akkor valamivel nagyobb volt, mint most. Azóta a körut javára lemetszettek belőle pár száz négyszögölet. Fákkal se volt ugy tele, mint most. Szobroknak, virágágyaknak hirük se volt. Az a diszes vaskeritése se volt meg, a mi most megvan. A Sándor-utcza, Esterházy-utcza és Muzeum-utcza felől korhadt, rongyos deszkakeritéssel volt körülvéve. De azért a népgyülés még se foglalt el nagyobb tért, – csak a homlokzat és főlépcső előtti kis mezőt töltötte meg a sokaság. Az utczai közlekedést épen nem akadályozta. -144-

A város lakossága épen más volt, mint most.

A városnak nem nyolczszázezer lakosa volt, mint most, hanem csupán nyolczvanezer. Buda nem számitott. Annak német népe és hivatalnokserege száz mértföldnyire feküdt Pesttől és a nemzeti mozgalmaktól.

Zsidó nem lakott Pesten. Alig egy-két család. A zsidók kiváncsi s könnyen hevülő serege nem szaporithatta a sokaságot.

Szocziálisták és asztaltársaságok nem voltak. Összebeszélésre ötvenezer embert, mint most, a köztérre ki nem állithattak. Czéhek voltak ugyan, de azok csak ünnepi napra seregelhettek össze.

A polgárok, kertészek, tehenészek, mezőgazdák, kézművesek nagy része német volt; – Petőfire, Jókayra, országgyülésre semmit se adott; – hogy a magyar nemzet mit kiván, azzal semmit se törődött; – egy pont vagy tizenkét pont, neki az egészen mindegy volt. Sváb volt, tót volt, kucséber volt; a magyar beszédből egyetlen szót se értett.

Mégis volt tábor.

Néhány száz jurátus és fiatal ügyvéd. A ki véletlenül itthon maradt. A jurátusok nagy része Pozsonyban volt a királyi tábla mellett az országgyülésen.

A vármegyeház maga kiállitott vagy ötven főnyi sereget. Kemény magyar volt az egész.

A magyar czéhek örege-apraja elment a népgyülésre. A csizmadiák, a szücsök, a magyar szabók, a molnárok, a kálvinisták el nem maradtak volna a világért se.

Az irók, költők, tudósok, hirlapirók, tanárok akkor -145- magyarok voltak mind. Azok teljes számban jelentek meg uton-utfélen, kávéházakban s a Muzeum lépcsőzetén.

De az egyetemi fiatalságból nem maradt el talán egy se. Számra nézve felényi se volt ugyan, mint ma, de ott volt s egyetlen szent érzés uralma alatt volt az egész fiatalság.

»A pesti ifjak!«

Ez volt a márczius 15-iki népgyülés hivatalos neve. Az országgyülésen nem is nevezték másként az egész mozgalmat. A pesti ifjak kiáltványa; igy ismerték a tizenkét pontot.

A népgyülést természetesen be nem jelentették semmiféle főkapitánynak és rendőrségnek. Engedélyre nem volt semmi szükségük. Se elnököt, se jegyzőt nem választottak; se rendőr, se kerületi kapitány ott nem hallgatózott. A hol jurátus és egyetemi fiatalság nagy számban volt: ott nem is volt tanácsos a rendőrnek kölletlenkedni. A legmagasabb állami tekintélyt, rendet, csendet, biztonságot megőrizni elég volt a megyei alispán: Nyáry Pál.

Bizony más világ volt, mint a mai!

Két esztendő mulva Budán voltam s a Gellérthegy tövében laktam, Tómics gazda volt a szállásadóm. Gazdag szücs volt, rácz nemzetség volt, de abból a fajtából, a melyikből Damjanics. Igaz rácz volt, de azért lelkéből ragaszkodott hozzánk.

Meg akart tanitani a szerb nyelvre s egész napon át mesélgetett. Rá került a szó a nagy napra is. Furcsán adta elő annak történetét. -146-

– Az a Szupics – ugymond – az volt az oka mindennek. Átküldtem a Heidelberg boltjába, a birkabőrös boltba Pestre korán reggel. Azután haza jött s annyit hazudott itthon, hogy a legények mind ott hagyták a műhelyt s átmentek Pestre. Volt ötvenkét legényem, fele magyar, fele rácz. Egyik nyáj nem értette a másikat, de azért átment forradalmat csinálni mind. Azután honvéd lett mind. Azután meghalt mind. Egy se jött vissza a gazember – ott maradt mind. Az én jó legényeim! Abban az esztendőben egy ködment se készitettek el azután!

Pergett az öreg Tómics könnye. A ködmenért is, a honvédért is, az ötvenkét jó legényért is.

Tómics gazda ennyit tudott. Magam nem lehettem ott a Muzeum lépcsőin tartott gyülésen. Gyerek voltam. Hanem ott volt Bakonyaljáról, Berhidáról Karácson János egykori jó barátom s vármegyei tiszttársam. Ő beszélte el nekem ugy, a hogy leirtam. -147-

I.

(A Kerkapoly név. – A Bakonyból került a nemzetség Balaton mellé. – Az áttelepedés története. – Padányi Biró Márton püspök. – A kis-lődi nemesek. – Balaton Udvari határa. – A nemesi előnév természete. – Az előnevet hajdan nem a király adta. – A Szalók, Karcsa, Kisfaludy, Jókay, Eötvös, Deák nemzetség előnevei. – A Kerkapolyak előnevei.)

A Kerkapolyak is Bakony fiai, meg kell hát róluk emlékeznem.

Hiteles okirattal s élő tanukkal nem igen tudnám bebizonyitani, hogy csakugyan Bakony fiai, de firól-fira szálló családi hagyományok igy emlékeznek. Elmesélem, a miről emlékeznek.

De jöjjünk először tisztába a névvel.

A mi életünkben a nagy miniszter neve és működése lobbantotta magas lángra a család hirét, nevét, dicsőségét. A nagy minisztert az országos nagy közönség s a hirlapi sajtó rendesen Kerkápolyi és Kerkápoly néven nevezé. Ezt a nevet a család soha nem ismerte és soha nem használta. Ellenben a jó falusi nép Zalában, Veszprémben, Somogyban szerette a Kapolyi -148- nevet használni. Kapoly nevü falu ott van Somogyban s a köznép egészen természetesnek találja a vezetéknevet e falu nevéből alakitani. Minek is a Kapolyi név elé a Ker-szótagot tenni? Ha valakinek Székesfehérváry volna a neve, a köznép bizony csak Fehérvárynak ismerné.

A nemesi családok krónikása, Nagy Iván, a Kerkapolyi nevet ismeri. Nem tudom, honnan. A nemességszerző első ős 1685-ben kapta a czimeres nemeslevelet. Ezt én nem láttam. Meglehet, ebben van a Kerkapolyi név, noha nem valószinü. Maga a nagy miniszter mindig Kerkapoly szót irt, a mikor nevét irta. De nem ugy mondta szóval, a hogy irta. Ugy mondta: Kerkapoli.

Igy van e szóval az egész nemzetség minden tagja. Ugy kell tehát tollal irni és szóval ejteni, a hogy a nagy miniszter cselekedte.

A család nemessége tehát nem nagyon régi. Alig terjed hét nemzedékre. A névből magából azt kellene következtetnem, hogy a család délszláv eredetü vagy legalább horvát eredetü. A szláv nyelveket nem ismerem. De sokszor olvastam, hogy például Rigó-Mező szerbül Kosszovo-Polje. Sokszor hallottam, hogy Kerka-Völgye vagy Kerka-Mezeje horvátul Kerka-Polje. Zalában is van Kerka nevü folyó, partjain és közelében már horvátok, vendek laknak s annak mellékét Kerkapoljének nevezik. Minden látszat arra utal, hogy a Kerkapoly név innen és igy keletkezett.

Szinte bánnám, ha arról kellene meggyőződnöm, -149- hogy a család nem magyar eredetü. Testben, lélekben, a szellem óriási őserőiben, de még gyöngeségeiben is a család valóságos magyar fajbeli. Nemzetünk történelmének legnagyobb alakjaiból német, szerb, oláh ugy is elorzott már jó csomót. Nem szivesen adnám nekik a Kerkapolyakat is.

A Bakony-vidéki eredetet tisztán szóbeli hagyomány tudja és bizonyitja. De a mult század elejétől kezdve már én is tudom és bizonyitom, a mint elbeszélésem folytán majd kitudódik.

Kerkapoly I. Ferencz, a nagy miniszter ősapja, Balaton-Udvariban lakott. Ott volt ugynevezett kisnemes. Ott volt kis birtoka, kis háza, jó szőleje, semmi jobbágya. A régi Kerkapoly-ház ma is megvan. Egyszerü, szegényes ház nádtetővel. Néhány év előtt jól megnéztem. Teteje nem is lehet más, mint nád. A nádat a Balaton ingyen termi. A nádtető sokkal olcsóbb és hasonlithatatlanul jobb mindenféle más tetőnél. Könnyü és tartós. Kevés gonddal száz évig eltart. Nyáron hüsiti, télen enyhiti az időjárást azok számára, a kik benne laknak. Tüzet könnyen fog ugyan villámtól, égő szomszédháztól, de hát egyéb tető is csak elég, elhamvad, ha isten ugy akarja. A mikor pedig már a nádtetőt a zöld moha, fülfű, kövi rózsa egészen benőtte, jobban ellenáll a külső tűznek, mint akármiféle zsindely. Azután a veszett nagy jégeső a cserepet, palát, zsindelyt mind agyon veri, holott a nádtető föl se veszi azt. Okos ember azért a Balaton partján nem is épit másként, csak nádtetőre. -150-

De miként került hát Kerkapoly Ferencz Balaton-Udvariba?

Szomoru ennek a története. Még szomorubb egész nemzetünkre, mint a Kerkapoly-nemzetségre.

A mikor a török kitakarodott hazánkból s a mikor dicső fejedelmünk, Rákóczi Ferencz, a Márvány-tenger partján örökre lehunyta szemeit: a németnek az jutott eszébe, jó lenne Magyarországból kiirtani a magyart. Nem tűzzel, nem vassal, nem fegyver élével, hanem alattomosan, ravaszul, mégis erőszakkal, égbekiáltó igazságtalansággal.

Száz módot talált ki rá.

Az egyik módot a Bakonyban alkalmazta nagy sikerrel. Ott van például az öreg Bakonyban két Lőd nevü falu egymás mellett. Az egyik Város-Lőd, a másik Kis-Lőd. A régi irások szerint hajdanta a két falu egy volt s a neve Leveld volt. Ebből lett Lövöld, ebből pedig lett Lőd. Nevezetes története van Nagy Lajos királyunktól kezdve, de ehhez semmi közünk. A török elpusztulása óta a veszprémi püspökség birtoka volt. Nagy messzeségben rengeteg erdőségei voltak. A legszebb bükkök, cserek, tölgyek, hársak a föld kerekségén. Az igazi öreg Bakony. Mindenütt, a hol most Város-Lőd, Kis-Lőd, Cseh-Bánya, Német-Bánya és Farkas-Gyepü és Koplaló falvak és puszták feküsznek.

A két Lődnek jó magyar, jó nemes és jó kálvinista lakói és birtokosai voltak, kiváltképen Kis-Lődnek. Itt birt és lakott különösen a Kozma- és Kerkapoly-nemzetség is. Az a Kozma-nemzetség, a mely a mi -151- időnkben Kozma Sándort, a nagy főügyészt és Kozma Ferenczet, a világ legnagyobb lóismerőjét, adta nekünk. E családnak még a nemesi neve is Leveldi Kozma.

Mária Terézia magyarpusztitó korszakát élték őseink. A veszprémi püspök Padányi Biró Márton volt. Van neki még némi irodalmi neve is. De erős nagy úr volt, hatalmaskodó indulattal. Származása és egyénisége tiszta magyar, vallása buzgó, lelkes római, a minthogy a veszprémi püspök más nem is lehetett, de politikája kutyahitü német. Igy tetszett a magyarirtó kegyes királyasszonynak.

Padányi Biró Márton püspök úrnak nem tetszett a kálvinista magyar se szomszédnak, se alattvaló jobbágynak. De ha jobbágya volt, könnyen elbánt vele. Elvette ökrét, lovát, gunyáját, gyerekeit s minden jószágát, magát pedig szélnek eresztette, pokolba kergette, bujdosásra vagy áttérésre birta s a ki nála maradt, németté tette. Igy tettek a nagy uraságok is, az Esterházyak és a Zichyek s a nagy egyházi rendek is, a zircziek, a Benczések, a veszprémi káptalan. Ma mind jó magyarok, de akkor bolond volt a divat. Igy lett tele az öreg Bakony apró-cseprő, kisebb-nagyobb sváb faluval. A honából, szülőföldéről kivert szegény magyar föld népe akkor még nem mehetett Amerikába, elszéledt erre-arra. Nagy a világ.

A nemes emberrel nem lehetett elbánni ily könnyü szerrel. A nemes emberre nem hajtott rá oly könnyen se iró, se biró, se végrehajtó. Ha pedig hajduval akart volna rátámadni valami nagy uraság: a nemes -152- ember nagyon hamar fokosra, kardra, puskára kapott s arra se volt röst, hogy segitségért beszóljon Szent-Gálra, Vámosra, Adáz-Tevelre vagy egyik-másik közeli nemes faluba. A nemes ember mind atyafinak, mind egy ősi családhoz tartozónak érezte magát.

– Ne hagyjuk az atyafiakat! Ránk is kerülhet a sor.

Ez volt a jelszó.

Nehéz szó, erő is volt mögötte. Padányi Biró Márton püspök úr sehogy se látta tanácsosnak a kis-lődi nemesek ellen hatalmaskodást kezdeni. Hanem szemre birta őket szép szóval, álnoksággal.

– Lássák be a nemes urak, békén egymás mellett nem maradhatunk. De én rosszat nem akarok még se, pedig volna erőm, hatalmam mindenre. Hanem van nekem nagy darab földem a Balaton partján, odaadom cserébe. A nemes uraknak ugyan terhükre esik a költözködés és épitkezés, de én ezt is szivemre veszem s minden kis-lődi tiz hold földért adok a Balaton partján husz hold földet.

Igy beszéltek a püspök úr is, küldött emberei is, sőt utóbb még a járásbéli megyei tiszt urak is. A püspök úrnak, ha úgy akarja, messze ér a karja.

Jól van no! Gondolkodóba estek a nemes urak. De legelőször mégis meg kell nézni azt a Balatonparti darab földet.

Megnézték. Megmutatták nekik azt a földet, mely a három Dörgicse alatt a hegyek lábán Akali és Örvényes közt elterül mind a viz partjáig. Ebből bizony kikerül tiz hold helyett husz hold. -153-

Ritkás erdővel, vénhedett cserfákkal, vadrózsa és kökénycsalitokkal volt benőve az egész terület. Valami kis szégyenlős patak is csörgedezett rajta.

– Irtani kell itt atyafiak!

Hát hiszen az se nagy dolog. Nem őserdő az az erdő.

– Hát ha a földje nagyon köves?

Vágjunk belé. Száz helyen is belevágtak a likvágó kapával. Bizony volt ott kő elég. Még pedig ökölnyi apró mozgó kő. De azért televény is akadt. Helylyel-közzel lehet szántóföldet csinálni, legelőnek épen türhető, bor is jó terem a dörgicsei hegyek oldalán, éhen halni épen nem szükséges.

Hanem azért mégis csak rossz csere lesz az. Nem lehet azt ugy sebtében elfogadni.

Megint csak előálltak a püspök úr besugói, üzenethordói, küldött emberei.

– Gondolják meg a nemes urak jól, de azért ne sokat késlekedjenek. A püspök úr nagy úr, prókátor kezébe adja az egész falut. Neki nem kerül semmibe, hiszen ott vannak az uradalmi fiskálisai Veszprém-, Zala- és Somogyvármegyékben. Nem is egy, hanem három. A király az ő pártját fogja. A Kanczellária, a Konzilium, a Nádorispán, az Országbiró, a főispán, mind az ő kezére dolgozik. Mit ér ilyen hatalommal szemben nemzetes uraimék minden erőlködése? Eltart a pörösködés huszonöt esztendeig. Azalatt a költség koldussá teszi nemzetes uraimékat. Ha sovány is az a csere: mégis csak jobb lesz azt elfogadni!

Utóbb is ez lett a vége. -154-

Minden nemes kálvinista magyar család fölkerekedett Kis-Lődön s átköltözött a Balaton-partjára. Átköltöztek a Kozmák és Kerkapolyak is. Egyes egyedül a Vida-család maradt meg Kis-Lődön. Meg is verte az Isten. Nem segitett rajta az se, hogy áttért a püspök úr kegyes hitére. Utóbb nemességét is elkorhasztotta az idő. Németté lett, svábbá lett, a faszénégetést és talicska-csinálást is megtanulta. Mikor ezelőtt épen negyven esztendővel kezembe vettem a falu magyarságának ügyét, akkor már egy Vida-sarjadék se tudta beszélni ősanyáinak édes magyar nyelvét.

Ez is furcsa eset volt, másutt mesélem el.

A nemzetségek szóbeli hagyományai szerint igy kerültek a Kerkapolyak a Balaton partjára. Eredetileg hát az öreg Bakony szülöttei ők.

Az illető családok hagyományai szerint sok kálvinista nemes család mozdult akkor ki ősi örökéből. Emlegetik a Gondol, Sebestyén, Sólyom nemzetségeket is. Valamennyi költöző nemzetség nem is Balaton-Udvarira szállott, szálltak Szent-Gálra, Szent-Antalfára, Köves-Kállára, Monoszlóra, Tót-Vásonyba, Akaliba és Balaton-Füredre is.

De a nagy miniszter épen bakonyi termés. Ott született Szent-Gál községében. Apja ott élt, ott halt. Ott van eltemetve a régi temetőben. Majd megnézzük sirját is.

A kis-lődi nemesek nem jártak szerencsével. A csere nem jól végződött. Ivadékaiknak volt okuk megsiratni.

A falut fölépitették, ma is áll. Közvetlenül a Balaton -155- partjára épitették, hogy a kacsák, libák utczáról, udvarról egyenesen mehessenek a vizre. De a rák, hal, csuka és kárász is kéznél legyen minden pillanatban, ha a nemzetes urnak kedve kerekedik hozzá. Nincs is olyan falu több a Balaton partján, talán csak még Györök, mely annyira a viz mellé huzódott volna, mint Balaton-Udvari.

A ritkás erdőket, csalitokat, ligeteket kiirtották. Csináltak kertet, legelőt, szántóföldet, kopasz mezőket. Akkor tudódott ki igazán, micsoda átokverte vidék az.

Eke, kapa megbolygatta azt a vékony, aszufüves televényt, a mely a kavicstengert a ligetek árnyékában beboritotta. Megmozdult és felszinre került a fehér kavics. Nem termőföld ez se fönt, se alant; nem is szirt, nem is kőpad, hanem mozgó kavics, melyet ezer év óta hordanak le a felhőszakadások a három Dörgicse hegyeinek oldaláról. S ha mélyen ásnak, kutat furnak, a föld mélységeiben sincs egyéb, csak mozgó, recsegő fehér tört kavics.

Jöttek a záporesők, felhőszakadások s a megbolygatott kis televényt lesodorták. De azért hoztak helyette uj kavicsot. Jöttek a viharok Dobos-tetőről, Somlyó felől, az öreg Bakony tetejéről s a mikor szárazság uralkodott, még a porszemet is kifujták a kövek közül, bele a Balaton nagy vizébe. A Balaton-melléki viharhoz semmi se hasonlit. Oly hirtelen jön az, hogy meg nem érzi se pók, se zöld béka, se állat, se ember. De nincs is ott zöld béka se. Az is csak ott szeret tanyázni, a hol egyéb zöldség is akad. Itt pedig nem akad. Az -156- ökörfarkkóró se magasabb arasznyinál, a kutyatej is előbb elszárad, semmint virágját kinyithatná. Gombafélének hire sincs. Még a földi moha is sorvadásban szenved. Itt-ott látni csak fülfűt, kövi rózsát, a mely a sima sziklapadon is meg tud élni. De az is mind el van gémberedve. Köröskörül, a merre a szem lát, nem lát egyebet, mint kövecstengert. Ez a köves Arábia sivataga. A csörgedező patak is rég kiszáradt. Fönt, a hegyek alján még van forrása, tavaszonkint ki is tör üde vize, de azután a sivatagon csakhamar elmulik. Malmot se lehetett rajta fentartani. Épitettek ugyan, de utóbb még a kövét is elhordták a viharos szelek. Itt-ott egy-egy busuló kökénybokor, az se hoz gyümölcsöt soha. És sárga, apró vadrózsa, hogy legyen valami legalább, a mi a vigyázatlan gyereket, állatot véresre karczolja. Lábnyi hosszu óriási gyikok czikáznak néha az ember előtt. Szinte nehéz elgondolni, miből élnek.

Ilyen lett a vidék. A falu temetőjét, a temető sivatag képét, a sziv alaku sirkövek történetét leirtam már a »Két temető« czim alatt a »Balatoni Utazás Vége« czimü munkámban. Igazán irtam le. Olyan az egész környék.

Ide telepedett hát le a kis-lődi kálvinista magyar nemesség. De magyar maradt és szabad és független, habár szegény is. Mégis jobban járt, mint a Kis-Lődön maradt Vida-nembeliek, a kik németté váltak és robotossá.

De az unokák már megkisértették, nem lehetne-e Udvariból menekülni. Nemzetes Kozma Ferencz uram már ügyvéd lett, tekintetes úr lett s el is költözött -157- Somogyvármegyébe Kőröshegyre s onnan még tovább, a belső Somogyba. De vele s gyerekeivel, a nagy főügyészszel s unokáival, a költőkkel, Kozma Bandival s Bárd Miklóssal ez elbeszélésem folyamában már nem lesz dolgunk. Csak később egyszer emlitem meg tisztes nevét. A Kerkapolyakról kell folytatnom elbeszélésemet.

A Kerkapolyak több ága is elhagyta Udvarit.

István, a hires követ és alispán, már Kővágó-Eörsön lakott s ott volt tekintélyes birtokos. Testvéröcscse, János, a nagy miniszternek édes apja, már Veszprémvármegyében vert gyökeret s nem is kisebb helyen, mint Szent-Gálon a királyi vadászok között.

Ezekről kell elmondanom, a mit tudok s a mi megérdemli nyájas olvasóim figyelmét.

A nemességszerző I. István 1640 körül született s a hóhér-királytól, I. Lipóttól szerezte meg – mint emlitém – 1685-ben czimeres levelét. A család nemesi előnévül e szót használta: Kővágó-Eörsi. Benne van-e e szó a levélben: nem tudom. De épen e nemesi előnév használata bizonyitja, hogy valami köze már a tizenhetedik század közepén is volt Kővágó-Eörshöz.

E falu különben szintén Balaton-parti falu, noha nem közvetlenül a partra épitve. Hatalmas nemessége s kitünő birtokosai voltak hajdan is s vannak még ma is. Kerkapoly-ivadékok is lakják ma is.

A nemes ember egyébiránt hajdan akár szülőfölde, akár valamelyik nemesi birtoka után szabadon választhatott s használhatott nemesi előnevet. Nem ugy volt, mint most. A királyi adomány nem volt hozzá szükséges. -158- Mi köze is van ahhoz a királynak? Ha a nemzetség maga s a vármegye s a megyei nemesség tudtul vette, elfogadta, jóváhagyta: szent volt a nemesi előnév s azon már semmiféle királyi hatalom változtatni nem tudott.

Az ősi, Árpáddal egyidős Szalók-nemzetség, egyik tagja megszerzi Borsodban Bessenyő birtokot. Ettől kezdve nevezi magát majd Bessenyei Szalóknak, majd Szalók-nembeli Bessenyeynek. Utóbb is századokon keresztül rajta maradt a Bessenyey név. Az igazi Szalókyak Veszprémmegyében vannak. A Marczal vidékén fekszik egymás mellett Nemes-Szalók és Pór-Szalók. Tehát az ős Szalók ivadéka teljes joggal nevezheti magát vagy Szalóki Szalókynak, vagy mind a két Szalóki Szalókynak, vagy ha tetszik: Nemes-Szalóki Szalókynak.

Van egy nemes barátom: Karcsay. Ő még az Álmos vezér korabeli Karcsának egyenes ivadéka. A Csallóközben fekszik egymás mellett a sok Karcsa nevü falu. Tizenhárom falu ugyanazon a néven egy csomóban. Nincs az a postamester a világon, a ki valami levéllel el tudna igazodni, ha mindegyik Karcsának valami jelző neve nem volna. Az egyik például Etre-Karcsa, a másik Damazér-Karcsa, a harmadik Omode-Karcsa. S igy tovább.

Már most néhai nemes, nemzetes és vitézlett Georch Illés urunk, nagy jogtudós könyviró urunk nemesi előneve »Karcsai« volt. De melyik Karcsai? Természetesen Etre-Karcsai. Igy hivták Pozsonyvármegyében: -159- Elias Georch de Etre-Karcsa, magyarul: Etre-Karcsai Görcs Illés.

A puszta »Karcsai« nevet el nem nézték volna neki a nemes urak. Mert ez azt jelentette volna, hogy mind a tizenhárom Karcsától származik a nemesi előnév. Ez pedig nem igaz, tehát nem is szabad. Csak igazi Karcsaynak szabad ez. A kinek őse még együtt csatázott és együtt áldomásozott Álmos és Árpád vezérekkel. Ennek a nemesi előneve tehát minden félreértés elháritása végett latinul igy szól: »Karcha de Tredecim-Karcha«; – magyarul pedig igy szól: »Mind a Tizenhárom Karcsai Karcsay«. Ám mutasson szebb nevet valamelyik skót nemes vagy spanyol hidalgó.

Igy volt Pestvármegyében a »Mind a Hét Kátai Kátay« nemezetség.

Kisfaludy Sándornak, a nagy költőnek, Csák volt az igazi családi neve. Egyik őse megkapta Sopronvármegyében Kisfaludot s elnevezte magát Kisfaludi Csáknak. Csak azért, hogy a többi Csákkal össze ne zavarják. Rajt maradt a Kisfaludy név egyéb nemesi előnevekkel.

A Jókay-nemzetségnek nem a király adta az »Ásvai« előnevet. Az én nemzetségemnek se a »Ráczkevi« nemességjelzőt. Mégis joggal használjuk sok száz év óta. Deák Ferencz nemzetségének semmi nemesi előnevet nem adott I. Lipót, a hóhérkirály. Deák Ferencz teljes joggal használhatta a »Zsitkóczi« vagy a »Zalatárnoki« előneveket, mert ezek Deák-birtokok voltak. Kétséges, vajjon a »Kehidai« előnevet joggal használhatta -160- volna-e? Ő ugyan nem is használta, de az országgyülés ezt az előnevet irta föl temetésekor nemesi czimerére. Ostoba észszel. Mintha bizony ez a szó: Deák Ferencz nem százszor többet jelentene, mint ez a szó: Kehidai Deák Ferencz.

Balgatag korszak. Léha nemzedék. Hitvány utódok!

Hajdan a nemesség disz volt, vagyon, erő, hatalom, jog és szabadság volt s akkor a nemes szabadon alkothatta előnevét. Most a nemesség semmi. Csupa hivalkodás. Léha lelkek silány vágya, nevetni való törekvése. S most a nemesi előnevet valami nagy és szent dolognak tartják.

Nem is tekintik semminek, ha nem a király adja s nem kutyabőrön adja. Legfölebb a kutyabőrt engedik el.

A ki nemesi előnevet királyi adomány nélkül használ: idézik a rendőrségre, huzzák-vonják, el is itélik, szakértőket is mozgósitanak ellene, mintha fölgyujtotta volna a szomszéd kazlát.

Buta német ész. Ha valaki y betüt használ i betü helyett, azért is pörlik, büntetik és megbélyegzik. A lapok czikkeket irnak miatta s követelik az y betü sérthetlen szentségét.

Hát most itt vagyunk. De másfél száz év előtt még nem jutottunk idáig.

A Kerkapoly-nemzetség feje és öregje teljes joggal vehette föl a »Kis-Lődi« és a »Balaton-Udvari« nemesi előnevet. Nem ezt vette föl, hanem a »Kővágó-Eörsi« nevet, minthogy e faluban volt legnagyobb, legtekintélyesebb nemesi birtoka. -161-

II.

(A nemességszerző Kerkapoly. – Kerkapoly István, a jeles alispán. – Házassága. – Deák Ferencz társai Zalában. – Az alispán második házassága és halála. – Gyerekei. – Móricz, Tivadar, Balázs. – Csuzy Pál végrendelete. – A hires Csuzy-pör. – A becsehelyi rettentő éjszaka. – Az én munkám a pörben. – A nagy miniszter édes apja. – Édes anyja Bodor Zsuzsánna. – Milyen asszony volt? – Gyermekeik.)

Adataim a család leszármazására s elágazására nézve nem tökéletesek. Legalább az első két ízről nem.

Az én adataim szerint a nemességszerző ősnek, I. Istvánnak, fia I. Ferencz volt. Ez már Balaton-Udvariban lakott, legalább élete második felében. 1725 körül született s felesége Sebestyén Juliánna volt. Okos és szerző ember volt – ezt jegyzi meg róla a szóbeli hagyomány.

Ennek fia, I. János, a nagy miniszter öreg apja. 1756-ban született s 1808. évi április 4-én halt meg. Felesége, Szent-Király-Szabadjai Cseh Erzsébet. Bölcs férj, derék feleség. Gyermekeiket gondosan nevelték s a magasabb iskolákon tanittatták. Több helyütt volt birtokuk s azt jókarban tartották s tetemesen szaporitották.

Ezeknek volt elsőszülött fiuk Kerkapoly II. István, a hires alispán és követ.

Nem akarom életrajzát egészben összeállitani. Zalavármegye közönségének feladata ez. De életének és közpályájának némely részletére mégis ki kell terjeszkednem.

Kerkapoly István, István néven a II-ik, a túl-a-dunai -162- tisztes birtoku köznemes szokott nevelésében s minden jó tudományában részesült. Ő még Balaton-Udvariban született, noha utóbb életének egész felnőtt ifju- és férfikorát Kővágó-Eörsön töltötte. Itt volt állandó lakása, uri háza és szép birtoka, melynek némely része lenyult a Balatonig, sőt – mint nemesi birtok – kiterjedt a Balaton vizére is. Nádlás, halászat és rákfogás dolgában ez is ért valamit. De nemes urnál pénzbeli értéket alig képviselt. A nádat megtartotta saját gazdasági czéljaira. Legfölebb kölcsön adott pár száz kévét jó barátnak, atyafinak, jó szomszédnak. Rákot, halat készpénzért el nem adott volna soha. Világ csodájaként emlegették volna. Világ csufja lett volna a neve. Akármennyit fogtak jégen, vizen halászai, cselédei, ha kocsiszámra fogtak is, abból eladni nem volt szabad. Igy hozta magával a nemesi jó erkölcs és a tisztesség. Sőt áldozattal járt. Mert a hal- és rákbőség alkalmából lakomát kellett rendezni s arra meg kellett hivni boldog-boldogtalant. Még a czigányokat is. Vidámság lett belőle, dinom-dánom. Ha mégis sok volt a hal, ha igy se fogyhatott el: akkor meg kellett emlékezni a tiszteletes urról, a rektor urról, nótárius urról, a szolgabiróról és pandúr-hadnagyról, az atyafiakról és jó barátokról. Mindenüvé kellett küldeni nagy nyalábot. Azután a halászok, cselédek, nyájőrzők is megkapták a maguk bőséges jutalékát.

Kerkapoly háza vendégszerető ház volt. Sok gyermek is volt. Öt fiu, három leány. A kényelmes uri lakás gyakran ugy megtelt, hogy az ember alig talált helyet, -163- hova tegye bundáját, süvegét, tajtpipáját. Deák Ferencz is ellátogatott oda rendesen. Egyszer egyik szép tajtékpipáját el is vesztette ott szépen. Pedig maga is emlékként kapta nemes Gömörvármegyétől. Anno 1835. Valami jókedvü nemes atyánkfia emelte el, hogy valamikor eldicsekedhessék: ime, ez még Deák Ferencz pipája volt. Sokszor megfordult a háznál Kisfaludy Sándor is, Zala nagy költője.

De ne ugorjunk az események elé.

A pápai öreg kollégiumot Kerkapoly II. István se kerülhette el. Azután megszerezte az ügyvédi oklevelet. Azután házasságra gondolt.

Volt a nagy-vázsonykeői uradalomnak egy jeles embere: Kelemen Ferencz s felesége, Murmon Jozéfa. Nyilt, szép uriház hős Kinizsy Pál régi várában. Két leány volt a háznál. Róza és Klementina. Veszprémvármegyéből a daliás Puzdor Dániel viaskodott az egyikért. Gazdag nemes ifju, sok ezer holdnyi Bakonynak az ura. A másikért pedig Kerkapoly viaskodott Zalából. Délczeg fiu ő is, noha Puzdorhoz képest szegény fiu. De ő elnyerte annak kezét, a kiért lángolt s azután Puzdor Dániel is elnyerte a magáét.

Kelemen Róza lett hát Kerkapolyné, a délczeg fiuk és ragyogó szépségü leányok édesanyja.

Az ifju férj csakhamar a szigligeti uradalomnak lett fiskusává. És csakhamar főszolgabiró a tapolczai járásban. Esze, becsülete, az emberekkel való bánásmódja meghóditotta számára a vármegyét. Jó barátja lett a keszthelyi gróf is, a nagy Festetich György fia. -164-

De jó barátja lett Deák Ferencz is. A mi nagy szó.

Zala volt az ország vezérlő vármegyéje 1825-től kezdve. Eleintén el-elragadozták tőle a babért Sopron Felső-bükki Nagy Pállal, Bars Galantai Balogh Jánossal, Borsod Ragályival és Palóczyval, de mindez csak ideig-óráig tartott. A mint Zala Deák Ferenczet küldte az országgyülésre, azóta Zala vezérségét el nem vitatta senki. Még Széchenyi, még Wesselényi is szivesen engedte neki át a vezéri pálczát.

De hát csupán Deák Ferencz alakja és egyénisége volt ennek egyedüli oka?

Nem. Még maga Deák Ferencz is csak barátai társaságában lett azzá, a mivé lett.

Minő társaság volt az!

Deák Antal, a komor bölcs, a szigoru római jellem!

Oszterhuber-Tarányi József, a kinek lelke nem ismert nagyravágyást, de ismerte, érezte és teljesitette a magyar nemes minden szent kötelességét.

Kisfaludy Sándor, a lánglelkü költő, a kinek lelke utóbb aggódott s érzelmei hüvösebbek voltak, mint koráé, de a kit a magyar fajáért lobogó lelkesülésben soha senki felül nem mult. Sem, a kik előtte, sem, a kik utána éltek.

És Csányi László, függetlenségi harczunk egyik kormányzója s legdicsőbb vértanuja!

És Kerkapoly István, a vármegyének bölcs és nyugodt kormányzója, országgyülési követe s hosszu időn át alispánja.

Sok lánglelkü férfiu vette körül Deákot Zalában, most csak ezeket emlitem föl. -165-

Ha ezek nincsenek, Deákot a maga zajkerülő és nyugalomáhitó lelke sohase engedte volna az ország élére állani s a nagy világ sokadalmába belekeveredni. Megmaradt volna kehidai bölcsnek, a kit az ország nem tudott volna fölfedezni. De ezek kérték, ezek biztatták, sulyos aggodalmaiban ezek vigasztalták s szelid és nemes erőszakkal ezek szoritották előre-előre!

E férfiakhoz volt méltó Kerkapoly István.

Neje, a szép Kelemen Róza, korán elhalt. A mikor elhalt, még kisebb leányok, fiuk voltak a háznál. Még jól esett volna, hogy anyjuk legyen. Maga Kerkapoly is még erős, délczeg férfiu volt. Alig ötvenöt éves. Uj házasságra gondolt. Talált is magához való derék, nemes urnőt. Özvegy Forintos Ferencznét Mihályfán, Sümeg mellett, Zalavármegyében. Márczius 3-án volt az esküvő a menyasszony templomában 1848-ban. Fényes esküvő. A vármegye hires első alispánja a vőlegény. A menyasszony is vagyonos, nagy zalai nemzetség. Tiz napig éltek együtt. Még a mézes heteket élték, feleségét még haza se vihette Kővágó-Eörsre. Agyában vérömlés támadt s meghalt 1848. évi márczius 13-án. Holttestét Kővágó-Eörsre szállitották s nagy gyászszal ott temették el. Temetésére megjelent az egész vármegye. Ekkor volt 58 éves.

Maradékairól is szólnom kell.

Legidősb fia: Kerkapoly Móricz. A vármegye nemesi testőrré választotta. Deli, szép szálas ifju. Onnan átment a Koburg-huszárezredhez főhadnagynak. A függetlenségi -166- harcz alatt a nemzet mellé kellett állania. Kapitány lett azonnal s azután a Nádor-huszároknál őrnagy. A szenvedésből is ki kellett részét vennie. Hét évig nyomorgott várfogságban. Vas a kezén-lábán. Kiszabadulása után a szép Sümeghy Marit vette el feleségül Söjtörön. E kiváló urnőről szóltam már röviden »Deák Ferencz és családja« czimü művemben. Édes apja Deáknak egyik legjobb barátja. Az urnőt leánykorában ugy szerette Deák, mintha saját édes leánya lett volna. Ő volt a legbuzgóbb házasságszerző. Az 1869-iki országgyülésen Zala tapolczai kerületét képviselte Kerkapoly Móricz. A halál 1889-ben rohanta meg mintegy 70 éves korában. Két leánya volt. Fiuága kialudt.

A második gyermek leányka volt, Jozéfa névvel. A hirneves, egykor fölötte gazdag Diskay-nemzetségből lett Diskay Lajos felesége.

A harmadik gyermek is leányka volt: Amália, másik ágból származott Kerkapoly Sándor felesége. Férje korán elhalt. Ezelőtt ötven évvel. Ő maga, mint mindenki által tisztelt agg urnő, ma is él az ősi birtokon Kővágó-Eörsön. Közel nyolczvan éves.

A negyedik gyermek az én Kerkapoly Tivadar barátom. Ma is él, ma is jókedvü, Szent-Gálon, Veszprémvármegyében. 1829-ben született. Ifju korában ő se lehetett más, mint honvéd és hős. A szó teljes értelmében száz csatában viaskodott s azt se tudja, hány sebet hozott haza. De mikor hozta haza? Ha e kérdésre meg lehetne felelni! Élete ragyogó regény. Világos után besorozták az osztrák hadseregbe. Ott is -167- méltó maradt magához s nevéhez. Átment a lengyelekhez s a hős nemzet utolsó szabadságharczát is végigküzdötte 1863-ban. Megint elbukott a hős nemzet s ő kettétört kardjával akkor jött haza. Három gyermeke van. Köztük egy ifju tartja fenn majd ágát.

Az ötödik gyermek Kerkapoly Balázs. Gyönge ifjukorban bár, de ő se lehetett más, mint vitéz honvéd. Harmincz éve halt meg. 1861-ben vármegyéje az alkotmány pillanatnyi helyreálltakor főlevéltárnokává választotta.

E tiszti állásában rettenetes balesete támadt. Ha röviden is, meg kell emlitenem. Nekem is volt vele dolgom.

Egerszegen van a vármegyei levéltár. Ott végzi hivatalos dolgát, ott pipázgat a főlevéltárnok.

Egyik napon hire futamodik, hogy Csúzy Pál, a hires becsehelyi nábob, nagy beteg, talán meg is hal. Egyenes örökösei alig vannak, de végrendelete ott van a levéltárban. Kerkapoly Balázs őrzi, a főlevéltárnok. Az uradalom négyezer hold, hatalmas erdők, számtalan lábas jószág, juhnyájak, kondák, sok pénz, sok bor, sok eleség, tele kastély, tehát bizony nagy örökség, nagy dolog.

Megjelenik a főlevéltári hivatalban egy tekintélyes ügyvéd. Jó családbeli, előkelő név, Kerkapolynak régi ismerőse, jó barátja.

– Jó reggelt, pajtás!

– Hozott isten! Mi járatban jösz?

– Sürgős dolgom van nálad. Az öreg Csúzy ebül van. Becsehelyre kell indulnom. Nesze! -168-

Elővesz egy irást s odaadja Kerkapolynak.

Az irás az első alispán sajátkezü irása, melyben elrendeli, hogy a Csúzy Pál-féle végrendelet kiadassék s utasitja a főlevéltárnokot, hogy Sk. L. hites ügyvéd elismervényére az ő kezébe haladéktalanul adja át azt.

– Szivesen, pajtás!

Nézi a könyveket, rögtön megtalálja a végrendelet számát, ki is veszi helyéből, át is adja az ügyvédnek, az ügyvédnél már kész is az elismervény, azt átveszi, beiktatja s az alispáni utalványnyal együtt a végrendelet helyére teszi.

Rendben van minden. Tökéletesen jogos és törvényes az eljárás. Az ügyvéd el is száguld a végrendelettel, a kapu előtt várta már kocsija.

Mi hiba lehetne a dologban?

Az alispán nagy tekintélyü és szigoru ember. Épen ott van most is a vármegyeházban saját hivatalos szobáiban. Egy percz alatt meg lehet kérdezni. De mire való megkérdezni? Az irást és aláirást jól ismeri. A hivatalos pöcsét is rendben. Még a papiros is a vármegye papirosa. Az irást is most irták, a porzó még hiánytalan rajta. Micsoda bolond ember lenne, a kinek kétség támadhatna az agyában s oda menne kérdezősködni az alispánhoz?

De hiszen az ügyvéd élő ember, hires család, vagyonos is, ott fekszik elismervénye is, jó ismerős, jó barát, ki gondolhatna valami rosszra? Az is mindennapi dolog, hogy öreg ember, ha egészsége ingadoz, magához -169- veszi végrendeletét s még egyszer átnézi, megfontolja, egyik-másik ponton talán változtat is.

Bizonyára ez az eset Csúzy Pállal, a becsehelyi öreg urasággal is.

Ebédnél összejön a főlevéltárnok az alispánnal s beszélgetés közben véletlenül azt mondja neki:

– No, az öreg Csúzy Pál is kivette végrendeletét, talán meg akarja változtatni.

– Ki adta ki?

– Én magam.

– Ki utalta ki?

Kerkapoly Balázs elnevette magát.

– Ugyan, ne mókázz, kedves alispánom, hiszen te magad utaltad ki. A te irásod, aláirásod, pöcséted.

Az alispán nagyon komoly arczot vágott.

– No, édes barátom, a tüzes istennyila belé is ütött a dolgunkba, mert én ugyan neked se irást, se aláirást, se pöcsétet nem adtam!

De már erre mind fölugráltak az urak. Hallatlan gonosz tett. Soha ilyet nem hallott a világ. Fényes nappal, a vármegye házában hamis irással és hamis pöcséttel koholni alispáni utalványt.

Félben szakitották az ebédet s futottak a levéltárba. Megnézték az alispáni utalványt. Hát az bizony egészen hamis és koholt. Megnézték az ügyvédi elismerést. De az már igazi, ha ugyan az ügyvéd azt is el nem tagadja.

Mit csináljunk?

A végrendeletet megsemmisithetik most már a -170- gonosztevők, tetszésüktől függ s az esetben a jogosult örökösök és hagyományosok végképen elesnek minden örökségtől és hagyománytól. Pedig egy millióról vagy többről van szó.

Hol a pandúrhadnagy? Hol a legügyesebb pandúrkáplár? Hol a leggyorsabb pandúrok?

Utánuk a gonosztevőknek!

No-no, még se olyan gyorsan. Hiszen él az öreg Csúzy Pál. Hátha magáévá teszi az ügyvéd dolgát? Hátha változatlanul hagyja azt a végrendeletet vagy szabad tetszése szerint ujat csinál? Akkor nincs kár, nincs jogsérelem s kinek mi köze a dologhoz? Igaz, hogy a hamis alispáni utalványt akkor is koholta valaki s ezért lakolnia kell, de ez már mégis enyhébb dolog. Nagy családok, ismert nevek vannak kérdésben. Zajt ütni idő előtt nem tanácsos. Végre is egy turóért ne üssük agyon a macskát. Sebten értesiteni kell az öreg Csúzy Pált.

De hogyan?

Telefon nincs, táviró nincs, vasut sincs, Becsehely pedig Egerszeghez még se puskalövésnyi távolság. Az ügyvéd pedig jó három órai egéruttal előre van.

Kerkapoly Balázs nem sokat adott az okoskodásokra. Hiszen koczkán van az ő becsülete is. A legjobb lovakat fogatta be s nyargalt lóhalálában Becsehelyre. Majd ő beszél az öreg Csúzy Pállal.

Öreg éjszaka volt már, a mikor Becsehelyre ért. Rohant a kastélyba. Néhány szoba ablaka vigan világitott. Tehát fent voltak még az uraságok. Az inasok, cselédleányok -171- utját állották. Azokat félretaszigálta s egyenesen berontott a nagy palotába.

Sokan voltak ott. Mind férfiak s mind ismerősök. Csak lassanként kezdte őket felismerni. A nagy tűzben, lángban, sietségben kápráztak szemei. Az első pillanatban senki se szólt, mintha megmerevedett volna mindenki. Legelőször az ügyvédet vette észre.

– Csakhogy itt vagy. Utánad futok!

Azután a szolgabirót s az esküdtet vette észre, a járás tisztviselőit.

– Te is itt vagy, szolgabirám? Te is, esküdt pajtás?

Nagyot lélegzett, kezdett megnyugodni. Hiszen itt a vármegye főtisztviselői, a közigazság hivatott őrei. Még se oly nagy a baj.

Lassubb hangon kezdett beszélni.

– Add vissza, Laczi, azt a végrendeletet, vissza kell vinnem a levéltárba s aztán beszélni akarok az öreg Csúzy Pállal.

Valaki elnevette magát hangosan.

– No, azzal ugyan beszélhetsz.

Oda mutattak az ágyra, a mely fel volt bontva s a melyben öreg ember feküdt. Ősz haja, ősz bajusza, halvány arcza. Keze a takaró alatt. Nyugodtan alszik.

Odamegy, szólitja az alvót. Az alvó nem felel, nem is mozdul. Halott fekszik az ágyon. Az a halott az öreg Csúzy Pál.

Rettenetes jelenet következett. Látta, hogy rablók és gyilkosok barlangjába került. Az a kaczagás mindent elárult. Elszánt, hidegvérü gonosztevőkkel van dolga. -172- Ő magában áll, segitsége nincs. Éjszaka van, körülötte minden idegen. Meg kell itt halni.

Hát hiszen nagyobb baj is van a világon. Látta már ő a halált ott a csatamezőkön. Az se vak, az se bolond mindig. Előrántotta jó huszár-pisztolyát s rárivalt az ügyvédre:

– Adod vagy nem adod, gazember, azt a végrendeletet?

E pillanatban öt pisztoly meredt egyszerre a szeme közé.

Elmondom az esetet főbb vázlatában. Szinte hihetetlen. Közölhetném a neveket is. Régen történt. Senki se él már a szereplők közül. Zalában még mindig sokan vannak, a kik emlékeznek a rettenetes esetre. Még Veszprémvármegyében is él egy-két ismerősöm, a ki nem feledte el. De a neveket még se közlöm. Nagy családok ifjabb nemzedékének fájdalmat okozhatnék. S mire való volna az? A hires Csúzy-per lett belőle. Negyvenöt év előtt az egész ország beszélt róla.

Egyik pisztoly se durrant el a szemközt állók között. Kerkapoly visszanyerte hidegvérét. Ha egyet agyonlő is a gonosztevők közül, ott marad a többi s elvégez mindent, a mit el akar végezni. De ők se merték az egyetlen igaz embert agyonlőni. Nem akartak gyilkosok is lenni.

Hanem többet mertek.

Hamumerő vaslapáton kivettek a kandallóból egy csomó izzó parazsat s az ügyvéd szép gondosan rátette az igazi végrendeletet. Ott égett el, ott hamvadt el a -173- főlevéltárnok szemei előtt. Még azt is jól látta, a mint az égő szikrák ott czikáztak, ott játszottak, ott kergetőztek az elégett papir hamvain.

De ez félmunka volt.

Készitettek uj végrendeletet. Hamisat, koholtat, istentelent. Ráirták a holt ember nevét. Aláirták a tanuk. Hitelesitette nyugodtan a szolgabiró és esküdt. Aláirták szépen s ráütötték a nemes vármegye hiteles pöcsétjét. Olyan igaznak látszó végrendeletet készitettek, mintha az az országbiró, vagy a nemes káptalan előtt készült volna. Nem lehetett benne semmi kétség.

De még fel is olvasták, a hogy szokás. Oda álltak vele a halottas ágy elé. Sőt meg is kérdezték a halottat.

– Ugy-e, ez az igazi végső akaratod?

A halott nem felelt.

Akkor odament hozzá egy ember, vasmarokkal belemarkolt ősz hajába s a holt ember fejét előre hajtogatta.

– Bólints hát, legalább, vén gazember, ha nem akarsz felelni.

S a vasmarok alatt bólintott a halott.

Kerkapoly Balázs, mintha az esze el akarta volna hagyni, oly sietséggel nyargalt Egerszegre, hogy hivatalosan följelentse a Becsehelyen látott-hallott borzadalmas éjszakai dolgokat.

Az álörökösök pedig beleültek az uradalomba, pénzzé tettek minden ingóbingót, levágták az erdőket, élték világukat s pusztává tették az egész gazdaságot.

Egy millióért sokat meg tud tenni a korszerü könnyelmü ember. -174-

Jól van, megtörtént. Nagy botlásai vannak a természetnek is. Ritka és különös bűntett, valamikor és valahogy csak meglakolnak érte, a kik elkövették. Utóbb mégis csak elmulik minden és mindenki. A feledés elboritja örökre a multat.

De hol van hát a megtorlás? Hol az igazság? Hol a rettenetes kórság orvoslása? Hol vagytok ti birák, rendőrök, csendőrök, főtisztviselők, büszke és hatalmas kormányzó férfiak? Álljatok hát elő!

Veszett időket éltünk akkor.

Ránk zudult a Schmerling-nevü önkény német uralma. Egy szép őszi napon elhagyta helyét az ország minden tisztviselője, a ki hazafi volt. Isten tudja, minő férfiak kerültek Zala vármegye élére. A Csúzy-per megindult, a vizsgálatot megkezdették, de csak ugy tessék-lássék módra. A bitorlók a hatalom árnyékába huzódtak. Az olyan férfiaknak, mint Kerkapoly Balázs és szigoru alispánja, hallgatniok kellett. Ha szólnak, betörik a fejüket. Odujokba kellett vonulniok.

Elvégre azok is belátták, a kik a hatalom csúcsán üldögéltek, hogy a Csúzy-pert ugy hagyni, a hogy van, nem lehet. Elvették Zalavármegyétől s Veszprémvármegyére bizták. Csináljon vele, a mit tud.

Igy került utóbb hét-nyolcz év mulva az én kezembe is. Meg nem tudom most már mondani, hányadik fiskus voltam benne. A fiatal ember buzgalmával nyultam bele. A mindenféle irások kocsiderékkal voltak már. Mindenkit az a veszély fenyegetett, hogy belefulad az irásokba. A vármegye huszárjai talicskával hordták -175- hozzám. Gyerek-észszel azt gondoltam, no majd én valahára dülőre juttatom az igazságot. Lakoljanak a bűnösök, diadalmaskodjanak az ártatlanok.

Hiábavaló dicsekedés lett belőle.

Gyarló dolog a biróság. Ha valakit el akar itélni: elitéli, ha az Jézus Krisztus is. Megtörtént. Ha pedig valakit nem akar elitélni, nem itéli el, habár édes anyját kegyetlen halállal gyilkolta is meg. Erre is tudok példát.

A Csúzy-per tetteseit nem akarta elitélni.

Az én törvényszékem ugyan megállta a helyét s azokat, a kik megérdemelték, kegyetlen vád alá helyeztettem, de nem ért az semmit. A királyi táblára került az ügy s ott a terhelő iratok szőrén-szálán elvesztek.

Elförmedtünk. De azért összedugtuk a fejünket uj vizsgálat után láttunk s annyira-mennyire kipótoltuk a hiányokat. Ez se ért semmit. A királyi táblán megin csak elvesztek a fontosabb irományok.

Ejh-hajh! Manó vesződjék az ilyen ügygyel. Minden buzgóságom ugy lelohadt, magam is nevettem rajta. Utóbb a szolgabiró is meghalt, az esküdt is, az ügyvéd is meghalt. Én is elhagytam a vármegyét és szegény jó Kerkapoly Balázs barátom is meghalt. Soha se tudtam neki elégtételt szerezni. Az iratokkal tele lett egy pincze. Most is megvannak, ha negyven év óta el nem fütötték őket.

A hires alispán hatodik gyermeke megint leányka volt. Róza Eösy Imréné, ott lakik az ősi birtokon.

A hetedik gyermek István volt, apja nevét viselte. -176- Tiz-tizenkét éves lehetett 1848-ban, honvédnek be nem vehették. Együtt tanultam vele a pápai főiskolán, noha ő öreg diák volt mellettem. Héviz-Györkön, Pestmegyében hunyt el, mint kedvelt lelkipásztor.

A nyolczadik gyermek megint fiu. A neve: Kálmán. Köves-Kállán lakott. Csekő-lányt vett feleségül. Talán most is él, de már öreg legény.

Ime, a hires alispán ágazata. Maga jeles kormányzó, jeles követ, a nagy Deák testvérek barátja. Nyolcz derék gyermeket adott a hazának. Köztük három hős honvédet, egy országgyülési képviselőt s egy buzgó lelkészt. Emlékezetét ne felejtse a feledékeny korszak.

Térjünk át most a nagy miniszter ágára.

Az alispánnak még négy testvére volt. Az alispán 1789. évi márczius 26-án született. Utána 1791. évi november 7-én II. Ferencz nevü öcscse látott napvilágot.

Ez balaton-udvari birtokos maradt s voltaképen csakis ő maradt az ősi fészekben. Talán tévedhetek, de ugy tudom, ugy értesültem, hogy az ő felesége is Cseh családbeli leány volt Szent-Király-Szabadjáról, mint édes anyja. Két fia és egy leánya maradt. Kerkapoly Sándor uradalmi tiszt volt. Kerkapoly János Köttsére, Somogyvármegyébe költözött s ott volt birtokos. A leány pedig: Juliánna Fehérvármegyébe került Czeczére, mint az ottani jóhirnevü lelkésznek, Töröknek, hitestársa.

Azután következett időrendben a nagy miniszter édes apja, Kerkapoly II. János. Ez volt a hires alispán -177- harmadik testvérje. Szomoru a története, részletesen kell elmesélnem. Előbb azonban megjegyzem, hogy a negyedik testvér, József, 1797. évi julius 9-én született, de hétnapos korában meghalt. Az ötödik testvér leányka volt: Kerkapoly Zsuzsánna, született 1798. évi október 17-én. Életéről, haláláról alig tudok valamit.

Most már nyájas olvasóm türelmét nem fárasztom tovább a család leszármazásának s elterjedésének száraz adataival. Ezentul csak két férfival lesz dolgunk. Az egyik a nagy miniszter, a másik az ő édes apja. Itt már nagy emberi s nagy országos érdekü események közé jutunk.

Kerkapoly II. János 1794. évi deczember 14-én született Balaton-Udvariban. Magas középtermet, hatalmas és bátor lélek. Szép, deli alak, de csöndes, nyugodt természet. Igy mondták nekem, a kik ismerték.

Zalavármegyéből nősült, – most már nem is tudom biztosan: Henyéből vagy Monoszlóból. Mind a két faluban volt feleségének öröksége. Szülőfalva azonban, mint utóbb hitelesen értesültem, mégis Henye, helyesebben irva: Balaton-Nemes-Henye.

Felesége: Bodor Zsuzsánna, Bodor Sándor és Tóth Zsófia leánya, született 1799. évi ápril 6-án. A Bodor-család ma is megvan. Jónevü, tisztes vagyonu kis-nemes család. A leány nagyon szép volt, okos, eszes, egészséges, egyszerü, de nemes gondolkozásu. A jó anyának, a jó asszonynak, a jó feleségnek örök mintaképe. Leánykorában, sőt fiatalabb korában se ismertem, de 1851 óta jól ismertem s huszonkét éven át erősen figyeltem -178- rá. Fia, a nagy miniszter, rendkivüli ember volt, hozzá hasonlót nem is ismertem életemben. Édes anyja megismerésére örökké hajszolt a vágy, megtudni, milyen asszony lehetett az, a ki a nagy minisztert szülte, nevelte s az élet viszontagságos utjain át vezette.

Szép, nemes arczu asszony volt öreg korában is. Kevés szavu, komoly nézésü, végtelenül gondos, takarékos és egyszerü. Gyönyörü szemei voltak. A női szemek minden bája s a férfiszem minden okossága és komolysága megvolt szemeiben.

Mig nagy fia csak egyszerü pápai kollégiumi tanár volt: addig egyszerüségét, takarékosságát, falusi kisnemesi öltözködését s munkaszeretetét mindenki természetesnek találta. Ő maga özvegy asszony és egyszerü szentgáli birtokos s fia csak tanár. A tanár ember lehet világra szóló tudós, lehet nagy vagyon ura, de a régi társadalom felfogása szerint a tanár, ha igazi tanár, még se igazi úr. Hiszen órához van kötve munkabeli kötelessége s az órát meg kell tartani pontosan. Igaz, hogy a vármegye ura már igazi úr, ha semmije sincs is, pedig az ő munkabeli tiszte is órához van kötve. Csakhogy a vármegye ura nem tartja meg az órát s pontosságával nem törődik se maga, se más. A ki már pontos s megtartja az órát: az már nem vármegye ura, hanem csak hivatalnok. Ismerni kell a lelkek állapotát.

Csakhogy abból a pápai tanárból országgyülési képviselő lett, államtitkár lett s hatalmas miniszter lett. És két embernek különös kedveltje lett, a kik -179- nagyon szerették, nagyon becsülték s föltétlenül biztak benne. Az egyik volt Deák Ferencz, a másik volt Ferencz József király. És az a pápai tanár nagy úr is lett, az ország fényes palotájában lakása lett, sok mindenféle szolgáló ember készséges szolgálatára lett; – az inasok, komornyikok, kapusok, ajtónállók s mindenféle titkárok, fogalmazók és tanácsosok csak ugy hemzsegtek körülötte. Még a fütés, világitás se került semmibe.

Édes anyja vele jött s vele lakott a régi pénzügyminiszteri palotában. Valami husz szoba és terem volt a lakásuk. Kisebb-nagyobb szobák és termek. Akkora termek is, mint falun a kálvinista templom. Tele selyem és bársony butorokkal. Kék selyem, piros selyem, ibolyaszinü és hajnalszinü selymek és bársonyok. Arany-ezüst diszitések mindenütt. Drága képek a falon arasznyi arany keretekkel. Császárok, királyok, nádorispánok képei. Régi, drága órák falakon, asztalokon. Nehéz bojtos függönyök ajtókon, ablakokon. Olyan csillárok, mint az erdő. A padlaton drága szőnyegek. Vagy oly fényes padolat, hogy az ember megborotválkozhatik benne, mint a tükörben.

Ilyen lett a pápai kálvinista tanár lakása.

Kerkapoly oda vezette édes anyját s végigjárta vele a szobákat.

– No, édes anyám, most már mondja meg, hol lakjunk, hogyan lakjunk?

Az anya készen volt a felelettel. Elmondtam már másutt, itt csak röviden ismétlem. -180-

– Nekem, édes fiam, ez a nagy palota nem kell. Nem koptatjuk a butorokat se, mert azok az országé s nem a mieink. Hanem van itt a nagy lépcső mellett de a hátulsó lépcső mellett öt egyszerü kis szoba. Egyik lesz az én hálószobám, másik lesz a te hálószobád. Egyik lesz a cselédszoba, másikból konyhát csináltatunk. Egy nappali szoba elég lesz neked, ha miniszter vagy is. Egy szobát pedig berendezek vendégszobának, ha valamelyik leányom vagy unokám meglátogat, adhassunk neki kényelmes szállást. Butornak, ágybelinek, konyhabelinek jó lesz a magunké. Egy szakácsnét tartunk. Az kiszolgál engem, az ajtónálló pedig kiszolgál téged. Ne élje világát hiába az ország pénzén.

A miniszter szokása szerint bólintott egyet a fejével. Hát jó lesz. Ugy lesz, a hogy a jó anya akarja.

Ma uj, óriási, czifra palota van a régi helyén. Maholnap kevesen lesznek, a kik a régire emlékeznek.

A főlépcső a nagy elfogadó, várakozó és kihallgatási termekbe vezetett. Ezek drágaságait a jó anya látni se akarta.

A földszinten széles, hüvös, nedves folyosó vezetett a hátulsó lépcsőhöz. Egyik oldalán utczára néző ablakok, másik oldalán kegyetlenül bezárt vasajtók. Én bizony soha se kérdeztem, mi van a vasajtók mögött. A hátulsó lépcső vezetett ahhoz a hat kis szobához, melyet a jó anya lakásnak kijelölt. Azon túl még az emeleti folyosóra legalább tiz szoba volt. Kerkapoly mindezt hivatali helyiségnek engedte át. -181- Ott volt magának is egy fölötte egyszerü miniszteri szobája. Az egész butorzat nem ért benne száz forintot. Ott fogadta barátait s a kisszámu küldöttségeket is, valamint előadó tanácsosait.

Igy akarta a jó anya, hát igy lett.

Csak kis változtatást tettek az eredeti terven.

– Hátha, édes jó anyám, olyan szálló vendégünk lesz, a ki nem családbeli? Annak is kellene egy vendégszoba.

Igaz a!

Az utolsó elfogadó teremből nyilt egy kis szoba. Azt a maguk butoraival berendezték vendégszobának. Ennek volt nem egyszer megszálló lakója Noszlopy Tamás közös barátunk Veszprémvármegyéből s egyszer-másszor néhány távolabbi rokon. Ebben laktam én is 1872-ben egy-két hónapig, mint a nagy miniszter vendége.

Azonban még mindig édes anyjáról beszélek.

Együtt ülünk az asztal mellett vele s beszélgetünk. Ott van fia, ott Noszlopy Tamás s én. Noszlopy körültekint s azt mondja:

– Mégis szükes ez a lakás, kedves hugomasszony. Miért nem foglalja el az egész lakást?

– Nem szoktunk mi ahhoz, uramöcsém, nem is akarok az uraskodáshoz szokni, nem vagyunk mi gazdag emberek!

Nagy baja volt a cselédekkel.

A fia természetesen kegyelmes úr volt. A cseléd őt is kegyelmes asszonynak szólitotta. Megfeddette érte. -182- Azután méltóságos asszonynak nevezte. Ezért is megfeddette. De már a nagyságos asszonyból nem akart engedni egy cseléd se.

Zsörtölődött velük. Egyszer azt mondja nekem:

– Nehéz fejük van ezeknek a fővárosi népeknek. Sehogy se tudom rá szoktatni őket, hogy én csak »nemzetes asszony« vagyok, semmi más. Boldogult édes, jó uramról csak ez a megtisztelés illet.

Egy szakácsnéja egyenesen szemébe mondta:

– Hogyan szolgáljak én Nemzetes asszonyt, mikor én magam is Tens asszony vagyok?

Erre jóizüt nevetett. Hát még fia, az ő falrengető kaczagásával?

Nos, hát ilyen asszony volt, ilyen lélek, ilyen gondolkozás Nemzetes özvegy Kerkapoly Jánosné született Bodor Zsuzsánna asszonyom. Ilyen léleknek, ilyen gondolkozásnak nevelte nagy miniszterfiát.

Ugy tudom, 1817-ben kelt össze férjével. Szent-Gálon vették át öröklött birtokjukat s ezt még meg is szaporitották. Sörény gazdák, szelid, józan, takarékos emberek. Szereztek, boldogultak.

Mennyi birtokuk volt, egészen biztosan nem tudom. Mikor a jó anya felosztotta birtokát három gyereke között, mindegyikre nyolczezer forint örökség jutott. De a szentgáli birtokot el kellett a gyerekeknek adniok. A birtok akkori árát tekintve, jó kétszáz magyar holdnyi lehetett házzal és belsőséggel és sok kijáró háziállattal. Ekkora birtok a tagositás előtti állapotban legalább ötven darabból állt s ötven helyen feküdt. -183- És óriási területen az öreg Bakony kellő közepén. Gazdaembernek tehát sok igásat kellett tartani.

Tiz évig boldog házaséletet éltek. Azt mondta nekem a nemes özvegy, hogy boldogabb ember nem volt a világon, mint ők ketten. Épek, egészségesek, vagyonosak, jókedvüek. Ugy szerették egymást, mint összekelésük napjaiban. Gyönyörü gyermekeik születtek egyre-másra.

Első leányuk: Eszter, Győrffy Dánielné Köves-Kállán. Gyermekei nem maradtak. 1819. évi április 21-én született. Második leányuk: Ágnes, a kinek első férje Doby József tót-vásonyi lelkész volt, de korán meghalt. Két gyermekük Kálmán és Ágnes fiatalon halt el. Azután második férjével Győrffy Dániellel, zalavármegyei ősi nemes és birtokos férfiuval, megyei tekintélyes tisztviselővel folyt le boldog házasélete.

A harmadik gyermek férfi lett Károly névvel. Ebből lett utóbb a nagy miniszter. Született 1824-ben május hó 13-án.

Még egy gyermekük lett, a negyedik. Ez is fiu. Gábor névre keresztelték. 1827-ben született, de négy éves korában, 1831-ben, meghalt. -184-

III.

(A nagy miniszter keresztszülei. – Édes apjának halála és sirja. – A halál titkos története. – Nagy lelki gyötrődések a halál előtt. – A nagy miniszter gyerekkora. – Miért nem lehetett szent-gáli biró? – Milyen tolmács kell? – A rézöntő nem kell. – Az öreg biró a nagy miniszterből akar tolmácsot nevelni.)

Mintha sejtették volna a jó szülők, hogy Károly fiuk nagy jövő elé megy. Sok keresztszülőről gondoskodtak számára.

Ez a szó: »keresztapám«, »keresztanyám« nagy dolgot jelent a régi nemesi, kálvinista társadalomban. A keresztfiu a keresztapa, keresztanya családjához tartozik. Kivált, ha a keresztszülőknek nincs gyermekük s kivált, ha a keresztfiuk árvaságra jutnak. Az élet ösvénye gyakran hosszu és gyakran göröngyös. Ez ösvényen könnyebb a járás, ha sok jó barát s kevés ellenség szeme kisér bennünket. Az ösvényen járó sokszor megtévedhet, kivált kamasz éveiben, sokszor meg is akadhat. Mily jól esik akkor a rokonérzés, igaz részvét, meleg barátság! A keresztapában, anyában ezt rendszerint meg lehet találni. Házasuláskor, birtokszerzéskor, nagy betegségben, sulyos kárvallás esetén mindig tőlük jön az első jó tanács, az első édes segitség.

De nagy urak után nem futkostak a szerény és önérzetes szülők. Csak ott Szent-Gálon, maguk közt kerestek komákat. A komák voltak Liszkay, Zsebeházy, Csapó, Barcza, Tamás, Gombás, Kozma, Hőbe, Somogyi. Nemes emberek és királyi vadászok. A keresztanyák mindegyiknek a felesége. Jó magyar nevek és alakok -185- azok is. Hőbe János Balaton-Udvariból volt az ősi fészekből. Somogyi Mózes Antalfáról. A többi szentgáli. Hiszen csak itt kell a jó keresztszülő a kis gyermeknek.

Iskolázott, okleveles férfiu csak egy van a keresztszülők között. Ez Leveldi Kozma Ferencz hites és okleveles ügyvéd Kőröshegyről, Somogyvármegyéből. Ez a hires királyi főügyésznek, Kozma Sándornak édes apja. Akkor még Kőröshegyen lakott, a Balaton mellett, később költözött Sörnyére. Kerkapoly János is keresztapja volt Kozma Sándornak. A két nagytehetségü fiu, a későbbi miniszter és a főügyész utóbb összekerült Pápán a főiskolában. Mind a kettő feltünt már akkor is, pedig Jókaival, Petőfivel versenyeztek együtt a munkában és lelkesülésben és ábrándozásokban. A születéstől a halálig jó barátságban maradtak.

1828. évi márczius 7-én rettenetes csapás sujtotta a Kerkapoly-családot. A jó férj és jó apa meghalt hirtelen. Harmincznégy éves, erős, fiatal, tele élettel s hosszu életre szóló tervekkel. Meghalt hirtelen.

Az anyakönyv megjegyzi a halál napját. A halott nevét igy iktatja be: Nemes Kerkapoly János, házas férfiu, 34 esztendős. Temetése diszes volt, ősi szokásnak megfelelő. Az anyakönyv azt is megjegyzi, hogy a temetés kettős egyházi tanitással és bucsuztatóval történt. Tehát két pap végezte a szertartást s a templomban is, a temetőben is hangzott a halotti szent beszéd. S a tanitó is áhitatos szónoklattal, ékes versekben bucsuztatta el az elhunytat szerető nejétől, árva -186- gyermekeitől, fényes rokonságától, a jó keresztszülőktől, a szent eklézsiától s a nemes szent-gáli köztársaságtól.

Hihetetlen haláleset. Vajjon, mi lehetett ennek oka?

Az anyakönyv erre is meg akar felelni. Azt mondja, a halál oka »ki nem üthetett patécs« volt.

Lehet. A patécs gonosz betegség. De inkább gyerekek betegsége szokott lenni. Hogy az öreg Bakony közepén erős, hatalmas, fiatal férfit ragadjon el a patécs: ez bizony ritka eset.

De hát most már, hetvennyolcz év mulva, ki vitatkoznék az anyakönyvvel? Mindenki meghalt már, a kinek egykor forró könyei hullottak a halott fölött. És senki se él már azok közül, a kik akkor érett elmével tudhatták meg az igazságot.

Hát a sirkő, a sirirat mit mond?

Azt mondják, sok a hazugság a nagy világban. Igaz ez. De sehol sincs annyi hazugság, mint a királyok és papok szavában, a szerelmi vallomásokban, a lakomák felköszöntőin s a siriratokban. Mit keresünk hát a sirkövön?

De én fölkerestem Kerkapoly János sirját. Ott van Szent-Gálon, a régi temetőben. Buja fű boritotta, a mikor ott jártam s a sirhalom se látszik immár. A közel nyolczvan esztendő elsimitotta már. De sirkövét megtaláltam. Egyszerü kő, vörös-berényi vagy alsó-eörsi vörös kőből faragott. Azon a vidéken ez a szokás. Irás van a kövön, de az irás nagy részét már elfödte az avar. Ugy kellett a kő mellékét kapával kiásni. A kövön ez az irás: -187-

– E gyászos hant fedi nemes Kerkapoly János ur holttestét, ki élt 34 esztendőket, meghalt márczius 5-én. Anno 1828.

Egyszerü sirirat. Csak két szó van benne fölösleges. Ez a szó: »nemes« és ez a szó: »ur«. A ki a föld alatt pihen, az már nem »nemes ur«, hanem enyészet, por és hamu. De azért ne birálgassuk a bánatos özvegyet. A kőfaragó eszejárása volt az az irás, senkié se másé.

Hát a sirfelirat se tudósabb, mint az anyakönyv.

De nekem el kell mondanom a halál igaz történetét ugy, a hogy öreg Gombás Lajos szentgáli egykoru birtokostól s a halottnak keresztkomájától s ugy, a hogy Kerkapoly Tivadar barátomtól hallottam. Öreg Gombás Lajos régen meghalt, Kerkapoly Tivadar ma is él. Ura szavának. Ő ugyan akkor csak csecsemő lehetett, sőt talán csak a halál után egy évre született, de ő apjától, a hires alispántól, hallotta az esetet.

Nekem se a nagy miniszter, se jó, édes anyja nem szólt róla soha egy szót se.

Emlitettem már, hogy Kerkapoly János jövevény volt, uj birtokos volt Szent-Gálon. Felesége részbeli örökségére költözött oda s ahhoz szerzett ujabb-ujabb birtokrészeket. Eredetileg nem volt királyi vadász, de mint helybeli birtokosnak s kétség alá nem eső régi nemes embernek a királyi vadászatokban is részt kellett vennie. Még ha kedve nem lett volna is hozzá, a köztársaság ugy rendelte. Hiszen az öreg Bakonyból negyvenezer holdat ez ősi jogczimen birtak a szentgáliak. -188-

Azonban minden faluban vannak hetyke, pajzán, házsártos emberek, a kik mint régi, gyökeres helybeliek, az uj birtokosokkal mindig évődnek s ha bor van bennük, gunyolódnak, sőt hetvenkednek is. Akadt ilyen Szent-Gálon is. A szóbeli hagyomány azt mondja: Bóday Imre volt a neve. Egyébként bebizonyitani nem tudnám.

Az 1827-ik év tavaszán valami nagy köztársasági áldomás volt Szent-Gálon. Ott volt Kerkapoly is, Bóday is. Bóday elkezdett az áldomáson Kerkapoly rovására elméskedni, hetvenkedni.

Kerkapoly komoly, békés, nyugodt vérü, kevés szavu ember volt, békén türte a gunyolódást. De utóbb mégis azt mondta neki:

– Ne öblögesd a szádat, atyámfia, mert itt hagylak!

Nem használt az intés, a kissé boros Bóday tovább izetlenkedett. Kerkapoly szó nélkül fölkelt helyéből s más társaságba keveredett.

Bóday utána ment s tovább folytatta gunyolódását. Kerkapoly megint szó nélkül tért ki előle s az áldomásozók közt másutt telepedett le.

Bóday oda is utána ment.

Kerkapoly most már elvesztette türelmét s fenyegető, komoly hangon azt mondta neki:

– Ha el nem állsz rólam, Bóday, baraczkot kapsz a fejedre, megemlegeted holtig!

Bóday odaugrott az arczába s azt kiáltotta:

– Szeretném látni!

S egyuttal hüvelykujjához szoritott középsőujjával megpöczkölte Kerkapoly fülét. -189-

Kerkapoly erre nem szólt, hanem öklével nagyot ütött Bóday feje tetejére.

Ökle vasból volt, Bóday összeesett, ugy vitték haza, néhány nap mulva meg is halt. Halálát az ökölütés okozta.

Az áldomásozók mind Kerkapolynak adtak igazat. Már azon is bámultak, hogy akkora türelme volt, ők már nem tudtak volna annyi ideig békességes türelemmel lenni.

De hát bekövetkezett a halál. Az emberek azt mondták, kivált, a kik ott se voltak az áldomáson és saját szemükkel nem láthatták az esetet, hogy Kerkapoly János az áldomáson bor közben dulakodott s egy nemes embert agyonütött.

Ez már nehéz sor.

A haláleset után értesült az esetről a központi főszolgabiró is s megjelentette a vármegyének. A vármegye elkezdte vizsgálgatni az ügyet, a Bóday-rokonság nagy zajt ütött, a rokonság nagy volt, a szentgáli nemesek szavazata tisztujitásnál döntő, halált okozni mégis csak nagy és sulyos dolog: ugy alakult a közvélemény, hogy Kerkapoly elhárithatatlanul itéletet kap. A Kerkapoly-rokonság Zalavármegyében volt nagy s nem Veszprémvármegyében.

Pedig hát emberi dolog történt. A szentgáli vének, előljárók és tiszti emberek sajnálták az esetet ugyan, de el nem kárhoztatták Kerkapolyt. A köztársaság nem is itélte volna el. Végre is nemes emberrel, királyi vadászszal, erős fiatal férfival paczkázni nem -190- lehet. Lám, Kerkapoly Jézus Krisztus türelmével háromszor szó nélkül kitért a duhajkodás elől. Kitért volna ő végül is, de az Isten elvette Bóday eszét. Nem maradt meg a szóbeli sértegetésénél, még középső ujjával meg is pöczkölte Kerkapoly fülét.

Ezt már nemes ember el nem türheti. Száz élete volna, valamennyit halál fenyegetné, akkor se türheti. Ha eltürné, sőt ha biróhoz menne is panaszra s nem maga és nem nyomban szerezne magának elégtételt: örökre vége a becsületnek. Halálos holtig meg nem menekednék a gyalázattól. De még gyermekei se menekednének meg.

Hát a vallás? Hát a jó erkölcs? Hát a tizparancsolat? Hát Jézus tanitása? A ki téged kővel dob meg: kenyérrel dobd vissza.

Hejh-hajh! Mind szép és bölcs dolog ez! Csakhogy a nemes ember nem Jézus Krisztus. Nem is tudna azzá lenni. De ha tudna, se akarna. El nem türné azt szó nélkül a nemes ember, hogy a zsidók szép kényelmesen felhúzzák a keresztfára. Legalább egynek-kettőnek előbb kirugná a fogát. Adta zsidaja! Még hangosan el is keritené az ántiját.

De hát mégis csak olyan fordulatot vett a dolog, hogy Kerkapoly itéletet kap. Pedig mikor Bóday Imre meghalt, még akkor nem is tudták biztosan az emberek, miben halt meg. Az anyakönyvben csak annyit jegyeztek meg, hogy meghalt 35 éves korában »hirtelen«.

Hanem hát a mindenféle borbélyok és felcserek -191- addig irgették-forgatták Bóday koponyáját, mig észre nem vették, hogy az bizony kegyetlenül be van törve. Kerkapoly pedig egyenesen megmondta, hogy arra a koponyára ama bizonyos áldomáson ököllel ütött egyet.

Komoly ember nem könnyelmü a balsorsban, nem is hirtelenkedő, nem is hanyag. Kerkapoly minden tisztes és minden szükséges lépést megtett, hogy a fenyegető itéletet magáról elháritsa. Vallott ügyvédet is.

Közelgett az ügynek törvényszéki tárgyalása. Fölkereste testvérbátyját, a későbbi hires alispánt Kővágó-Eörsön. Akkor ugyan még nem volt alispán, hanem a szigligeti uradalom fiskusa, de már akkor is tekintélyes ember. Megkérte, járjon el ügyében s tudja meg kéz alatt, miként vélekednek a táblabiró urak az ügyről, itéletről.

Kerkapoly István kocsira ült s ellátogatott Veszprémvármegyébe. Sorba szedte a táblabirákat s mindegyikkel tanácskozott az ügy fölött.

Különösen Kocsi Horváth Sámuellel, a későbbi alispánnal és országgyülési követtel. Már akkor tekintélyes tisztviselője s táblabirája volt Veszprémvármegyének s döntő szava a Kerkapoly János elleni akczióban. Talán épen a szedria előlülője a második alispán helyett.

Ez is végigtapogatózott a táblabiró uraknál. Az eredmény nem látszott egészen kedvezőnek. Az általános vélemény az volt, hogy legalább három hónapi fogságnak kell lenni a büntetésnek. Bóday meghalt, annak halálát szó nélkül hagyni nem lehet. A Bóday-atyafiság tisztujitáson különben is sok szavazat, a táblabirák -192- közt többen vannak, a kik azt a sok szavazatot maguk ellen zudulni nem engedik.

Kerkapoly János szó nélkül, felindulás nélkül hallgatta meg az eredményt. Körülbelül tisztában volt vele előre. Érezte ugyan, hogy nem bűnös, de nyilvánvaló, hogy szerencsétlen. A közigazság a szerencsétlent is sujtja, nemcsak a bűnöst.

Hát az emberek?

Az emberek véleményében senki se keressen se igazságot, se vigasztalást. Az emberek mindig bűnt szagolnak ott, a hol szerencsétlenséget látnak. Még a legjobb, legártatlanabb lelkek is azt mondják: isten büntetése. Az igazságot pedig az emberek néha ugyan véletlenül és vaktában megtalálják, de soha sem keresik. Száz dolguk van egyéb.

Kerkapoly el-elnézte ragyogó szépségü fiatal feleségét. Itt hagyni ezt az asszonyt s elköltözni tőle örökre. Pedig elköltözik. Ezt az asszonyt meg kell attól menteni, hogy elitélt ura legyen, a kinek csonka a tekintélye, a kinek árnyék van a becsületén s a kinek szennyes kézzel is tépdeshetik jövőre jó hirnevét. Az asszony nincs még harmincz éves s el kell válni tőle örökre.

El-elnézte apró gyerekeit. Erős férfi volt, fogait összeszoritotta, de azért egy-egy öreg könnycsepp le-legördült arczán. Négy kis gyerek. A legkisebbik még ölbeli, még szopós is. A legnagyobb se idősebb kilencz évesnél. Miként hagyhatná ő itt ezeket?

Özvegyet és négy árvát!

Hogy menjenek neki ezek a világnak? A világ -193- kemény szivü. – Hogy menjenek neki ezek a hosszu életnek? Az élet viszontagsággal teljes. – A sorsnak kereke se lát, se hall. Vakon rohan előre s eltiporja sokszor az erőset is, a bölcset is. Hát a bánatos özvegyet, hát a gyönge árvákat hogy ne tiporná el, ha nincs ott az apának erős keze, a ki kiragadja előle s elháritja utjából?

Igaz ez, csakhogy ez az igazság rettenetesen fáj.

De hát másik oldala is van a dolognak. Az élet nagy, a büntetés kicsiny, az emberek feledékenyek. Nagy kötelesség az élet, azt teljesiteni kell. Csak erőtlen férfi teheti azt, hogy leveti vállairól. Az életet potom áron elvesztegetni nemes sziv nem teheti. Gyöngék és gyávák utolsó menedéke az!

Hát a becsület!

Ez a kérdés az igazi. Minden más kérdésre el lehet hallgatni vagy el lehet halasztani a feleletet: erre nem.

A becsületen folt marad, azon pedig foltnak lenni nem szabad.

A közügyek intézésében ezentul nem vehet részt. A köztisztséget kerülnie kell. Nem azért, hogy ne volna joga hozzá. Nem is azért, hogy a mit elkövetett s a miért elitélték: az becstelen volna. Olyan ember ő most is, a milyen eddig volt s olyan férfi s olyan nemes ember, mint a maga fajából akárki a világon. Hanem azért, mert ő megérni nem akarja, hogy a közélet véleményharczában s indulatcsatái közt akadjon ember, a ki kicsinyléssel vagy szemrehányólag, gunynyal vagy lenézéssel tekinthet rá. -194-

Imádott felesége megy az utczán, megy isten házába s oda járul az Ur asztala elé. Komolyan, nemesen, tisztes ruhában, szent áhitat ragyog az arczán. Kérdi az idegen ámulva: ki ez a derék asszony? Azt felelik: ez az, a kinek elitélték az urát.

Ott vannak az árva gyerekek. Fiak és leányok. Az életnek vásári zaja s ezer csatája zuhog körülöttük. Ha derék fiak és derék leányok: akad ellenségük. S lépten-nyomon hallhatják: ime, annak a fia, annak a leánya, a kit a nemes vármegye elitélt.

Nem ugy lesz. Őt nem itéli el. Első a becsület. Nem is első, hanem egyetlen értéke az életnek. Utána nem következik semmi. Ha elveszett: minden elveszett.

Kerkapoly János nem várta be az idézést, se a tárgyalást. 1828. évi márczius 5-én halva találták ágyában. Nem panaszkodott, nem vonaglott, nem átkozódott. Este gyöngéden megcsókolta jó feleségét, picziny gyermekeit, jó éjszakát kivánt nekik s lefeküdt. Reggelre meghalt.

Valami kegyetlen erős mérget vehetett be. Vöröses foltok támadtak a testén, kisebbek-nagyobbak. Az orvosok azt mondták: megfojtotta a patics, mert nem üthetett ki rajta, mivelhogy nagyon erős volt az ember.

Ez is jól van tudománynak.

Igy lett apátlan árva a nagy miniszter már négy éves korában.

Özvegye nem szivesen beszélt a dologról. Fájt neki. Szinte ki merném mondani, hogy árvái sohase tudták meg a nemes apa halálának titkát. Nem tudta meg a -195- nagy miniszter se. Unokatestvére, Kerkapoly Tivadar barátom sohase mondta neki. Hanem a mikor a rokonok eljöttek a temetésre s eljött Kerkapoly István is, az elhunytnak legidősebb bátyja és testvére s mikor a szomoru özvegygyel a családi dolgokat, a gazdaság vitelét s a gyerekek nevelésének ügyét elintézték: akkor bizony megmondta az özvegy, hogy ő jól sejtette, isten megsugta neki, hogy valami eféle nagy szomoruság lesz istenben boldogult férje ügyéből. De tudta ezt Kerkapoly István is, hiszen János öcscse az ő atyafiságos testvéri szeretetébe ajánlotta özvegyét és árváit már előbb.

A gazdaság és az árvák!

Erre nézve bizony nyugodtan halhatott meg a jó apa. Felesége ritka asszony volt. Okos, sőt éles, nagy elméjü. Gyakorlatilag is jó gazda mind a belső, mind a külső gazdaságban. Nem adta bérbe javait. Maga ügyelt föl mindenre. Lányait nemes, jó magyar asszonyoknak nevelte, szerencsével is adta férjhez. Még unokáinak nevelésében is nagy része lehetett. Mind a két leánya hasonlitott hozzá, testileg, lelkileg.

Sohase ment ujra férjhez. Pedig szép, lelkes és vagyonos urnő volt. Az 1799-ik évben született, tehát férje halálakor még nem érte el a harmincz évet. Akkor még mind a lánynak, mind az asszonynak együttes szépsége megvan egész teljességben. Körülrajozták a kérők. Hiába. Férjének emléke s gyermekeinek szeretete töltötte el szivét egészen. Szentnek tartotta ezt a kettős szeretetet, – meg nem engedte volna csonkulni se életben, se halálban. -196-

Nagy gondossággal nevelte Károly fiát, kivált mikor Gábor fia, a legkisebbik, 1831-ben meghalt.

A fiu oktatása a jó falusi szokástól semmiben se tért el. Hat éves koráig otthon az anyai háznál, azután tiz éves koráig az elemi népiskolában, végül a pápai főiskolában jó tiz esztendőn keresztül. Ennyi idő alatt épen el lehetett végezni a gimnáziumot, a humaniórákat s a jogot. Legyen a gyerekből jogtudós, hites és okleveles ember, ügyvéd, táblabiró, vármegye ura. Egyébre, többre, nagyobbra gondolni se lehet. Szegény kálvinista nemes ugy se juthat a császár udvarába, hacsak szent vallását s önnön faját el nem árulja.

Ilyen világ, ilyen gondolat volt akkor.

Kerkapoly-ivadék pedig nem lehet áruló.

Hanem lehet valami más. Nem okleveles ember, nem vármegye ura, hanem ennél mégis különb ember. De még a főispánnál, a méltóságos urnál is különb ember. Mindenesetre hatalmasabb és tekintélyesebb ember.

Vajjon ki lehet ez, mi lehet ez?

Senki más, mint a szent-gáli öregbiró, vagy a szentgáli királyi vadászbiró.

Ilyen nincs több az országban. Alispán, polgármester, városbiró akárhány van. Főispán is van vagy ötven, de szent-gáli öregbiró csak egyetlenegy. Öregbiró is van az országban ezer meg ezer, de szent-gáli csak egy. Az árvagyerek, a kis Kerkapoly Károly, hát eljuthat erre az egyetlenegy nagyon magas állásra is.

Jó feje van. Olyan feje van, hogy rektora, papja csak bámulni tudja. Többet tud a nagyobb gyerekeknél, -197- többet tud a rektornál, papnál. Ha itthon marad s valami sok bolond tudományra nem adja a fejét: bizony isten szent-gáli biró lehet belőle. Apul-anyul nemes vér, birtoka is tekintélyes, termete elég erős és elég szemrevaló, nézése bátor, szava hangos; virtus is van benne elég, néhány tyukot a szomszédoknál már agyondobált s ugy birkózik, mintha mestersége volna.

Hát miért nem lett öregbiró? Miért nem lett vadászbiró?

Története van ennek, a melyre ki kell terjeszkedni.

Jó anyja kereken kijelentette, hogy a kis Károly gyereket föladja a pápai iskolába. Az öreg pap Gaál tiszteletes úr is föladta mind a két fiát, a Petit is, az Imrét is, Gaál Petiből utóbb követ is lett és gazdag ember; – Gombásék is tanittatják a Mózes gyereket, az ő fia se lesz alábbvaló ezeknél. A nagybátyja is főbiró, az is tanittatja minden gyerekét, a bakonyi Kerkapoly-gyerek se nőhet ugy fel isten számára, mint a bakonyi bükk. Mit szólnának hozzá a zalavármegyei és somogyvármegyei atyafiak?

A szent-gáli biró okos ember volt, kitalálta a megoldás módját. De hogy a megoldás módját nyájas olvasóm világosan megérthesse, valami más kérdésre előbb ki kell terjeszkednem.

Mondtam már untig, hogy Szent-Gálon királyi vadászok laktak. De nem olyanok ám, a kiknek »jáger« a neve, vagy »kerülő«, vagy »erdész«, vagy valami »császári királyi alkalmazott«. Dicső Árpád apánk fiai és unokái tették őket királyi vadászokká s bizony ők -198- meg is maradtak olyanoknak, a milyenek jeruzsálemi Endre királyunk alatt voltak. Tatárjárás, törökjárás, németjárás nem változtatott rajtuk semmit. Semmiféle pogányellenség le nem győzte őket soha.

A szent-gáli királyi vadászok életét, történetét, természetrajzát, hagyományait másutt irom meg, másutt lelik föl olvasóim e könyvemben. De történetük kis részlete a nagy miniszter gyermekkorával függ össze, ezt hát itt kell elmesélnem.

Az évenkinti hűbér vadak tömegéből állott. A hűbért minden év karácsony ünnepére el kellett szállitani a királyi udvarba. A mig a királyi udvar Székes-Fejérvárott vagy Budavárában vagy Visegrádon volt: addig nem volt a hűbér beszolgáltatásával semmi baj, semmi nehézség. Fölrakták a kocsikra Szent-Gálon s lerakták Budán vagy Visegrádon vagy a hol a királyt megtalálták. Ebből állott a szállitás.

Azonban a mohácsi csata után nagy változás következett. Német lett a király s a király ezentul nem a mi szép országunkban lakott, hanem Bécsben lakott, ott volt az udvara Ausztria-országban, németek földén s maga az udvarbeli népség is azontul német volt, cseh volt, mindenféle idegen volt, de semmiképen magyar nem volt.

Ezzel a népséggel kellett szóba állani, hogy a hűbér a király konyhájába, a király asztalára jusson.

De hát hogy lehet e népséggel szóba állani? Szent-Gálon olyan ember nem volt, a ki németül vagy csehül tudott volna. Még ha lett volna is: az olyan -199- embert öregbirónak vagy vadászbirónak a világ minden kincséért meg nem választották volna. Az olyan ember nagyon bűnös, nagyon tökéletlen ember lett volna a királyi vadászok szemében s köztisztségre sehogy se lehetett méltó. A ki már németül vagy csehül tud: annak lelke már valamely részben német vagy cseh. Már pedig a királyi vadászoknak csak olyan ember kell, a kinek minden részében magyar a lelke. Az pedig ezer éves szent igazság, hogy az öregbirónak és a vadászbirónak ott kell lenni személy szerint a hűbér átadásakor a királyi udvarban.

Egy-két századon keresztül csak el voltak valahogy a deák szóval. Elvitték a papot is, a ki jól tudott deákul, görögül és zsidóul. Találtak olyan embert, a ki az osztrák földön is tudott deákul. A királyi udvarban éppen sokat találtak. A tiszteletes úr hát valahogy csak megtudta magyarázni mi járatban vannak.

Ez is bajjal járt. Ki prédikál, ki temet, ki esket, ki keresztel, ki vigasztalja a haldoklót addig, mig a pap vadat hord a királyi udvarba? Egyszer meg el is fogták a papot, alig tudták kiszabaditani s hazahozni. Akkor volt ez, a mikor a kálvinista papokat tömlöczbe és gályákra hurczolták s vasat tettek kezükre-lábukra. Ez bizony gondolkodóba ejtette a papokat is. A manónak legyen ahhoz kedve, hogy az ember jó szivvel adót vigyen a királynak s hálából aztán az embert elhurczolják gályarabnak. Változtatni kellett a dolgon.

Már azért is, mert mindinkább ritkult német földön az emberek száma, a kik deákul is tudnak. A német -200- pedig – istenadta fajzatja – nemhogy megfogyatkozott volna, sőt mindinkább szaporodott. A vármegyében ugyan el lehetett utazni magyar szóval, sőt még a Rábaközön is föl egész Sopron városáig, de már azon tul rettenetes tudatlanok az emberek. Ha megfeszülnek, se tudnak magyarul, hanem csak németül. Az ország határán túl éppen csak németül. A jó szent-gáli királyi vadász el nem tudta gondolni, hogy tud az a sok német egy csomóban megélni, holott az ő jó, értelmes magyar nyelvét egyik se tudja megérteni?

Segiteni kell a dolgon, még pedig egyszerüen. Be kell menni az alispán urhoz s meg kell kérni, hogy a nemes vármegye adjon tolmácsot a királyi vadászoknak, valahányszor a hűbért viszik a bécsi királyi várba.

Adott is.

Keresett valami cseh muzsikust vagy kórusnémetet, a ki onnan származott nyugat felől, a németek földéről, a ki már Veszprémben a székesegyház zenekarában megtanult magyarul s az utat ismeri Ausztriába, hisz onnan jött a jámbor.

Csak ott terem ám Szent-Gálon s előadja, hogy ő lesz majd a tolmács a királyi udvarba, ő jár majd a nemes urak, királyi vadászok élén.

Jól van. Jó szóval, jó szivvel fogadják s minthogy ma még nem evett, étellel-itallal jól is tartják. Sőt barátságosan azt is megkérdik tőle, mi az igazi mestersége? -201-

Ő ugyan kórus-muzsikus a templomban, de egyébként rézöntő.

Rézöntő!

Furcsa mesterség. Mindegy. Sokféle népe van a jó Uristennek. Hogy rézöntő is legyen a világon: arra nem gondoltak volna. De hát azért jó lesz tolmácsnak.

Hát a hitvallása ugyan miféle legyen?

Igaz keresztény katholikus, vulgo: pápista. Hogy is lehetne más a kórus-muzsikus?

Ez már nagy baj. Ezt már könnyedén venni nem lehet. Ezt a köztársasággal tudatni kell. Össze kell hivni mind az egyházi, mind a világi előljárókat s tanácskozni kell a fölött: mitevők legyünk?

Akkor bolond világot éltünk s a különböző egyházak és felekezetek hivei éppen nem voltak nagy bizodalommal egymás iránt.

Összejött a nagy tanács s érett megfontolás után azt határozta, hogy a nemes vármegye által küldött tolmácsot el nem fogadhatja. Hogy németül is tud: az még nem volna baj. Hiszen éppen azért kell tolmács. Még azt is elnéznék, hogy rézöntő és muzsikus. Az ő szerencsétlensége s nem a királyi vadászoké. De hogy pápista: ebben nagy veszedelmet látnak. Ez nem az ő felük nyája. Tisztelik, becsülik a jámbor, istenfélő római katholikus atyafiakat, de igy a dologban meg nem nyugodhatnak. Hiszen ő köztük senki se tud németül, csak a tolmács. Hátha a tolmács el találja adni a nemesi köztársaságot a németnek. Kutyavilágot élünk. Ne higyjünk, atyafiak, a németnek, akárhogyan -202- hitegetnek, kivált ha az a német nem a mi hitünkön való.

Ez lett a határozat.

Kocsira rakták a rézöntőt s visszaküldték Veszprémbe az alispánhoz. Küldjön a nemes vármegye nekik olyan tolmácsot, a ki a mi hitünkön való igazi kálvinista.

Most lett aztán fennakadás.

Kihirdették az egész vármegyében, hogy bécsi utra, a királyi vadászok számára oly igazi kálvinista embert keresnek tolmácsul, a ki a német szót meg is érti, beszéli is s meg is tudja magyarázni. A járásbeli szolgabirák tűvé tettek minden falut, minden várost, kiküldték puhatalódzni a pandúrokat is, de olyan kálvinistát, a ki németül is tudott volna, nem találtak az egész vármegyében. Se a felső vidéken, se Pápa felé, se Somlyó környékén, se Nagy-Vázsonykő körül, se a Mezőföldön. Lehet, hogy akadt volna, de a mint megtudták, hogy szolgabirák, pandúrok keresnek németül tudó kálvinistát: hejh-hajh, nagy gonosztevő lehet az, bizonyosan kerékbe törik, – de ugy eltagadta minden kálvinista, hogy életében valaha csak egyetlen német szót is hallott, mintha a tagadásra valamennyi szántszándékkal összebeszélt volna.

Noha az is bizonyosnak látszik, hogy csakugyan nem tudott németül egy se. Hiszen még ma se tud; – istennek légyen örök hála.

E kisérlet után nagy dologra határozta el magát Szent-Gál nemesi köztársasága. -203-

– Ne szoruljunk atyafiak senkire se. Még a nemes vármegyére se. Hanem tanittassunk magunk egy jófejü gyereket német szóra. Azután, ha felnő, tegyük meg jegyzőnek, segédjegyzőnek, ha éppen nem volna magának miből megélnie. Adjuk ki cserébe, azután adjuk föl Pápára, ne is legyen egyéb kötelessége, csak esztendőnként egyszer a bécsi ut.

Nos hát az öregbiró ezt a megoldást találta ki özvegy nemzetes Kerkapoly Jánosné asszonyom számára, hogy a tüzes eszü, jó fejü Károly gyereket az életpályán segithesse. Legyen a köztársaság tanitványa s majdan bécsi tolmácsa.

A jó özvegynek ugyan nem kellett a segitség. Telt a tanulásra a magáéból is. Se a maga szabadságát, se a Károly gyerek szabadságát el nem adta, de azért nem tiltakozott a terv ellen. Költeni ugyan a közpénztárt se ruhára, se könyvre, se tandijra, se lakásra és élelmezésre nem engedte, de azt mégis jó szivvel látta, ha a keresztapák egyszer-másszor befogtak s a gyereket vagy elvitték a főiskolába vagy onnan hazahozták. Azt se bánta, ha kalbászt, sonkát, szalonnát, tölteléket, süteményt küldtek neki időnként.

Letelt a négy gimnáziumi esztendő. Az öregbiró nyugodt lélekkel várta, hogy most már a fiu itthon marad s nemes embernek és királyi vadásznak készül. Azonban nagy csodálkozással csak látja ám, hogy az iskolai szünidő elteltével megint csak megy a Károly gyerek Pápára. Most már az ötödik latin osztályra.

Megszólitja a jó édes anyát. -204-

– Ugyan, ugyan, hugomasszony, a Károly gyerek megint Pápára indult.

– Már csak hadd végezze, urambátyám, az ötödik osztályt is. Eddig meg vannak vele professzorai elégedve.

– Hát a német nyelvvel mennyire van?

– Ezt már nem tudom, urambátyám, megitélni, de a napokban hallotta Samu zsidót beszélni s kinevette. Ebből gondolom, hogy valamit megértett.

– No csak iparkodjék!

Eltelt az ötödik esztendő is s a hatodikban megint csak ment a gyerek a főiskolába. Az öregbiró megcsóválta a fejét.

– Mit akar, hugomasszony, azzal a gyerekkel?

– Nagyon szeret tanulni, urambátyám, hát azt gondoltam, csak folytassa iskoláit. Ha Isten megsegiti, lehet belőle fiskális is, vármegye ura is. Lám, nagybátyja is alispán lett, követ lett.

Az öregbiró nagyon megsajnálta a jó édes anyát.

– Nem ér az a sok tudomány, hugomasszony, semmit. Akkor a Károly nem lehet a mi emberünk. Mit kezdjünk mi tudós emberrel? Én se tanultam, lássa, mégis szentgáli öregbiró lettem. Azután azt mondja hugomasszony, hogy fiskális is, alispán is, követ is lehet belőle? Hát hiszen az még lehet. De Isten engem ugy segéljen, ha annyit tanul, szentgáli biró soha se lesz belőle!

Nem is lett.

De ily módon sejtette fia jövendőjét a jó édes anya is. -205-

Hejh, ha a jó öregbiró megérte volna, a mikor a gyerekből az ország hatalmas kormányzója, a királynak és nemzetnek benső, bizalmas tanácsadója lett!

IV.

(Kerkapoly Károlyt föl kell fedezni. – Miért feledték el? – A nemzet nagyjai. – Kerkapoly és a népszerüség. – Tanárom volt. – A tudomány német mívelésének módszere. – Megfertőztetik vele a magyar míveltséget. – A nagy miniszter tanárai. – Vály Ferencz. – Bocsor István. – Tarczy Lajos. – E tanár jellemzése.)

A nagy miniszter életének négy korszakáról lehet beszélnünk.

Tanulókora az első.

Tudományos működése a második. E korba esik pápai tanársága.

Államférfiui pályája a harmadik. Ebben volt képviselő, politikai iró, államtitkár és miniszter. A kormányzó férfi nagy tervei és alkotásai e korra esnek.

Végre életének negyedik korszaka: egyetemi tanársága 1875-től haláláig, 1891-ig.

Minden korszakról mondanom kell valamit. Az elsőről és utolsóról csak keveset. Egyetemi tanárságáról hallgatóinak kell majdan megemlékezniök. Ha több ezer hallgatója közt csak egy-kettő is akadt, a kinek szelleme megközeliti az övét, akkor egyetemi tanárságáról szép hagyományok alakulnak. Tanulságosak és gyönyörnyujtók.

Sok ember előtt bizonyára feltünő, hogy én Kerkapolyban nagy minisztert, nagy történelmi egyéniséget látok. Bizonyára azt látok. De határozottan kijelentem -206- meggyőződésemet, hogy mindenki azt lát, ha igazán megismeri.

Csakhogy Kerkapolyt föl kell előbb fedezni.

Vajjon mit tud ma a közéleti tudat Kerkapolyról?

Volt egy nagy elméjü és hatalmas előadásu egyetemi tanárunk, a ki tankönyvet nem irt s a kinek tudása csak hallgatóinak töredékes jegyzeteiben maradt fönn. De még e jegyzetek se láttak egészben sajtóvilágot. Korábban miniszter volt, de népszerütlen. Keze alatt szerencsétlenül alakultak az ország pénzügyei és csaknem csődbe jutott az állam. Pedig ő maga meggazdagodott, sőt az ellenzéki pártok szentül meg voltak győződve, hogy a közvagyon igazgatásában nem is volt tisztakezü. Halála óta nem beszél róla senki. Se a sajtó, se a történetirás, se az egyéni emlékezések. A Tudós Társaság ugyan elmondta fölötte emlékbeszédét, minthogy alapszabályai igy parancsolják, de ezzel azután örökre be is zárta életét s életének emlékezetét.

Ime, ennyit tud róla a közéleti tudat. Nem az a szomoru, hogy ily keveset tud. Hanem az, hogy történeti alakját ily kicsinynek látja s kicsinységében is ily homályosnak. Mintha csak oly semmit se érő, közönséges halandó lett volna, a milyenek az állami közélet áruraktárában felhalmozvák, a honnan a minisztereket kiszedegetjük s a hova használat után megint visszarakjuk, vagy vissza se rakjuk, hanem csak az ószeresek kezére adjuk.

Nem.

Kerkapoly nem ily raktári árukészlet volt. Hogy a -207- közéleti és történelmi emlékezés mégis igy bánt vele: annak tisztán fölismerhető rettenetes oka van.

A nemzedék, melyben élünk, kicsinyes és hitvány. Nincsenek igazi nagyjai. Nem ismer egyet se, nem is tart szükségesnek egyet se s azért nem is segit kiképződni egyet se.

Vannak ugyan e nemzedéknek is nagyjai, de csak olyanok, a kiket hatalmuk, hivatali állásuk vagy bőkezüségük tett nagygyá. Ezek még türhetők. Ezek még nem viszik a társadalmat erkölcsi romlásba. Ilyenek mindig voltak s mindig lesznek. Voltak még Széchenyi, Deák, Kossuth életében is. Az eféle nagyságokat szokásból s a kényelem kedvéért én is elfogadom nagyságoknak. Olyanok, mint a bankjegy. A mig forgalomban vannak, annyit érnek, a mennyi rájuk van irva. A mint kiestek a forgalomból: semmivé válnak, sőt gyakran szemétté.

De vannak e nemzedéknek másféle nagy emberei is. Olyanok, a kiket összebeszélés, pártönzés, érdekek szövetkezése, szerencsés névvel születés, napi sajtó zengése s egyéb eféle hiábavalóság tesz nagygyá s tart meg a nagyság emelvényén. Az ilyenek különös ügyességgel kezükbe veszik a nemzet ügyeinek vezetését s valamelyik szép napon arra ébred a nemzedék s arra ébrednek ők maguk is, hogy ők a nemzet vezérei, a Széchenyik, a Deákok, a Kossuthok.

Lángelméjük nincs. Alkotóerejük nincs. Elméjük képességei köznapiak. A nemzet nagy czéljaiért való rajongó lelkesülést nem ismerik. Életük egész értékét -208- föl nem áldozzák ideálért, de minden ideált feláldoznak hiuságból s az élet jogos, de apró örömeiért. De ügyességük bámulatos. Széchenyi, Deák és Kossuth ügyessége csak paraszt együgyüség ő mellettük. Szónokok és államférfiak, bujtogatók és ámitók tudnak lenni egyidőben, egyszerre és egymásután.

Szerfölött élelmesek. Szellemük s egész életük hasonlit a fiókos szekrényhez. Szép az a szekrény, diszes, ragyogó, művészi, de fiókjai tartalmára ne legyünk kiváncsiak. Az egyik fiók kurucz kincsekkel, a másik labancz jutalmakkal van tele. Az egyiket majd szétvetik a lángoló hazafiság erős mondásai, a másikban rettentő háborgásban hemzsegnek az önzés ádáz indulatai.

De sikerük mindig van. Mindig Lafontaine kocsirudjának elején üldögélnek. A tömeg, az ártatlan és bámész tömeg pedig csak a siker csillogását látja. Csak azt becsüli, csak azt ünnepli, csak azt gondolja nagynak és dicsőnek.

Ez a nemzedék már meglehetősen idős. Több már harmincz évesnél. A mióta Deák otthagyta a közélet vivótermét: azóta tart. S a látás határának szélein még nem látom azokat a tüneteket, melyek biztosan tájékoztatnának az iránt, mikor lesz e kornak vége s e nemzedék mikor adja át helyét nemesebb, dicsőbb, nagyobb nemzedéknek. Mikor lesznek a hazának megint igazi nagyjai? Költők, tudósok, nagy alkotók, magyar nemzetnek istenadta vezérei!

Kerkapoly egyéniségének nagy méretei már ily korban, ily nemzedék előtt fejlődtek ki. Ha nem voltak -209- kikiáltók, a kik a méretekre naponkint ráterelték a tömeg figyelmét, a tömeg nem igen vette észre s a sokadalmi zürzavarban nyomban elfelejtette azokat.

Nem volt, nem lett népszerü. Pedig alkotmányos életben erre nagy szükség van.

Valamikor, még minisztersége előtt igy vélekedtem Kerkapoly népszerüségéről:

– Általában Kerkapolynak nem kenyere a népszerüség. Se a közéletben, se az irodalomban, se a politikában nem érti ama fogásokat, melyek a népszerüséget fölidézni nemcsak képesek, hanem szükségesek is. Nemcsak nem érti, de nem is törekszik érteni. Elhatározásainál, cselekvései közben sohase jut eszébe, vajjon a népszerüség esetlegei mellette vagy ellene hajlanak-e s vajjon mit szól eljárásához a világ?

Előtte nincs más világ, mint az okos ember. Nincs más érv, mint az észszerüség, nincs más nagyravágyás, mint használni, nincs más gyönyör, mint a munka.

Ha bevégezheti munkáját, melyről meg van győződve, hogy észszerü; ha látja, hogy az hasznos s ha azok, a kiket ő okos embereknek tart, elismerésüket igy, vagy amugy kifejezik: teljesen meg van elégedve s többé vissza se gondol a bevégzettekre. Igaz, hogy azok, a kiket ő okos embereknek tart, nagyon kevés számmal vannak.

A jellemnek minden anyaga megvan benne ahhoz, hogy iszonyu forradalom esetén vagy teljes békeidő alatt a kedélyek teljes nyugalma közt tehetségének s a nemzet erejének segitségével történeti nagyságra -210- emelkedjék, de hogy ez lehető-e a mi időnkben, lehető-e a mostani átmeneti korban, erre nem mernék biztosan felelni. E kor a bevégzett remek jellemeknek nem kora.

A történeti nagysághoz nem elég a bevégzett jellem. Nem elég a lángésznek ragyogó hatalma. Nem elég még az ernyedetlen munkásság sem. Mindez szükséges, de szükséges ezenkivül alkalom az alkotásra s az alkotott intézmények maradandósága. Más szóval a tökéletes siker.

Ez volt véleményem Kerkapolyról, a mikor még nem volt miniszter, de a mikor már bizonyos volt, hogy azzá lesz. Majd, ha miniszterségén végignézünk, meglátjuk: csalódtam-e, nem-e?

Bizony fel kell őt a mai nemzedék számára fedeznünk. S a jövendő számára is.

A nemzet legnagyobb, legbecsesebb kincsei közé tartozik nagy embereinek száma, jelleme, egyénisége s valódi dicsősége. Az egymásután következő nemzedékek igazi önérzetét semmi se fejleszti s nemesiti jobban, mint az igazi nagyok emlékezete. Kerkapoly igazi nagyja volt a magyarnak.

Föl kell őt fedeznünk azért is, hogy alakját szembeállitsuk a mai kor csenevész nagyságaival.

Az ügyeskedés művészetével készitett nagy emberekből előbb-utóbb kiábrándul a nemzet. Most bennük látja vezéreit, a dicsőket s ámulatában boldog. De ha majd kiábrándul? Mi lesz akkor? Mily keserü lesz a csalódás! Mily gyorsan pusztul el a nép bizodalma -211- akkor még oly férfiak mellől is, a kik azt megérdemelnék! S a kiknek arra szükségük volna.

Meg kell mutatni nemzetünknek, hogy mindig voltak igazi nagyjai, habár abban a porfelhőben, melyet a közélet harczainak förgetege fölkavart, nem látta is tisztán vagy talán félre is ismerte őket. Reménye és bizodalma és önérzete csak igy maradhat ép.

Ime, gondolataim, melyek arra birtak, hogy a nagy miniszterről irjak.

És tanárom is volt. Ugy hiszem, a tudomány szerelmét ő erősitette meg bennem. És bizalmas, benső barátom is volt. Sok napot és sok éjszakát töltöttünk együtt a hazánk kegyetlen végzete fölött való tépelődésben. Ezek is elegendő okok arra, hogy megörökitsem nevét legalább annyira, a mennyire irói képességem kis ereje kiterjed.

A tudás természetéről némileg másként vélekedem, mint általában az emberek. Én a magam tudását tartom a legjobb tudásnak a közélet férfiai részére. Megengedem, hogy a szaktudósok s a tanszék férfiai számára másféle tudás kell. Vagy legalább másféle tudás is jó. De én az én tudásomat oly módszerrel szereztem, a melyet Kerkapolynál is észrevettem. Meglehet: ezt a módszert is tőle tanultam. E módszerrel ismertetem az ő életét is.

Azt a tudást, melyről azt mondom, ez az én tudásom, én részint komolyan, részint pajzánul magyar tudásnak is szoktam nevezni. Nem azért, mert a tárgya főleg magyar dolog. Lehet az idegen dolog is, lehet -212- az a természet és a társadalmi élet tüneményeinek távoleső bizonyos összessége is. Azért nevezem magyar tudásnak, hogy megkülönböztessem a német tudástól, a tudományok mivelésének német módszerétől s különösen attól az átkozott rossz szokástól, mely a magyar elme s a magyar miveltség számára elégnek véli a német miveltségnek birálat nélkül való egyszerü, szolgai átvételét.

A tudományok mivelésének német módszerét én se szépnek, se jónak, se tökéletesnek nem tartom. A tudományok mezején az angol és amerikai módszert, gondolkozást, hogy ugy mondjam: észjárást tartom én tökéletesnek. Efféle észjárás volna a magyar is. Az angol faj szelleme szerint gondolkodom magam is. A német nemzet minden tekintetben nagy és mivelt nemzet, a tudományok mivelésével sok fia foglalkozik s kétségtelenül vannak kiváló irói, kiváló tudósai. De például Gibbont, Darwint, Ruskint, Carlylet és Tocquevillet is hiába keresnénk a németek közt. Hiába keresnénk a gondolkozás terén Deák Ferenczet is. Nincs.

Szomoru tüneményt veszek észre több mint ötven éve. Tudósaink s különösen az Akadémia és tanszék férfiai szolgai alázatossággal forditgatják csuf magyar nyelvre a német könyveket, sőt a német szellemnek az osztrákság által megfertőzött tudománybeli termékeit is. Nevük, mint szerző neve, ott csillog-villog a könyvek czimlapján. S a magyar társadalomba s a magyar közéletbe e czimen befészkelődnek mint tudósok, bölcselők, jogászok, történetirók, tanárok, akadémikusok, -213- sőt, mint képviselők s államférfiak is. Pedig minden tudásuk s tudománymivelő munkásságuk abból áll, hogy egy-két jó, vagy rossz, silány, vagy épületes német munka tartalmát minden birálat nélkül, egyéniségük és magyarságuk szellemi műhelyében való minden átdolgozás nélkül vakon és siketen elsajátitják, hitvány, sőt undoritó magyarsággal megirják, művüket a közönség és a tanuló ifjuság elé lökik, az Akadémia és hirlapok segitségével agyonmagasztalják s azzal oda állanak a nemzet elé, mint a nemzet kiváló tudósai.

Boldogtalan nemzet! Valamelyik szép reggelen csak azt veszi észre, hogy jeles tudósa sok van, de magyar tudósa egy sincs.

Mivé tette már e veszedelmes irány törvénykönyvünket s törvényeink szövegét is! A tudós akadémiának erre ügyelni nincs ideje, nincs tudása, nincs kötelességérzete, de mondjuk ki őszintén, nincs erkölcsi képessége se. Néhány magyar történetirói kisérletet, néhány természettudományi s magyar nyelvészeti buvárlatot kivéve, egész tudományosságunk nem egyéb, mint szemét, melyet a német földről Ausztrián át söpörnek át hozzánk. Hol vannak az önálló elmék bátor vállalkozásai, a magyar megfigyelések becses eredményei, a magyar tudományos nyelv tökéletességei? A jogtudománynak és alkotmányi tudománynak az ezer éves magyar államéletnél érdekesebb és gazdagabb forrása nincs a világon. Vajjon mit tud ebből csinálni egyetemünk és tudós társaságunk? Semmit. Vagy legfölebb magyar szavakkal irt ostoba -214- német munkát. Hova jutott ma már a tudományosság magyar nyelve, magyar irodalmi stilusa? Hatvan-hetven év előtt szebb, jobb, gazdagabb volt a tudomány nyelve és magyar volt. Kölcsey, Deák, Fábián, Zsoldos, Fogarassy, Zádor nyelvén melyik egyetemi tudósunk képes ma irni a jogtudomány nagy kérdéseiről?

De ne folytassuk tovább. Még maga az óriás agyu s tökéletes magyarságu Kerkapoly is megtévedt s téves uton járt jó darabig, mig végre államférfiui működése közepett észrevette azt a veszedelmes és utálatos irányt, a melyben tudományos mivelésünk vonaglik.

Elbeszélésem folyamán sokszor kell még e tárgyat érintenem.

A jó édes anyának igaza volt, mikor azt mondta a szent-gáli öregbirónak, hadd tanuljon még a fia, elég buzgósággal tanul, tanárai meg vannak vele elégedve.

Kik voltak ezek a tanárok: elmondom.

Meg kell jegyeznem, nincs olyan tanár a világon, a ki tanitványának mélyen járó nagy elmét tudna adni s tanitványa gondolkozásának különös erejét és eredetiségét meg tudná teremteni. Ezek a természet különös és ritka jelenségei. A természet oly törvényei szerint jönnek létre, a melyeket még nem ismerünk s talon soha nem ismerünk. A történet ezer tanubizonyságot nyujt arra, hogy nagy apának hitvány szülötte, nagy gondolkozónak hülye magzatja támad. De megforditva is. Jelentéktelen szülőktől az emberiség számára sok teremtő nagy szellem született.

Deáknál és Jókainál elmélkedtem már e fölött. -215- Abban állapodtam meg, sok nemzedéken át, apákról fiakra és unokákra kellett lassankint összegyülni annak az óriási szellemi erőnek, a mely elvégre Deákban és Jókaiban kipattant s emberi alakot öltött. A tüneményt másként megérteni, megmagyarázni nem tudom. Más magyarázatot el se fogadhatok.

Ez az eset Kerkapolynál is. Ép oly nagy elme, mint azok, noha elméje más természetü. És eredeti és óriási jellem ő is. Ezt születésével kellett örökölnie. Az elmének és jellemnek erejét és anyagát nem tanáraitól nyerte.

Egy tanára, később tanártársa, Vály Ferencz volt, Jókai testvérnénjének, Jókay Eszternek férje. E férfiuról bővebben irtam »A Jókay nemzetség« czimü művemben. Jellemképző hatása csodálatos volt e nemes férfiunak. Nekem is tanárom volt, hálával emlékezem rá, a mig élek. Nem volt előadása, a melyben az emberiség történelmének valamelyik nagy és dicső alakjáról meg ne emlékezett volna, nagy jellemének egyik oldalát előttünk föl ne tárta volna. S belénk lehelte.

– Ilyenek legyetek!

Jellemképző hatása, nagy hatása volt Bocsor Istvánnak. Édes és szelid, de komoly lélek s remek jellem volt ez a tanár.

Egyszerü, szegény, jobbágy sorsban levő szülők gyermeke Enyéngről, Veszprémvármegyéből. Járt külföldi egyetemeken, utazott a nyugati országokban, még a pirénei félsziget országaiban is. Eleintén a latin -216- nyelvet és irodalmat, később a világtörténelmet s Magyarország történetét tanitotta. 1837-ben iktatták be mint rendes tanárt a pápai főiskola tanszékébe. Kocsi Sebestyén Gábor tartotta az egyik beiktató beszédet. Éles elméje nagy jövő sarjadzását látta az ifju és uj tanárban. Az 1848-iki nemzetgyülésben képviselő volt szülőföldéről. A Batthyány-kormánynak volt rendületlen hive. Kezdettől fogva rettegett függetlenségi harczunk iszonyu bukásától. Mint történetiró gondosan mérlegelte a küzdő felek erőarányait s a mi erőnket gyöngébbnek találta. Nekem is tanárom volt iskolai pályám végeig. Komolysága, lassu beszéde, lassu mozgása miatt az »öreg Bocsor«-nak neveztük mi is s nevezték már Kerkapoly tanuló korában is.

Sok tudományos könyvet irt tökéletes, tiszta magyarsággal. Latin nyelvtana valósággal remek olvasmány. A mi bölcs mondása van a világ latin irodalmának hazáról, hazaszeretetről, szabadságról, hősiségről, férfierényekről, emberszeretetről s a nők tiszteletéről, mind azt rakta bele latin nyelvtanába például, olvasmányul, szólásmódul. Azokat kellett magyarból latinra s latinból magyarra forditgatni. Azokat kellett elemezni. S ő minden bölcs mondásnak s minden példabeszédnek elmondta eredetét, történetét. Egy-egy órai előadás alatt a hősi költészet tündéri birodalmában éreztük magunkat.

Hát a mikor a világtörténetet magyarázta! Hellász hőskorát s a római köztársaság nagy dolgait. Szabadelvü volt az emberiség élettörténeteinek felfogásában tökéletesen. Rotteck–Welcker-féle felfogás hive. Azzal -217- a költészettel, azzal a bájjal adta elő a történetet, a melylyel később Macaulay és Carlyle varázsolt el bennünket.

Hát a mikor a magyar nemzet habsburgi történetét adta elő, a Bethlenek és Rákócziak harczát s fajunk tenger szenvedését! Az osztrák rabiga törte nyakunkat, nem volt szabad világosan beszélni. Hányszor akadt torkán a hang! Hányszor csordult ki könnye, a mikor Szelepcsényi, Caraffa és Kollonics koráról beszélt! Ilyenkor nem tudta az előadást folytatni. Fejét csóválta, s kezével legyintett s lassu hangon csak annyit mondott:

– Sokat lehetne erről mondani, amici! Talán majd máskor!

Ilyenkor a hazafi fájdalom fojtotta el hangját.

Hányszor adott jó tanácsot, a mikor a Habsburgok uralmáról beszélt.

– Szeressék az embereket, amici, de a multat soha el ne feledjék, soha meg ne bocsássák!

Hosszu nemzedék gazdagodott szellemének kincsein s könyvei nagy számuak s ma is becsesek. De az Akadémia nem választotta meg levelező tagjának se. Mit mondjunk erre?

Mondjuk azt: nem is lehetett egyebet várni az Akadémiától.

Kegyetlen kurucz volt az öreg Bocsor. De kuruczságát nem Thökölynél és Rákóczinál s nem is Bocskaynál és Bethlennél kezdte, hanem egyenesen Szent Istvánnál.

Szent István volt az első labancz. Ő házasodott össze a némettel. Ő árasztotta el papokkal és németekkel -218- az országot. Minek nekünk annyi pap és annyi német? Ő irtotta ki tűzzel-vassal a régi ősmagyarság minden dicső emlékét. Ő változtatta meg régi alkotmányunkat s ő törekedett arra, hogy utána még királyunk is német legyen. A sok idegen ajku csavargó, koldus népségeket ő hozta a nyakunkra. Ő hirdette először, hogy csupán a magyar nemzettel nem lehet kényelmesen uralkodni. Szóval már Szent István meg volt romolva egészen, labancz volt, német volt, maig se tudtunk bolond alkotásaitól megszabadulni. Ezek az ő nézetei.

Ilyen nézetü embernek, ilyen istentől elrugaszkodott tudósnak nem lehet helye az Akadémiában. Hajh, minő förgeteg lenne abból.

De azt se hiszem ám, hogy az öreg Bocsor István elfoglalta volna valaha helyét az Akadémiában. Mit csinált volna ott az ő vad, nyers, tiszta történeti igazságaival? Nem szabad a hivatalos igazságokat efféle goromba igazságokkal pellengérre állitani.

Azt a nagy ideálizmust, a mely Kerkapoly lelkében gyökeret vert s a mely őt egész életén át vezette, bizonyára nagy részben az öreg Bocsor szelleméből meritette.

Másik nagy tanára volt Kerkapolynak Tarczy Lajos. Ez már a jelenkor embere, Széchenyi barátja. Az Akadémia rendes tagja. Nagy elme, nagy tudós, kiváló szellem ő is, de egészen más természetü.

Tarczy Lajos is megjárta a német egyetemeket. Ő volt a legelső ember Magyarországon, a ki Hegel bölcseleti felfogását a tanári székből fejtegette. Azelőtt -219- Kant filozófiája volt divatban. Annyira divatban, hogy a jó öreg, ugynevezett »vaskalapos« kálvinista papok és esperesek hallani se akartak más tudományról. Még akkor se, mikor Kerkapolyt 1847-ben tanárnak választották. Az egyházkerület közgyülése választotta ugyan, de ott ők voltak az irányadók. A bölcsészeti tanszékre választották, de egyuttal kikötötték, legalább ki akarták kötni, hogy Kerkapoly a hegeli bölcsészetet nem adhatja elő. Nevetett az ily felfogáson.

– Hogy önök engem tanárnak választanak-e vagy nem, az az önök dolga. De hogy én minő tudományt adok elő, az az én dolgom.

Jogából, szabadságából nem engedett s a jó öreg vaskalaposok kénytelenek voltak az ő tudományát elfogadni.

Tarczy Lajosról itt röviden emlékezem. Nekem is tanárom volt. Műveim valamelyik kötetében, mikor meghalt, bővebben szóltam róla. Kiváló tanár volt. A természettan tudományos magyar nyelvének ő a megalkotója. Nyelve ma is szép nyelv. Ő teremtette meg a pápai kollegiumban a Képző Társulatot, a tanuló ifjak önképző körét, a hol az ifjak költői és szépirodalmi műveiket felolvasták s megbirálták s egyuttal érdemök szerint erkölcsi jutalomban részesitették. Egykor buzgó tagja voltam magam is. Tagja volt Kerkapoly is, még pedig munkás tagja. Egy időben s együtt futotta a magyar szépirodalmi versenyt Jókaival, Petőfivel. Ragyogó kor volt az 1840-től 1848-ig. A dermesztő álomból fölébredt nemzet munkavágyának mámoros kora. Különösen meglátszott ez akkori ifjainkon. -220-

Tarczy Lajos vezette be Kerkapolyt a hegeli bölcsészet titkaiba.

Tarczy egyénisége hóditó volt. Észjárása, szellemessége, ötletei, adomái fölségesek. Mélységesen utált minden osztrákságot. Közállapotaink mezején élesen látott s messze látott. Nem a tanszék szürke embere volt. Egyuttal birtokos nemes is volt, mezei gazdálkodással is foglalkozott s jó gazda volt. Szőlővel, gyümölcsössel, szántás-vetéssel, állattenyésztéssel szivesen foglalkozott. Az a pápai kollegium egy kis tudomány-egyetem volt. Ott mindent tanultunk, ha tanulni akartunk. Volt hittani, jogi és bölcsészeti akadémiája, ha nem nevezték is annak. Előadták a mezőgazdaságtant is. Épen Tarczy Lajos volt annak egyik tanára is az én időmben. Tőle hallgattam én is az agrikulturát és pomológiát. Ki-kivezetett gazdaságának amaz ágába, a melyről épen előadásait tartotta. S szemmel látható eredményekben mutatta meg tanainak igazságát.

Határtalanul ragaszkodtunk hozzá. Két szelleme volt. Az egyik a lángoló lelkesülés magyar szelleme, a másik a józanul önző, komolyan megfontoló, hidegen számitó angol ész. Nem hiába, nem ok nélkül kedvelte őt a nagy Széchenyi. Szelleme sokban hasonlitott az övéhez. Sietett is Széchenyi őt csakhamar az Akadémia rendes tagjává választatni.

Alakja, arcza, modora is elbájolt. Igen kevéssé volt magyar alak és sehogy se angol. Ha az antropológiában van igazság: inkább franczia alak volt. Hatalmas homlok, középen barázdával kétfelé választva. Ugynevezett -221- franczia homlok. Nagy fej kis termeten. Uralkodó nagy kerek szemek örökös mosolygással. Szépen zengő érczes hang. Tanácskozásban rendesen az ő nézete győzött.

Kerkapolyval később is, mikor tanártársak voltak, a legbizalmasabb barátságban volt. Azonban minden tulajdonságát még se sajátitotta el Kerkapoly.

A bölcseletnek azt az elvét: forma dat esse rei, Tarczy a gyakorlati élet alapelvének is tartotta. Ha csinálsz, alkotsz vagy mondasz valamit: legyen az szép és jó alaku. Csak igy van teljes értéke, e nélkül esetleg semmit se ér. Ezt teszi a gyakorlati életben az a latin bölcs mondás.

A magyar nyelvet különösen alkalmasnak tartotta arra, hogy segitségével minden gondolatot gyönyörü alakba önthessünk. Százszor magyarázta, százszor biztatott rá bennünket. Egész órán fejtegette egyik példaként, mit jelent ez a szó magyarban: »világ« s mit jelent a »világtalan«. A földkerekség összes népeinek lelke – ugymond – nem volt képes ily fogalmakat ily alakba önteni; csak a magyar lélek volt képes.

Kerkapoly feszült figyelemmel hallgatta az ily tanitásokat. Meg is maradtak benne mindvégig. De azért ő nem lett jó iró, irásmódja nem volt szép s legkevésbbé vonzó.

Ez azonban már más kérdés. Erre még majd visszatérek.

De a gyakorlati angol felfogást, szinte ki merem mondani, Kerkapoly csaknem egészen Tarczytól sajátitotta el. -222-

Csak egy példát hozok fel Tarczy eszejárásának s módszerének megvilágitására.

Azt mondja:

– Van a természet világában vizesés s van az embervilágban divatkórság. A vizesés se ér magában semmit, a divatkórság se. Az okos gazda malmot épit a vizesésre s megél belőle tisztességesen, az okos szabó pedig időnként megváltoztatja a ruhának a szinét és szabását s gazdaggá lesz belőle.

Ime, Tarczy előadási modora.

Magyar tudása volt neki is.

Minden tudománynak minden igazságát megmérte előbb saját lelkének, saját figyelésének, saját gondolkozásának katonamértékén, azután odaállitotta a magyar viszonyok, a magyar föld és a magyar lélek élettünetei közé s ha akkor is igazságnak találta: nyugodt lélekkel, de lelkesülten hirdette az ifjak előtt.

Hogy Hegel kategóriái s a német tudomány definitioi és terminologiái mit mondanak: ezzel azután nem törődött.

Tökéletesen ilyenek voltak Kerkapoly politikai és nemzetgazdasági előadásai a budapesti egyetemen. Ha tanár lettem volna: én is igy törekedtem volna hallgatóim tudnivágyát fokozni s tudását növelni. Tarczy volt a mester, Kerkapoly a tanitvány. A tanitvány utóbb nagyon fölülmulta mesterét. Nem ritka eset. -223-

V.

(Zádor György: Deák és Vörösmarty barátja. – Csodálatos itélete. – Nagy jogtudós. – A magyar jog átalakitása. – Deák aggodalmai. – Kerkapoly a tanuló ifjuság ideálja.)

Volt a pápai kollégiumnak, különösen a jogakadémiának egy rendkivüli embere, még egy nagy tanára. Ez Zádor György, régebbi nevén: Stettner-Zádor György; fiatal korában irói nevén: Fenyéri. Kerkapoly is Pápán végezte a jogi tanulmányokat, mint én. Hogy Zádort hallgatta: biztosan tudom. De azt már nem tudom, hogy rendszeresen hallgatta-e s hány évig. Kerkapoly 1844-ben végezte a pápai iskolákat, ekkor már Zádor onnan elköltözött.

Ki volt hát ez a Zádor?

Én bizony nem tudom: Zádor György élete s irodalmi és birói működésének története meg van-e irva már rendszeresen? De azt sejtem, hogy a nagyközönség nem sokat tud róla, vagy már el is felejtette egészen. Már e miatt is föl kell róla jegyeznem egyet s mást. Ő is bakonyi származás s ő is Kerkapoly egyik tanára volt. Régen meghalt. Ugy rémlik előttem, még a mult század hatvanas éveinek végén, vagy hetvenes éveinek elején.

Jellemzését mindjárt az öregén kezdem. Zádor benső bizalmas barátja volt Deáknak is, Vörösmartynak is. Mint alig végzett ifjak szőtték a barátságot 1822 körül. A legnemesebb, leggyöngédebb barátság, a mi csak halandók közt lehet. S mind a háromnak haláláig -224- tartott köztük ez a fenséges viszony. Legelőször hunyta örök álomra szemét a nagy költő, azután Zádor. Deák azután az ő nagy szivének melegét két elhunyt hű barátjának gyermekeire is árasztotta. Ugy rémlik előttem, mintha Zádor hozta volna Vörösmartyt is Deák barátságába.

Deák és Vörösmarty benső barátja a halálig! A ki ez lehetett: az már nem volt kis ember.

Bizony Zádor nem volt kis ember.

Irodalmi alkotásairól nem szólok. Hetven-nyolczvan esztendő előtt láttak azok napvilágot. Irodalmunk történetének régi középkorához tartoznak.

Az emberről, a tudósról s a tanárról akarok csak emlékezni vármegyém hagyományai után. Én személyesen már csak agg korában ismertem. Ő már nem volt otthon, a mikor én a vármegye tisztét tartottam. De fiát s nemzetségének több tagját jól ismertem.

Pápai kollégiumi tanár lett, mert nem tetszett neki az ügyvédkedés, az irodalomból pedig 1830 körül megélni nem lehetett. A magyar magánjogot és közjogot adta elő. A magánjog akkor nehéz tudomány volt, nem olyan patvaristáknak és albiráknak való mulatság és elmejáték, mint most. Akkor még fennállott az adományi rendszer és az ősiség, a földesuri hatóság és a jobbágyvilág, a jogok, előjogok, szabadalmak, vármegyei, városi és nemesi jogkülönlegességek rettenetes nagy rendszere. A magánjog és a közjog egymásba kapaszkodott s egyik a másikat egészen áthatotta. Még a büntető és polgári jog között se volt akkora válaszfal, mint most. -225-

Zádor előadásairól csodákat meséltek. Azt mondták, a tizparancsolat, a hogy a táblára van vésve, nem oly rövid, és világos, nem oly mély és szabatos, mint az ő jogi tudása.

Éles elméjü, egykori barátomtól, Vermes Illéstől hallottam, hogy attól fogva, a mint vele a pápai nemzeti kaszinóban megismerkedtek, abban a kaszinóban nem volt többé jogi, politikai, tudományos vagy közéleti kérdésekben vita. Ha támadt, csak fölszólalt valaki:

– Kérdezzük meg Zádort!

Megkérdezték. Felelt. El volt döntve feleletével minden vita. Meghajolt előtte föltétlenül mindenki.

Az 1832-iki országgyülés fölállitotta a választott osztoztató biróságot. Voltak testvérek, voltak örökösök, a kik soha se tudtak megosztozni. Iróra, biróra, prókátorra bizták ügyüket, ügyüknek aztán soha se lett vége. Elpusztultak, elszegényedtek, meghaltak, föl is támadtak, de ügyüknek még se lett vége. Unokáik még ma is osztozkodnak, biráskodnak, pörlekednek, ha még meg nem haltak.

Hát az ilyenek számára találta ki az országgyülés a választott biróságot. Válasszák az örökösök maguk a birót. Az a biró döntsön egy nap alatt. Az ő döntésében azután nyugodjanak meg.

Nos hát ez időtől kezdve minden lehetetlen, minden képtelen, veszett örökösödési ügyben Zádort választották birósági elnökül. A mikor már karddal, puskával, vasvillával mentek az osztozkodók egymásnak s -226- keserves halál fenyegetett mindenkit, szerencsére valaki oda kiáltott:

– Héjh, atyafiak, meghallgattátok-e már Zádort?

Az emberek a legnagyobb dühben összenéztek.

– Nini! Azt bizony nem cselekedtük!

Nyomban eldobták a fejszéket, vasvillákat s mentek be Pápára.

Ilyen tekintélye volt. Ennyire biztak igazságában, itéletében s jogi tudásában.

A magyar jogot Kövy Sándor jogi munkája alapján adta elő. Ez a Kövy sárospataki jogtanár volt a mult század elején. Latin nyelven irta nagy munkáját s magam is egykor e nyelven olvasgattam. Nagy kár, hogy nem magyarul irta, de az ő idejében még a latin nyelv volt a divat. Szentül hiszem, hogy a magyar jog tudományos magyar nyelvét nagy tökéletességre birta volna. Ezt a nyelvet később Fábián, Zsoldos és Zádor alapitotta meg. Mind a három vármegyém szülöttje. A jogtudomány mai magyar nyelve sokkal bővebb, de rossz és ocsmány. Ama három alapitó nyelvét Kölcsey, Deák, Szalay László és Szemere Bertalan hatalmas segitsége se tudta megmenteni s a maga nemes egyszerü mivoltában fejleszteni. A Bach- és Schmerling-kor biróságai, az ezer meg ezer ügyvéd németeskedő hebehurgyasága s a pesti egyetem tanárai pusztitották el a szép jogi magyar nyelvet.

Én Kövyt és Zádort tartom eddigelé a két legnagyobb magyar jogtudósnak.

Deákot ne számitsuk közéjük. Ő fölötte áll mindenkinek, -227- de csak a közjogban és büntetőjogban nincs, a kit hozzá lehetne hasonlitani. Az adományi rendszert és magán polgári jogot kevésbbé volt alkalma mivelni.

Zádort a maga egyszerü, szerény pápai tanárságában az ország alig ismerhette meg eléggé. Csak Veszprém-, Győr- és Vasvármegyék ismerték igazán. Vas még azért is, mert bár nemzetsége eredetileg veszprémvármegyei, maga Zádor Vasban született Dukán. A nemzetség korábbi neve – mint emlitettem már – Stettner és Stettner-Zádor.

Azonban jól ismerte őt Deák már ifjukora óta. S nem csinált titkot belőle, hogy az ország legelső jogtudósának s legnagyobb itélőtehetségü emberének tartotta. A mult század negyvenes évei óta azért Deák figyelme és barátsága intézte Zádor köztiszti pályafutását.

Az 1840-iki országgyülés megalkotta a váltótörvényt s a kereskedelmi, csődügyi, fuvarozási, szállitási törvényeket. A nemzet nagyon félt különösen a váltótörvénytől s kivált a váltóvégrehajtási törvénytől. Azt hitték, hogy ezek ellen a nemes ember röstsége s az ősiség intézménye nem tudja megvédelmezni az ősi vagyont. Deák azt mondta:

– Bizzuk a törvényt lehetőleg tökéletes birákra.

Első sorban kiszemelte Zádort s rábeszélte, hagyja el a pápai kollégiumot, jöjjön Pestre s vegye át alkalmas állásban, mint biró a váltó és kereskedelmi igazságszolgáltatás gyakorlati vezetését.

Igy lett. Deák nagy tekintélye a nádorispánnál Zádor -228- utjából minden akadályt elháritott s igy ő csakhamar birói tisztének élhetett. Ez időtájban irt tudományos munkát is a váltó és kereskedelmi jogról.

A függetlenségi harcz lezajlása után rettenetes változás állt be Magyarország jogéletében. Nem az államiság s nem az alkotmány elpusztulását értem, hanem a magánjog rendszerének, a századok óta életben volt rendszernek egyszerre való gyökeres megsemmisülését. A nemzet szeme államiságán s alkotmányán függött, agya csak az ezek körüli veszteségekre gondolt s a sulyos szenvedések közepett alig jutott eszébe, vajjon mi történik, mi történjék jogéletével?

Az ősiség megszünt. Uj rendszeres törvény nem volt se az öröklésről, se a birtokjogokról. Miként történjék hát az átmenet? Mi legyen az uj jog? Miként bonyolódjanak le a függőben levő ügyek, a régi öröklések, a félben maradt osztályok, a zálogos birtokjogok, a fiági és nőági igények, az öröklött és szerzett vagyonok közti különbségek? Néhány ezer gyökeres ősi magyar család jóléte és fennállása volt kérdésben.

Megszünt az urbéri viszony is s vele együtt az urijog és a vármegye hatósága. Ezzel ezer sulyos kérdés várt azonnal való becsületes megoldást. Vajjon a volt földesúr kapjon-e elvesztett birtokáért s elvesztett haszonvételeiért kárpótlást? Mennyit és mi alapon? Vajjon miből álljon a jobbágytelek? Mik legyenek járulékai? Miként különitsék el a közösből azt, a mi a földesurat illeti attól, a mi a volt jobbágyot illetheti? Mi tekinthető urasági birtoknak és haszonvételnek s mi tekinthető -229- volt urbéresnek? Mi történjék a kurialistákkal, takszalistákkal, kolonistákkal és czenzualistákkal? Milliók anyagi jólétét s becsületes megélhetését veszélyeztette volna minden fonák intézkedés.

A nemzetnek nem volt törvényhozása, a mely intézkedjék.

A nemzet bölcsei és vezérei eltüntek. Ki a csatatéreken aluszsza örök álmát, ki a bitón végezte életét. Ki börtönben, ki bujdosásban.

Volt néhány itthon is. Deák maga itthon volt s képes lett volna minden kérdést megoldani. De ő a Bach-rendszer férfiaival nem érintkezhetett. A nemzet hóhéraival szóba nem állhatott. Az ő bölcsesége hát a föld alá lett ásva.

Érezte a helyzet iszonyatos voltát a durva önkényuralom is.

Ausztriának nem voltak alkalmas jogtudósai se az elmélet, se a gyakorlat mezején. Olyan jogállapot, mint a miénk, nem volt már a világon, de a világ jogtudósai a magyar dolgoknak soha se szenteltek figyelmet. A nagy német tudomány ma is jobban ismeri a Róka-szigeteket, mint Magyarországot. Csak Magyarországnak lehettek ily feladatra jogtudósai.

A bécsi kormány nagyra határozta el magát. Megkérte Deák Ferenczet a lehető legméltóságosabb módon, hogy ne vonja meg kötelességét a jogi dolgok intézésétől s adjon tanácsot a kormánynak. Hiszen alkotmány és állami lét még visszaszerezhető valamikor, de a magyar faj életkérdése mindenek fölött való. -230-

Rettentő gyötrelmet idézett Deák lelkében ez a hozzá intézett kérés. Hű barátjának, Vörösmartynak, minden keserüségét átérezte.

S nem kell-e elfogynunk, nem kell-e elsorvadnunk, ha az állami lét elveszett, alkotmány romba dőlt, minden szabadság elenyészett s most már a magyarnak mindennapi kenyere és birtokjoga is bizonytalanná válik?

Megvan Deák felelete a hozzá intézett kérelemre. Ő az osztrák önkény embereinek még tanácsot se ad. Velük nem érintkezik semmikép.

De még se hagyta el az ügyet. Hiszen a nemzet ügye volt az.

Fölkereste Zádort s rábeszélte, vállaljon birói tisztet, vállaljon a legmagasabb birói helyen Bécsben s a magyar jogviszonyok rendezését ő vegye a kezébe.

Igy került Zádor a legfőbb semmitőszékhez Bécsbe. Igy készitette az ősiségi rendeletet, a melyben nagy bölcseséggel választotta el egymástól azokat a jogokat, a melyekre fajunknak nincs már szüksége s azért a mult emlékeinek adandók át és azokat a jogokat, a melyek fenmaradásunk s jövendő jólétünk érdekében szükségesek.

Az 1848-iki pozsonyi országgyülés ősiségi törvényének igy lett ő voltaképen igazi végrehajtója.

Igy lett ő óriási tényező abban is, hogy az urbéri birtokviszonyok rendezése s a volt földesurak kárpótlása miként intéztessék. -231-

Igy lett nagy befolyása arra is Zsoldos Ignáczczal együtt, hogy az osztrák általános polgári törvénykönyv magyar nyelve milyen legyen.

Minő furcsa és szomoru dolog az! Negyven év óta magyar nemzeti kormányunk van s többnyire magyar egyetemi tanárok, birák s ügyvédek a törvényalkotók. S az utolsó huszonöt év minden igazságügyi kodifikáló munkálata a magyar nyelv és irásmód dolgában minő hitvány dadogás Zádor művei mellett, melyeket pedig az osztrák önkényuralom alatt emeltek jogi intézményekké!

Birói tekintélye föltétlen volt Bécsben is. Minden itéletmondása döntvény lett és jogi alapelv. A magyar becsületet jogi és birói téren ő alapitotta meg Bécsben.

Egyik osztrák igazságügyminiszter találkozott egykor Deákkal s beszélgetés közben azt mondta neki:

– Önök magyarok nem is tudják, mekkora kincseik vannak! Bécsben valami Zádor György nevü magyar ember jogi tudása s alapos és nyugodt bölcsesége előtt mindenki meghajlik. Európában nincs talán ily nagy gyakorlati jogtudós egy se.

Deák csak hallgatta az ostoba osztrák minisztert. Hiszen az ő barátja volt Zádor már ifjukora óta. Ő vette maga mellé tanácsosának 1848-ban, mikor igazságügyminiszter volt. Ő beszélte rá arra is, hogy Bécsbe menjen. De azért az osztrák miniszternek mégis csak annyit mondott:

– Tudjuk mi, hogy vannak jeles embereink, de hát ki ismerhetné valamennyit? -232-

Nos hát ez a Zádor György volt Kerkapolynak, a nagy miniszternek a magyar jogból egyik tanára a pápai kollégiumban. Kerkapoly lelke a világosan gondolkozás képességét megnyerhette volna talán nála nélkül is, de hogy ily tanár hatása a lelki erők kifejtésére s megizmosodására erős figyelésü ifjunál mily nagy: biztosan meghatározni, mértékkel megmérni ugyan nem lehet, de bizonyos, hogy igen nagy.

Kerkapoly, a mint a jogot, a kollegiumi tanfolyamot elvégezte, Zalavármegyébe ment joggyakorlatra: patvaristának, jurátusnak. Odavaló volt édes anyja is. Ott volt hires nagybátyja, az első alispán s általában a Kerkapoly nemzetség ott volt elterjedve. Minden látszat szerint ott alapithatta meg jövendőjét legbiztosabban.

Nagybátyja elvitte őt Deák Ferenczhez is s beajánlotta az ő kegyességébe. Valóban Deák magához is vette, ugy rémlik előttem, ugy hallottam, valami fél évre. Kerkapolynak itt nem sok dolga volt. Deák se ügyvéd nem volt, se rendszeres tisztviselő. Csak táblabirája volt vármegyéjének s egy csomó megyei bizottmány elnöke. Tanulni azért lehetett nála az ügyek irataiból is. Természetesen Deák társalgása volt az okulásra a leggazdagabb alkalom. A kehidai kastély soha se volt vendég nélkül. A vendégek közt mindennapiak voltak a vármegyei tekintélyek, de gyakoriak az országos hirü férfiak is.

Kerkapoly legnagyobb munkája Kehidán abból állt, hogy Deák könyvtárát rendezte.

Az ügyvédi oklevél megszerzésével nem késlekedett. -233- A lehetőség szoros határidejéből egyetlen hónapot se mulasztott el. 1846-ban már letette az ügyvédi vizsgát s igy huszonkét éves korában már megkezdhette az ügyvédkedés tisztes kenyérkeresetének szorgalmas munkáját.

De nem kezdte meg. Az ügyvédkedéshez semmi különös vonzalmat nem érzett. Még azt se határozta el véglegesen, hol fog megtelepedni. A család tagjai sehogy se tanácsolták, hogy Veszprémvármegyében üsse föl sátorát. Ott lesz ugyan örökölt szent-gáli kis birtoka, de csakugyan kis birtok, támasztéknak kevés. E helyett Zalavármegyét tanácsolták. Ott van gyökere a nemzetségnek, ott van nagybátyja, a hirneves követ és alispán. Ott kell megtelepednie vagy Zala-Egerszegen, a vármegye kormányzó székhelyén, vagy Sümegen, vagy legalább is Kővágó-Eörsön, a járás központján.

Hát a házasság?

A fiatal ügyvéd erős, szép legény volt. Középtermet, gyönyörü fehér arczbőr, buján nőtt haj, szemöldök, bajusz és szakál, egyenesen tartott fej, határtalanul okos és bátor tekintettel. Szemeiben nagy mélység. Jól fejlődött vállak és izmok. Eszejárása mély, pattogó és vidám. Lépése, mozgása kemény katonás mozgás.

Olyan ifju, a kin megakadhat minden leány szeme. A kiről okos emberek is komolyan mondják: nagyreményü.

Sikerültebb ifju kevés van a világon, mint ő volt. Én már csak tanársága alatt harmincz év körüli életkorában ismerkedtem meg vele, ezelőtt ötvenhárom -234- évvel. Jól emlékszem. Tanáraink közt kerestük az ember mintaképét, a görög kor remek világának képzeletizgató nagy alakjait, Miltiadeszt és Alkibiadeszt, Perikleszt és Demosztheneszt. Mindig Kerkapolyn akadt meg a szemünk. Ilyenek legyünk! Ilyennek kell lenni minden ifjunak, minden magyarnak.

A gyermekifju lelkét, ha az a lélek jól termett, erős és egészséges, már korán dagasztja a nemes nagyravágyás. Vágya, ábrándja nem az, hogy irnok, tanitó, pap, hivatalnok lehessen valamikor s meglegyen a mindennapi kenyere s a közönséges ember tisztessége, holtig való nyugodt élete. Ez az apák vágya s nem a serdülő ifjaké.

A serdülő ifju, legalább ábrándjaiban el akar jutni odáig, a hova a nemzettörténelem, vagy a világtörténet ragyogó alakjai eljutottak. Ha katona lesz: Hunyadi Jánosig vagy Zrinyi Miklósig meg nem áll. Ha költő: tulszárnyalja Jókait, Vörösmartyt, Petőfit. Bölcsebb lenni Deáknál, lángolóbb Kossuthnál: ilyen magasságban röpködnek a serdülő ifju vágyai, sejtelmei, képzelődései.

Nézzétek csak meg Petőfinek Pápán készült s az Ideálhoz czimzett költeményét. Ez a költemény vázolja tökéletesen az egészséges lelkü, nagyratörő serdülő ifju ábrándjait s szertelenül csapongó alaktalan vágyait.

De bármire törekedjék az ifju, bármily nagy és ragyogó pályát lásson maga előtt, ábrándjainak első pihenője, első állomása mégis tanára mellett van. Első magas ábrándja abból áll: vajha egykor én is oly -235- derék, oly nagy, oly nemes s az eszmék világában oly hatalmas lehetnék, mint szeretett tanárom!

Ily mintája lett Kerkapoly a tanuló ifjuságnak. Félelem és tisztelet környezte, de rajongás is. Tantárgyai nehezek voltak és idegenszerüek, a hegeli német bölcselet legtartalmatlanabb elmélkedései, legmagasabb általánosságai, de azért egyénisége, szava, fejtegetése, mindenség fölött uralkodó határozottsága mindenkit elragadott.

Ily tanár mindig kevés van a világon.

A legmagasabb tanintézetek tanuló ifjusága ma már biráló szemmel s biráló észszel kiséri tanárait s jaj annak az intézetnek, a hol az ifjuságnak alkalma van arra, hogy egyik-másik tanárát kinevesse, vagy kicsinyelje, vagy tán ki is gunyolja.

A tanár például furcsán öltözködik, vagy öltözködésében mulatságos hanyagság van. Vagy például az önálló és határozott gondolkodó szerepét ölti föl nagy komolysággal a hallgatók előtt, de ezek nyomban észreveszik, hogy a mint könyvének vagy kéziratának olvasását eltéveszti: azonnal belesül tudományába is s kénytelen az előadást félbenhagyni. Vagy például tudományát oly felszinesen, oly köznapi nyelven s oly szárazon adja elő, hogy a hallgató minden elszántsága daczára is, azonnal elálmosodik. Vagy a mi a leggyakoribb: a tanár gondolkodásában például nincs semmi önállóság, semmi eredetiség, semmi egyéniség!

Sok eset van ilyen.

Az ilyen tanár kezéből silány nemzedék jön ki. Az -236- ilyen tanárt nem volna szabad tanárrá tenni. A melyik tanár a tanulónak nem tud ideáljává lenni, a kiért az ifjuság rajongjon, a kihez ragaszkodjék s hasonló nagygyá lenni vágyakozzék, sőt a melyik tanárt bármi ok miatt az ifju kicsinyelni kénytelen: annak a tanárnak rendszerint a tudománya se ér semmit s tanitása még kevesebbet.

VI.

(Kerkapoly első betegsége. – Tanárrá lesz. – A bölcsészetet választja. – Pápai háza és életmódja. – A rágalom. – Első előadásai. – A magyar ész. – A hégeli bölcsészet. – A magyar ifju a német egyetemen.)

Azonban elmém előre ugrált. Kerkapoly tanárságáig még nem jutottunk el. De alakját le akartam irni fiatal korától.

Ez az alak később jelentékenyen változott.

Ugy emlékszem, 1858 körül valami hosszantartó sulyos belső betegségbe esett, a mely bőrbajjal is járt. Sokáig szüneteltek előadásai s hosszabb időt kellett külföldi vizgyógyintézetben is töltenie. Mikor fölgyógyult s ismét közibénk jött: alig ismertünk rá.

Legalább másfél évtizeddel öregebbnek látszott. S arczának ragyogó fehér szinét s bámulatos üdeségét a betegség egészen megváltoztatta. Nem volt többé fehér és ragyogó, hanem igen apró, himlőhelyszerü és alaku, kissé szürkés foltokkal tele. Ettől kezdve, bár igen lassan, szürkülni is kezdett s arczának egészen az az alakja lett, a minőnek miniszter és egyetemi tanár korában a halála előtti utolsó néhány évig ismertük. -237-

Még egy sulyos, sőt életveszélyeztető betegségen esett át az 1868-ik év végén s a következő év elején. E kettőn kivül egész életén át nem volt egészségi baja. Csak az utolsó, mely aztán sirba vitte. Ezekre talán még később visszatérek.

Az ügyvédséget alig is kezdhette volna már meg, a mikor a kálvinisták túl a dunai egyházkerülete arra gondolt, hogy pápai főiskolájába – bölcsészeti tanszékre tanárnak választja.

Tarczy Lajos ajánlotta. Ő volt először abban a véleményben, hogy e tanszékre alkalmasabb tudóst nem lehet találni. Meg is kérdezte Kerkapolyt: volna-e hozzá kedve, hajlandósága.

– Megkisérelhetjük. A tanárságot mindig el lehet hagynom, ha nem lennék hozzá elég ember. Előbb azonban külföldi egyetemekre kell mennem.

Hát hiszen az egyházkerület is igy óhajtotta. Igy volt szokásban századok óta. A pápai főiskola hires tanárai a német, holland, angol, skót egyetemeket mindig föl szokták keresni s egy, vagy több évi tanfolyamot ott szoktak végezni. Kerkapoly se akart eltérni ettől a szokástól. Már csak azért se, hogy a német nyelvet jól-rosszul elsajátitsa. Addig nem tudott németül. Pápai diák egy se tud, hacsak véletlenül rá nem ragad. Akár jól van, akár rosszul, de a pápai diák nemzeti becsület dolgának tartja a német nyelvet meg nem tanulni. Inkább megtanulja a görög, zsidó, arab és rácz nyelvet.

Mi volt akkor a tanári fizetés Pápán? Egész biztossággal -238- nem tudom ugyan, de azt hiszem hatszáz forint évenkint. Ez ma 1260 korona. Havonkint tehát 105 korona.

Ma kis pénz, de akkor bizony tisztes összeg volt. Éppen ötszörte volt akkor olcsóbb a hus, liszt, bor, ruhanemü, lakásbér, mint most. Ma legalább hatezer korona évi fizetés felelne meg az akkori összegnek.

Kerkapoly édes jó anyja legalább szerencsének tartotta fia számára a kinálkozó tanárságot. Meglehet ugyan, jobb szerette volna, ha fia ezer holdas úr leányát veszi nőül s főszolgabiróvá vagy főfiskussá lesz a vármegyén, de hiszen az ezer holdas leány igy is megkerülhet. Van-e az országban eszesebb és szemrevalóbb nemes urfi, mint az ő fia?

De hát miért éppen a bölcsészeti tanszékre szemelték ki Kerkapolyt?

Nem véletlenül.

Egész életének minden munkája azt bizonyitja, hogy a tudásnak és gondolkodásnak azt a módszerét kedvelte ösztönszerüleg legjobban, a melyet bölcseletnek nevezünk. Szentül hiszem ugyan, hogy ez a hajlam a berlini egyetemen fejlődött ki benne oly erőssé, de megvolt ez már pápai diákkorában is.

A Képző Társulat érdemkönyvében van egy dolgozata talán tizennyolcz éves korából, melyet a pápai ifjuság »Tavasz« czimü évkönyvébe is Jókai, Petőfi zsengéivel együtt fölvett. Ez a dolgozat már az olasz festő iskolák és rendszerek történetét bölcsészetileg tárgyalja. -239-

Ime a serkedő hajlam.

Bizony Kerkapoly akkor még az olasz festmények tengerét nem látta. A százezer festményben a korokat, iskolákat és rendszereket saját szemlélete alapján föl nem fedezhette. Nem is volt festő, sőt rajzoló se. A mit tudott: mindazt másnak látása, hallása, szava, irása után tudta. És mégis már akkor a tárgyban rejlő bölcseleti jelenségek után nyomozott s azokkal törekedett ama festészeti iskolák fejlődését megvilágitani.

Tarczy éles esze ezt nyomban észrevette. Az ifju óriási elmeerő, hajlama a bölcselethez nyilvánvaló és elég erős. Tegyük meg tehát filozófiai professzorrá, bizonyára jól beválik. De tegyük meg azért is, mert ilyen emberünk nincs több.

Kerkapoly 1849-től 1866-ig, tehát tizenhét évig volt megszakitás nélkül pápai tanár. Tanárságáról itt legalább nem akarok bővebben szólani, lesz alkalom majd, ha egyetemi tanárkodására kerül a sor.

Édes anyja eladta a szent-gáli birtokot s megosztoztatta gyermekeit. Ő maga Pápára vonult tanár fiához.

Kerkapolynak első dolga volt Pápán házat épiteni. Nem szeretett másnak bérfizetője lenni. Vett telket a Hosszu-utczán, a telek lenyult a Tapolcza vizére s azontul is terjedt. Édes anyja óhajtotta igy. Legyen udvar malacznak, baromfinak. Legyen folyóviz az udvaron keresztül s legyen zöldséges kert és gyümölcsös kert. Igy szokta meg kis leánykora óta. Igy volt Balaton-Henyén is, Szent-Gálon is. Igy legyen itt is.

A házat egy emeletes háznak épitette. Maguk lakták -240- édes anyjával az emeletet, a földszinti lakásokat kiadták bérbe. Ma is megvan az a ház Pápán változatlan alakjában.

A házat később Békássy Lajos volt képviselő, lángoló lelkü hazafi, egykor vitéz honvéd vette meg tőle 24 ezer korona vételáron. Most ennek örököseié.

Vett utóbb a város belsőbb részén Kerkapoly másik házat is, földszinteset, jövedelmezőt. Mikor Pápától megvált, ezt is eladta hét- vagy nyolczezer koronáért.

Vett birtokot is Pápa határában az ugynevezett Koldus-telek dülőben. Ez ötven magyar holdnyi volt. Mezei gazdálkodást folytatott rajta. Egyik szomszédfalu észak felé Gyimóth. Ennek határában is vett mintegy ötven holdnyi birtokot, mely barázdás szomszéd volt a pápai határról. Pápáról könnyen vezethette ezen is gazdaságát.

Maga vezette, nem bizta másra. Mindenre volt ideje, mindenhez kedve. Bámulni való ügyességgel s követni való takarékossággal tudott gazdálkodni. Szerencséje közmondásos lett. Esze volt szerencséje. Üzleti számitása abból állt, hogy nyomasztó adósságot sohase csinált; ha birtokot vett, mindig készpénzen vett és sohase adósságra. A mikor eladni valója volt: megvárta a legmagasabb árakat. A mikor vennie kellett, mindig eltalálta a legolcsóbb árt. Nem volt ebben semmi ördögség. Mindig télen vette a nyári ruhát s mindig nyáron a téli ruhát. Az üzleti világ a sok ügylethez s a gyors lebonyolitáshoz szokott. Ez a szokása az évszakok szerint elmaradhatlanul szökkenti föl -241- vagy ejti le az árakat. Ő ezt a szokást zsákmányolta ki. Ez volt rá nézve az a vizesés, melyről bölcs tanára, Tarczy Lajos, beszélt s melyre az okos gazda vigan kotyogó malmot épit.

Háztartását édes anyja vezette, ruháit, fehérnemüit, apró kiadásait ő gondozta. Okosabb vezetés, jobb gondozás nem lehet a világon. Az életmód költségeiről, anyagi oldaláról ez volt elve:

– A mit az ember keres, rakja félre, gyüjtsön belőle tőke-vagyont. Elégedjék meg azzal, de azt föl is élheti, a mit már meglevő tőke-vagyona hoz. Igy sohase lát szükséget és sohase kell összébb huzódnia.

Mikor miniszterré lett, mikor pénzzé tette minden pápai értékét, az államtitkári és képviselői fizetésből megtakaritott tőkéjével együtt volt összesen 146 ezer korona készpénz vagyona.

Jegyezd meg ezt jól nyájas olvasóm s ne csodálkozzál azon, hogy én a nagy miniszter vagyoni dolgairól ennyit beszélek. Lesz erről még sokkal bővebb szó is majd később. Tudom én, hogy költők, művészek, államférfiak, győztes hadvezérek apró-cseprő vagyoni viszonyairól nem szokás krónikát irni. Nem sokat törődik ezzel a világtörténet. Hanem hát mi alkotmányos népképviseleti államban élünk, Európa kellő közepén, a népszenvedély minden magasztos és minden ocsmány dulakodása közt, nálunk hát az alkotmányos erők minden része tevékeny munkában buzgólkodik.

S most mondok neked, nyájas olvasóm, uj dolgot, uj igazságot, melyet évezredek óta ismer az emberiség -242- s melyet már örökké emlékezetes szavaiban a nagy római költő, Vergilius is megénekelt. Ez az évezredek óta ismert uj dolog és uj igazság pedig nem egyéb, mint, hogy az alkotmányos erők közé tartozik s azok közt nem is a leggyöngébb a rágalom.

A rágalmat oly alak, a minő Kerkapoly, ki nem kerülhette. Sőt ő szilaj bátorsággal fölbuzditotta maga ellen. Elméjének, ősmagyar jellemének s férfiszilárdságának erejével semmiféle ellenzék nem mert s nem tudott szemtől-szembe megküzdeni. Ő volt az egykori Deák-párt legerősebb viaskodó hőse. Semmiféle vértet, pánczélt, paizst, hizelgést, sajtóbarátságot nem öltött fel, nem szerzett magának. Födetlen mellel és vállal küzdött, mint a normannok mesebeli hősei. Kardjának suhintásait el nem birta senki. Ellenfelei hát félreálltak, oldalt és hátul kerültek, árkok, bokrok, erdők árnyékába huzódtak s onnan röpitették felé a mérgezett nyilakat.

A rágalom nyilait.

Egyszer csak azt suttogták az emberek, hogy Kerkapoly nem tiszta kezü. Gazdagodik. Közvagyonból gazdagodik. Állását és tekintélyét önző magánérdekei előmozditására használja föl. Palotákat épit. A szegény pápai kálvinista tanár milliomossá lesz.

Országos köztolvaj!

Ezt suttogták a gyöngék, a hitványok, a kapaszkodók, a népszenvedélyek salakjának hizelkedői. A sánták, bénák, siketek, vakok, isten nyomorultjai karba álltak s azt kezdték kiabálni Herkulesre: -243-

– Nyomorék!

Kerkapoly nyers és nagy lelke nem törődött a suttogással. Nem még a zsivajjal se. Tudta is, érezte is, hogy ő ki. Jól tudta, hogy Deák Ferencz, Ferencz József, a király és gróf Andrássy Gyula őt és minden dolgát ismeri és tökéletesen becsüli. Ez neki elég volt.

Mikor Csillag-utczai házát épittette, azt mondtam neki:

– Jobb lenne ezt a házat nem épiteni. Itt mindenki orra előtt van. Gyönge a világ, hallgat a hitvány lelkekre, rágalom támad. Pápai tanár miként épithet Pesten palotát?

Vállat vont s ezt felelte:

– Nem élünk a középkorban s nem vagyok zsidó, hogy rongyos ruhában járjak, vagyonom eltagadjam, nehogy pénzemért agyonüssenek.

Hát hiszen neki volt igaza.

Nos, hát azért beszélek annyit vagyoni dolgairól. Élete, halála fenséges és dicső. Minden vagyonát hazafias, szent czélra hagyta. Még édes felesége se vitt el belőle egy fillért se. Még özvegyi jogairól is feltétlenül lemondott. Az a vagyon ma az ország közvagyona. Tudnunk kell: mennyi és miként keletkezett.

Én tudom, hát el kell mondanom s be kell mindent bizonyitanom. A kik az igazságot kedvelik: az elmult nagy ember életében sok szépséget és sok gyönyörüséget találnak.

De egyuttal az alkotmányos élet sötét és undok részeit is megismerik.

Kerkapoly a külföldi egyetemek közt legtöbb időt -244- töltött s legnagyobb tanfolyamot végzett a berlini egyetemen. Itt meglehetősen elsajátitotta a német nyelvet. Darabosan beszélte ugyan mindig, de gondolatainak alakot tudott adni német szóval és nyelvtannal is.

Miként töltötte berlini életét: erről keveset tudok. De tudom, tőle hallottam, hogy Berlin légköre teljesen megfelelt vágyainak. Berlin akkor nem volt világváros, német birodalmi egység akkor nem volt, a német nem volt akkor az európai szárazföld leghatalmasabb nemzete, a német önérzet akkor még nem volt oly bántóan csillogó, mint most. Beleszeretett Berlin tudományos és komoly szellemébe. A porosz munkásság, a porosz tudományosság s Hegel rendszerének a rideg dialektika fonalán függő mindensége igen alkalmas volt arra, hogy tudományszomját fölgerjeszsze, de ki is elégitse. Neki is feküdt kedvencz tanulmányának, a bölcsészetnek annyira, hogy a mikor Pápán tanszékét elfoglalta s előadásait megkezdette: az emberek ugy beszéltek róla, mint csodálatos tüneményről, mint oly lángelméről, a melyhez hasonlatos eddig nem volt.

Még tanártársai is elmentek meghallgatni. Még hires tanára: Tarczy Lajos is szentelt neki néhány órát. A város előkelőségei is be-benéztek előadásaira. A tanuló ifjak elvitték hirét országszerte. A főiskola hittani karának szuplikánsai találkoztak más főiskolák szuplikánsaival s ily találkozásnál mindig vita folyt a fölött: melyik főiskolának vannak jelesebb tanárai? Melyik főiskola különb? Debreczen-e, Sáros-Patak-e vagy Pápa? A pápai deák inkább meghalt, semhogy -245- Kerkapoly fölött valakit elismert volna valaminek. Ha már Sáros-Pataknak megengedte, hogy Erdélyi János is valaki, az már nagy dolog volt.

Vajjon német elmével, vagy magyar elmével jött-e haza Kerkapoly Berlinből?

E kérdést talán nem érti mindenki. Talán sokan mosolyognak is e kérdés fölött.

Sok jó magyarról tapasztaltam, hogy a mikor idegen népek közt, idegen társaságban s idegen eszmekörben töltött néhány évet s azután hazajött: magyar esze eltünt vagy elhomályosult s olasz, franczia vagy német észszel élte itthon azontul világát. Mindenki tudja például, hogy gróf Széchenyinek nagyon is angol esze volt, báró Eötvös Józsefnek nagyon is német. Hozhatnék föl sok példát élő kortársainkról is. Rám mindig fájdalmasan hatott, ha mikor jó, tősgyökeres magyar ifju hazajön hosszu távollét után Bécsből vagy Berlinből, eszét, gondolkozását németnek találtam.

Miben áll ez?

Nemcsak abban, hogy fitymál mindent, a mi magyar s egekig dicsőit, a mi német és idegen. Szerinte a magyar nem tud igazán élni, cselekedni és eszmélni. Esetlen állása-járása, öltözködése, asztalhoz ülése, ipara, művészete, gazdasága. Nem tud illően társalogni, de még sétálni, hallgatni és köpni se. Lenézi minden dolgunkat, nem becsüli erényeinket, tulozza és torzitja hibáinkat. Összehasonlit bennünket némettel, angollal, francziával s diadalmasan ránk bizonyitja, hogy mi kisebbek vagyunk, mint a német, -246- angol, franczia. S nemcsak embereinkkel és intézményeinkkel s nemcsak nemzetünk történetével és nagyjaival áll ily hadilábon, hanem igy van hegyeinkkel, völgyeinkkel, tavainkkal, folyóvizeinkkel, fáinkkal, köveinkkel, állatainkkal s mindenféle holt és eleven dolgunkkal. Előtte az idegen gyilkos is különb legény, mint a magyar gyilkos s az idegen tolvaj is több lángelmével dolgozik, mint a magyar tolvaj.

Elveszti magyar érzékét s hazahozza az idegen érzéket.

De hogy visszatérjek a német elmére, abban látok nagy különbséget, hogy például valamely tünetet másként tárgyal a német elme, másként a magyar elme. A német is jól megfigyeli, miben áll az a tünet, mik okai s esetleg mik következései. Eddig együtt jár a magyar elmével. De a magyar elme itt megáll s tovább a tünettel nem vesződik. A német elme nem áll meg, hanem gondolatait, észrevételeit tovább szövi, a tünetet általánositja, osztályozza s valami világrendbe besorozza s oly bölcseleti elmélkedést állit föl, a melytől a magyar elme leesik a torony tetejéről. S méltán. Mert itt kezdődik azután a német elme tökéletlensége. Mert a mint a német elme az általánositást befejezte s a tünet elméletét felállitotta: azontul minden tünetről, a mi rokontermészetü, konokul azt állitja, hogy az ő elméletének felel meg s azért is jött a világra, hogy annak feleljen meg.

S ha nem felel meg? Ha egészben és nagyban minden tünetnek más az egyénisége?

Akkor a tünetben van a hiba s nem az elméletben. -247-

Azonban ne folytassuk tovább e szürke elmélkedést.

Kerkapoly 26 éves ifju volt még akkor, a mikor már négy év óta ügyvéd volt, külföldi egyetemi tanulmányait befejezte s bölcsészeti tanszékét, mint fiatal tanár, elfoglalta. A mai viszonyokhoz képest valóban gyenge életkor. Ma például rendes körülmények között 25 éves kora előtt az ifju ügyvéddé nem lehet. S igen kevés ifju lehet ekkor is. A katonai szolgálat egy-két évvel igen gyakran késlelteti az életpálya megkezdését. Igy vagyunk a birói, az orvosi s nem egy másféle tiszti pályával is.

Beteg rendszer. A művelődésnek ostoba bicczenése. Hiszen a tisztes kenyérkeresetre 18 éves korától, családalapitásra 20 éves korától kezdve legalkalmasabb a férfi. Nyolcz-tiz évvel a mostani rendszer megcsonkitja az élet nagy kötelességeinek teljesitésére a természet törvényei által megszabott időt.

Hajdan nem igy volt.

Kerkapolyt csakugyan megfenyegette az a veszély, hogy agya elnémetesedik s gondolkodásában elhalványodik az ősi, tiszta magyar ész. Hihetetlen buzgósággal dőlt bele a hegeli bölcsészetbe, a német tudományos gondolkodás mélységeibe.

A hegeli bölcsészet akkor még diadalmas hóditásának virágzó korát élte. Az idegenből német földre szakadt magyar ifju rendszerint azt hitte, hogy abba ép oly nehéz behatolni, mint Afrika, vagy Tibet belsejébe. A német egyetemi ifjak szentül hitték s a magyar fiuknak önérzettel mondogatták, hogy azt felfogni, -248- teljesen elsajátitani, a magyar elme nem képes, arra csak a német elmének adott különös erőt az isteni gondviselés. Ugy voltak vele, mint később Wagner zenéjével. Egyetlen a maga nemében s csupán a német szellem birodalma.

Igaz, hogy a hegeli bölcsészet nem éppen könnyü dolog. Valamikor én is nagyon kedveltem s azt hiszem, gondolatainak mélyébe hatoltam. Azonban vármegyei életem, tiszti és törvényhozói foglalkozásom miatt hosszu időn át félretettem s elmém egészen elszokott gyakorlatától. Egykor kezembe került Mill Stuart logikája. Olvasgatni kezdtem. Hegel logikájának rendszerére ismertem benne. De bizony nehéz olvasmánynak találtam. Meggyőződtem arról, hogy az elme is, az agy is, annak a törvénynek hódol, a melynek az emberi test egyéb része. A zongoraművész például nem tud tökéletes művész lenni, ha a billentyük kellő mozgatását s ujjainak és izmainak megfelelő gyakorlását hosszabb időre elmulasztja. Igy van az agy is a mélyebb elméleti gondolkozással s különösen a hegeli bölcselettel. Vagy állandóan kell vele foglalkozni, vagy félretenni.

Egyébiránt a hegeli bölcsészet még saját hazájában, Németországban, se engedi magát tüzetes gondolkodás és szorgalmas tanulmány nélkül alaposan elsajátittatni.

Pedig műszavai s hogy ugy mondjam, műgondolatai ott már átmentek a közéletbe, azokat minden tudományág átvette s naponként használja az időszaki sajtó is. -249-

Nálunk bizony nem igy van. A magyar ember a tisztán elméleti tanulmányt soha nem kedvelte különös előszeretettel. Egyes kérdéseknek mélyére szeret ugyan hatolni, de bármi ok miatt – ezuttal az okot nem fejtegetem – az eszmék rendszerét, az egész észtant végigtanulmányozni nem szokta.

Már most mit csináljon a magyar ifju, a ki, mint Kerkapoly, Berlinbe vetődik s az ő agya előtt egészen uj s nagyrészben ismeretlen tudományos légkörbe kerül?

Baja van a német nyelvvel is. Az egyes műszavak különös értelmét könnyedén és hamar éppen nem tudja felfogni. A tárgy maga is nehéz, már természeténél fogva. Német ifju társai pedig egyenesen tele beszélik a fejét, hogy a hegeli bölcsészettel hiába viaskodik, nem arra való az, hogy azzal a pandúrokat vezényelje, vagy a pusztán a csikót őrizze.

Furcsa tünetről értesitettek engem öregebb barátaim. Kerkapoly is, Pulszky Ferencz is, de legkivált Nagy Mihály, a túl-a-dunai kálvinisták egyházkerületének egykori püspöke. Erős elméjü, tudós férfiu, a ki egykor egy-két német egyetemet maga is végigjárt és végighallgatott. A tünetet még ő rajzolta le előttem legjobban.

Odamegy a magyar ifju a tudós német egyetemre s elkezdi hallgatni mérhetetlen tudományu tanárait, a kik már vaskos könyveket is irtak, mindenféle tudós társaságok tagjai s már európai hirnévnek örvendenek. Egyuttal elkezd jegyezgetni s a megfelelő segédkönyveket elkezdi olvasgatni. -250-

Bizony nehéz fába vágta fejszéjét. Ez az ő első benyomása. Nem is csinál belőle titkot s bizalmasan el is mondja ifju német társainak. Azok mosolyognak s természetesnek tartják a dolgot. Mit is akar a jámbor magyar a német tudománynyal, az igazi tudománynyal?

A magyar fiu ezt észreveszi. Ni-ni, adta németje, ez nem is akarja őt emberszámba venni. Ennek meg kell mutatni a magyar virtust.

Tudni kell, hogy rendszerint nem a gyönge tehetségü ifjak mennek külföldi egyetemekre. S tudni kell különösen, hogy mindazok az ifjak, a kiket a kollégiumok, a főiskolák külföldi tanulmányokra küldenek, rendesen erősebb fejüek szoktak lenni.

A németnek hát meg kell mutatni a magyar virtust.

Azután becsületet kell szerezni a magyar névnek.

De becsületet kell vallani otthon is.

Három hatalmas ok, a mi az ifjut arra birja, hogy feküdjék neki Isten igazában tanulmányainak.

Megcselekszi s a hatás csodálatos. Az első félév végén dülőföldek távolságára megelőzi minden társát s különösen minden német társát. Többet tud és jobban tud, mint minden társa. Annyira előre szökken, hogy a félév végén szinte maga van. Körülnéz és azt kérdi: hol vagy német? Senki se felel. Nincs közelében német. Messze, háta mögött, a völgyben botorkál utána minden német. A magyar agy diadala tökéletes.

Következik a második félév.

Belátja a magyar ifju, hogy nem ördögség ez a német tudomány. El tudja ő sajátitani könnyedén, ha -251- akarja. Hát hiszen akarja is. De most már nem töri ugy magát, mint az első szemeszterben. A magyar virtust megmutatta, a magyar becsület meg van mentve, semmi szükség ezen túl is vitézkedni. A német ifju azonban a maga szokott módján és csöndes állhatatosságával a második szemeszterben is csak ugy töri magát, mint az elsőben cselekedte.

Vége a második félévnek.

A magyar ifju körültekint s ime, egy csomó német van vele és körülötte. Ő ugyan még mindig elsőrangu, de már néhány német is elsőrangu. Derék fiuk ezek a németek!

A harmadik félév végén már sok német van előtte. A magyar ifju már csak a sor közepén ballag. De azután haza is megy. Nehogy a negyedik félév végén már az utolsó helyre kerüljön.

Ilyennek rajzolta előttem Nagy Mihály püspök a magyar ifjunak a külföldön megfutott egyetemi pályáját. S megerősitette ezt Kerkapoly is, Pulszky is.

Kerkapoly buzgósága azonban nem csökkent Berlinben se az első félév végén, se azután. Ő az egész hegeli rendszert vasakarattal átültette saját agyába és szellemébe s elhozta haza Pápára. -252-

VII.

(Kerkapoly „Világtörténet“ czimü könyve. – Baldácsi báró. – Miként fogja föl Kerkapoly a történet észtani tárgyalását? – Felfogásának birálata. – A magyar történet nincs még megírva. – China művészete, festészete, zenéje, költészete. – Miért nem szól Kerkapoly Japánról? – Minő terve volt a további kötetekről?)

Első irodalmi műve, mely napvilágot látott, »Világtörténet« czimü könyve. Ebben az emberiség történetét a hegeli bölcselet világában törekszik megismertetni. A mű 1859-ben jelent meg. Az előző három év alatt irta. Irás közben, de már a befejezésnél esett ama nagy betegségébe, melyről már megemlékeztem.

A megjelent mű első kötetnek van jelezve. A mi már maga is azt bizonyitja, hogy Kerkapoly több kötetre rugó hosszabb művet akart irni s terve az volt, hogy valóban világtörténetet irjon az ó-koron és közép-koron át napjainkig.

A megjelent kötet China és India történelmét adja. De előadja egész földrajzát s a két nagy fajnak és nagy birodalomnak összes művészeti, vallási, irodalmi, állami és társadalmi viszonyát is. A mű oly nagyszabásu, oly széles keretben mozog, hogyha a további kötetek is megjelenhettek volna: nagy részletességgel volna megirva nyelvünkön az általános mivelődési történet is.

Szinte lehetetlen, hogy e művet ne ismertessem, ha röviden is s némi biráló észrevételeket ne tegyek rá.

A mű teljes czime: »Világtörténet, észtanilag előadva. Irta Kerkapoly Károly, bölcsészet-tanár és könyvtárnok a pápai reformált főtanodában.« Tartalmát e -253- szavakkal jelzi: »Hajdankor. Keleti világ. Bevezetés. China. India.«

A munkát hazai régi iróink szokása szerint is nagy úrnak ajánlotta. »Méltóságos Végh-Vezekényi Báró Baldácsi Antal úrnak, a magyar tudományosság buzgó barátjának.«

– Fogadja ezt kegyesen méltóságod, mint csekély jelét azon hálának, melyet bennem is keltett Méltóságodnak azon megtisztelő itélete, mely szerint többek közt iskolánknak is nyujtott magas segélye által vélte a tudomány s a nemzetiség ügyét szolgálhatni.

Baldácsi báró katholikus főur volt. Később az alkotmányos korszakban 1878 után képviselő. Különösségeiről jól ismert alak. Élete vége felé a magyar protestáns egyházaknak milliókra rugó vagyont adományozott. E cselekményét szeszélyből, apró és mellékes indokból eredettnek tekintették sokan. Pedig helytelenül. Ime a pápai kollégium alapjait már a mult század ötvenes éveiben nagy pénzügyi segélyben részesité s ebben őt se felekezeti, se politikai indok akkor nem vezethette, csupán a nemzeti tanügy iránt érdeklődés. E kollégium akkor nagy hirü jeles tanárai miatt is a tudományterjesztés magas fokán állt.

Tehát világtörténet észtani felfogással. Ez lenne a mű.

Nem mindennapi, nem gyakran előforduló irodalmi feladat. Talán nem is szükséges, sőt talán nem is épen czélszerü. Kerkapolyt erre, ugy gondolom, egyedül Hegelnek Philosophie der Geschichte czimü munkája birta rá. -254-

Mi a világtörténet?

A nemzetekké fejlődött s állami alakulásban levő emberiség története. Kerkapoly is ily módon érti megközelitőleg, a mikor könyvében a világnak, az embernek, a történetnek és a világtörténetnek fogalmát fölállitja. De mit keres itt az észtan?

Azt is megmondja.

A történetnek kétféle tárgyalását különbözteti meg. Egyik az észlelő, a másik az észtani tárgyalás.

Az észlelő az, a mikor az iró oly idők történetét beszéli el, a mely időknek szelleme más, mint azé a koré, a melyben az iró él. Más szellem tehát, mint az iró szelleme s arról azokat az időket s azok történetét nem a saját felfogása szerint, hanem kölcsönzött világitásban látja és láttatja.

Ezzel szembeállitja az észtani tárgyalást, a mely ugy áll elő, ha az iró a rég elmult idők történeteiben, mint tünetekben nyilvánuló, élő és mozgató szellem fejlődését mind maiglan egynek, egységesnek, sőt ugyanannak fogja föl s ama szellem fejlődését ugy látja és láttatja, mint a mely a legrégibb időktől kezdve szakadatlanul tart, megszakitás nélkül átnyulik a mi korunkba s most is folyton él és müködik.

Például a vallás, a házasság, a művészet, a fajok és egyének élni és uralkodni törekvő vágya, a jogélet s a többi nagy történetalkotó ok. Mindez ma is ugyanaz, a mi volt a történet kezdetén sok ezer év előtt s a mai kor csupán a fejlődés szükségszerüsége által előidézett összeütközések és kiegyenlitések változatainak -255- külső látszatában különböznék a rég elmult koroktól.

Ebből áll lényegében Kerkapoly felfogása, a hogy én látom. Meg kell azonban jegyeznem, hogy én az ő felfogását nem a hégeli bölcselet műszavaival és műgondolataival vázolom, hanem a magam – ugy hiszem – sokkal világosabb magyar nyelvén.

Vajon biráljam-e e felfogást?

Bizonyos, ha én történetet irnék, e felfogás merev érvényesitésétől gondosan óvakodnám. Végre is jól irni meg a történetet csak egyféleképen lehet. Az a jól megirt történet, a melyben az események és cselekmények igazán és lehetőleg részletesen vannak elbeszélve s a melyben az embervilág igazságai a természetvilág igazságaival teljesen összevágnak. A jól megirt történethez se a költészet ékességei, se a bölcselet általánosságai nem szükségesek. Sokszor ártalmasok, mert a meglett dolgok és cselekvő emberek alakját, jellemét és természetét az igazság rovására szinezik. Csakis nagy mérséklettel szabad a történetirásnál a költészetet és a bölcseletet alkalmazni. A hogy Gibbon és Macaulay alkalmazza, Carlyle már – néha ugy látom – itt-ott túl árad a czélszerü mértéken.

Azonban mulhatatlanul szükséges, hogy a történetiró az ő nemzetének irodalmi nyelvét akként kezelje, hogy abban a nyelv minden tisztasága, világossága, bája és magasztos volta teljesen bent legyen. A hogy bent van Homérosz Iliászában a hellen nyelv minden tökéletessége. Joga és kötelessége a történetirónak, -256- hogy a gondolatok nyelvbeli megalakitásában s az események és tünetek leirásában nemzeti nyelvének minden báját és egész valódi művészetét a világosságtól és rövidségtől a széphangzásig felhasználja.

Ha ily értelemben jól meg van irva a történet: akkor a történt dolgoknak észlelő és észtani tárgyalása közt észrevehető és lényeges különbség nem lehet, de akkor Kerkapoly megkülönböztetése se vág a fogalom mélyébe, sőt talán tartalmatlan. Hiszen a történetirás lényege nem abból áll, hogy az én koromnak bennem élő szelleme mennyiben azonos vagy mennyiben független a rég mult idők szellemével szemben, hanem a tartalom emberi és természeti igazságából áll s az irodalmi mű nyelvi, alaki és művészi tökéletességéből. Ha ez ellen akár az észlelő, akár az észtani tárgyalási mód követ el vétséget, vagy, ha erre akár egyik, akár másik képtelen: akkor a történetirás hibás és haszon nélkül való.

Már pedig az észtani tárgyalási mód, a hogy azt Kerkapoly fogja föl, már természeténél fogva is alig kerülheti ki a hibát. Hiszen, ha az iró a maga korának szellemét a történet kezdeti korának szellemével azonosnak tekinti s a szellem sok ezer éves fejlődésében a világtörténetet csak ugyanannak a szellemnek tüneteiben látja: szinte önkénytelenül esik abba a tévedésbe, melylyel a rég elmult korok történetét is saját korának szellemében vizsgálja meg s e történet tüneteit saját korának itélete szerint irja le és magya rázza meg. Tehát vagy csonkán, vagy egyoldalulag, -257- vagy irányzatosan. Igy pedig a teljes történeti igazságokat megállapitani nem lehet.

Magyar nemzetünk története, szomoruan emlitem ezt, még mindig nincs megirva. Mindaz, a mi eddig e czélból történt, csak tiszteletre méltó kisérlet. Még a nagy alakok, még a különös eszmék nagy harczai, még az egyes korszakok is eddig hiába várakoztak a méltó iróra. Száz oka van e nagy hiánynak. Sok korszak adatai még hézagosak, sok történelmi forrás még nincs kimeritve, századokon át hiányzott a szükséges irói szabadság, az uralkodó hatalom s az egyház kénye bitor befolyást gyakorol az elmékre. S még sem ezekben van a főok. Nagy iróink, nagy államférfiaink, nagy gondolkozó agyak születtek már, de nagy történetiró lángelménk még nem született. Fajunk alkotó képessége mindenben lépést tud tartani a nagy fajokkal, de a nagy történetiró képességét társadalmunk nyomasztó viszonyai, ugy látszik, kifejlődni nem engedik.

Kerkapoly világtörténete hézagos mű. Voltaképen kivonata csak és pedig igen rövid kivonata China és India történetének s e két óriási birodalom népei és földjei természetrajzának. Mindent érint az iró, de csakis érint. A részletes leirás és a példás megvilágitás hiányzik. A mű csaknem azért készült, hogy vezetése és utmutatása szerint az olvasó a benne érintett kérdéseket bővebb forrásmunkákban tanulmányozhassa. Pedig nem azért készült. De a közönség nagy élvezettel nem használhatja. Kerkapoly agya, olvasottsága s -258- bölcseleti tanulmánya és miveltsége kell teljes élvezetéhez.

Példát kell a műből mutatnom. China művészetéről meglehetős részletességgel ir s könyvének e fejezete mégis igy hangzik:

– Mint a tudományok, ugy a művészet állása is a szellem hiányát mutatja. Ennél fogva a chinai művészet a szó valódi értelmében félszeg; miután benne egyedüli az, minek csak egyik oldalnak kellene lenni, tudniillik a technikai elem, melynek hivatása az eszme érzékitése. De az érzéki oldal itt tartalmatlan, üres; a nagy műgonddal képzett külsőből kifelejtetvén az eszme. Ezért a chinai művészet inkább csak képzője az emberiségnek arra, hogy majdan kifejlendő eszméinek művészi kifejezésében, tehát érzékitésében s ez általi egyeditésében a kivitel nehézségei s abbani járatlansága által föl ne tartassék. Ez nem is lehete máskép. A művészet világát csak akkor teremtette meg az ember, midőn a külvalóságét tökéletlennek s ugyanezért igaztalan létezésünek tekintette; olyannak, melyben megnyugvást nem lelhetett, midőn ép azért a megnyugvást csak egy jobb világban vélte föllelhetni, az általa alkotandó művészetében. Ezért van, hogy a művészet sohasem lehet pusztán utánzó, hanem eszményitő; vagyis, hogy az szülötteiben a külvalóságot mintegy tovább viszi; alkotván azokat oly tökélyben, minőre az csak törekedett s adván nekik ép ez által a külvalóság világáénál igazabb, mert a fogalommal egyezőbb létezést. Hogy Chinában mindezt nem teheté: az e birodalom -259- egész jelleméből következik. Hisz ott az ember magának, mint szellemnek tudatára még nem ébredve, magát a természettel azonnak tekinti s igy ép oly kevéssé lehet azzal s a törvényei szerint alakitott embervilággal meghasonlva, mint bármi egyéb ize a természetnek. Ide járul, hogy mig a művészet eleme a részlegesség s egyediség: addig Chinában az állagosságnak ezekkel épen ellentétes elve lett értékesitve. Ezeket tudva nem csodálkozhatunk, ha valódi művészetet nem találunk s ha nem a szépség, hanem a czélszerüség keresését látjuk.

A chinaiak festészetét igy irja le:

– A festészetben – legalább annak anyagi oldalát tekintve – előbbre mentek. Gyakorlati fontosságánál fogva sokra vitték a festanyag készitésében s igy erősek a szinezésben. Más oldalról ismét az állagosul s azért mintául tekintett természetnek s egyes tárgyainak utánzása nekik mulhatlanul elégülést ad s igy erre végtelen gondot forditván, benne nagy mesterekké lőnek. Ezért a növény- és állatvilágból vett, csodásnál csodásb alakokat példátlan hűséggel s páratlanul tiszta, határozott és élénk szinekkel festik üvegre és porczellánra. De a szinek egymásba folyatásához, ezek öszhangba hozásához csak ugy nem értenek, mint az árnyékoláshoz. Nem értik, miként a mélység irányzatát nélkülöző festészetnek láttani csalódásra okvetlenül szüksége van, hogy a távolságot kifejezhesse.

Zenéjükről igy szól: -260-

– Zenéjük is egyáltalán más valami, mint a miénk.

A zene lévén azon ág, mi a művészet egész világában leginkább szól az érzelemhez s ennélfogva legerősebben hat a gyermekre, mint érzelem világában élőre: nem csoda, ha a gyermeki állapotot levetkőzni nem birt chinai nép ez iránt tanusitott eleitől fogva legtöbb hajlamot; – ha nem birhatá is azt a kellő magasságra, avagy csak való művészetté is fölemelni. Innen zenéjüknek ős régisége. Legnagyobb zenészeik egyike, az utólérhetetlennek tartott Kuei, több mint ezer évvel Orpheus előtt így szólott Sunhoz: »ha Kingem csengő köveit hangoztatom: összesereglenek körülem a vadak s reszketnek örömükben.« A régiekről hiszik, hogy zenéjükkel földre csalták az ég lakóit, fölkelték őseiket a halál éjszakájából s az erény szerelmét lehelték a lelkekbe. Maga Konfucse is gondosan ügyelt a divatozó zene jellemére s abból vont következtetést a terjedt birodalom egyes részeinek erkölcsiségére. – – – Egyébiránt önmaguk ugy tartják, hogy zenéjük tetemesen hanyatlott, mi annál is inkább lehető, mivel hangjegyeik nem lévén, melódiáikat állandósitani nem birják. E melódiákban a természeti hangok, erő és tartalom tekintetében csak kevéssé vannak idomitva s még kevésbé összhangra véve. Itt, mint mindenütt, szaggatottság uralkodik s lármától várják a hatást.

Érdekesen, noha röviden ismerteti ezentul a chinai nép elbeszélő, lyrai és szini költészetét s a versek alakját és méreteit. Egyebek közt igy szól: -261-

– A minden művészet koronája, a költészet, nem lehet fejlett ott, hol az alacsonyabb ágak is fejletlenek. Ezért a költő ép oly eszményités nélküli utánzó, mint a festő. Elbeszélő költészetük leginkább regényekből áll, mik többnyire az érzéki ember élvezetére számitottak s csak ritkán arra, hogy azt mint értelmi lényt emeljék s nemesitsék; – és sohasem arra, hogy a külvalóságénál magasabb világot ábrázoljanak. Nem lévén képes a chinai a nyomóst megválasztani a csekélytől: regényeikben sok a jelentőség nélküli szóbeszéd, a tétova terjengés.

– Lyrai költészetük már valamivel jelentőbb. A gyermeknek is megvagynak érzelmei, melyeket az gyakran igen hűen s megkapón fejez ki. Ennek folytán a chinai lantos költemények tartalma gyermekesen gyöngéd, tiszta és igaz, de magasb emelkedettség nélküli. De mert e gyermek vén gyermek, azért érzelmi költeményeiben is túlnyomó a tanitó irány és elem. Ily dalokat – és pedig aránylag legnagyobb gyermetegségben – tartalmaz a Si-king; tanusitva a lantos költészet ős régiségét.

Ime a példák és mutatványok Kerkapoly észtani világtörténetéből. Azért közlöm, hogy az olvasónak alkalma legyen a nagy miniszter ötven év előtti nyelvét, irásmódját, uj szavait s észtani fejtegetéseit megismerni. A könyvhöz nehezen lehet hozzáférni; mikor megjelent is, kevés példányban jelent meg s inkább a magasabb tudományos miveltségü szakemberek részére. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy nyelvét és gondolatalakitó -262- irásmódját nem tartom tökéletesnek s korán se tartom oly szépnek, a minőre a mi nyelvünk képes. Igaz, hogy sok mostani akadémikus és mostani egyetemi tanár irói nyelvénél Kerkapoly sokkal különb, de akkor is ott volt már előttünk Kölcsey, Deák, Szemere Bertalan, Jókai nyelve, hogy csak ezeket emlitsem, bizony ezekhez képest mintha irodalmunk régebbi vaskorából hangzanék át hozzánk Kerkapoly. Igaz, hogy emlitett nagy iróink nem is törekedtek arra, hogy Hegel eszejárását ültessék át a magyar elme talajába.

India még nagyobb birodalom mint China. Legalább világtörténelmi jelentőségének részletei s minden irányu tényezői sokkal gazdagabbak és változatosabbak s Európa árja népeihez sokkal közelebb állanak, mint China. A szanszkrit nyelv és irodalom s népének, vallásának és művészetének története és természetrajza maga óriás világ. Érdekesen ir ugyan róla Kerkapoly, de művének rövidsége, kivonatossága itt még szembeötlőbb, mint Chinánál. Ma már különben China és India természetéről s őskoráról sokkal többet tudunk s tudásunk részletei sokkal biztosabbak, mint ez előtt ötven-hatvan évvel.

Japánról s népének és birodalmának őskoráról, ősi miveltségéről semmit se szól Kerkapoly. Ő maga nem utazott Ázsia déli és szélső keleti részein, a mulasztás vádja tehát, ha lehet erről szó, nem őt terheli, hanem Európa tudós világát. Európa tudósai vakok, siketek és hülyék voltak Japán dolgaiban. Ma is azt állitják, -263- hogy Japán korszerü miveltsége alig harmincz-negyven éves. Természetesen ebből egyetlen szó se igaz. Csak miveltsége némely ágának külalakja legujabb kori. Ennek az erős, hatalmas és mivelt birodalomnak mivelődése több ezer éves, különben pillanat alatt nem emelkedhetett volna a miveltség minden ágazatában a világ nagyhatalmasságai közé. A józan ész semmi csodát meg nem tür s az emberiség története semmi csodát nem ismer. Nem ismer a hégeli észtan se. A fejlődéstannak amaz elmélete, melynek alapján Kerkapoly megkezdte világtörténetének megirását, nemcsak megengedte volna, de szükségkép megkövetelte, hogy a hégeli eszmének a világtörténet alakjában való fejlődéséből Japánt ki ne hagyjuk. Kerkapoly a harmincz éves életkor körül lehetett, a mikor munkájához a tanulmányokat megkezdette, de még akkor Európa föl nem fedezte Japánt.

A további néhány kötet tervét is kidolgozta.

A második kötet magába foglalná Perzsiának s az általa benyelt birodalmaknak, Sziriának, Assziriának, Zsidóországnak s Egyiptomnak állami, társadalmi s miveltségi történetét s egyuttal átvezetne a hellen világra. Ez a kötet 1865 körül már kéziratban készen volt. Hol van, hova lett a kézirat: nem tudom. Kétségtelen, hogy Kerkapoly ma már ki nem adná, minthogy a történelmi és mivelődési adatok óriási tömege bukkant föl e birodalmakra vonatkozólag éppen az utolsó ötven év alatt. A korábban megirt mű tehát hézagos lenne. De azért becsesnek tartom csupán az iró bölcseleti észjárása s egyéni észrevételei miatt. -264-

A harmadik és negyedik kötet Hellász és Róma történetét tárgyalta volna a Cézárok koráig. E kötet nincs kidolgozva, de vázlata terjedelmes jegyzetekben megvan. Fél éven keresztül előadásokat is tartott ezekről Kerkapoly. Magam is hallgattam.

»Világtörténet«-ét sietett Deák Ferencznek megküldeni s a haza bölcse azt nagy figyelemmel olvasta át. De egyuttal figyelmeztette is rá a magasabb irodalmi köröket, Szalay Lászlót, Csengeryt, b. Eötvös Józsefet. Az Akadémia sietett Kerkapolyt tagjává választani.

A mű – mint már emlitettem – nem könnyü s nem népszerü olvasmány. Nem volt az akkor se, a mikor megjelent. Ily műnek egyébiránt minden nemzetnél csak kis közönsége, csak szakközönsége szokott lenni.

VIII.

(Az akadémiai székfoglaló beszéd 1860-ban. – Honnan támadt a beszéd eszméje? – Micsoda népfaj a magyar? – Egyik népfaj fölemelkedhetik-e a másiknak műveltségi magasságára? – A magyar és a japán fölemelkedett. – Kerkapoly másik munkája: A protestáns egyházalkotmány. – A magyar protestánsok nagy küzdelme 1860-ban az alkotmányért. – Kerkapoly művének rendeltetése.)

Következett akadémiai székfoglaló beszéde, ugy emlékszem: 1860-ban. A beszéd czime, mely némileg tartalmára is rámutat, ez: »A világtörténelem s az emberiség fajkülönbségei.«

Nem nagy terjedelmü mű, de talán összes irodalmi művei közt ez a legérdekesebb. A nagy közönség elfeledte s a maga idején se élvezhette. Sajátságos, -265- igazán Kerkapoly-féle irásmód s tárgyai a legködösebb hegeli műszavakba burkolvák.

Pedig alapeszméje fenséges s minket magyarokat különösen érdekel.

Az a kérdés, melyről Kerkapoly akadémiai székfoglaló beszéde szól, a tudománynak mind máig egyik legmagasabb s legnehezebb kérdése. Vajjon egy apától-anyától származik-e az emberiség? Az emberiség eredete egységes-e? Vajjon a nagy emberfajok az egyénileg egységes emberiségből váltak-e ki s szakadoztak el egymástól, a szerint, a mint fejlődésükre kedvezőbbek, vagy kedvezőtlenebbek voltak számtalan évezred folytán a földi tényezők? Vagy pedig, például a kaukázi, mongol, maláji, néger faj soha se volt egy és egységes s már kezdettől fogva különböző volt s más meg más volt eredete?

E kérdések általánosak s minden embernek s minden emberfajnak figyelmére egyaránt méltók. A különböző nemzetek nagy tudósai egyenlő buzgósággal is buvárkodnak ezekben vagy száz év óta. Darwin kutatásai e kérdések fontosságát s érdekességét különösen kiemelték. A természettudósok, bölcselők s különösen az embertudósok nagy serege több-kevesebb szerencsével vitatja ezeket. Mik a fajok s miként származnak, vagy talán jobb szóval mondva, miként támadnak azok?

Volt egy közös barátunk Pápán, nálam ugyan idősebb, de Kerkapolyval csaknem egyidejü. Sokat voltunk és sokat elmélkedtünk együtt. Ez Somody József volt, ügyvéd, jogászember Pápán, később Kerkapoly -266- Pestre hivta s a kezdődő magyar államvasutak jogtanácsosává tette. Eszes, tanult, kedves ember volt, agglegény s csak ugy időtöltésként foglalkozott a nehezebb tudományos kérdésekkel. Ez időtájban, ugy 1859 körül, leforditott magyarra egy angol munkát, melynek irója nem nevezte meg magát. Nagyon érdekes s igazán jól irt tudományos munkát, mely egykor, fiatal koromban nekem is sok gyönyörüséget, de sok fejtörést is okozott. A munka czime: »A teremtés természettörténelmének nyomai«. Bizonyára jeles angol tudósnak s jeles irónak műve. Egykor érdeklődtem, ki ez a jeles iró? Talán megtudtam, de elfeledtem, talán meg se tudtam, de bizonyos, hogy most nem tudom. A teremtés történetét természetesen másként állitja elénk, mint Mózes I. könyve s mint a hogy a keresztyén világ vallásos felfogása tanitja. Valószinüleg azért is maradt névtelen iró, hogy az angol nép vallásos érzékenysége föl ne zuduljon ellene.

E könyvről s annak tanairól beszélgettünk gyakran Somodyval és Kerkapolyval. S Kerkapolynak valószinüleg itt született meg az az ötlete, hogy arról a kérdésről tartson akadémiai székfoglaló beszédet, melyet ez a névtelen angol könyv is fölvet s akarva-nemakarva mintegy erőszakkal tol agyunk elé.

De ez a kérdés minket, magyarokat, különösen is érdekel s talán épen minket érdekel az összes emberfajok közt legjobban.

A tudósok előtt ugyanis most már egészen bizonyos, hogy a magyar faj nem tartozik a kaukázi vagy árja -267- fajhoz s ennek egyetlen árnyalatához se. Az is egészen bizonyos, hogy mi, magyarok, nem tartozunk a sárga fajhoz s mi nem vagyunk se japánok, se chinaiak, se malájok. De nem tartozunk a négerekhez, a fekete fajhoz se, sőt épen nem tartozunk az amerikai vörös fajhoz se.

Hát hová tartozunk?

Valahova minden esetre, minthogy mégis a világon vagyunk s világon voltunkat és létünket eddig még a német észnek se sikerült eltagadnia, pedig bizonynyal eléggé törekedett rá.

A felelet egyszerü.

Ha van még más faj is a föld kerekségén, mint a fehér, sárga, fekete és rézvörös emberfaj, ha csakugyan van ötödik emberfaj, hát akkor mi nem tartozhatunk máshoz, csak ehhez.

Szerencsére csakugyan van még egy faj. De ennek a szinét a tudósok nem tudják megnevezni s ennek a fajnak nem is szine után adtak nevet.

Ez a faj a mandsu-mongol, a török-tatár és a finnugor faj. A három osztály együtt – mint külön nagy emberfaj. A neve turáni. Ide tartoznak aztán a történetirók által százfélekép s hol jól, hol rosszul elnevezett hunnok, avarok, kunok, bolgárok, kazárok, szittyák, uzok, baskirok, uturgurok, kuturgurok, vogulok, osztyákok, csuvaszok, cseremiszek, finnek, lappok, szamojédok s az ó-kornak és közép-kornak mindenféle csavargó népei és nemzetségei. Különösen ide tartoznak a mindenféle turkok, törökök, ozmánok, a Volgától és Kaspi-tengertől keletre lakó, egymással rokon, de százfélekép nevezett -268- tatárfajok és törzsek Szibériáig és a tibeti és mongol földekig.

Ezek közé háritottak be a tudósok minket, magyarokat is.

Hát hiszen igaz, van ennél jobb társaság is, de van talán még rosszabb is. A természet valóságait sohase szabad szégyenleni. Valahova csak tartoznunk kell.

Csakhogy még itt is a megsemmisülés örvényébe való elmerülés végső veszedelme fenyeget bennünket. Hát elvégre mik is vagyunk mi? Mandsuk vagy mongolok? Törökök vagy tatárok? Finnek vagy ugorok? Kik voltak a mi nagy őseink? Dsingiszkán vagy Ozmán vagy Tamerlán vagy az osztyákok nagy medvéje? Ki volt, mi volt hát Attila, Árpád, Hunyadi, Deák Ferencz? Csuvasz vagy cseremisz, mandsu vagy kirgiz?

Mert a »magyar« szó a tudósok közt se fajt, se fajtát nem jelent. A tudós Akadémia hetven esztendeje dolgozik ugyan, de odáig még nem jutott, hogy a magyar fajt akármily szerény kis állásban az embertudomány csarnokába besegithette volna. A hivatalos tudomány szerint mi tehát semmi se vagyunk.

Budenz már megvolt akkor, de Vámbéry még nem volt meg. Azóta két ádáz táborrá szervezkedett tudósaink serege. Gyilkolja egymást a két tábor. Az egyik szerint mi csakugyan török-tatárok vagyunk, a másik szerint azért is finn-ugorok. Vámbéry már azt is fényesen ránk bizonyitotta, hogy Árpád apánk is törökül beszélt, mint valami kisázsiai beglerbég.

Abban mégis megegyez mind a két tábor, hogy mi -269- turániak vagyunk, tehát semmi esetre se vagyunk fehérek, árják, kaukáziak, indogermánok.

Akkor az volt s részben ma is az a tudomány állitása, hogy a nagy emberfajok ész, becsület, erő, tisztesség és műveltség dolgában nem egyenlők, hanem egyik magasabb, másik alacsonyabb rangu. A fekete faj például alacsonyabb, mint a sárga; a sárga faj talán alacsonyabb, mint a turáni s ennél mindenesetre magasabb, sőt általában a föld kerekségén a legmagasabb faj, a fehér faj, az indo-germán.

Jól van. Hagyjuk rá. Ki perelne a német tudósokkal? Kerkapoly maga is igy tudta, igy tanulta Berlinben.

Azonban a tudomány azt is állitotta, hogy a nagy emberfajok oly különös, oly erős testi és lelki jellemösszességből állanak s e jellemösszesség oly szilárd korlátot von köréjük, hogy ezt áttörni s az alacsonyabb fajból a magasabb fajba átháramlani teljességgel lehetetlen. Soha meg nem történhetik az például, hogy a zulu-kafferek uralkodjanak Nagy-Britanniában az angolok fölött s ne az angolok Dél-Afrikában a zulu-kafferek fölött.

Fogadjuk el örökkévaló igazságnak ezt is s nyugodjunk meg azon, hogy az európai fehér fajt se a fekete, se a sárga, se a mongol faj soha meg nem eszi s a műveltség hasznát, érdemét és dicsőségét a fehér faj soha se lesz kénytelen megosztani a többi szines, vagy szintelen fajjal. Hiszen a nagy fajok egyéniségének korlátai áttörhetetlenek.

Van azonban bökkenő is s itt érdekel már minket, magyarokat, oly közelről ez a kérdés. -270-

A bökkenő az, hogy a magyar faj ugy testileg, mint lelkileg s ugy az erkölcsi tulajdonságok, mint az egyetemes műveltség dolgában egészen oda jutott, ahova a fehér faj legműveltebb nemzetei.

A szine is fehér. Koponyája, gerincze, egész növése jól alakult. Szellemi és erkölcsi világa ép oly tiszta és gazdag, mint akármelyik első nemzeté. Nyelvénél tökéletesebb sohase volt a világon, ma sincs. Minden hangot, képzetet, fogalmat, érzést, gondolatot szépen, röviden, tökéletesen ki tud fejezni. Költői alakitásra ép oly alkalmas, mint az ó-kor és uj-kor legalkalmasabb népnyelvei. Ezer éve fölvette Jézus vallását s a fehér fajjal buzgó versenyben épiti, fejleszti, nemesiti a legmagasabb műveltséget. Bölcsei, tudósai, költői, hadvezérei, nagy kormányzói vannak ezer éven át. Államot alapitott, szervezett és fönntartott. Meg tudta teremteni s meg tudta védelmezni az okos és nemes szabadság intézményeit s tudott értük küzdeni, szenvedni, vért ontani s győzni. Tömege és hatalma nem oly nagy ugyan, ennélfogva szerencséje is kisebb, mint a fehér faj nagy nemzeteinek szerencséje, de közte és e nemzetek közt csakis ebben van különbség.

Nos, hát a magyar faj a fehér fajnak minden előnyeit és tökéletességét már ezredév óta megszerezte. Áttörte hát saját turáni fajtaságának minden korlátát s behatolt a fehér faj szellemi és erkölcsi világának minden rejtekébe. S ennek daczára turáni fajtaságát tisztán és nemesen megőrizte.

Igaz-e ez? -271-

Igaz. Épen ezt bizonyitja be Kerkapoly a székfoglaló beszédben. Sok igazságot érint e beszédben s minden igazsága eszmei s történelmi egyuttal. A beszéd magyarul van, magyarra hát leforditani nem lehet. Pedig le kellene, mert – mint emlitettem már – Hegel vad bölcseleti nyelvén van magyarul. Ma már nem érti senki, legfölebb néhány jámbor bölcsész és nyelvtudós.

Negyvenhat év előtt ujabb, nagyobb s ránk nézve érdekesebb volt az a kérdés, mint most. A világtörténet folyamán s emberi tapasztalás szerint arra több eset volt, hogy egyes ember át tudta törni fajtaságának korlátait és sárga ember is, rézbőrü, sőt néger is akadt, a kinek egyénisége a fehér faj legnemesebb egyéniségével versenyt tudott állni. Hiszen épen akkor láttuk a néger Ira Aldrigében a legnagyobb tragikus szinművészt s nem is kisebb alakokban, mint Shakespeare alakjaiban. De arról még nem tudott a világtörténet, hogy a turáni magyar fajon kivül valaha a legmagasabb emberfaj tökéletességére emelkedett volna; – olyan emberfaj, a melyet alsóbbrendünek osztályoztak a német tudósok.

Ma már tapasztalatban gazdagabb az emberiség s adatokban a világtörténet. A mióta a sárga fajhoz tartozó kis japán az ő különös műveltségének rettenetes hatalmával ugy elverte az oroszt, a fehér faj legerősebb nemzetét, mint a kétfenekü dobot: azóta a német tudósok, hadvezérek és fejedelmek is kissé másként vélekednek az emberfajokat elkülönitő erőbeli és jellembeli korlátokról s az emberfajtaság értékéről. A hatalmas német császár már borzong, ha a sárga faj neve eszébe jut. -272-

És azóta a magyar faj műveltsége se egyedüli példa. Példát nyujtani van már hatalmas társunk a japán fajban.

Kerkapoly székfoglaló beszéde külön kiadásra nem jutott. Az akadémia adta ki 1860-iki Értesitőjében. Ő nevezi itt először Kerkapolyt Kerkápolynak. Sohase tanulta meg saját tagjának igazi nevét.

Ugyanezen évben, de az év tavaszán Kerkapolynak más tudományos műve is látott napvilágot. Ennek czime: »Protestáns Egyházalkotmány tekintettel történeti fejlődésére«.

Nevezetes mű, a benne tárgyalt kérdésekre nézve a mi tudományos irodalmunkban csaknem társa nélkül álló alapmű. Czélja nem is csupán tudományos s nem is csupán történeti, hanem egyuttal közéleti s politikai is.

Az osztrák önkény vasigája alatt nyögtünk. Az osztrák kormánynak eszébe jutott Magyarország protestáns alkotmányaiba beleharapni. Fogai bentörtek. A protestánsok fölriadtak, kálvinisták és lutheránusok egyaránt. Alkotmányuk hitük szentségével s lelkiismeretük szabadságával függ össze. Pogány osztrák kéz ne merje azt érinteni. A protestánsok egyházi alkotmánya egyuttal az ősi magyar alkotmánynak is egyik része. Verjük vissza az egyház szabadságai ellen intézett osztrák támadást s egyuttal vivjuk vissza az eltiprott ősi alkotmányt.

Ez lett a fölriadt protestánsok jelszava és nemzeti törekvése!

Nem maradhattak maguk. Hatalmas segitségre akadtak. -273- A római egyház férfiai, egyházi fejedelmei, az egész nemzet, a főrendek, mind melléjük álltak. A 48 előtti udvari párt vezéremberei csak ugy fölriadtak, mint maguk a szegény kálvinista papok. Biztattak, bátoritottak, sajtóban és köztanácskozásokban élesztették a szent tüzet. Eljártak az egyszerü kálvinista és lutheránus egyházi gyülésekre. Meg kell védelmezni a protestánsok szabadságát, hogy megvédelmezhessük a nemzet szabadságát. Az angol, német, holland, helvét, svéd, norvég világ figyelmét és érdeklődését is fölkeltette a nagy kérdés.

Minő napok voltak azok! Az önkényuralom vasbilincsei közt először kezdte mozgatni tagjait a nemzet. Mintha kisérletet tett volna: vajjon le lehetne-e rázni ama bilincseket? Vagy szét lehet-e törni? A szegény kálvinista papság éppen alkalmas volt e kisérletre. Mit veszthet ő, ha az erőszak dühe győzni talál? Az udvari kegyet, s mindazt a mi azzal jár, el nem vesztheti.

Emlékszem az első gyülésre, a melyet 1849 óta láthattunk. Diák voltam. Akkor már állott az Uj-kollégium s annak diszterme volt a gyülés helye. Egyházi és világi férfiakkal volt tele a terem. Mi, diákok, voltunk a hallgató közönség nagy része. Ime alkotmányos gyülekezés, tanácskozás, határozás! A milyen volt valamikor az országgyülés, a milyenek voltak a vármegyék régi gyülései. Mi, akkor még, 1849 előtt csak kis gyermekek, mi azokat már csak a történetnek szemüvegén át és csak az apai ház hagyományaiból -274- ismerhettük s ime, most ujra föltámadtak. Föl kell támadnia magyar nemzetünknek is.

Imával nyitja meg az öreg püspök a gyülést. Nagy Mihály a püspök, erős fejjel, erős hanggal. Agg ember immár, nincs mit remélnie, nincs mitől félnie.

– Minden áldásnak örök forrása, igazságnak és kegyelemnek osztogatója, szegény magyar népünk megrendithetetlen bizodalma, Urunk, Istenünk, hozzád fohászkodunk!

Igy kezdte imáját. Sok szavára emlékezem ma is. Igy folytatta:

– Bizunk mi előljáróinkban, bizunk mi biráinkban s mindazokban, a kik hatalmasak mi fölöttünk, bizunk mi a koronák viselőiben, a kik urak és fejedelmek e földön. De jó atyánk csak te vagy Mindenható Isten! Engedd meg, hogy igazán csak Te benned bizzunk és hitünkben és hazánk szerelmében, senkiben másban. Akkor nem fogunk csalatkozni!

Igy kezdődött a gyülés.

Napirenden az osztrák kormány vallásügyi pátense.

Föláll egyebek közt Sárközy József, magas állásu előljáró az egyházban, igaz jó hazafi, többször képviselő, a nagy viharok ott zugtak el feje körül. Ősz már, remek arcz, ősmagyar alak. Javaslattal áll elő.

– Forduljunk még egyszer gyermeki bizodalommal fölséges urunkhoz, apostoli királyunkhoz. Fejtsük ki feliratunkban a mi sérelmeinket, tárjuk elé igazainkat, könyörögjünk előtte, mint hüséges jobbágyai s várjuk atyai szivétől minden bajunk orvoslását. -275-

Már a beszéd alatt rázta fejét Vadnay Rudolf, mint a bika. Zalai birtokos, a magyar nyelv lángeszű buvára, Kerkapolynak egykori benső barátja. Minta ahhoz, milyennek kell lenni a férfiszépségnek, férfierőnek. Pedig torzonborz alak. Busa haj, busa szakál, vastag fekete bajusz, de szemöldöke is akkora, mint bajusza. A borsodi Vadnayak közül való, még pedig a fekete Vadnayakból. Egyik fia volt a későbbi csongrádi főispán.

Szól. Szava erős, kemény, pattogó, szinte hasogatja a sziveket.

– Nem fogadom el Sárközy javaslatát. Én az osztrák császárnak nem könyörgök. Semmiféle császárnak-királynak jobbágya nem vagyok, csak istennek hive s hazámnak fia vagyok. Az osztrák kormánynak pátensét és semmiféle álnok jótéteményét el nem fogadom. Mondjuk meg azt annak a kormánynak világosan, kereken, kurtán. Ebből jobban megérti a császár is, mintha könyörgésre fogjuk a dolgot. Ne féljen senki semmiféle veszedelemtől. Szenvedni mi is tudunk ugy, mint őseink s ha kell: verekedni is.

Ez már beszéd. Ez már tetszett a mi szivünknek, de az egyházkerület közgyülésének is.

Nem kell az osztráktól semmi. Még üdvösség se.

Igy tört meg a jég. Igy kezdtük rombadönteni az önkényuralom hatalmas erődeit. Se gyors, se könnyü nem volt a munka, de legalább belekezdtünk.

A harcz, a mely megindult, a nemzettörténelemhez tartozik.

De a harcz folyamán a tünődő elmék ezer kérdést -276- vetettek fel. Mi is hát a protestánsok alkotmánya? Különösen mi a magyar protestánsoké? Miben egyezik, miben különbözik a kálvinistáké a lutheránusokétól? Melyik jobb, melyik üdvösebb, melyik igazibb?

Az osztrák pátens sok szabadságot és sok jótéteményt, busás fizetéseket biztositott a protestánsoknak. Akadtak tudósok, a kik bebizonyitották, hogy sok ország protestáns egyházai nagy áldásnak tartanák az osztrák által kinált egyházi alkotmányt.

Nagy vita támadt.

Révész Imre, a hires debreczeni kálvinista lelkész, később képviselő s Deák Ferencznek a pragmatica sanctio kérdésében nagy és nemes ellenzéke, legtudósabb embereink s legjelesebb iróink és szónokaink egyike, vezette nagy tekintélyével és sulyos érveivel a vitát. E vita azért is fontos volt, hogy a magyar protestánsok egyházalkotmányának ebből kellett volna megujhodnia s a korszerü viszonyokhoz képest fölépülnie.

Kerkapoly rettenetes elméjének s egyházi és tudománybeli buzgóságának ily vitában s ily komoly viszonyok közt hallgatnia nem lehetett. Hatalmas hangon beleszólt a vitába ő is.

Azt mondja könyve elején:

– Kell, hogy a magyar protestáns egyházalkotmányt és kormányzatot illetőleg bekövetkezett válságos idők minden gondolkozó s egyháza ügyét lelkén viselő magyar protestánst arra inditottak légyen, hogy tisztába jönni igyekezzék az elvek iránt, melyeken amaz -277- alkotmánynak és kormányzatnak nyugodni kell. Igy történt velem is. Ez okozá, hogy Világtörténetem folytatása helyett egyelőre e térre forditsam munkásságomat. A kérdéses elvek részint a protestáns egyház és egyházi hatalom fogalmából levonhatók, részint a történeti fejlődés terén fölismerhetők.

– Vajha sikerülne jóakaratomnak elősegiteni a nézetek tisztulását s hathatni igy egyházunk mindinkábbi erősbülésére, magasulására.

Ime, igy adja okát annak, miért szakitotta meg Világtörténetének folytatását.

Ebből más következést is vonhatunk.

Harminczhat éves volt már Kerkapoly, mikor e munkáját irta. Eddigi élete azt mutatta, hogy neki végzete lesz a tanárkodás mellett az elméleti tudományok s főleg a bölcseletiek buvárlata. Eddig legalább nem igen tett egyebet. E munkájában pedig oly csodálatos buzgóságot fejtett ki, hogy lélektanilag szinte lehetetlennek látszott, hogy ezentul a közéletnek, a gyakorlati kérdéseknek szentelje munkáját, tehetségét, egész életét.

Pedig hát nem ugy lett.

Ime, a mint nagy nemzeti ügygyé lett a protestánsok szabadságának válsága: abban a pillanatban ott hagyta az elméleti buvárkodás terét s áttért a gyakorlati közélet mezejére. Tudós agy munkája s nagy buvárlat eredménye ugyan »Protestáns Egyházalkotmány« czimü egykötetes munkája is, de már ennek rendeltetése gyakorlati. -278-

Kerkapolyval is az történt azonban, a mi igen sok tudóssal. Ha egyszer félbenhagyta valamely nagy művét: annak folytatására nem is tért vissza többé. Talán később beszélek még arról, hogy nem is térhetett. Most pápai tanári életének vázolását akarom befejezni.

IX.

(Kerkapoly ujabb könyvei, az „Ismerettan“ és a „Gondolattan“. – Miként törekedtem a magyar nyelv titkaiba behatolni? – Kölcsey tévedése. – Kerkapoly bölcseleti nyelve. – A külső és a belső. – Kant tétele nem igaz. – A valami és a más. – Az egy. – Mennyit kell olvasni? – Miért késett bölcseleti munkái kiadásával? – Vitám vele a fölött: miként kezdődjék az észtan?)

Az 1861-ik és 1862-ik éveket a mezőgazdaságon s a tanári előadásokon kivül arra forditotta, hogy bölcseleti tankönyveit készitse el ugy, a mint azokat ezentul ő és hallgatói fogják használni s a mint a magyar tudományos irodalom számára czélszerünek véli.

E két évben egy könyvet irt, melyet azonban két füzetben adott ki. A könyv czime: »Tiszta Észtan«. Első része az »Ismerettan«, vagyis a metafizika. Második része a »Gondolattan«, vagyis a logika. Mind a kettő valósággal az elméletek elmélete, a legvalódibb, legkülönösebb hegeli gondolkodás.

Én az 1862-ik év közepén elvégeztem a pápai jogakadémián tanulmányaimat s elhagytam e főiskolát s távolabb estem Kerkapoly mindennapi társaságától. Joggyakorlaton töltöttem időmet Veszprémben s bizony kevésszer rándultam át Pápára. Félbenhagytam bölcseleti tanulmányaimat is s azért nem volt okom Kerkapolyval -279- a gyakori érintkezésre. Két uj könyve ujság volt előttem.

És még se volt ujság. Hiszen, mikor hallgatója voltam: ezek tartalmát adta elő nekem is. Igen jól emlékeztem minden szavára s a szavakban megalakitott gondolatokra is.

Tetszett nekem az a különös és sajátságos metafizikai és logikai elmélkedés. A fiatal léleknek néha a furcsa és nehéz dolog tetszik s minél furcsább és nehezebb, annál jobban tetszik. Igy voltam én is Kerkapoly hegeliségével.

De azt hiszem, gondolatainak s iratainak nem annyira tartalma, mint inkább alakja, szava, nyelve, gondolatalakitási módszere kötötte le figyelmemet.

Sokszor emlitettem már, hogy apám csodálatosan szép s valóban remek elbeszélő volt. Megfigyeléseit, adomáit, elmésségeit, ötleteit oly pontossággal, a szavaknak oly hangzatos, oly szárnyaló s mégis oly egyszerü összerakásával szokta előadni, mintha szándékosan a legfinomabb költői nyelven akart volna beszélni. A mi nagyon szerény nemesi és vármegyei köreinkben minden társalgás és társaság elhallgatott, a mint apám valamely történt esetet elkezdett beszélni, vagy valamely ismert alakot elkezdett rajzolni. Egyszerü elbeszélései igazi művészi hatással voltak mindenkire. Minden elbeszélésének erőltetés nélküli szelid vidámság s hogy ugy mondjam, jószivü pajzánság adta meg az igazi szint, habár elbeszélésének tárgya szomoru volt is. -280-

Azt hiszem, apám elbeszélésének módszeréből én már gyermekkoromban elsajátitottam valamit s ez utóbb átszivárgott irásmódomba is. Igaz azonban, hogy Pápán sokat törtem, marczangoltam, gyurtam, simitottam a mi édes, hazai nyelvünket.

El kell mondanom, habár röviden is, hogy történt a dolog. Akár akartam, akár nem: iróvá lettem s a mi édes magyar nyelvünkkel meg is tudok birkózni, ugy a hogy. Ugy veszem észre magam példájából is, másokéból is, nem könnyen jutottam a birkózó erőhöz.

A mai tanrendet nem igen ismerem. Pápán az ötödik osztályban tanultuk a rhetorikát, hatodikban a poétikát, hetedikben a logikát.

A mikor az ötödik osztályba jártam, valami bohókás önérzet feszengett bennem. A poéta egy osztálylyal előttem járt, öregebb diák volt, verset is tudott irni, tudta már a versirás szabályait, bizony a magasból nézett rám, kisebb diákra, a ki semmi se volt még egyéb, mint rhétor.

Hm! Eb ura a fakó! Hát én ne lehetnék olyan legény, mint a poéta? Hát ne lehetnék én még különb legény is?

Hiszen, mi a poéta?

Versiró. Semmi se más, csak versiró.

Bizony a vers nem ördögség.

Vagy pedig:

-281-

Ime, ez a vers.

Hát az a diák, a ki ilyet tud csinálni, már derekabb legény lenne, mint én?

Kisértsük meg.

Versbe szedtem jó csomó pápai és közéleti tünetet, az öreg bérest, a Grófút jegenyefáit, a messze kékellő Somlyó hegyét, a tapolczafői forrásokat, a Csúzy-kert fáit, a Hodoska mellett zugó malmot egymásután.

A kisérlet sikerült. No ez nem nagy dolog: én se leszek általa nagy ember. Legföljebb csak olyan, mint a poéta diák. Ezért pedig nem érdemes izzadni, fáradozni, életet áldozni.

Elővettem Berzsenyit. Ez már költő, ez már nem veszprémi czifra szürben jár s nem Tarnóczára szegődik el juhászbojtárnak. Az ő verseit már a poéta diákok se tudják megcsinálni.

No hát megcsinálom én.

De én még akkor a jámbuszt, trokhéuszt, anapesztuszt, daktiluszt, khórjámbuszt, hekszamétert, pentamétert s a többi pogány istenséget névről se ismertem. Hogy csináljak én hát Berzsenyi módjára verseket?

Mégis csináltam. Száz kisérletbe került, hetek-hónapok éjjeli-nappali munkáját emésztette föl, mig egy Berzsenyi-féle nagy költeményt össze tudtam furni, faragni, állitani. Hányszor eltévesztettem én: hol kell lenni a hosszu szótagnak, hol a rövidnek, hogy áll elő a szavak suhogása, miből áll a hellen és latin remek versalakok törvénye, hol lehet attól kissé eltérni, hol nem szabad azt megsérteni. S azután a -282- magyar szavakat ugy rakni egymásután, hogy azok széphangzásán csorba ne essék. De a szavakban se essék, de a szavak rendjében se essék.

Nem ajánlom ezt a munkát minden serdülő diákgyereknek. Csuffá lesz vele.

Hetekig eltünődtem Kölcsey egyik sora fölött. Kölcsey igy ir:

Balgatag beszéd. Nem sokkal jobb és szebb volna s nem ugy volna jó és szép, ha igy irna:

Igy lenne tökéletesen magyar s igy lenne tökéletes az eszmének s a versalaknak is összehangozása, egybeillése.

Igy gondoltam. Hanem hát Kölcsey ellen pápai diák nem üthet pártot. De még se tudtam ezer meg ezer tünetben megnyugodni, mert nem tudtam azokat magamnak megmagyarázni.

Ma se nyugszom meg például és soha se nyugszom meg nemzeti himnuszunk e szavaiban:

A bűnhődés csak azt érheti, a ki bűnös volt. De a magyar nemzet soha nem esett bűnbe. Az lett volna tán a bűne, hogy a török kétszáz éven át oly nagy erővel ostromolta? Vagy az lett volna a bűne, hogy a Habsburgok oly sokszor elárulták s örökké vesztére -283- törtek? Vagy bűne az, hogy kisebb faj, mint a német, vagy a szláv, vagy a latin? Mióta bűn az egyszerü szerencsétlenség?

Azokat a szavakat ne énekeljük többé.

Ilyen balga tünődések, ilyen kőfejtő töprengések közt töltöttem egész esztendőt. S az eredmény az lett, hogy a mikor poéta lettem, csak ugy omlott tollam alól mindenféle kötött és kötetlen, ugynevezett költői munka. Nyelvbeli nehézség nem volt előttem és nyelvünk csodálatos gazdagságának, szépségének s gondolatalakitó tökéletességének csaknem minden titkába könnyedén bele tudtam tekinteni. Szerencsém, hogy pápai dolgozataim mind elvesztek valahogy; nem hányhatja szememre hát senki. Volt ugyan köztük nehány csinos költemény is, tanáraim és tanulótársaim szentül is hitték, hogy elvégre se leszek más, mint költő, de hát szerencsére nem ugy történt.

A mikor a logikába mentem át s Kerkapoly nyelvét elkezdtem hallgatni: kerengett velem a világ. A magyar költészet gondolatvilágából a hegeli német ész sivatag országába jutni! Ott a harmatos liget édes madárhangja, itt a szelelő rosta kelepelése. Ott illat és sugár és melegség, – itt hideg és fagy és szárazság mindenütt.

Jól van. Ez a tudomány. Magam is bele-belemerültem s bukdácsoltam benne nem egyszer. Nem itélem el, de kissé ismertetem. Kerkapoly életéhez s jellemének nagyságához tartozik az is, hogy bele tudott merülni, mint akármelyik német tudós és mégis meg tudott tőle szabadulni, a hogy illik magyar emberhez. -284-

Itt most már kissé filozófálnunk kell. A nélkül Kerkapoly ötven év előtti irodalmi nyelvét halandó ember meg nem érti. De az olvasó azért ne rémüljön meg. Hamar kifogyunk a bölcselkedésből s valami nagy komolysággal nem is foglalkozunk vele.

A főváros mivelt köreiben sokan ismerik Kerkapoly egyik tanszéki mondását. Előkelő urnő csak három nap előtt idézte elém, noha magam is ismertem. De jó példa, mutassuk föl.

Igy szól a mondás:

»A külső, melynek külseje van, ép oly belső, mint külső az a belső, melynek belseje van.«

Ez a meghatározás szórul-szóra igaz és alapos. És a mellett egyszerü is s egészen jól van magyarul is. Alig is lehetne a gondolatot jobban alakitani. S első hallásra mégis bolondságnak tetszik. Mindenesetre furcsán hangzik.

Pedig csak annyit jelent, hogy az érett diónak például van külső puha héja, van belső csontos héja s van legbelül az ehető magva. Már most az a csontos héj a külső héjra nézve belső, a magra nézve külső. De maga a mag is külső a benne levő csirasejtre nézve.

Tiszta dolog s nem is ütközik meg rajta senki, ha nem általános bölcseleti meghatározással áll elő a tudós, hanem példával megmagyarázza, mi a külső és a belső egymás mellett. De Kerkapoly játszi elméjének tetszett ugy adni elő a bölcseleti meghatározást, hogy azt első hallásra szinte elmebeli pajkosságnak gondolja a hallgató. -285-

Azonban ő könyvet irt a Tiszta Észtanról, a Metafizikáról és Logikáról. Épen ezt akarom kissé ismertetni. Könyvében a Metafizikát Ismerettannak, a Logikát Gondolattannak nevezi. Az ő gondolkozása szerint egyik se a legjobb, legalkalmasabb szó. A Metafizikának a legjobb magyar neve volna a Léttan, a Logikának a Gondolkozástan.

De hát ezen ne ütközzünk meg.

Kantnak, a világhirü német bölcselőnek, hires tantétele az, hogy a dolgok, ugy, a mint önmagukban vagynak, meg nem ismerhetők.

Kantnak e tantételét igy magyarázza s igy czáfolja meg Kerkapoly:

»Ha önmagában lenni annyit tesz, mint másra nézve nem lenni: ugy e tétel ellen mit sem szólhatni; önként értetvén, hogy a dolgok nem tudhatók ugy, miként azok másokra s igy ránk, tudókra, nézve is nincsenek«.

Kantnak tehát e szerint igaza volna.

De azért még sincs igaza. Hiszen minden dolog valami.

»Valami ugyanis már magában más, tudniillik a másnak a mása s viszont a más magában valami is egyszersmind, tudniillik: valami más vagy más valami. Ebből meg önként foly, hogy valaminek magában s maga általi léte másra nézve és más általi is egyszersmind. Ép ugy mást illetőleg is. Ez oka, hogy ha valaminek magában és másra nézve létét egymástól elszakitva szemközt állitjuk: az ellentétessé tevés nem -286- sikerül, kölcsönösen átmenvén azok egymásba. Azért valami másra nézve tulajdonkép az, mi önmagában; s önmagában az, a mi másra nézve; az ellenkező csak látszat. Valaminek másra nézve s önmagában léte hát tulajdonkép nem két lét, hanem egy és ugyanazon lét. Ennélfogva kell, hogy a mi valami önmagában, ugyanaz legyen másra nézve és más által is.«

Szóval: Kantnak bizony nincs igaza.

Nos hát a »külső-belső« példája is csinos, de csinosabb mégis a »valami-más« példája. A mely napnál fényesebben bebizonyitja, hogy a valami és a más közt nincs különbség, mert a valami is más minthogy a valami is másnak mása, de éppen azért a más is valami, mert ha valami nem volna, nem lehetne másnak a mása.

Hát bizony ez a »Léttan« vagy Metafizika vagy a hogy Kerkapoly nevezi, az Ismerettan.

Nem folytatom ismertetését. Pedig nem lenne hálátlan dolog. A hol megmondja például: mi a véges és a végtelen; a hol bebizonyitja, hogy a véges és a végtelen ugyanaz s a hol bebizonyitja, hogy nincs se véges, se végtelen.

Hát még a hol megmagyarázza, mi az »egy«? Ez már csak az érdekes.

A józan elme azt gondolná, hogy az az »egy«, a mi nem kettő, nem is több, nem is részecske, hanem egész önmagában.

Szó sincs róla.

Az »egy« az a végtelen, a melyben a más nem mint -287- valóban más, hanem csak, mint a végtelennek alkotó eleme létezik.

Tudni kell ezt.

Czenzurák ideje volt. Kerkapoly feleletre hivja föl egyik logikusát.

– Beszéljen az »egy«-ről.

A logikus nem tud beszélni az »egy«-ről. Menti magát.

– Bocsánat, nem tudom, pedig olvasgattam.

– Hányszor olvasta el?

– Kétszer is.

Kerkapoly emelt hangon válaszol:

– Kétszer? Én e tárgyat két hétig mindig tanultam, vele feküdtem, vele keltem, ételem, italom vele költöttem el s ha sétáltam, ha társaságban voltam, akkor is róla gondolkodtam s csak akkor mertem magamnak megvallani, hogy talán már megtanultam.

Kerkapoly igazat mondott tanitványai előtt. Csodálatos buzgósággal törekedett a bölcselet legnehezebb, legelméletibb kérdéseinek titkaiba behatolni. Állhatatossága bámulatos volt, ha gondolkozása folyamán valami akadályra bukkant. Szirtet, zátonyt nem türt meg utjában, de oktalan csavarulatot se. Addig vesztegelt, addig dolgozott, mig az akadályt el nem háritotta s mig elméjének utját tisztává, egyenessé nem tette.

Sokat nem olvasott, de annál többet gondolkozott a tudás anyaga fölött.

»Világtörténeté«-nek első kötetéhez alig használt tiz forrásmunkát. »Protestáns Egyházalkotmány« czimü művéhez alig tanulmányozott tizenöt irót. Tiszta Észtanához -288- Hegel művei mellett nem hiszem, hogy Erdmanon, Rosekranzon és Trendelenburgon kivül másokat használt volna. Francziául, angolul és olaszul nem tudott. Mindenesetre nagy hézag, hogy e nemzetek nagy iróinak gondolatalakitási művészetét közvetlenül nem figyelhette meg. Ugy hiszem, ez az oka annak is, hogy az irás művészetével oly kevéssé foglalkozott. Erre a német irodalom példái nem vonzhatták, nem kényszerithették. A német nemzetnek vannak nagy költői és jeles irói, de nagy irója nincs.

Egyik egyházkerületi gyülésen vitába keveredett egyháza papjaival, a jó kálvinista tiszteletes urakkal. Azt hányta szemükre, hogy legnagyobb részben csak addig haladnak a korral, csak addig tanulnak, mig az iskolából ki nem kerülnek; azon túl a hivatás, a család, a gazdaság, a barátkozás elvonja őket a tanulástól. Azt felelték:

– Tanulnánk mi szivesen, de nincs pénzünk, hogy magunknak az ujabb-ujabb könyveket megszerezhessük.

– Nincs is arra szükség. Annyi pénzük csak mindig van, hogy egy év alatt egy könyvet megszerezhessenek. Már pedig, ha valaki egy évig lelkiismeretesen tanulmányoz tudományos jó könyvet, bizony többet tanul, mintha ötvenet olvasgatna az idő alatt.

Nekem is azt mondta:

– Azt tanácslom, ha alapos tudományra akar szert tenni, olvasson keveset s gondolkodjék sokat. E methodust én soha sem bántam meg.

Én magam se. Ezt a módszert követtem én is egész -289- életemben. Bizony én aránylag kevés könyvet olvastam. De Kerkapoly módszerét valamivel megtoldottam. A szakadatlan, az érdek nélküli, a tüzetes megfigyeléssel. Nemcsak az embereket törekedtem tökéletesen megismerni, hanem minden tünetet, melylyel az életben találkoztam. Pedig tudományos czél nem irányozta gondolataimat. De én bizony a kecskeméti homokbuczkák kék virágu szamártövisének legalább szenteltem akkora figyelmet, mint a Sziriusz csillagnak. S a falevelek különböző voltát legalább is oly gonddal vizsgáltam, mint a jogesetek különböző voltát. Ifjabb koromnak ez volt szokása, valóságos természete. Meglett a következése. Én ugyan Kerkapoly vagy Szilágyi Dezső tudásának mélységeit meg se tudtam közeliteni, de az én tudásom sokkal nagyobb körü lett, mint az övék és sokkal egyénibb. Sokszor beszélgettünk erről egymás között. Nagyrészben ennek tulajdonitottuk azt is, hogy én tudtam irni, ők pedig nem tudtak.

Visszatérek azonban tanulmányai gondosságára.

Kérdeztem tőle, mi az oka annak, hogy Metafizikáját és Logikáját oly későn adta ki, csak 1863-ban, holott alig különböznek attól, melyet én az ötvenes években hallgattam tőle. Tehát már régen készen voltak.

– Nem tudtam teljesen megnyugtatni magam – ugymond – vajjon a Lényegtant, különösen pedig a Különbözőség tanát a Metafizikában jól dolgoztam-e ki s hasonló kétségeim voltak a Logikában az Itéletek tanánál is. Kétségeim nem oszlatták el a német bölcsészek művei s az én művemben bizonyos hézagot éreztem -290- s e miatt nem akartam világ elé bocsátani. Egykor azonban előadás közben véletlenül rájöttem a helyes gondolatra s a feltalálás örömével sietvén haza, rögtön sajtó alá rendeztem irataimat.

Ime, egy kis bepillantás az ő tudományos lelkiismeretének titkaiba.

Egyet még el kell mondanom.

1862-ik évi juliusban elhagytam a főiskolát s hazamentem az apámhoz. Egy-két hónapot dologtalanul töltöttem el, a fölött tünődve, miféle pályát válaszszak. Tünődéseim közben eszembe jutottak Kerkapoly előadásai s különösen az észtannak Hegel-féle rendszere. Vajjon miként is kezdődik hát az a rendszer?

Még ma is érdekesnek tartom ezt a tárgyat. Igy kezdődik, igy kezdi Kerkapoly is:

Az észtan nem lehet más, mint az összes igazságok tudománya. Benne más nem lehet, mint igazság.

Mi az igazság?

Az igazság nem más, mint a tárgyilag létező ész, a mikor egyszersmind alanyilag is létezik. Ma ezt talán igy is mondhatnók: az az igazság, a mikor az én itéletem a világrenddel teljesen egybevág.

Azonban ne zavarjuk a dolgot, maradjunk meg a hegeli felfogásnál.

Az igazságról más fogalmunk is lehet, vagy legalább más meghatározásunk is. Azt is joggal mondhatjuk, hogy az az igazság, a mely teljesen be van bizonyitva igazságnak.

De az észtanban nem lehet más, mint igazság, tehát -291- az előző tétel szerint, nem lehet más, mint a mi igazságnak be van bizonyitva. Ugy, de az észtannak is kell kezdetének lenni, mint minden más tudománynak, sőt ez a kezdet se lehet más, mint az igazság. Mert, ha a kezdet nem lenne igazság, akkor a további folytatás, sőt az egész tudomány se lenne igazság, minthogy a kezdetből indul ki minden s ha az hamis: minden hamis.

Azonban az észtan kezdő igazságát, legelső tételét miként lehetne bebizonyitottnak tekinteni? Bizonyitás nélkül sehogy se lehetne. Ámde a bizonyitás előrebocsátott fogalmak, itéletek és következtetések nélkül lehetetlen. Ezek mulhatatlanul megelőzik az igazságot, tehát az észtannak is ezekkel kellene kezdődnie.

A végső következés tehát az, hogy az észtant ily módon vagy egyáltalán meg se lehet kezdeni s kezdete nincs, folytatása se lehet s akkor az észtan, mint tudomány, egyáltalán nincs. Vagy pedig meg lehet ugyan kezdeni, nem bebizonyitott igazsággal, hanem csak bizonyitási anyaggal, de ekkor a másik örvénybe esünk bele.

Valami mentséget ki kell gondolnunk.

Ne állitással, ne tétellel, ne bebizonyitott igazsággal kezdjük hát az észtant, hanem valami parancsolattal vagy felhivással. Például ezzel:

– Gondolkodjál!

Valóban erre jutott a hegeli rendszer, ez lett észtanának kezdete, megindulása.

A mikor az apai háznál pihentem, akármennyit -292- tünődtem e fölött, nem tudtam más következésre jutni, minthogy ez nem megoldás, nem igazi kezdet, nem a tudomány igazi megindulása. Nevezzük a maga nevén. Nem egyéb ez, mint furfangosság, ravasz ámitás, a nehézségnek álnok kikerülése.

Pedig nincs is rá szükség, a hegeli rendszernek legalább nincs rá semmi szüksége. Hisz ez a rendszer a tiszta gondolaton és tiszta léten s e kettőnek azonságán kezdődik, keresztülviszi ezeket az egész természet és szellemvilágon, végződik pedig a fejlődés örök igazságain át a mindent magába ölelő rendszerek rendszerén, a végtelen eszmén. A kinek tetszik, nevezze ezt isten fogalmának. A végtelen eszme bizonyitja be aztán a maga teljességében a tiszta gondolat és tiszta lét igazságát.

Minek ehhez a furfangos kezdet? Mire való itt a ravaszkodás? Hiszen a természet és szellemvilág kimerithetetlen jelenségeinek akármelyikénél el lehet kezdeni az észtant, a fejlődés végtelen köre visszatér oda s ama jelenség igazságát bebizonyitja. Tehát az észtan igy is az igazságok tudománya lehet. Sőt csak igy lehet valósággal.

Megirtam ezt Kerkapolynak Mezőszentgyörgyről az 1862-ik év augusztus havában. Röviden azt felelte rá, hogy majd bővebben fog felelni. A bővebb felelet elmaradt, de a következő évben megjelent Tiszta Észtana s abból láttam, hogy megmaradt korábbi felfogásánál s birálatomat nem használta föl.

A dolog nem bántott. A bölcseletet nem üztem-füztem -293- tovább, más pálya vonzott. De néhány év mulva megkérdeztem, vajjon miért nem fogadta el, vagy miért nem czáfolta meg birálatomat?

– Birálata – ugymond – igen fontos, de nagy munka nélkül elfogadhatósága fölött nem akartam, nem is tudtam volna talán határozni. Ez a nagy munka pedig abból állott volna, hogy a javaslatot kisérletként az egész hegeli rendszeren keresztülvigyem. Erre pedig nem volt időm.

De most már hagyjuk abban ezt a tárgyat egészen s pápai tanárságáról még rövidesen mondjunk el egyet s mást.

X.

(Kerkapoly kéziratban levő művei. – A pápai ó-kollégium. – Az uj kollégium épitése. – A rágalom Kerkapoly ellen. – Dicsőséges elégtételt nyer. – A Kerkapoly-nemzetség nemzedékrende.)

Kézirati műve sok volt. Nem tudom, hova lett. Bölcsészeti tanfolyama három éven át tartott, az egész hegeli rendszert három éven át adta elő s tudta mindig befejezni. E végből kidolgozta a Lélektant, az Észjogot, az Erkölcstant s a Vallás észtanát is.

Nagy kár, hogy kivált utóbbi műve nem látott napvilágot.

Még nagyobb kár, hogy Szépműtanát se adta ki, pedig erre biztattam is, kértem is. E mű az alapismeretek mellett rendszeresen tárgyalja az épitészetet, szobrászatot, festészetet, zenét és költészetet. Az ötvenes évek elején irta iskolai kézikönyvül. Nagyon szerette -294- ezt a tárgyat s nagyon belemerült. Tárgyait nemcsak észtanilag, hanem műtörténelmileg is megvilágitja. Előadásait nagy gyönyörüséggel hallgattuk.

Erre a műre irodalmunknak, mivelt közönségünknek s főiskoláinknak még ma is szükségük volna. Ma is nagy hézagot töltene be. Szépműtani irodalmunk ma is csak töredékes. Blair Hugó könyve, Greguss, Erdélyi, Arany, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt s mások dolgozatai bármily nagybecsüek, mégis csak egyes részletek az egész szépműtanból.

Volt tanári pályáján egykor némi kellemetlensége is. Ez az uj kollégium épitésével függ össze. El kell mondanom az esetet részletesen.

A régi kollégium nem volt már alkalmas épület. Disztelen kétemeletes ház szűk utczában, szük telken. József császár protestáns pátense idejében épitették, de az addig folyton üldözött szegény kálvinistáknak nem volt elég pénzük se tágas telket szerezni, se diszes és kényelmes épületet emelni. A földes úr az egri püspök volt, gróf Esterházy Károly. Vakbuzgó, türelmetlen, középkorba való egyházfejedelem s kálvinista jobbágyaihoz kegyetlen uraság. Pedig mivelt és bőkezü ember és buzgó téritgető. Szerencse, hogy voltak Pápán kálvinista nemes urak s nemesi telkek is. Ezek egyikére szorult a templom is, a főiskola is.

De akármilyen ódon is az az ó-kollégium: dicső emlékek suttognak falai körül. Nagy tanárok és nagy tanulók emlékei. Gyerekkoromban még meg-megnéztük azt a padot, melyet Jókai és Petőfi szoktak összefaragdálni -295- s magunk is kiabáltunk azon a folyosón, a hol Ballagi hangosan szavalgatott, hogy a magyar szavak kiejtését képes legyen megtanulni. Öreg pedellusunk, a hires Zádor tanár rokona, alig mozgó, kemény nézésü szemeivel el-elmagyarázta, melyik hires tanár melyik teremben fejtegette a tudomány igéit. Melyik volt a hires Márton István széke, melyik a nagy orientális tudósé, Kocsi Sebestyén Istváné. Hát a nagy évzáró ünnepek miként folytak le? A mikor ott volt az egyházkerület püspöke is s vele együtt országos nevü vendégek. Hol ült Pápay Sámuel, hol ült Kisfaludy Sándor, hol ült két izben is Deák Ferencz?

De hát uj kollégium kellett. Legyen alkalmas könyvtár-terem, legyen muzeum-terem, legyenek alkalmas közétkező helyiségek, éléstárak, konyhák, ebédlők. Hiszen a konviktuson három-négyszáz diák kap havi három forintért jó élelmezést. Legyen uszoda is, legyen tágas és korszerü testgyakorló tér és szertár is.

Az épitést kiadták épitőmesternek, a pénzt kezelte az egyházkerület pénztárosa, az épités felügyeletével és ellenőrzésével pedig megbizták Kerkapolyt. Ő a mindentudó, láng az esze, villám a szeme; ily módon baj nem lehet.

Azonban mégis lett.

A nagy auditórium: nagy terem az emeleten. Alatta a földszinten lett volna a könyvtár. Akármily erős fenyőgerendákból készitették az auditórium padlózatát, bizony az elkezdett mozogni, ha a rakonczátlan, jókedvü diákság tombolt rajta. Nem csoda, hiszen a háztető -296- is mozog faluhelyen, a mikor csak a macskák nyargalásznak a padláson. Ha oszlopokat alkalmaznak a földszinten, elvégre se lehet semmi baj ötven esztendő mulva se. A minthogy a végén rendbe is hoztak mindent.

De hát hire futamodott: mozog a ház, rosszul épitették az uj-kollégiumot. Mire a hir a végekre ért, Dráva mellé, barsi részekbe, őrségi vidékre: akkorra már a rossz hir meg is hizott. Repedeznek a falak, összedőléssel fenyeget az épület, össze is dől bizonyára, a mikor tele lesz diákkal. Agyoncsap minden diákot, mint az egeret. Szegény szülők sirathatják ártatlan magzatjaikat. Kihal egy nemzedék, mint mikor Heródes király megölette a csecsemőket. Mi lesz egyházunkból, mi lesz hitvallásunkból?

Csodálatos az, mivé tud lenni a rossz hir, ha szövetségre lép az ostobasággal. Már párt is kerekedett az egyházkerületben a rossz hir nyomán, mely tűzzel-vassal kereste a bűnösöket. A párt élén Sárközy József állt, általános tiszteletnek méltán örvendő jeles hazafi. Egy csomó jámbor tiszteletes úr seregelte körül. Keresték a bűnt és a bűnöst.

Bűnt ugyan nem találtak, de bűnöst találtak. Könnyen lehetett találni.

A kinek legnagyobb esze van, a kinek legtöbb a tudása és tekintélye, a ki nem komáz, nem pajtáskodik senkivel, a ki megveti a népszerüséget s félvállról veszi a tiszteletes urak jó vagy rossz indulatát: bizonyára az a bűnös. -297-

Mindez tökéletesen ráillett Kerkapolyra s nem is illett másra, csak ő rá. Tehát ő a bűnös.

Mi a bűne?

Ingadozik az uj-kollégium.

Miért cselekszi azt? Mert rosszul épitették. Mert a szükséges pénzt nem fektették bele, pedig megvolt, el is számolták. Tehát hűtlenül kezelték a pénzt.

Bizonyára Kerkapoly kezelte.

Pokoli zsivaj támadt az egyik egyházkerületi gyülésen. Ott volt Kerkapoly is. Darab ideig bizonyos daczczal hallgatta a szájaskodást. Tudta, hogy igaza van; érezte, hogy ő van legfelül; kegyetlen hidegvérrel, csaknem hetykén várta, hogy az urak kitombolják magukat. Végre egy nagyfejü esperes egyenesen neki támadt.

– Hát a főiskola pénzéről mikor ad számot a tanár úr?

Kerkapoly csak egy szóval felelt.

– Soha!

Az urak majd lefordultak a székről vad indulatukban. De Kerkapoly még ekkor is hideg, száraz, pattogó hangon folytatta szavait.

– Soha se adok számot, mert én a főiskola pénzét soha se láttam, soha se kezeltem. Keressék az urak ott, a hova tették; annál, a kire bizták. Én az épitőmester munkájára vigyáztam, abban pedig nincs hiba. De ezt tudni kellene, mielőtt zajt ütnének. Azt is tudni kellene, ki kezeli a pénzt s van-e abban fogyatékosság? De még ezt se tudni s mégis vádaskodni: lelketlen gazság. -298-

Ekkor aztán jupiteri haraggal ütött szét a zajongó gyülekezeten, melyben egyébiránt lelkes hivei is voltak, csakhogy a tömeg letorkolta őket. A becsületes és komoly emberek sokszor hallgatagok, sőt néha gyávák. A rágalmazók mindig bátrak és hangosak s ha többen vannak, mindig erőszakosak.

Nem folytatom az eset részleteit, de a mikor még közel voltunk hozzá időben s a mikor még jól emlékeztem mindenre, vázlatosan igy irtam le:

Kerkapoly ugy fogta föl az ügyet, mint a mely legdrágább értékét, a becsületét veszélyezteti. Mig védte magát, addig egyszersmind támadó is lett s mig eljárásának tökéletes tisztaságát kimutatta, elleneit az illetékes hatóság előtt, az egyházkerületi gyülés előtt tönkretette.

De állásáról lemondott. Lelkiismeretlen férfiak közt nem akart többé köztisztséget viselni.

A mikor ez bekövetkezett: akkor látta át az egyházkerületi gyülés, mit veszt kedvencz és hires tanárával. Disze ő a főiskolának s helyét sok-sok évig nem lehet betölteni. Ellenfeleit is meglepte a megbánás érzete s tömegesen siettek őt megkérlelni, lemondási szándékáról lebeszélni.

Kerkapoly föltételül lemondása visszavételére azt a személyes elégtételt követelte, hogy ellenfelei nyiltan, a gyülés szine előtt kérjenek tőle bocsánatot. Megnyerte ezt is, a mikor azután az egyházkerület jegyzőkönyvben egyhangulag örökité meg érdemeit, a melyeket ugy a tanügy, mint a főiskola épitése s a tudomány -299- művelése körül szerzett. Ekkor vette vissza lemondását.

Ezenkivül összes tanári állását s működését nem zavarta meg semmi kellemetlenség. Se Pápán tizenhét év alatt, se budapesti egyetemi tanárságának tizennyolcz éve alatt. Összesen hát harminczöt évet töltött el tanszéki munkálkodásban.

Részletesen mondtam el rágalmi balesetét, a mely életében az első volt.

De nem az utolsó.

Miniszterségét folyton kisérték a rágalmak, mint a hadsereget hajdan a keselyük és hollók. Hihetetlen rágalmak. De ezek soha se törtek föl a napvilágra, se a sajtó, se a biróság, se a törvényhozás előtt. A sötétségben, a föld alatt dolgoztak. Alávaló pártos ösztön sugalta és tartotta fönn ideig-óráig őket. Dicsőséges halála vetett véget nekik.

A mikor államférfiui pályájának történetét vázolom: itt-ott érintem majd a rágalmakat. Állami közéletünknek utálatos jellemvonása az.

E művem folyamán ezentul a Kerkapoly-nemzetség többi tagjáról nincs mit mondanom. Állitsuk hát össze a család nemzedékrendét, a hogy ezt kinyomozhattam. -300-

A nemzedékrend a következő:

              Kerkapoly I. István, sz. 1640 körül,
                     nemességszerző 1685.
                               |
                  I. Ferencz, Balaton-Udvariban
                     neje: Sebestyén Juliánna
                               |     
              I. János, sz. 1756. ✝1808 ápril 4.
             neje: szent-királyszabadjai Cseh Erzsébet
     __________________________|_______________________________________________________
    /                          |                         |                  |          \
II. István, alispán,     II. Ferencz,           II. János, szent-gáli     József,    Zsuzsánna,
követ, szül. 1787.      b.-udvari lakos,          birtokos, sz. 1794.     ✝ mint    szül. 1798.
márcz. 26. ✝1848.     neje: Cseh Erzsébet        deczember 14 ✝1828.     csecsemő
márcz. 13. 1. neje:     _______|________          márcz. 5. neje:
Kelemen Róza.          /       |        \         Bodor Zsuzsánna
2. neje: özv.       Sándor  III. János  Julia         ✝1871.
Forintos Józsefné.   urad.   köttsei    Törökné     _____|_____________________________________________
        |           ügyvéd   birtokos              /              |                   |                \
        |                               Eszter, sz. 1819.    Ágnes,    Károly, sz. 1824. máj. 13.    Gábor
        |                               Györffy Dánielné   1. Dobyné       ✝1891. decz. 29.        sz. 1827.
        |                                                 1. Györffyné       miniszter               ✝1831.
        |                                                                neje: Gömbös Petronella
   _____|______________________________________________________________________________
  /             |           |             |           |        |          |            \
 Móricz,      Jozefa,     Amália,      Tivad.,      Balázs,   Róza,    III. István,   Kálmán
 ✝1889.      Diskayné    Kerkapolyné    sz. 1829.   ✝1876.  Eössyné       pap
neje: szül.                             neje:                          Héviz-Györkön
Sümeghy                                 Mórocza                            ✝
 Mari                                 Leopoldina
honvéd
 követ

-301-

Ezután csak a nagy miniszterről magáról lesz szó. Az ő története – mondhatni – egyuttal fővonásokban a Habsburgokkal létrejött nagy kiegyezés első fejezetének, a nemzeti vivmányok korszakának története is. Ezt másik könyvemben ismertetem. -302-

(Mi volt, mire való volt és hányféle volt a tapló? – A bakonyi cserfapudva. – A zirczi taplószedő. – Hamvazó Jancsi taplót ád el a Sörte zsidónak. – A bűnügyi tárgyalás. – A vádbeszéd.)

Egy, vagy két emberöltő előtt történt a bakonyi taplószedő zsidó esete. Sokat nevettünk, de sokat is elmélkedtünk rajta akkor az egész vármegyében.

A tapló rendes kereskedelmi áruczikk volt, a mikor még nem volt szivar és szivarka, hanem minden ember pipázott és minden úr csibukozott s a mikor még a gyufa nem volt ismeretes. Pipázni ugyan helylyel-közzel, kivált a szegényebb mezei emberek, ma is pipáznak; nem is teszik le máskor a pipát, csak követválasztáskor, mivel hogy a követjelölt urak csak ugy szórják a szivart, de a csibukozásnak most már vége. Nincs már igazi úr. Minden embernek van már dolga, akármilyen gazdag. A dolognak pedig az a rossz tulajdonsága van, hogy az embernek legalább félkezét és féleszét mindig elfoglalja, holott a csibukozáshoz teljes testi nyugalom, mind a két kéz s egész lélek kell. Akkor teljes csak benne és általa a gyönyörüség. -303- A csibukozónak még a lányokkal, menyecskékkel sem szabad csintalankodni, mert kihull a csibukból a fölségesen égő, finom, illatos dohány s egyéb sok más veszedelem is támadhat. Minthogy a teljes testi nyugalom mellett a csibuk bodor füstjénél a képzelet is költői magasságban röpdös, a mi a lányok és menyecskék közelében ártalmassá válhatik.

De nemcsak a dohányzáshoz kellett a tapló, hanem a tűzgerjesztéshez is. Konyhák, lakószobák, putrik, sátrak, kunyhók el nem lehettek tűz nélkül, kellett hát a tűzszerszám. Az aczéllal és kovával együtt a tapló volt a biztos tűzszerszám. Ma már a tapló patikaszer. A vérzés csillapitására vagy mire használják. Hajdan még jobban használták erre is. Érvágás, köpöly, piócza divatosabb volt, mint mai napság.

Nem egy faja volt a taplónak, de én csak három faját emlitem meg, mert a Bakony csak ezt a három faját termette igazán. A csomós taplót, a zsidóbőrt és a pudvát.

A csomós tapló és a zsidóbőr hatalmas vén fák oldalán termett. Akkora volt némelyik, sőt néha nagyobb volt, mint a tót kalap, vagy kézi garaboly, vagy egy méhkas. Fejszével kellett a fáról levágni, azután hozzáértő emberek áztatták, főzték, gyömöszölték, puhitották s a mikor készen volt, vagy nyári sapkát csináltak belőle, vagy tűzszerszámnak, vagy patikaszernek árusitották el. A sapka olyan könnyü volt, mint a pehely, mégis meleg. A beleütött aczélszikrától a sapka is csak oly könnyen fogott tüzet, -304- mint a többi tapló. Pajkos emberek sokszor meg is gyujtották az ember fején. A taplótűz orvtűz, alig venni észre. Ha nem volna füstje s füstjének kellemes szaga, rá se jönne hamarjában az ember. De az égő sapka mégis csipkedi az ember feje bőrét s ez viszketéssel jár. A szegény ember perczekig elvakaródzik, mig utóbb észreveszi, hogy nincs ő neki semmi baja, csak éppen hogy ég a város, ég a feje, ég a sapka.

A pudva is tapló, de az mégis más. A pudvát sok mindenféle vén fa belseje megtermi idővel. A pudva a fánál öregségnek, elvénhedésnek szülöttje s az egykor majd elkövetkező halálnak előre nyilvánuló jele, de azért a pudvás fa még ötven évig, sőt tovább is elélhet, nagy terebélyére még nagyon sokáig büszke lehet. Az olyan fát, melyből a pudvát kiszedték, vagy a melyből a pudvát szél, hangya, mókus, vadmacska kifürödte, kiszórta, a benne támadt üregnél fogva odvas fának nevezik. Füz, nyár, szil, hárs, fenyő, bükk, tölgy, cser, – mind lehet pudvás és odvas. Lehet sok vén gyümölcsfa is. Somból, gyertyánból, akáczából soha se láttam puha pudvát.

Leghiresebb s tűzszerszámnak legalkalmasabb taplót a bakonyi cserfapudvában találni. Ennek a pudvának a szine is kellemes, tapintása puha, sulya könnyü, a szikra rögtön beleesik, füstjének illata pedig diadalmasan versenyezhet a déli Balkán rózsáival. Országos hire volt egykor ennek a pudvának. Régi öreg követeinktől hallottam, hogy Veszprémvármegye követeitől mind a többi ötven vármegye követe megvárta a -305- pozsonyi országgyüléseken, hogy bakonyi cserfapudvával ellássák őket. Rohonczy János, Kocsi Horváth Sámuel, Kocsi Sebestyén Gábor zsákszámra hordatták országgyülésekre a bakonyi cserfapudvát.

Volt Zirczen kereskedő, vállalkozó, valami Böhm nevü jóravaló sváb ember, a ki bakonyi taplószedéssel is nagyban foglalkozott s a ki Pestre, Pozsonyba s Ausztriába kocsiszámra szállitotta egész esztendőn át a mindenféle taplót s különösen a cserfapudvát is. Fogadott emberei voltak, a kik fejszével, kordélylyal járták az erdőket, rengetegeket s gyüjtögették a taplót. Kibérelte e czélból a zirczi apátságnak s a cseszneki Esterházy grófoknak minden Bakonyerdejét. De emberei az idegen erdőkben is szabadon kóboroltak s a nekik tetsző szebb-szebb taplónövényeket leszedték a fákról. Ki őrizné a rengetegekben a taplót, gombát, földi epret s a többi efféle ajándékát a vad természetnek?

Egyik évben a bakony-béli apátság erdeit is kibérelte a zirczi taplószedő. A jó, öreg apátúr, Sárkány Miklós, hiába vonakodott sok ideig. Azt mondta, a tapló istennek ingyen való adománya, annak földjét se szántani, se vetni nem kell, hadd használja azt ingyen minden szegény ember, hiszen a tüzgerjesztés áldására mindenkinek szüksége van, mint a levegőre, a tüzi szerszámtól ne foszszanak meg senkit. Utóbb annyit beszéltek a fülébe, hogy mégis kiadta bérbe a sok ezer hold erdőt, esztendei negyven forint haszonbérért.

A zirczi Böhm lett tehát mindenható ura a bakonybéli -306- rengetegben a mindenféle taplónak, pudvának és zsidóbőrnek, mind a déli határokig, egészen a szentgáli királyi vadászok határáig, arra Pápavár felé, Hárságy felé, a felső Halyagig.

A szentgáli köztársaság egyik kanásza azonban azon a vidéken legeltetette nyáját. A kanász neve volt Hamvazó Jancsi. Volt benne valamelyes életrevalóság a nyáj őrzésén kivül is. Karikásának elkopott a telenkje, szijat kellett vennie az uj telenkhez s jól tudta, hogy a herendi zsidó elkér a szijért tiz krajczárt is. Milyen jó volna ezt a pénzt megtakaritani s a szijat valami erdőbeli találmányért cserébe megszerezni.

Csereértéknek igen jó lenne a tapló. Körülnézett s hamarosan talált is egy-két kerek sima, szép taplódaganatot a fákon, baltájával levágta, tarisznyáját velök telerakta s a legközelebbi vasárnapon leballagott vele Herendre, a Sörte zsidóhoz. A zsidónak bizonyosan valami jobb hangzásu német neve volt egykor, de a német szóval a bakonyi kanász nyelve meg nem birkózik, Sörtének hivta hát a boltost.

Nem hiába ment hozzá. A csereüzlet megtörtént. A Sörte zsidó kapott egy tarisznya nyers taplót, Hamvazó Jancsi pedig kapott egy telenknek való szijmadzagot s két hörpentés pálinkát.

Vajjon mi rossz van, mi kárhozatos és büntetni való dolog van e csereüzletben?

Semmi sincs, de azért mégis ebből támadt a veszedelem.

A zirczi Böhm taplós emberei véletlenül épen akkor -307- abban az erdőrészben csatangoltak, észrevették a taplók helyét, a vágás csak egy-két napos lehetett, nyomoztak, szaglásztak, puhatolództak s utóbb is rájöttek, hogy Hamvazó Jancsi volt a tettes s hogy a herendi Sörte zsidó vette meg a taplót.

A zirczi Böhmnek volt ügyvédje. Kegyetlen példát kellett teremteni, hogy mindenféle orvok, csempészek, tolvajok, orgazdák ne kárositsák a bérlőt. Csak beérkezett ám a panasz a nemes vármegyéhez Hamvazó Jancsi kanász ellen, Sörte zsidó boltos ellen. Amaz a tolvaj, emez az orgazda.

A bünvizsgálat folytán minden bebizonyosodott. A két szerencsétlen vádlott mindent beismert. Várhatták a szörnyü itéletet.

Kitüzték a tárgyalás napját. Megjelent mindenki. Panaszosok, vádlottak, tanuk, szakértők, ügyvédek. A vádat kegyetlen természetü viczefiskus tartotta kezében. Épen nem szerette a zsidót. Ha zsidó volt a vádlott, akasztófán alul nem alkudott.

Az alispán kérdéseire Hamvazó Jancsi töredelmesen beösmerte minden bünét.

– Mi a mentséged?

– Megkövetem a téns nemes vármegyét, az a fa, a melyről én a taplót vágtam, nem bakony-béli, hanem szent-gáli erdő. Igy tudom én is, a nyájam is, igy tudják a szent-gáli uraimék is. Husz esztendeje őrzök ott.

A birák összenéztek. No ez nagy dolog.

Következett a Sörte zsidó.

– Hogy hivnak? -308-

Mondja.

– Van-e feleséged?

– Van.

– Hány gyereked?

– Nyolcz.

– Miből áll a vagyonod?

– Abból, a mi a boltban van.

– Mennyi pénzed fekszik a boltban?

– Tizenhat forint.

Fülel a kegyetlen szivü viczefiskus. Közbe szól:

– Miből tartod a feleséged, nyolcz gyereked? Miből adsz nekik enni? Miből ruházod őket? Adót, boltbért, orvost, patikaszert miből fizetsz? Ha halottad van, miből temeted?

– Abból a tizenhat forintból.

A viczefiskus majd leesik a székről bámulatában.

– Hát hogy mindent előteremts: mit csinálsz te azzal a tizenhat forinttal?

– Forgatom!

A birák összenéztek. No ez még nagyobb dolog.

De a tárgyalás be van fejezve, a viczefiskus adja elő a vádkeresetet.

A viczefiskus föláll. Arczát rendbeszedi, szakállát megsimitja, bajuszát megsodorintja, kabátja ujjait előre huzza s hatalmas hangon elkezdi a vádbeszédet.

Szabályosan elmondja a vádbeli tény történeti és jogi részét. Ismerteti a panaszos, vádlottak, tanuk és szakértők nyilatkozatait. A lelkiismeret, a törvény és jogtudomány két mérőserpenyőjét telerakja. Egyik -309- serpenyőbe teszi a terhelő és sulyositó körülményeket, a másikba teszi a mentő és enyhitő körülményeket. Kiveszi a szót a védők szájából is, ne fecsegjenek órahosszat. Végül gondosan megnézi s a tekintetes biróságnak is megmutatja, melyik serpenyő billenti le a másikat. Igy végzi lelkes szónoklatát:

– Van még szavam, tekintetes nemes törvényszék, e közönségesen Sörte zsidónak nevezett vádlottról. A világtörténet sok nagy lángelmét ösmer. Homérosz és Arisztotelesz a görögöknél. Juliusz Czézár és Taczitusz a rómaiaknál. Hunyadi János a magyaroknál. Newton és nagy Napoleon az angoloknál és francziáknál világitó oszlopok, mig az emberiség utolsó csillaga is el nem hamvad. De mind e nagyok lángelméje csak alig pislogó mécs e közönségesen Sörte zsidónak nevezett herendi boltos ragyogó lángelméje mellett. Ime, hogy szerénytelen ne legyek, magam se vagyok hányd el-vesd el ember, feleségem sincs, nyolcz gyermekem sincs, s kilenczszáz forint évi fizetésből mégis alig tudok megélni; – ez az ember pedig tizenhat forintnyi tőkevagyonból megél s feleséget és nyolcz gyereket tud tisztességesen eltartani. Ezt tegye meg világhóditó maczedóniai Nagy Sándor! Nem büntetéssel kell ezt az embert sujtani, hanem közálladalmi jutalomban és elismerésben megdicsőiteni. Megmondtam.

Ezt a viczefiskust Zádor Pálnak hivták.

A birák megint összenéztek. No ez most már a legnagyobb dolog. -310-

De föl is mentették nyomban a két vádlottat, csak ugy pattant. Megkapták még költségeiket is.

Hiába nyöszörgött a zirczi Böhm és ügyvédje, hogy küldjön ki a vármegye szakértőket, mérjék föl ezek a bakonyi erdők határait, hadd tünjék ki, hogy a taplós fa mégis a bakony-béli határban áll. A vármegye kidobálta őket. Hiszen a költségre nem lenne elég a Böhm taplószedőnek s a bakony-béli apát urnak minden vagyona se. S unokáink is régen porrá váltak, mire a pörnek vége lenne.

-311-

• Tájékoztató.
• I. (Mekkora a Bakony? – A Bakony különös bája. – A magyar köznemesség. – A norman és a magyar. – A nemes magyar lélek. – A magyar sziv a leggazdagabb.) 1
• II. (Nagy urakról én nem irok. – Mátyás király adomája a csóri csukáról. – Veszprémvármegye Bakonyja. – Nyolcz puszta vára és három eleven vára. – Ó-palota, Csesznek, Bakony-Ujvár, Vár-Palota, Esseghvár, Nagy-Vásonykő, Döbrente, Csékut, Nagy-Somlyóvár. – Kisfaludy Sándor emlékezései. – Móré László, Tury György, Gyulaffy László. – Zalavármegye Bakonyerdeje. – A Balatonra néző hegyoldalakat nem tartom Bakonynak. – Az én szülőfalumban nem volt fa. – Az őserdő, a hogy én láttam.) 8
• A virtus.
• I. (Mi a nemesi katasztrum? – A rovatok. – A birtokos. – Hányféle volt a nemes ember? – Az inzurgens. – Nem minden nemes külön nemzetség.) 24
• II. (A nemesi pártok. – Deák Ferencz pártja. – A párt-jelszavak. – Mire kellett a primás sok pénze? – Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb volt. – A pártok tanyái. – Bevonulnak a nemesek. – A főispáni konferenczia. – A régi vármegyeház. – Ott kezdődik közéleti pályám.) 37
• III. (A Szent Lélek segitségül hivása. – Mit énekel a nemes ember, ha szive szerint énekel? – Az eskük könyve. – Régi eskü, uj eskü. – A nemzet pártján levő nemesség kint szorul. – Fodor Mihály nemes atyánkfia. – Birkózó adomája. – Boszúra hivja föl a kint szorult nemességet. – A labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. – Irtóztató rombolás. – Boszut liheg a csuffá tett győzedelmes tábor.) 50
• -312-
• IV. (A szürdolmány. – Verner uram vendéglője. – Az ellenség megrohanja. – Apám és Csörgey Ferkó. – A muzsikus czigányok veszedelme. – A halálos dulakodás. – Verner uram tanácsa. – Miért nem menekült apám? – Csörgey Ferkó eltünt, apám maga maradt.) 68
• V. (A hadi zsákmány. – Apám menekülési terve. – Nem sikerül. – Südyt megragadja és védő pajzsként használja. – Apám elkeseredik. – Ott terem a segitség. – Verner uram siralmas helyzete. – A rettenetes Csörgey Ferkó. – Békesség lett. – A kis Verner-leány hivta a segitséget. – A Bakonyon túli nemesség tanyája. – Mi történt ott? – Vámosi Saáry Gergely.) 80
• A szent gáli nemzetes asszony.
• (Nagy urak-e a magyar pénzügyminiszterek? – A régi palota. – A nemzetes asszony megszemléli a palota termeit. – A cselédszobákból csinál lakást magának és a miniszternek. – Cselédsége. – Utolsó Karácson-esténk.) 95
• A faragó béres.
• (Mit tud a faragó béres? – A kisbéres. – A pusztai cselédség rangfokozata. – A faragó béres szemre veszi a hiányosságokat. – A Bakonyba megy szerszámfáért.) 103
• Boronya halála.
• (Ki volt, mi volt Boronya? – A fehér vaddisznók. – Kevés a makk. – Mit beszél az öreg sertés? – Boronya halála. – A vihar győzi-e tovább, vagy a kürtszó?) 110
• Atyafi-látogatás.
• (Az ismeretlen nénémasszony. – A Tibay-atyafiság. – A Tibay-birtokok. – Mi volt a nemesi birtok? – Sághy Tóni atyafi látogatása. – Miért mondott le örökre Ambrózy az atyafi-látogatásról?) 116
• Ük.
• (Jókai és Tóth Béla használta e szót: ükapám. – Hibásan. – A süv szó. – A család izei. – Régi tudós is ejt hibát. – Tanulság.) 124
• Ez is válópör!
• (Zádor Pali őrzi a kutyabőrt. – Megnősül, gyereke lesz. – Válik a feleségétől. – Válópöre alatt minden békéltetésnél ujabb gyereke születik. – Utóbb megunja a sok gyereket és a hosszu válópört.) 132
• Kikből állt a tábor?
• (1848. évi márczius 15-ike Pozsonyban és Pesten. – A tizenkét pont. – A pesti ifjak. – Tómics gazda ötvenkét szücslegénye.) 140
• -313-
• Kerkapolyak.
• I. (A Kerkapoly név. – A Bakonyból került a nemzetség Balaton mellé. – Az áttelepedés története. – Padányi Biró Márton püspök. – A kis-lődi nemesek. – Balaton-Udvari határa. – A nemesi előnév természete. – Az előnevet hajdan nem a király adta. – A Szalók, Karcsa, Kisfaludy, Jókay, Eötvös, Deák nemzetség előnevei. – A Kerkapolyak előnevei.) 147
• II. (A nemességszerző Kerkapoly. – Kerkapoly István, a jeles alispán. – Házassága. – Deák Ferencz társai Zalában. – Az alispán második házassága és halála. – Gyerekei. – Móricz, Tivadar, Balázs. – Csuzy Pál végrendelete. – A hires Csuzy-pör. – A becsehelyi rettentő éjszaka. – Az én munkám a pörben. – A nagy miniszter édes apja. – Édes anyja Bodor Zsuzsánna. – Milyen asszony volt? – Gyermekeik.) 161
• III. (A nagy miniszter keresztszülei. – Édes apjának halála és sirja. – A halál titkos története. – Nagy lelki gyötrődések a halál előtt. – A nagy miniszter gyerekkora. – Miért nem lehetett szent-gáli biró? – Milyen tolmács kell? – A rézöntő nem kell. – Az öregbiró a nagy miniszterből akar tolmácsot nevelni.) 184
• IV. (Kerkapoly Károlyt föl kell fedezni. – Miért feledték el? – A nemzet nagyjai. – Kerkapoly és a népszerüség. – Tanárom volt. – A tudomány német mívelésének módszere. – Megfertőztetik vele a magyar míveltséget. – A nagy miniszter tanárai. – Vály Ferencz. – Bocsor István. – Tarczy Lajos. – E tanár jellemzése.) 205
• V. (Zádor György: Deák és Vörösmarty barátja. – Csodálatos itélete. – Nagy jogtudós. – Magyar jog átalakitása. – Deák aggodalmai. – Kerkapoly a tanuló ifjuság ideálja.) 223
• VI. (Kerkapoly első betegsége. – Tanárrá lesz. – A bölcsészetet választja. – Pápai háza és életmódja. – A rágalom. – Első előadásai. – A magyar ész. – A hégeli bölcsészet. – A magyar ifju a német egyetemen.) 236
• VII. (Kerkapoly „Világtörténet“ czimü könyve. – Baldácsi báró. – Miként fogja föl Kerkapoly a történet észtani tárgyalását? – Felfogásának birálata. – A magyar történet nincs még megírva. – China művészete, festészete, zenéje, költészete. – Miért nem szól Kerkapoly Japánról? – Minő terve volt a további kötetekről?) 252
• VIII. (Az akadémiai székfoglaló beszéd 1860-ban. – Honnan támadt a beszéd eszméje? – Micsoda népfaj a magyar? – Egyik népfaj fölemelkedhetik-e a másiknak műveltségi magasságára? – A magyar és a japán fölemelkedett. – Kerkapoly másik munkája: A protestáns egyházalkotmány. – A magyar protestánsok nagy küzdelme 1860-ban az egyházalkotmányért. – Kerkapoly művének rendeltetése.) 264
• -314-
• IX. (Kerkapoly ujabb könyvei, az „Ismerettan“ és a „Gondolattan“. – Miként törekedtem a magyar nyelv titkaiba behatolni? – Kölcsey tévedése. – Kerkapoly bölcseleti nyelve. – A külső és a belső. – Kant tétele nem igaz. – A valami és a más. – Az egy. – Mennyit kell olvasni? – Miért késett bölcseleti munkái kiadásával? – Vitám vele a fölött: miként kezdődik az észtan?) 278
• X. (Kerkapoly kéziratban levő művei. – A pápai ó-kollégium. – Uj kollégium épitése. – A rágalom Kerkapoly ellen. – Dicsőséges elégtételt nyer. – A Kerkapoly-nemzetség nemzedékrende.) 293
• Taplószedő.
• (Mi volt, mire való volt és hányféle volt a tapló? – A bakonyi cserfapudva. – A zirczi taplószedő. – Hamvazó Jancsi taplót ád el a Sörte zsidónak. – A bűnügyi tárgyalás. – A vádbeszéd.) 302